1848. március 15.;irodalom;Petőfi;Szendrey Júlia;

2019-03-16 19:00:00

Tollat, fakanalat egyformán forgatja - interjú Gyimesi Emese irodalomtörténésszel

Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél évszázad kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon – hol máshol? – Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet!

Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokféleképp említik. De vajon akkor is felfigyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinéként kezdi? 

Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfitől. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm – mivel kifejezetten társadalomtörténeti szempontból közelítem meg a pályáját –, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később özvegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, megcsillagozta a nevét, és odaírta, hogy Petőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóiratába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tessék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részletekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szöveget – némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt –, a levélcsókolgatás felértékelődött.

A sajtó hatalma… 

Igen, de az irodalom létmódjára egészen az 1840-es évekig nem ez volt a jellemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszeresen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét – márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon.

Mit jelentett, hogy ebben a sajtóközegben megjelentek a nők? 

A korabeli közfelfogást meghatározta az a gondolat, hogy a nőíró, ha már ír, legalább olyan dolgokról írjon, amikről egy férfi amúgy sem tudna. Például az anyai érzésekről. Gyulai Pál – aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, lévén a húgát, Szendrey Máriát vette feleségül – is harcosan támadta a jelenséget, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azáltal, hogy lényegében bárki publikálhat, felhígul az irodalom. Emellett rendkívül károsnak tartotta magukra a nőkre nézve is azt, ha kilépnek a nyilvános szférába, és nem maradnak meg egyszerű feleségnek és családanyának. Írt is egy cikksorozatot erről Írónőink címmel, melyet lapjában, a Pesti Naplóban közölt folytatásokban. Szendrey Júlia nem tudta szó nélkül hagyni: egy a valóságot fikcióval keverő elbeszélésben reagált rá. Megírta, hogyan bolygatja fel egy ilyen írás egy odáig tökéletesen működő család életét, ahol azelőtt, mielőtt a férj olvasta volna az uszító írást, mindenki elfogadta, hogy a nő, amellett, hogy anya és háziasszony, ír is. Humorosan, okosan megy szembe a mondvacsinált érvekkel.

Gyulai lehozta a választ is? 

Ő nem. Vajda János lapjában, a Nővilágban jelent meg. Ez egyébként nagyon érdekes Szendrey Júliában. A korabeli női írók zöme kifejezetten kötődött egy-két sajtóorgánumhoz – jellemzően ahhoz, ahol szerkesztő volt a férjük. Neki viszont az 1850-es, 60-as években már nem volt élő híres férje, ellenben volt szerteágazó kapcsolatrendszere, melynek köszönhetően nagyon sokfelé publikált. Olyanok lapjában is, akik az irodalomfelfogás szempontjából egymással szemben álltak. Gyulai is jelentetett meg tőle verseket, Arany János Koszorú című lapjában is publikált, de a velük szemben álló Vajda-féle Nővilág is hozta az írásait.

Népszerű lehetett. 

Noha a kortársakból – éppen szokatlannak számító választásai miatt – már fiatalon, Petőfi feleségeként sem csak szimpátiát, hanem számos negatív véleményt váltott ki, azt mindenki megjegyezte róla, hogy lenyűgöző és közvetlen társalgó volt. A leggyakrabban használt jelző vele kapcsolatban a szellemdús. Amikor Gyulai Pál először találkozott vele 1850-ben, rácsodálkozott, mennyire tájékozott, szellemes nő, milyen jókat lehet vele beszélgetni. Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen személyiség szalont vezet, és részt vesz a nagyvárosi pezsgésben, de a fennmaradt források mégis arról tanúskodnak, hogy Pest-Budán nem élt élénk társasági életet.

Ezt miből tudjuk? 

A családi levelezésből lehet következtetni rá, hogyan teltek a hétköznapjai. Most épp a gyermekei levelezésén és más írásainak a sajtó alá rendezésén dolgozom – a levelezés Petőfi Zoltán, illetve a két kisebb gyerek, Horvát Attila és ifj. Horvát Árpád között zajlott a hatvanas években –, és ezekből a forrásokból sok minden kiderül. Pél­dául, hogy hogyan nevelte a gyermekeit, akik büszkék voltak arra, hogy az anyjuk írónő. Csak családi használatra, kéziratos formában szerkesztettek és írtak egy hét számot „megért” folyóiratot Tarka művek címmel, melynek az első számát karácsonyi ajándéknak szánták Szendrey Júliának. Ennek a kezdő cikke azt a címet viseli, hogy Költőnő és gazdasszony, és a nőírók korabeli kritikájára reflektálva méltatják benne anyjukat: „Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?”

Hány évesek voltak? 

Az idősebbik, Attila 14, a kisebbik, Árpád pedig 10. Érezhető, hogy gyerekek írták, mégis megdöbbentő az a tájékozottság és műveltség, mellyel például a korabeli kultúra különféle folyamataira reagálnak vagy a lapok beszédmódjához alkalmazkodnak. A már említett Költőnő és gazdasszonyban például leírják azt a mondatot, miközben dicsérik az anyjukat, hogy „Meséit Andersen meséitől alig lehet megkülömböztetni. Biz ez nagy áldás, mikor alig van egy becsületes meseirónk.” Erre Gyulai Pál panaszkodott sokat: ha már a nők írnak, akkor milyen jó lenne, ha meséket írnának.

Mi lett a folyóirat sorsa? 

Ahogy számtalan lap akkoriban, becsődölt. Az utolsó szám indoklása szerint az „előfizetési ár oly csekély arányban áll, a reá pazarlott idő és kiadással: Miszerint eddig is csak anyagi áldozattal” lehetett fenntartani.

Szendrey Júlia is merészen fogalmazott? 

A kortársak úgy érezték, hogy igen.Az első naplópublikációit még a korabeli nők sem nézték jó szemmel. Kánya Emília például – ő volt az első női szerkesztő,1860-ban indította a Családi kör című folyóiratát – még egy idős kori, 20. század eleji emlékiratában is felidézi, mennyire nem volt leányos és szemérmetes dolog közprédára bocsátani Szendreynek a naplóját, melyben nyíltan írt arról, hogy szerelmes. Mai szemmel ezek már egyáltalán nem formabontó dolgok, ugyanakkor az egyik utolsó levele, melyet a második férjének, Horvát Árpádnak küldött, meglepően kitárulkozó történész szemmel is. Leírja, hogy volt például a férjének egy pornográf albuma, amit a férfi szeretett volna vele együtt nézegetni, ám ő nagyon közönségesnek találta ezt.

Igaz, hogy dalszövegekkel is kacérkodott? 

Legalábbis egyes verseinek szövegét a korban ismert dallamokhoz igazította, jelezve, hogy például a „Káka tövén költ a ruca nótájára” írta. Ebből a kortársak tudták, hogyan kell énekelni. Egyébként ez a dallam később is népszerű volt, József Attila is erre írta a Holt vidék című költeményét.

Nemrégiben, az ön gondozásában, összegyűjtve megjelentek a versei, kapott szobrot Dániában és dolgozik egyéb szövegeinek a kiadásán is – mi kell hozzá még, hogy Szendrey Júliát önmagáért és méltóképp ítéljük meg? 

Az nehezíti, hogy nagyon sok sztereotípia kötődik hozzá, amire először reflektálni kell, és csak utána lehet a valódi értékét felismerni.

Így négyszemközt: tényleg jó költő, író volt? Szubjektív, hogy ma ki mit érez jó versnek. Én például személy szerint nagyon szeretem a Volnék, mint kő oly érzéketlen és a Köszönök néked, mindent, istenem kezdetű versét. A szépirodalmi munkássága azonban nemcsak versekből állt, elbeszélései, meséi, műfordításai is jelentősek voltak. Nagyon változatos témák jelentek meg a prózai műveiben, ugyanakkor a versekben kulcsszerepet játszó világkép ezekben az írásokban is meghatározó.