Nyáry Krisztián: 1848 – az írók forradalma (2. rész)

Publikálás dátuma
2019.03.15 08:00

Az 1956-os forradalmat – Petőfi-körös előzményei miatt – gyakran nevezik az írók forradalmának. Valóban sok író vett részt a sztálinizmus elleni felkelés előkészítésében, de Petőfiék forradalmát ennél is jobban jellemezte az írók szerepvállalása. Egyes életpályák esetében szinte lehetetlen eldönteni, hogy a történelemkönyvek vagy az irodalomtörténet lapjaira kínálkoznak-e inkább. Szinte nincs is olyan erőközpontja az 1848-ban kibontakozó forradalomnak, ahol ne lett volna meghatározó szava íróknak, költőknek vagy irodalmároknak.
Eötvös József, Teleki László és más, az Országgyűlésben tevékenykedő író-politikusok vagy az olyan, pályájuk csúcsán álló, befutott szerzők, mint Vörösmarty vagy Bajza meghatározó alakítói voltak a ’48–49-es eseményeknek. A forradalom legismertebb írói azonban nem az ő környezetükből kerültek ki. A Petőfi Sándor körül gyülekező irodalmi tömörülés, az 1846-ban létrejött Tízek Társasága tagjait a forradalom első napjaiban szinte mind ott találjuk a márciusi fiatalok között. A csoport, amelyet Petőfi eredetileg „magyar romantikai iskolának” akart elnevezni, az irodalomban és a közéletben is radikális forradalmi nézeteket vallott. Legfőbb törekvésüket, egy saját irodalmi folyóirat megalapítását éppen ezért nem sikerült megvalósítaniuk: a társaság tagjait figyeltették a hatóságok, lapindítási engedélyről szó sem lehetett. A csoport később is együtt maradt, s más fiatal irodalmárok és politizáló ifjú értelmiségiek is csatlakoztak hozzájuk törzskávéházukban, amelyet ők az új bérlőről csak Fillingernek nevezték egymás között, nem pedig Pilvaxnak, mint az idősebbek. Kerek márványasztalukat, ahol világjobbító vitáikat folytatták „a közvélemény asztalának” keresztelte el a kávéház közönsége. S bár 1848 márciusának elején úgy tervezték, hogy majd a József-napi vásárra Pestre gyűlő parasztok között fogják terjeszteni mozgósító röpiratukat, végül olvasóik, az egyetemi ifjúság és a pest-budai polgárok között robbantottak ki békés forradalmat. Petőfi Nemzeti dala mellett már­cius 15-e legfontosabb dokumentuma, a 12 pont is egy író műve. Az asztaltársaság tagjának, Irinyi József hírlap­írónak jutott eszébe, hogy Kossuthék jogi nyelven megfogalmazott ország­gyűlési javaslatai alapján mindenki számára érthető, rövid petíciót kell összeállítani. Neki a Pesti Hírlapnál az volt a dolga, hogy a hosszú külföldi cikkekből színes rövidhíreket gyártson, úgyhogy eléggé értett a tömörítéshez. Ez lett a legsikerültebb munkája. A szabadságharc után őt is halálra ítélték, de kegyelmet kapott, így magyarra fordíthatta az emberi jogok másik fontos szöveges dokumentumát, Beecher Stove Tamás bátya kunyhója című regényét. Az első ifjú forradalmár, aki március 15-én megpróbálta a pontokat megismertetni a néppel, mégsem ő volt, hanem Sükei Károly költő – az egyetlen a társaságból, akinek ezt nem szabadott volna megtennie. Súlyosan dadogott ugyanis. Kiakasztotta a kézzel másolt 12 pontot a kávéház melletti falra, és mindjárt magyarázni is kezdte a köréje gyűlt 20-30 embernek. Egy jelen lévő titkosrendőr a jelenetet látva bolondok házába akarta vitetni a dadogós poétát. A pesti polgároknak azonban tetszett a sajtószabadság főpróbája, úgyhogy végül a spiclit kergették el a környékről. Sükei a forradalom után érzelmes költemények publikálása mellett Thackeray, Gogol és Burns kiváló fordítójaként vált ismertté. A hibából okulva a nap hátralévő részében Jókai Mórra hárult a 12 pont felolvasásának feladata. Ő Petőfi Sándor és Szendrey Júlia albérlőjeként kezdettől részese volt az eseményeket előkészítő nagy beszélgetéseknek, s ott volt akkor is, amikor a Dohány utcai lakásban – amolyan főpróbaként – még a francia forradalom legfontosabb jeleneteit is eljátszották az ifjú irodalmárok. A 23 éves Jókay Móric március 15-én vette fel a plebejus írásmódú Jókai nevet. Sokat tett nagy nap vértelenségéért is: a Landerer nyomda előtt összegyűlő ötezer ember a havas esőben esernyőt tartott a kezében, s kis téren könnyen kiszúrhatták volna egymás szemét. Jókai szavára egyszerre csukták be ernyőiket, a sok ezer apró csattanás az író visszaemlékezése szerint ágyúlövésnek hangzott: megszületett a sajtószabadság. Jókai ezután hazaküldte az összegyűlt tömeget ebédelni, így neki köszönhetően lett a pesti forradalom az egyetlen a világon, amelyben ebédszünetet tartottak. A fiatal író nemcsak élete párját, a nála 12 évvel idősebb Laborfalvi Rózát találta meg ezen a napon, hanem írói karaktere is ekkor született. Hiába veszett össze vele még 1848 nyarán – politikai ­és magánéleti okok miatt vegyesen – barátja és példaképe, Petőfi Sándor, később ő lett Petőfi és a szabadságharc legendájának első számú krónikása. Nála többet és szebben aligha írt bárki 1848–49-ről. Ha azonban az ő visszaemlékezéseit olvassuk, ne feledkezzünk el róla, hogy irodalommal van dolgunk. Jókai sokat színezett a valós történeteken, így például sosem vitte el kalandos úton Kossuth amnesztialevelét a bujdosó Rózsa Sándornak. (Ha a zsandárok százai hiába keresték a betyárt, hogy is találta volna meg egy magányos író?) 1848 írói közül talán neki jutott a legsikeresebb életút: megérte, hogy korának első számú „írófejedelme” és a főrendiház tagja legyen, s közben – közel 80 évesen – romantikus forradalmárhoz méltóan a szerelemben is újra a szívére hallgatott. A márciusi forradalom írói és költői közül sokak nevét már csak utcanévtáblák és történelemkönyvek őrzik, műveiket kevesen olvassák. Pedig a novellista Bérczy Károly, a filozofikus költeményeket író Bozzai Pál, a színpadi szerzőként és regényíróként sem jelentéktelen Degré Alajos, az orvosként és költőként is aktív Hamary Dániel, a romantikus szerelmes regényeiről ismert Pálf­fy Albert vagy a magyar nyelvű zsidóság népies szépprózáját megteremtő Szegfi Mór nem forradalmárként, hanem irodalmárként akartak halhatatlanná válni. Szemben velük máig őrzi az irodalmi emlékezet Vajda János nevét. A Fillinger törzsasztalának legfiatalabb tagjaként ő is részt vett a márciusi eseményekben, majd önkéntes honvédként harcolt. Világos után besorozták császári közkatonának, leszerelése után ismét Pestre került, és különböző lapoknál dolgozott újságíróként. Mivel úgy gondolta, hogy egy újabb forradalom kivitelezése már lehetetlen, egykori társai a ’48-as eszmék árulójának kiáltották ki, és szinte teljesen kiközösítették. Talán Vajda zord természete is közrejátszott ebben, legalábbis a simulékonyabb modorú Bulyovszky Gyulát azután sem övezte hasonló elutasítás, hogy volt márciusi ifjúként a szabadságharc leverése után azonnal munkába állt a Magyar Hírlap című udvarhű lapnál. A pályáját a forradalom előtt színműíróként kezdő Bulyovszky 1848-ban a Szemere vezette belügyminisztérium hivatalnokaként dolgozott, majd a franciás stílusú tárcanovellák és publicisztikák szerzőjeként lett az abszolutizmus korszakának egyik legtöbbet publikáló írója. Az egykori republikánus forradalmár nevéhez fűződik az osztrák császári himnusz, a Gotterhalte magyar fordítása is. Ezen a ponton érdemes megemlítenünk Bulyovszky feleségét, Szilágyi Lilla színésznőt is, aki éppen a forradalmi napokban ment hozzá a márciusi ifjúhoz. Debrecenben hivatalnokoskodó férjével való levelezése ma érzelmes levélregényként is olvasható. A fiatal feleség a forradalom után Lilla von Bulyovsky néven az első magyar származású színházi világsztár lett, de az irodalomban is nyomot hagyott. Nemcsak azért, mert Alexander Dumas regényt írt róla, hanem mert maga is publikált kifejezetten jó stílusú regényes útirajzokat. A kozmopolita író-színésznő egyik legnagyobb kritikusa korábbi rajongója, Gyulai Pál volt. Ő nem a pesti forradalmárok, hanem a kolozsvári ifjúság egyik vezetőjeként vett részt a ’48-as eseményekben. Később, bár megírta Hadnagy uram című mozgósító versét, inkább Kossuth békepárti ellenzékéhez tartozott. Hosszú életművének sem költői, sem regényírói része nem jelentéktelen, ám igazán maradandót kritikusként alkotott. Nevéhez fűződik Arany és Petőfi költészetének teljes esztétikai elismertetése, s nem kis részben irodalmi kultuszuk megalapozása is. Mindezt Gyulai azzal is nyomatékosította, hogy Szendrey Júlia húgát vette feleségül, s innentől családtagként gondozta a Petőfi-örökséget. Az élete végére konzervatívvá lett szigorú öregúr ellensége volt minden irodalmi modernségnek, egyetemi tanárként és szerkesztőként mégis részese lett több, későbbi modern író pályája elindításának. A vidéki értelmiség köreiből is szép számmal keveredtek írók a forradalomba. A Vas Gereben szerzői néven publikáló Radákovits József, akit ifjú korában „dévaj természete” miatt tanácsoltak el a papi pályáról, népies életképei, humoros anekdotái miatt korának egyik legnépszerűbb írója volt. A forradalom időszakában A Nép Barátja című lapot szerkesztette Arany Jánossal, amelynek célja az volt, hogy Kossuthék programját a falusi olvasók körében propagálják. A szabadságharc bukása után bujdosás, majd börtön lett az osztályrésze, ám később ismét bőséggel ontotta – a népies egyszerűséget olykor túlzásig vivő – prózaköteteit. A Tízek Társasága tagja volt Tompa Mihály is, aki egy rövid ideig, 1846 elején a legnépszerűbbnek számított a fiatal költőnemzedék tagjai közül. Petőfi Arany János mellett egyedül őt tartotta saját magával egyenrangú alkotónak – bár ítélete csak rövid ideig volt érvényben, utána megvonta bizalmát a politikai forradalomtól idegenkedő, halk szavú költőtárstól. Tompa református tábori lelkészként részt vett ugyan a schwechati csatában, de 1849 elejétől visszavonult falusi parókiájára. Később mégis éppen ő, a közvetlen politikai szerepvállalást elutasító költő lett a szabadságharc emlékezetének élő lelkiismerete, aki számos allegorikus költeményt írt a bukott forradalomról és az azt követő megtorlásról. A gólyához című hazafias verse miatt haditörvényszék elé is került, de az allegória jogi értelmezése kifogott bíráin, és felmentették. Arany János szalontai elszigeteltségében – a vidéki Magyarország legtöbb lakójához hasonlóan – kezdetben kevés információval rendelkezett a fővárosi eseményekről, később pedig főként barátja, Petőfi leveleiből tájékozódott a politika alakulásáról. Támogatta a forradalmi változásokat, de ő maga soha nem vált igazán forradalmi költővé. Egyetlen mozgósító költeménye, a Nemzetőr-dal, nem számít életműve csúcsának, A Nép Barátjában közölt cikkei pedig sokkal inkább a józan felvilágosítás, mint a tüzes lelkesítés hangját képviselték. Ő maga is elindult az 1848-as képviselőválasztáson, de alulmaradását megkönnyebbüléssel fogadta: nem formálni, legfeljebb megörökíteni kívánta a történéseket. Arany Petőfihez hasonlóan önkéntesként vonult be nemzetőrnek, de barátjával szemben visszautasította a tiszti rangot – ami pedig jegyzőként kijárt volna neki –, s inkább közlegényként szolgálta végig Arad ostromát. Nem volt lenyűgözve a harctér romantikájától: „tenni kevés – de halni volt esély” – írta. Később Szemere Bertalan belügyminisztériumánál vállalt fogalmazói állást, s közben odahaza, Szalontán szállást biztosított a kapitányként, majd őrnagyként szolgáló Petőfi családjának. Az elbukott szabadságharc és a csatatéren eltűnt barát emléke egész későbbi életében első számú ihletforrásai közé tartozott. Nemcsak A walesi bárdokban állított emléket a zsarnokkal „vakmerőn s hívatlanul” szembeszálló barátjának, hanem A honvéd özvegye című versében is, amellyel egyszersmind Szendrey Júlia egész későbbi sorsát is megpecsételte. Petőfi Sándor és felesége valóságos élő jelképei voltak a márciusi forradalomnak, mindkettejük sorsa végzetszerűen összefonódott az elbukott szabadságharccal is. Petőfi azon kevesek közé tartozott, akik már 1847 végén is tudatosan forradalomra, ráadásul köztársaság kikiáltására készültek. Ezzel egy radikális, de törpe kisebbséghez tartozott: a királyság megszüntetését ’49 tavaszáig szinte alig akarta valaki, s a végül deklarált trónfosztást is leginkább politikai kényszernek érezték. Petőfi a francia forradalmat feldolgozó történeti szakmunkákból készült a nagy eseményre, miközben persze a szerelem forradalmát is igen komolyan vette: „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó kebele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!” – írta a forradalmat megelőző évben. Hogy szabadság és szerelem egységét milyen komolyan vette feleségével együtt, arra nem kell jobb bizonyíték, mint hogy egyetlen gyermekük éppen kilenc hónappal 1848. március 15-e után született. Szendrey Júlia egyenrangú társa volt férjének a márciusi napokban. Még a forradalom előestéjén jutott eszébe, hogy francia mintára saját magának nemzetiszín főkötőt, férjének pedig kokárdát készítsen. Villámgyorsan divatot teremtett. Mindketten tudták, hogy a forradalom színházában a külsőségek éppolyan fontosak, mint a szavak és gondolatok. Júlia a következő napokban nadrágban, szivarral, rövid hajjal mutatta be, milyen is egy igazi modern forradalmár, férje pedig egy óriási, szinte földig érő karddal az oldalán járta a pesti utcákat. Petőfi életében innentől végképp eggyé vált a forradalom és a költészet, s ebben jóval tovább ment társainál. Legismertebb korabeli ábrázolása, amelyen a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről szaval az összegyűlt tömegnek, nem a márciusi nagy napról készült – akkor és ott ugyanis nem szólalt fel. Két hónappal később azonban az általa megalkuvónak tartott Batthyány-kormány lemondását követelte ugyanonnan. Nem csak ő maga hitt a költészet forradalmasító erejében, de ő volt az egyetlen költő a magyar történelemben, akiről hívei és ellenségei egyaránt azt feltételezték, hogy verseinek hatására parasztok tízezrei indulnak meg akár az országgyűlés szétverésére. Az első népképviseleti választás aztán bebizonyította, hogy egy költő még szülőföldjén sem képes efféle mozgósításra. Bár Petőfi csúfosan megbukott, ez sem vette el kedvét a közélettől. Lépésről lépésre szorította bele magát a katonaköltő szerepébe. Ez nem volt magától értetődő vállalás. Kötelmeket nem tűrő természete miatt a szabadságharc számos tábornokával összeveszett, a hivatásos nemzetközi forradalmár, Bem azonban fiaként szerette a szabadságharc költőjét. Végül az ő hadsegédeként válthatta valóra önbeteljesítő jóslatát: „Ott essem el én, / A harc mezején.” Petőfi halála könnyen vált történelmi és irodalmi jelképpé, s páratlan tehetsége mellett ez a sors emelte nagyon hamar Magyarország első számú költőjévé. Nem véletlen, hogy a közvélemény özvegyének is hasonló sorsot szánt. Nem törődve azzal, hogy egy még karonülő kisgyermekről kell gondoskodnia, legszívesebben azt várták volna el tőle, hogy vagy haljon utána férjének, vagy talpig gyászban és nyomorban élje az életét, ahogy romantikus versekben szokás. Erre már csak kisfia érdekében sem volt hajlandó. Költőietlen második házasságát haláláig nem bocsátották meg neki, saját jogú irodalmi munkásságát pedig később is agyonhallgatták. Pedig nemcsak Andersen legelső fordítója volt, hanem jó tollú novellista, és színes képi világú költő is. Nála kevésbé jelentős irodalmi életművet hátrahagyó férfi nemzedéktársairól utcák és intézmények tucatjai vannak elnevezve. Neki még ma is vannak kiadatlan írásai.
A tanulmány első része itt olvasható.
Frissítve: 2019.03.15 08:37

Fél hanggal magasabban - Interjú Dragomán Györggyel

Publikálás dátuma
2019.03.22 08:30

Fotó: ALL RIGHT RESERVED
Dragomán György már fél éve a tudomány szigetén él, afféle utópiában. Evolúcióbiológusokkal, zeneszerzőkkel, történészekkel, rovartanászokkal beszélget ebédidőben, akár éppen a randizási szokások megváltozásáról és következményeiről. Berlinben minden adott számára az íráshoz is. Kalucsni című színdarabja bemutatójára érkezett haza, akkor beszélgettünk.
Augusztus végén kiköltözött a családjával Berlinbe. Miért?  A Wissenschaftskolleg zu Berlin tudományos kutatóintézet meghívására töltök kint egy akadémiai évet. Az intézet minden évben vendégül lát a világ minden tájáról negyven, a pályájuk közepén lévő jelentős tudóst és meghív egy írót is. Idén engem ért a megtiszteltetés, én lehetek az íróvendég. Korábban olyan írók voltak itt Magyarországról, mint Nádas Péter és Kertész Imre. A koncepciójuk szerint egy évre összezárják egymással ezt a negyvenvalahány embert, s miközben mindenki a saját területén kutat, egymással is megismerkedik, beszélget. Abból pedig, hogy a mániánkat megosztjuk másokkal, új értékek születhetnek. Az ösztöndíj az egész családnak szól, Nyugat-Berlin egyik legnyugalmasabb részén, Grünewaldban élünk egy öt villából álló kampuszszerű területen. Van egy irodám, a könyvtárban minden kívánságomat azonnal teljesítik. Ez egy tudományos utópia, a tudomány szigete. Mit kérnek cserébe?  Egyetlen elvárás, hogy a saját mániáidat a lehető legelvakultabban próbáld kiélni. Hetente két előadást tartanak a résztvevők – többek közt evolúcióbiológusok, genetikusok, jogászok, de van zeneszerző is –, ami után megvitatjuk az elhangzottakat. Miről beszélget egy evolúcióbiológussal?  Természetesen az evolúcióbiológiáról faggatom. Az én szerepem ebből a szempontból csodálatos: egy minden iránt érdeklődő kívülálló vagyok, és bárkivel szívesen beszélgetek bármiről – nemcsak az érdekel, amiről beszélnek, hanem az is, ahogyan mondják. Elképesztő, amikor például egy ausztrál zenekutató elmagyarázza, hogy rájött arra, a fiúkórusok fél hanggal magasabban énekelnek, ha tudják, lányok is vannak a közönségben. Ő ezt vizsgálja már egy ideje, most éppen a lipcsei gyerekkórussal karöltve. És akkor ebbe a beszélgetésbe bekapcsolódik az evolúcióbiológus, aki példákat tud hozni a saját szakterületéről, hogy ennek mi lehet az oka. A párválasztással foglalkozó szociológus pedig, akinek rendelkezésére áll egy hatalmas anonim adatbázis a randi appokról (telefonos, online randevúalkalmazások – a szerk.), különféle következtetésekkel tud szolgálni a számunkra. Mire én elmondom, hogy mindig is írni akartam egy novellát arról, hogyan alakítják a randi appok az evolúciót. (Ez közben meg is jelent a Qubiten Társkereső címmel.) Az az elméletem, hogy mivel az emberek az elvárásaik alapján sorolják be a partnereiket, ezért csakis olyan partnerekkel találkoznak, akik az elvárásaiknak megfelelnek. Ám ekkor kikerül az egyenletből a véletlen. Egy arra tévedő másik evolúció­biológust – elég sok idén az evolúcióbiológus itt – ezért arról kérdezek, mit gondol, hosszú távon az elektronikus randizás befolyásolja-e az ember evolúcióját. Ő ezen komolyan elgondolkodik és mindjárt két lehetséges válasszal is előáll. Az egyik válasz szerint: igen, mert máshogy választunk, mint korábban. A másik válasz szerint is igen, csak más irányú az evolúció, hiszen így olyan emberekkel is találkozunk, akikkel amúgy nem kerültünk volna kapcsolatba. Ebből aztán kialakul egy hosszú beszélgetés. Irigylésre méltó helyzet. De hadd kukacoskodjak: egy írónak elvileg elég kellene legyen egy íróasztal, a fehér írólapok vagy a laptop. A tudós beszélgetéseken túl mi az, ami miatt jobb Berlinben írni, mint mondjuk Budapesten?  Nem jobb, csak más, egy író bárhol írhat, és én ebből ráadásul sportot is űzök. Nagyon szigorú szabályokat hoztam az életemben, hogy sose hivatkozhassak a körülményekre – a körülmények bármilyenek lehetnek, nekem akkor is írnom kell, mindig és mindennap. De itt ideális körülmények adódnak a munkához. Másrészről pedig Berlin nagyon inspiráló város, rengeteg emberrel lehet találkozni, sok minden történik. Ebből én rengeteget fogok tanulni, mintha újra egyetemre járnék. Mindig van kivel izgalmas beszélgetéseket folytatni. Hogy újabb példát hozzak: egy NDK-ból származó, Svájcban élő traumakutató pszichiáterrel arról, hogyan lehet megközelíteni a témáját irodalmi eszközökkel. Szóba kerül a politika is?  Hogyne, ülünk az asztalnál: egy brazil biológus, egy török történész, egy lengyel alkotmányjogász, egy egyiptomi szociológus és én, a magyar író – és nem tudod, ki van jobban elkeseredve éppen. De itt nem ez a lényeg, a szakmai beszélgetések dominálnak. Persze a tudósok sokszor nem a legoptimistábbak, vannak itt olyan rovarkutatók, akik egészen sötéten látják a jövőt. Az interjúiban már jó ideje szorgalmazza, milyen jó volna itthon is meghonosítani egy ehhez hasonló ösztöndíjrendszert. A Petőfi Irodalmi Múzeum új igazgatója tervei között szerepel ennek megvalósítása – ajánlaná külföldi írótársainak a lehetőséget?  Sajnos én éppen ellenkező irányú folyamatokat látok Magyarországon. Nekünk is volt saját Wissenschafskollegunk, a Collegium Budapest fent a várban, amely éppen a Wiko kezdeményezésére és támogatásával alakult 1992-ben, de 2011-ben minden különösebb magyarázat vagy felháborodás nélkül megszüntették. Bukarestben és Szófiában megmaradtak ezek az intézetek. A CEU éppen Bécsbe költözik, úgy látom, most nem az ország intellektuális elszigetelődésének csökkentése a cél. Amikor olyanokkal találkozom szerte a világon, akik ezek miatt az intézmények miatt Budapesten éltek, mindig nagy szeretettel szokták emlegetni a várost. Én amúgy abban hiszek, hogy mindent le kell másolni, ami máshol jól működik. Rögtön a rendszerváltás után létre kellett volna hozni Budapesten egy DAAD-hez hasonló ösztöndíjrendszert. Vagy például miért nincs Magyarországon az év legjobb fordításában megjelent kötetét jutalmazó műfordítói díj? Hollandiában a könyvkiadók dobják össze a díj összegét, hogy ezzel is felhívják a figyelmet egy-egy könyvmegjelenésre. Próbáltuk ezt elindítani itthon, nem is esélytelen, egyelőre elakadt a dolog, de hiszek benne, hogy egyszer majd megvalósul. Volt valami konkrét terve, hogy a huzamosabb berlini tartózkodása alatt biztosan sort kerít ennek vagy annak a megnézésére, a bejárására?  Bárhol vagyok, élményeket próbálok gyűjteni, íróként sosem lehet tudni, miből mi lesz, gyűjtöm a tárgyakat, a mozdulatokat, a helyszíneket. Az Oroszlánkórus című kötetemben egyébként van olyan novella, amit Berlin és egy korábbi berlini tartózkodás inspirált, az egyik kedvenc parkom a Britzer Garten, ahova amúgy szinte sose jutnak el a turisták, mert délen van, és nem nagyon van arra semmi érdekes. De nekem ideális helyszín volt egy novellára a Stasi gyerekbesúgóiról. Még a Máglya megjelenésekor említette, hogy két novelláskötete készen áll és dolgozik egy gyerekregényen. A novelláskötetek – Oroszlánkórus, Rendszerújra – már olvashatók…  Igen, az Oroszlánkórus és a Rendszerújra összetartoznak, magamban testvéreknek gondolom őket, az Oroszlánkórus annyira optimista, amennyire én optimista tudok lenni, a Rendszerújra pedig a sötétséggel igyekszik a lehető legbátrabban szembenézni. Azt hiszem, érdemes egymással párhuzamosan vagy akár felváltva olvasni őket. A gyerekregényt közben forgatókönyvvé írtam, ha minden jól megy, majd ebből készül el a regény. Az Oroszlánkórus német fordításban is megjelent, sőt a fordítót, Tankó Tímeát jelölték a március végi Lipcsei Könyvvásár díjára is. Hogy látja, milyen az ön pozíciója a német könyvpiacon?  A fehér király és a Máglya után ez a harmadik kötetem németül, s mivel a rangos ­Suhrkamp adta ki őket, nagy figyelmet kaptak, viszonylag ismertnek számít a nevem, mert a német könyvkiadók és olvasók még ma is hangsúlyosan odafigyelnek a magyar szer­zőkre. Az ősszel megjelent Rendszerújra novelláiban is megfigyelhető a sci-fi iránti vonzalma. A Qubiten futó sorozata pedig egyenesen ezt a zsánert helyezi a középpontba. Ha felkérnék, írna egy klasszikus sci-fi regényt?  Már kaptam ilyen felkérést, és nemet mondtam. Nem írok felkérésre, én a saját regényeimet írom. A qubites sorozatban az a szép, hogy minden héten meglephetem magam, újra és újra beköltözhetek ideiglenesen egy-egy világba, és élvezhetem ezeknek a kis tereknek a feszültségét. A novella nálam sokszor valaminek a kezdete, megesik, hogy ezek a kis világok aztán néha regényekké nőnek, a Máglya is és A fehér király is kis szövegekből indult, de nem hiszem, hogy a Rendszerújra szövegeivel ez megtörténik. És mi a helyzet a másik nagy szenvedélyével, a főzéssel? Számíthatunk egy szakácskönyvre?  Az biztos, hogy nem klasszikus szakács- vagy receptkönyv lesz, én „főzőskönyv”-nek hívom. Régóta dolgozom rajta, ahogy minden könyvemnek, ennek is megadom a módját, de most már mintha látnám a munka végét. Berlin kulinária terén nyújtott újdonságot?  Nagyon jól főznek itt, sokat lehet ízkombinációkról és tálalásról tanulni, a legutóbb egy töltött sült alma okozott örömet, el is kérdeztem a receptet, aztán többször megfőztem és alakítottam rajta, a vége meg az lett, hogy írtam egy sültamás cikket a Goodfoodban, ahol van egy kulináris rovatom. A tudós kollégáinak már bemutatta a főzőtudományát?  Még nem, majd az év végén lesz módunk egymásnak főzni. Mekkora volt eddig a legnagyobb társaság, akiknek főzött? Kétszázötven ember – bár csak egy fogást! 2008-ban a Graz melletti Stainz Literatursommer elnevezésű irodalmi fesztiváljának egyik estéjén én készítettem az előételt, a főfogást Reinhard P. Gruber osztrák író, míg Esterházy Péter a desszertet. Profi konyhában, 16 gázégőn sütöttem a padlizsánt, mert padlizsánkrémet, klasszikus erdélyi vinettát akartam tálalni. Hatvan kilogramm padlizsánnal dolgoztam egyedül – és olyan sikert aratott, hogy föl is került az étlapra. Erre mindmáig nagyon büszke vagyok.  +1 kérdés  A hónap elején mutatták be Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Színházban a Kalucsni című színművét Szikszai Rémusz rendezésében. Ha jól tudom, a darabot éppen Berlinben írta – 12 éve. Miért éppen most került színpadra?  Két darabot is írtam, de sokáig nem volt szerencsém a színházakkal, én pedig nem szeretek az asztalfióknak írni. Egyszer Kárpátalján Visky Andrással beszélgettünk, kérdezte, miért nem írok drámákat, mondtam, írtam, van egy sci-fis, beckettiánus, a Nihil, aminek főszereplője egy kétfejű mutáns és a Kalucsni a kivándorlásról. Elkérte őket és az utóbbit meg is rendezte Kolozsvárott az Állami Magyar Színházban 2016-ban. Nem mellesleg hangjáték is készült belőle a Magyar Rádiónak, és Máté Gábor is megrendezte vizsgaelőadásnak az Ódry Színpadon 2017-ben. De Magyarországon a nyíregyházi volt az első nagyszínházi bemutatója. Tavaly meg is jelent az Ellenfény-könyvek sorozat Menni vagy maradni? című drámakötetében. Annak idején esszében is megírtam a saját kivándorlásunk történetét (A-ból B-be címmel), de izgatott, hogy fiktív drámai formában hogyan tudnám megfogalmazni, mit jelent a döntés meghozatala, illetve annak a hosszú, folyamatos búcsúnak az élménye, ami már az elhatározás meghozatala után történik, mivel a hatóságok nem engedélyezik a kivándorlást. Úgy tűnik, most sokak számára kérdés ismét: menni vagy maradni?

Dragomán György

mindig lefotózza azt, aki őt fényképezi 

Frissítve: 2019.03.22 08:30

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12