Balassa Tamás: Boríték eszközével elkövetett nyavalyatörés

Kevés szövevényesebb, kártékonyabb, egészségre ártalmasabb társadalmi beidegződés van a hálapénzadásnál – az idegengyűlöletet és az egysejtű propagandát ötvöző, embereket egymásnak ugrasztó, intézményes lopást elfedő migránsozáson kívül hirtelen nem is tudnánk másikat említeni.

Nézzük, visszatérve a paraszolvenciához, miről is van szó? Az ember egyrészt mérgezi a lelkét, és a gyógyítókét is, akik orvosi esküt szegnek. („Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. […] Minden erőmmel arra törekszem, hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét.”) Másrészt a korrupt és igazságtalan rendszer orvosképzést és finanszírozást is negatívan befolyásoló hatásai miatt (is) a beteg egyre inkább romló ellátást kaphat. Ezért a boríték zsebbe dugásának eszközével még inkább korrumpál. És mondjuk ki azt is bátran, hogy egy szűkös rendszerben a jogosulatlan előnyök kivívása mások (szegényebbek) „jogosulatlan kárára” történik. Szegény szegények…

További őrület, hogy a társadalombiztosítási járulékot fizető tömegek, köztük a tíz évvel ezelőtti, 300 forintos vizitdíjtól és kórházi napidíjtól népszavazásba szörnyedők, a hálapénzzel másodszor is fizetnek az ellátásért. E tevékenység éves szinten 70 milliárdosra becsült pénztömege (magánellátásra költött befektetésekkel együtt 150 milliárd) pénzügyileg teszi eszetlenné a hazai rendszert, például arra ösztökélheti a mindenkori kormányzatokat, hogy ne tegyenek elegendő pluszpénzt az ágazatba. „Ha az elvtársak/emberek/polgárok/népek megfizetik maguk, miért tennénk mi?”, gondolhatják a mindenkori „vargamihályok”.

A legnagyobb baj azonban a hálapénzzel az, hogy egy velejéig romlott urambátyám-szisztémát tart életben, aminek minden mozdulata a tisztességet, az emberséget, a szakmaiságot nyomorgatja. „Nevével ellentétben a hálapénznek már köze nincs a hálához, a beteg félelemből korrumpál.” Ezt mondta néhány éve az 1001 orvos „egyike”. Vagyis, az emberek azért fizetnek, hogy előnyben részesüljenek, amivel az orvosi ellátás protokolljait írják át. Megvesztegetnek azért, hogy nekik jó legyen. És teszik ezt azért, mert attól félnek, hogy máskülönben rossz lesz nekik. Esetleg órákig várakoznának ellátatlanul, fásult gyógyítást kapnának, netán több esélyük volna a kórházi fertőzésre. Az emberek azért fizetnek, mert féltik az egészségüket, az életüket, és időnként, egyik-másik ellátóhelyen jogosan féltik. Ez az egészségügyi rendszer egyre kevésbé tud felelősséget vállalni önmagáért: ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatokat lehetett olvasni az elmúlt években a kórházakban felmondóktól, olykor komplett osztályoktól. És azoknak a szakmáknak a képviselői mondanak fel leginkább, akik nem részesülnek hálapénzből: ki tenne a helyükben mást? Orvosbárók tíz- és százmilliós éves kereseteit ki nézné jó szívvel, három munkahelyen megszakadva? Egyre elcsigázottabb szakemberek kezébe kerül a pénzünk és az életünk.

Mi lenne a megoldás? „Ha a hálapénzt csak tünetnek tekintjük, éppen az alacsony bér lehet a beteg egészségügy egyik gyulladási gócpontja”, mondta erről egy másik, a hálapénzt elutasító orvos. Igen, kevés a pénz, ezt is évtizedek óta tudja, mondja mindenki: a visegrádi országok átlagához képest is 600-700 milliárd (a GDP 2-2,5 százaléka) hiányzik éves szinten az egészségügyi kasszából. De a magyar ember inkább beteszi a saját zsebéből, és ebből olyan ellátást kap, amiről egyre többen gondolják, jószerével csak hálapénzzel lehet túlélni.

És tart mindez 1952 óta, amikor Gerő Ernő javaslatára legalizálták a borítékolást. Rákosista hagyományt éltetünk tehát szervezetileg. Még egy ok a gyógyulásra tragikus hirtelenséggel.