Nyáry Krisztián: 1848 – az írók forradalma (2. rész)

Publikálás dátuma
2019.03.15 08:00

Az 1956-os forradalmat – Petőfi-körös előzményei miatt – gyakran nevezik az írók forradalmának. Valóban sok író vett részt a sztálinizmus elleni felkelés előkészítésében, de Petőfiék forradalmát ennél is jobban jellemezte az írók szerepvállalása. Egyes életpályák esetében szinte lehetetlen eldönteni, hogy a történelemkönyvek vagy az irodalomtörténet lapjaira kínálkoznak-e inkább. Szinte nincs is olyan erőközpontja az 1848-ban kibontakozó forradalomnak, ahol ne lett volna meghatározó szava íróknak, költőknek vagy irodalmároknak.
Eötvös József, Teleki László és más, az Országgyűlésben tevékenykedő író-politikusok vagy az olyan, pályájuk csúcsán álló, befutott szerzők, mint Vörösmarty vagy Bajza meghatározó alakítói voltak a ’48–49-es eseményeknek. A forradalom legismertebb írói azonban nem az ő környezetükből kerültek ki. A Petőfi Sándor körül gyülekező irodalmi tömörülés, az 1846-ban létrejött Tízek Társasága tagjait a forradalom első napjaiban szinte mind ott találjuk a márciusi fiatalok között. A csoport, amelyet Petőfi eredetileg „magyar romantikai iskolának” akart elnevezni, az irodalomban és a közéletben is radikális forradalmi nézeteket vallott. Legfőbb törekvésüket, egy saját irodalmi folyóirat megalapítását éppen ezért nem sikerült megvalósítaniuk: a társaság tagjait figyeltették a hatóságok, lapindítási engedélyről szó sem lehetett. A csoport később is együtt maradt, s más fiatal irodalmárok és politizáló ifjú értelmiségiek is csatlakoztak hozzájuk törzskávéházukban, amelyet ők az új bérlőről csak Fillingernek nevezték egymás között, nem pedig Pilvaxnak, mint az idősebbek. Kerek márványasztalukat, ahol világjobbító vitáikat folytatták „a közvélemény asztalának” keresztelte el a kávéház közönsége. S bár 1848 márciusának elején úgy tervezték, hogy majd a József-napi vásárra Pestre gyűlő parasztok között fogják terjeszteni mozgósító röpiratukat, végül olvasóik, az egyetemi ifjúság és a pest-budai polgárok között robbantottak ki békés forradalmat. Petőfi Nemzeti dala mellett már­cius 15-e legfontosabb dokumentuma, a 12 pont is egy író műve. Az asztaltársaság tagjának, Irinyi József hírlap­írónak jutott eszébe, hogy Kossuthék jogi nyelven megfogalmazott ország­gyűlési javaslatai alapján mindenki számára érthető, rövid petíciót kell összeállítani. Neki a Pesti Hírlapnál az volt a dolga, hogy a hosszú külföldi cikkekből színes rövidhíreket gyártson, úgyhogy eléggé értett a tömörítéshez. Ez lett a legsikerültebb munkája. A szabadságharc után őt is halálra ítélték, de kegyelmet kapott, így magyarra fordíthatta az emberi jogok másik fontos szöveges dokumentumát, Beecher Stove Tamás bátya kunyhója című regényét. Az első ifjú forradalmár, aki március 15-én megpróbálta a pontokat megismertetni a néppel, mégsem ő volt, hanem Sükei Károly költő – az egyetlen a társaságból, akinek ezt nem szabadott volna megtennie. Súlyosan dadogott ugyanis. Kiakasztotta a kézzel másolt 12 pontot a kávéház melletti falra, és mindjárt magyarázni is kezdte a köréje gyűlt 20-30 embernek. Egy jelen lévő titkosrendőr a jelenetet látva bolondok házába akarta vitetni a dadogós poétát. A pesti polgároknak azonban tetszett a sajtószabadság főpróbája, úgyhogy végül a spiclit kergették el a környékről. Sükei a forradalom után érzelmes költemények publikálása mellett Thackeray, Gogol és Burns kiváló fordítójaként vált ismertté. A hibából okulva a nap hátralévő részében Jókai Mórra hárult a 12 pont felolvasásának feladata. Ő Petőfi Sándor és Szendrey Júlia albérlőjeként kezdettől részese volt az eseményeket előkészítő nagy beszélgetéseknek, s ott volt akkor is, amikor a Dohány utcai lakásban – amolyan főpróbaként – még a francia forradalom legfontosabb jeleneteit is eljátszották az ifjú irodalmárok. A 23 éves Jókay Móric március 15-én vette fel a plebejus írásmódú Jókai nevet. Sokat tett nagy nap vértelenségéért is: a Landerer nyomda előtt összegyűlő ötezer ember a havas esőben esernyőt tartott a kezében, s kis téren könnyen kiszúrhatták volna egymás szemét. Jókai szavára egyszerre csukták be ernyőiket, a sok ezer apró csattanás az író visszaemlékezése szerint ágyúlövésnek hangzott: megszületett a sajtószabadság. Jókai ezután hazaküldte az összegyűlt tömeget ebédelni, így neki köszönhetően lett a pesti forradalom az egyetlen a világon, amelyben ebédszünetet tartottak. A fiatal író nemcsak élete párját, a nála 12 évvel idősebb Laborfalvi Rózát találta meg ezen a napon, hanem írói karaktere is ekkor született. Hiába veszett össze vele még 1848 nyarán – politikai ­és magánéleti okok miatt vegyesen – barátja és példaképe, Petőfi Sándor, később ő lett Petőfi és a szabadságharc legendájának első számú krónikása. Nála többet és szebben aligha írt bárki 1848–49-ről. Ha azonban az ő visszaemlékezéseit olvassuk, ne feledkezzünk el róla, hogy irodalommal van dolgunk. Jókai sokat színezett a valós történeteken, így például sosem vitte el kalandos úton Kossuth amnesztialevelét a bujdosó Rózsa Sándornak. (Ha a zsandárok százai hiába keresték a betyárt, hogy is találta volna meg egy magányos író?) 1848 írói közül talán neki jutott a legsikeresebb életút: megérte, hogy korának első számú „írófejedelme” és a főrendiház tagja legyen, s közben – közel 80 évesen – romantikus forradalmárhoz méltóan a szerelemben is újra a szívére hallgatott. A márciusi forradalom írói és költői közül sokak nevét már csak utcanévtáblák és történelemkönyvek őrzik, műveiket kevesen olvassák. Pedig a novellista Bérczy Károly, a filozofikus költeményeket író Bozzai Pál, a színpadi szerzőként és regényíróként sem jelentéktelen Degré Alajos, az orvosként és költőként is aktív Hamary Dániel, a romantikus szerelmes regényeiről ismert Pálf­fy Albert vagy a magyar nyelvű zsidóság népies szépprózáját megteremtő Szegfi Mór nem forradalmárként, hanem irodalmárként akartak halhatatlanná válni. Szemben velük máig őrzi az irodalmi emlékezet Vajda János nevét. A Fillinger törzsasztalának legfiatalabb tagjaként ő is részt vett a márciusi eseményekben, majd önkéntes honvédként harcolt. Világos után besorozták császári közkatonának, leszerelése után ismét Pestre került, és különböző lapoknál dolgozott újságíróként. Mivel úgy gondolta, hogy egy újabb forradalom kivitelezése már lehetetlen, egykori társai a ’48-as eszmék árulójának kiáltották ki, és szinte teljesen kiközösítették. Talán Vajda zord természete is közrejátszott ebben, legalábbis a simulékonyabb modorú Bulyovszky Gyulát azután sem övezte hasonló elutasítás, hogy volt márciusi ifjúként a szabadságharc leverése után azonnal munkába állt a Magyar Hírlap című udvarhű lapnál. A pályáját a forradalom előtt színműíróként kezdő Bulyovszky 1848-ban a Szemere vezette belügyminisztérium hivatalnokaként dolgozott, majd a franciás stílusú tárcanovellák és publicisztikák szerzőjeként lett az abszolutizmus korszakának egyik legtöbbet publikáló írója. Az egykori republikánus forradalmár nevéhez fűződik az osztrák császári himnusz, a Gotterhalte magyar fordítása is. Ezen a ponton érdemes megemlítenünk Bulyovszky feleségét, Szilágyi Lilla színésznőt is, aki éppen a forradalmi napokban ment hozzá a márciusi ifjúhoz. Debrecenben hivatalnokoskodó férjével való levelezése ma érzelmes levélregényként is olvasható. A fiatal feleség a forradalom után Lilla von Bulyovsky néven az első magyar származású színházi világsztár lett, de az irodalomban is nyomot hagyott. Nemcsak azért, mert Alexander Dumas regényt írt róla, hanem mert maga is publikált kifejezetten jó stílusú regényes útirajzokat. A kozmopolita író-színésznő egyik legnagyobb kritikusa korábbi rajongója, Gyulai Pál volt. Ő nem a pesti forradalmárok, hanem a kolozsvári ifjúság egyik vezetőjeként vett részt a ’48-as eseményekben. Később, bár megírta Hadnagy uram című mozgósító versét, inkább Kossuth békepárti ellenzékéhez tartozott. Hosszú életművének sem költői, sem regényírói része nem jelentéktelen, ám igazán maradandót kritikusként alkotott. Nevéhez fűződik Arany és Petőfi költészetének teljes esztétikai elismertetése, s nem kis részben irodalmi kultuszuk megalapozása is. Mindezt Gyulai azzal is nyomatékosította, hogy Szendrey Júlia húgát vette feleségül, s innentől családtagként gondozta a Petőfi-örökséget. Az élete végére konzervatívvá lett szigorú öregúr ellensége volt minden irodalmi modernségnek, egyetemi tanárként és szerkesztőként mégis részese lett több, későbbi modern író pályája elindításának. A vidéki értelmiség köreiből is szép számmal keveredtek írók a forradalomba. A Vas Gereben szerzői néven publikáló Radákovits József, akit ifjú korában „dévaj természete” miatt tanácsoltak el a papi pályáról, népies életképei, humoros anekdotái miatt korának egyik legnépszerűbb írója volt. A forradalom időszakában A Nép Barátja című lapot szerkesztette Arany Jánossal, amelynek célja az volt, hogy Kossuthék programját a falusi olvasók körében propagálják. A szabadságharc bukása után bujdosás, majd börtön lett az osztályrésze, ám később ismét bőséggel ontotta – a népies egyszerűséget olykor túlzásig vivő – prózaköteteit. A Tízek Társasága tagja volt Tompa Mihály is, aki egy rövid ideig, 1846 elején a legnépszerűbbnek számított a fiatal költőnemzedék tagjai közül. Petőfi Arany János mellett egyedül őt tartotta saját magával egyenrangú alkotónak – bár ítélete csak rövid ideig volt érvényben, utána megvonta bizalmát a politikai forradalomtól idegenkedő, halk szavú költőtárstól. Tompa református tábori lelkészként részt vett ugyan a schwechati csatában, de 1849 elejétől visszavonult falusi parókiájára. Később mégis éppen ő, a közvetlen politikai szerepvállalást elutasító költő lett a szabadságharc emlékezetének élő lelkiismerete, aki számos allegorikus költeményt írt a bukott forradalomról és az azt követő megtorlásról. A gólyához című hazafias verse miatt haditörvényszék elé is került, de az allegória jogi értelmezése kifogott bíráin, és felmentették. Arany János szalontai elszigeteltségében – a vidéki Magyarország legtöbb lakójához hasonlóan – kezdetben kevés információval rendelkezett a fővárosi eseményekről, később pedig főként barátja, Petőfi leveleiből tájékozódott a politika alakulásáról. Támogatta a forradalmi változásokat, de ő maga soha nem vált igazán forradalmi költővé. Egyetlen mozgósító költeménye, a Nemzetőr-dal, nem számít életműve csúcsának, A Nép Barátjában közölt cikkei pedig sokkal inkább a józan felvilágosítás, mint a tüzes lelkesítés hangját képviselték. Ő maga is elindult az 1848-as képviselőválasztáson, de alulmaradását megkönnyebbüléssel fogadta: nem formálni, legfeljebb megörökíteni kívánta a történéseket. Arany Petőfihez hasonlóan önkéntesként vonult be nemzetőrnek, de barátjával szemben visszautasította a tiszti rangot – ami pedig jegyzőként kijárt volna neki –, s inkább közlegényként szolgálta végig Arad ostromát. Nem volt lenyűgözve a harctér romantikájától: „tenni kevés – de halni volt esély” – írta. Később Szemere Bertalan belügyminisztériumánál vállalt fogalmazói állást, s közben odahaza, Szalontán szállást biztosított a kapitányként, majd őrnagyként szolgáló Petőfi családjának. Az elbukott szabadságharc és a csatatéren eltűnt barát emléke egész későbbi életében első számú ihletforrásai közé tartozott. Nemcsak A walesi bárdokban állított emléket a zsarnokkal „vakmerőn s hívatlanul” szembeszálló barátjának, hanem A honvéd özvegye című versében is, amellyel egyszersmind Szendrey Júlia egész későbbi sorsát is megpecsételte. Petőfi Sándor és felesége valóságos élő jelképei voltak a márciusi forradalomnak, mindkettejük sorsa végzetszerűen összefonódott az elbukott szabadságharccal is. Petőfi azon kevesek közé tartozott, akik már 1847 végén is tudatosan forradalomra, ráadásul köztársaság kikiáltására készültek. Ezzel egy radikális, de törpe kisebbséghez tartozott: a királyság megszüntetését ’49 tavaszáig szinte alig akarta valaki, s a végül deklarált trónfosztást is leginkább politikai kényszernek érezték. Petőfi a francia forradalmat feldolgozó történeti szakmunkákból készült a nagy eseményre, miközben persze a szerelem forradalmát is igen komolyan vette: „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó kebele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!” – írta a forradalmat megelőző évben. Hogy szabadság és szerelem egységét milyen komolyan vette feleségével együtt, arra nem kell jobb bizonyíték, mint hogy egyetlen gyermekük éppen kilenc hónappal 1848. március 15-e után született. Szendrey Júlia egyenrangú társa volt férjének a márciusi napokban. Még a forradalom előestéjén jutott eszébe, hogy francia mintára saját magának nemzetiszín főkötőt, férjének pedig kokárdát készítsen. Villámgyorsan divatot teremtett. Mindketten tudták, hogy a forradalom színházában a külsőségek éppolyan fontosak, mint a szavak és gondolatok. Júlia a következő napokban nadrágban, szivarral, rövid hajjal mutatta be, milyen is egy igazi modern forradalmár, férje pedig egy óriási, szinte földig érő karddal az oldalán járta a pesti utcákat. Petőfi életében innentől végképp eggyé vált a forradalom és a költészet, s ebben jóval tovább ment társainál. Legismertebb korabeli ábrázolása, amelyen a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről szaval az összegyűlt tömegnek, nem a márciusi nagy napról készült – akkor és ott ugyanis nem szólalt fel. Két hónappal később azonban az általa megalkuvónak tartott Batthyány-kormány lemondását követelte ugyanonnan. Nem csak ő maga hitt a költészet forradalmasító erejében, de ő volt az egyetlen költő a magyar történelemben, akiről hívei és ellenségei egyaránt azt feltételezték, hogy verseinek hatására parasztok tízezrei indulnak meg akár az országgyűlés szétverésére. Az első népképviseleti választás aztán bebizonyította, hogy egy költő még szülőföldjén sem képes efféle mozgósításra. Bár Petőfi csúfosan megbukott, ez sem vette el kedvét a közélettől. Lépésről lépésre szorította bele magát a katonaköltő szerepébe. Ez nem volt magától értetődő vállalás. Kötelmeket nem tűrő természete miatt a szabadságharc számos tábornokával összeveszett, a hivatásos nemzetközi forradalmár, Bem azonban fiaként szerette a szabadságharc költőjét. Végül az ő hadsegédeként válthatta valóra önbeteljesítő jóslatát: „Ott essem el én, / A harc mezején.” Petőfi halála könnyen vált történelmi és irodalmi jelképpé, s páratlan tehetsége mellett ez a sors emelte nagyon hamar Magyarország első számú költőjévé. Nem véletlen, hogy a közvélemény özvegyének is hasonló sorsot szánt. Nem törődve azzal, hogy egy még karonülő kisgyermekről kell gondoskodnia, legszívesebben azt várták volna el tőle, hogy vagy haljon utána férjének, vagy talpig gyászban és nyomorban élje az életét, ahogy romantikus versekben szokás. Erre már csak kisfia érdekében sem volt hajlandó. Költőietlen második házasságát haláláig nem bocsátották meg neki, saját jogú irodalmi munkásságát pedig később is agyonhallgatták. Pedig nemcsak Andersen legelső fordítója volt, hanem jó tollú novellista, és színes képi világú költő is. Nála kevésbé jelentős irodalmi életművet hátrahagyó férfi nemzedéktársairól utcák és intézmények tucatjai vannak elnevezve. Neki még ma is vannak kiadatlan írásai.
A tanulmány első része itt olvasható.
Frissítve: 2019.03.15 08:37

Szomorú-izgulás - Grecsó Krisztián Vera című regényéről

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:55

„Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak két hete Grecsó Krisztián. Mondjuk erre akár büszke is lehetne, ez ma valójában érdemnek minősül. Ám nem kell tartania attól, hogy könyvei, írásai nem jutnak el a nagyközönséghez. A Vera című regényének Radnóti Miklós Színház-beli dupla estés bemutatója telt házas volt (gondolom, a szegedi nemkülönben), a 95 százalékban hölgyközönség már a színpadra belépésekor olyan meleg szeretettel és vastapssal fogadta az írót, ami abszolút sztár státust feltételez és mutat. Sokan pedig nem egy, hanem kettő-három-négy új kötettel a hónuk alatt távoztak a helyszínről. Erre is büszke lehet a szerző. A fogadtatás ilyen mértékű hevessége, úgy hiszem, ezúttal nemcsak a művek sorával népszerűséget kivívott írónak szólt. Hanem a súlyos betegségével, a halállal megvívó szerzőnek is. Bár a Vera kézirata már a kiadónál volt, mikor Grecsó Krisztiánt megtámadta a kór, a megjelenéséhez már hosszú távon hozzá fog tapadni ez az egyszerre fájdalmas és győzedelmes stigma. A Vera egy tízéves kislány története 1980 őszén-telén Szegeden. Valahol az Abigéllel és A Pál utcai fiúkkal közös szövegtérben – a szerzői szándék szerint. A negyedik osztályba lépő kislányra rárogy az élet: egyszerre lesz szerelmes, derül ki, hogy a szülei nem vérrokonai, összevész legjobb barátnőjével és szembesül a szűkebb-tágabb környezete, a felnőttek valóságával, mely hazug, fájdalmas és bonyolult. „A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.” (176. o.) („[M]ár sosem lesz úgy, ahogy azelőtt” – a Vera a fejlődési regény műfaj jegyei alapján is párhuzamba állítható az Akik már nem leszünk sosem című Krusovszky-regénnyel.) Az idejekorán felnőtté válás processzusa közben a szerző hatalmas szeretettel viseltetik főszereplője iránt (aki amúgy már felnőttként ismerős lehet a Jelmezbál című regényből, ahol a szülei után nyomoz…), szinte vigyáz rá, nehogy a kelleténél jobban sérüljön. Közel van hozzá, amit az elbeszélői hangösszeolvadás is megtestesít: hiszen bár a világ a tízéves Vera szemszögétől szűkös, azért mögötte/mellette mindig ott a szerző hangtudata is – az elbeszélő „valahol félúton van kettőnk között”, mondta a bemutatón Grecsó. Mert hát valóban, a következő idézet sem lehet Veráé: „A szombat reggel olyan, mint egy magyar filmben, végtelen, soha véget nem érő pillanatok, félálomba süllyedő, ködös háztetők, az ablaküveg megolvadt és újrafagyott jégrózsái.” (227. o.) Olvasás közben engem kevésbé érdekelt – fontosságát azonban nem feledve – a szerelmi érzet vagy a barátságválság alakulása, a látószögem előterébe inkább az örökbefogadást tabusító társadalmi elvárás és a társadalmi felnőtt közeg szentesített csalásai, hazugságai álltak. Az örökbefogadással, azt hiszem, szoros összefüggésben áll a választott időpont: hogy miért pont 1980-ban történik mindez. Nos, az örökbefogadás kérdése személyes érintettség a szerző részéről – ahogy ezt a bemutatón megtudhattuk –: a feleségével kisgyereket szeretnének örökbe fogadni. Ám a jelenkori felfogással szemben a 40 évvel korábbi szemléletmód leginkább az elhallgatást szorgalmazta ennek kapcsán, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindenki tudta, csak éppen az örökbefogadott nem, hogy őt nem a vér szerinti szülei nevelik. Amikor pedig bizonyos esetekben (rosszindulat, bosszú, pletyka, elszólás) ez kiderül, traumatikus helyzetet eredményez. Sok-sok kérdéssel. Olvasóként nekem például (másfelől) kérdés, hogy miért pont Szegeden történik mindez. A szerző számára ismerős ugyan a terep, de későbbről, az egyetemi éveiből. Fontos ez egyáltalán, játszódhatott volna bárhol máshol a történet? Szerintem igen, számomra nem szervesül a város funkció szempontjából a regénybe – ez nem úgy Szeged-regény. Nem egy helyen erőltetettnek érzetem a „helyrajzot”, akárcsak a kort indexáló, lépten-nyomon felcsendülő korabeli slágerek zaját, a korszak aktuális tv- és moziműsorának megidézését, az éppen átadott nagyáruház (amúgy azt 1977-ben avatták) szövegbe illesztését. Míg máskülönben meg a korabeli figurák igen életszagúak lettek, ahogy a farmerőrületre való többszöri utalás is igen pászentos. Az elbeszélés dramaturgiája, menete amúgy a jól megszokott Grecsó-féle szövegalakítás: elliptikus, körkörös (spirálos), vissza-visszahurkolódó, más szemszögből bővítő, legyen szó fejezetekről vagy az egész regényről. S ha már kihagyás: az elhallgatás, az elfojtás fojtogató, egyben melankolikus hangvétele sem ismeretlen az olvasók számára (én a Pletykaanyu óta nem is nagyon tudok vidám Grecsó-kötetet felidézni), na, nem mintha ez elvárás lenne… És persze az identitáskereső „családfakutatás” is „toposzként” köszön vissza. A kiadói mondás szerint ezzel a regénnyel Grecsó letért az eddigi nyomvonalról, most kevésbé a saját élettörténetéből, élethelyszíneiből építkezett, se Szegvár, se Békéscsaba, se Budapest – miközben látjuk: Szeged mégis. A hangvétel „szomorú-izgulása” (a regényben a szorongás), az írásmód azonban változatlan – ezért és ezzel együtt szerethető a Vera. (Magvető, 2019. 328 o.)  
Szerző

Kondor Vilmos: A haverem nélkül - exkluzív Gordon Zsigmond-novella

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:00

Kondor Vilmos Budapest Noir-sorozatának új regénye az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban A budapesti gengszter címmel a Libri gondozásában. Gordon Zsigmond története ezúttal a szesztilalom idején játszódik Philadelphiában. Kedvcsinálónak a szerző exkluzív, felkérésünkre írt novelláját olvashatják alább, mely 1929-be kalauzol el.
– Ez meg mit keres itt? – hajolt le a dohányzóasztal mellé a fiatal Fogerty detektív, akiről a szerkesztőségben az a mondás járta, hogy olyan tompa az agya, hogy hozzá képest a halkés japán finomacélból edzett filézőszerszám. Kiegyenesedett, és a maszatos ablak felé tartotta a kezét. – Az áldozat nem dohányzott. Sehol egy hamutálca – hümmögött, és vékony ujjai között megforgatta az öngyújtót. – Lehet, hogy tényleg volt itt még valaki, ahogy az a szomszéd állítja? – Még az is lehet – szuszogta a nyugdíj felé ballagó Archer nyomozó vörös arccal. – Hadd nézzem – lépett közelebb Gordon, akiben gyanú ébredt. – Bizony, az enyém, bocsánat, nyomozó, amikor lehajoltam, kiesett a zsebemből, és… – Hányszor mondtam magának, hogy nem tapogathat csak úgy – ingatta hatalmas fejét Archer, és Gordon egyszerűen nem értette, hogyan volt képes azt a nyakat abba az ingnyakba beleerőltetni. – Sokszor mondtam már magának, aztán mégis tapogat. A Philadelphia Inquirer tudósítói mindenhol ott vannak és mindig tapogatnak. – Mert a Daily Newséi nem? Semmihez sem nyúltam hozzá, kérdezze csak meg tőle – intett fejével Gordon a bejárati ajtónál strázsáló egyenruhás rend­őrre, aki unott hangon közölte Archer detektívvel, hogy Gordon bejött, megnézte az áldozatot, és semmihez sem nyúlt. – Tessék – mutatott Gordon a foszlott, öreg kanapéra meg az azon fekvő fiatalember holttestére. – Így találtam, eszem ágában nem volt hozzányúlni. – Még szerencse, lévén gyilkossági az ügy – pillantott rá Fogerty detektív, miközben Archer nyomozó tovább sóhajtozott: munkakedvét a hőségben nagyító alatt sem lehetett látni. – Gyilkosság? – hamuzott Gordon. – Ha engem kérdeznek, de persze nem kérdeznek, ez a szerencsétlen magával végzett. – És ez a kupleráj? A dulakodás nyomai? A vérfolt a falon? – bökött rá a jelekre Fogerty nyomozó a rendetlen helyiségben. – Ugyanakkor mindegy, legalább egy kokszossal kevesebb. – Én nem látok se külsérelmi nyomot, se gyilkos fegyvert, és persze detektív sem vagyok, de azt tudom, hogy kár Jimbóért – jegyezte meg Gordon. – Nem mintha olyan nagyot lódított volna a világ kerekén előrefele, de nála jobb burgert a környéken senki sem csinált. – Annyira nem volt jó szakács – lóbálta meg fejét ismét Archer, majd a mozdulattól úgy megtántorodott, hogy belehuppant az egyik rozzant fotelba. Az egész lakás mintha összeroskadni készült volna Jimbo súlytalan életének nyomasztó súlya alatt. Mocskos ablakok előtt a könyöklőn száraz légytetemek, a nappaliban két fotel, az egyikben Archer nyomozó, a másikban Jimbo köténye és két üres sörös­üveg, előttük dohányzóasztal, amelyen lisztszerű por fehérlett néhány apró, kihajtott papírtasak társaságában. Egy szívószál, kettétörve. Egy Jimbo, meghalva. – Sok sikert a gyilkos megtalálásához – biccentett Gordon a két rendőr felé, majd lesietett az utcára, ami valójában egy szervizút volt két háztömb között. Északnak tartva megkerülte a tömböt, és Tony Tonio kifőzdéjével szemben belépett a szemeteskukákkal és kidobott bútorokkal teli sötét sikátorba – de nem volt ott senki. Tudta, hogy nem kell soká várnia, kiállt hát a Huszadik utcára, nekitámaszkodott a falnak, elővette öngyújtóját, rágyújtott, és miközben várt, azt nézegette. Egy nagy kaliberű töltény hüvelyéből készítette hozzáértő kéz, hogy aztán lehetetlen türelemmel és szabatos ízléssel apró levelek és virágok garmadáját vésse bele. Gordon párszor látta csak, de ezer közül is megismerte volna. Tíz éve a fronton sorra készültek az ehhez hasonló öngyújtók, a katonák ugyanis mindennel igyekeztek elfoglalni magukat, amíg a németek támadására vártak, de csak kevésnek volt ilyen szépen kimunkált a díszítése, és azok közül is csak egynek volt az aljába belekarcolva az FS monogram. A meleg úgy ült rá a városra, ahogy egy migrén veszi át az uralmat az ember feje fölött, nem lehetett menekülni előle. Gordon szívta a cigarettát, és figyelte, ahogy vele szemben, az Ionic utcában Tony Tonio a kifőzde hátsó kijáratánál egy összecsukható széken ülve tanulmányozza a lóversenyeredményeket. Lassan összefolytak előtte az öltönyös férfiak és a hosszúszoknyás nők alakjai, amikor fojtó levegőben kirajzolódott egy bicegő figura alakja, amint megtorpant az étterem előtt, majd megfordul, hogy elsiessen, ám ekkor Gordon elrúgta magát a faltól. – William! – kiáltotta. Az alak mintha meg sem hallotta volna. – Tüzet akarok adni neked! – kiáltotta Gordon, mire az alak megtorpant. Gordon hallani vélte sóhajtását, és nézte, ahogy a fekete férfi átbiceg hozzá a túloldalról. – Gyere csak be, ide – mutatta Gordonnak a szemeteskukák és a kidobott bútorok rengetegét. – Hacsak nincs hideg limonádéd, akkor szó sem lehet róla. Te gyere velem, Tonynál van limonádé. – De azt te iszod, én inkább sört kérek, ha már te fizetsz. Gordon legyintett, és átmentek Tonyhoz, a pultos azonban gorombán rájuk mordult. – Itt tilos koldulni. – Mindig ez van – nézett Gordonra William, aki azonban szó nélkül lenyomta az asztal mellé, majd a pultosra förmedt: – Will velem van, de ha nem lenne, akkor sem küldheti ki. Sör és limonádé. Meg egy burger. Will beesett vállal ült, a hőség ellenére pulóvert viselt, viszonylag kevés lyukkal, arca borostás volt, mindkét szeme véreres. Gordon elővette cigarettáját, és Will felé nyújtotta, majd felkattintotta az öngyújtót. Miután mindketten kifújták az első slukkot, letette az asztal közepére a gyújtót. Egy ideig szótlanul nézték, aztán Will szólalt meg kaparós hangon. – Zig, a múlt héten adtam be jelentkezésemet a városhoz utcaseprőnek, de ha kiderül, hogy én… – Elhallgatott, mert megjelent a pultos, és a sört Will, a limonádét pedig Gordon elé tette le, aztán csak állt, kezében a hamburgerrel. Gordon intett, hogy azt is Will elé tegye, majd adott neki két egydollárost. – Mi történt? Will fogta a poharat és nagyot kortyolt belőle. Vékony nyakán le-fel ugrált az ádámcsutkája. – Tudod, veterán vagyok, és nem délen vagyunk – törölte le a habot a szájáról –, tudod, milyen nehéz, pláne, ha az ember még ugye kéreget is. – Nem tudom, de sejtem. – Olyan régóta várok erre, Zig – szívott egy erőset Will a cigarettából. – Két éve, már két éve mondják, hogy ha lesz üresedés. Hát most van, és találtam magamnak egy kiadó szobát is az Északi Tizenharmadikban. Ennyire vagyok tőle – mutatta Will remegő ujjakkal. – Én… – Mi történt, Will? – Ezt elteszem, jó? – fogta meg Will az öngyújtót, de nem vette fel. – FS – mutatta az alját. – Freddie ­Stowers volt a parancsnokom. – Melyik egységnél szolgáltál? – A Háromszázhetvenegyedik Gyalogos Hadosztályban, az Ardennekben – felelte Will, és hamuzott. – Freddie Stowersnek köszönhetem, hogy túléltem a krautokat meg azt az egészet ott, Franciaországban. – Tőle kaptad? – Amikor a második lövés leterítette, odaszaladtam hozzá, de elkéstem. Mellette hevert a sárban. – Akkor jobban vigyázhattál volna rá – nézett Gordon az öngyújtóra. – Mi történt, Will? Mit kerestél Jimbo lakásában? – Ez az enyém? – mutatott Will a burgerre. – Ki másé? Will komotósan beleharapott, felkapott pár darab sült krumplit, azt is elrágta. – Ha a rendőrség… Nekem végem, soha nem leszek utcaseprő, jó, ha nem sittelnek le, Zig. Gordon várt. – Jimbo felhívott magához, hogy segítsek neki – kezdte Will. – Mindig ott vagyok az étteremnél, tudod, söprök meg hagymát aprítok, mert azt senki sem bírja, csak én, egyszerre két-három kilót is felkockázok, szóval mondta, hogy este menjek fel hozzá, és amikor ajtót nyitott, én már akkor láttam, hogy nagyot szippantott, mert gyanakodott, tudod, résnyire nyitotta az ajtót, meglátott, berántott a lakásba, és mondta, hogy hallotta, hogy jönnek a járőrök razziázni, és vigyem el azt a kis csomagot, mire mondtam, hogy nem viszem én azt sehova, erre megkérdezte, hogy… – harapott még egyet – …hogy kérek-e, mire mondtam, hogy nem élek én azzal, ami a gránátnyomások után maradt a fejemben, arra vigyáznom kell, erre leült, és megint szívott a fehér porból, és akkor kijött a vécéről a Ken, a Bublowsky, tudod – nézett Gordonra, aki nem tudta, de intett, hogy folytassa –, Ken a haverem, én meg mondtam, hogy nem viszem el a csomagját, mert ha megfognak, akkor Georgiában töröm a követ, amíg el nem földelnek, mire a Ken is kért, hogy segítsek, de az ő szeme se volt tiszta, meg a feje se, és akkor megszólaltak a szirénák, mire Jimbo felpattant, és a falhoz kent, hogy még a fejem is vérzett, hogy én hívtam rá a zsarukat, a torkomnál fogva tartott, szerintem a gyújtóm is akkor esett ki a zsebemből, aztán a Ken szólt neki, hogy meg ne öljön már, mire eleresztett, én meg leestem, és akkor Jimbo fogta a kis csomagot, kinyitotta, a kis tasakok összevissza repkedtek, mondtam neki, hogy lehúzom a vécén, de ő az asztalra szórta a port, és csak szívta, szívta fel, a Ken meg segített neki, őrültek voltak, felszívták a csíkokat, és akkor elhallgattak a szirénák, mire ezek úgy néztek rám, mint valami démonra, és – harapott újabbat – akkor valaki dörömbölni kezdett lenn az ajtón, a bejáratin, odamentem az ablakhoz, egy nő volt a gyerekével, mondtam is a Kennek, hogy nem kell félni, de mire megfordultam, Jimbo már feküdt a kanapén, a Ken meg a mellkasát püfölte az öklével, mire odamentem hozzá, a hóna alá nyúltam, és gyorsan hazatámogattam, nem lakik messze, neki még van lakása, itt, a Huszonegyedik utcában, aztán teleeresztettem a kádat hideg vízzel, beleraktam, és hajnalig ott ültem mellette, hogy nehogy meghaljon már nekem, mert mi lesz velem a haverem nélkül, és nem halt meg, kiszedtem a kádból, ágyba raktam, és mondtam, hogy hozok neki valami gyógyszert, de nem tudom, milyet, Zig, ilyenkor milyen pirulát ad az ember? Gordon nézte a gyöngyöző poharat maga előtt, félig volt még limonádéval. Felhajtotta, aztán Willre nézett: – Nem tudom, de ha bemész a patikába a Sansom utcában, és Maggie-t kéred, ő mindenre tud valami gyógyírt. És vigyázz jobban a gyújtódra.
Frissítve: 2019.03.24 11:00