Hargitai Miklós: Sajtószabadítást!

Publikálás dátuma
2019.03.16. 20:00

Fotó: Marabu
Szégyen, gyalázat a magyar uralkodó osztályra nézve, hogy itt még követelni kell azt, ami művelt országokban már régen megvan, amit az egész művelt világban mindenütt természetes dolognak tartanak. Szégyen, gyalázat, hogy itt még követelni kell a sajtószabadságot, az egyesülés szabadságát és a gyülekezési szabadságot. Nem a mi szégyenünk, hanem azoké, akik elvették a néptől ezeket a jogokat. Mi követeljük őket. Adjátok vissza a sajtószabadságunkat: teljes és tökéletes sajtószabadság kell nekünk!
121 évvel ezelőtt, 1898. áprilisában írta a fenti sorokat a Népszava, de írhatta volna ma is, és ha igazán szégyenkezni akarunk, gondoljunk arra, hogy bár a demokratikus jogok érvényesülése terén nem egészen ott tart ma a világ, mint a XIX. század végén, és idegen hatalom, hódító hadsereg vagy más külső körülmény sem kényszerít rá minket, mégis tudomásul vesszük a jogfosztást.

A cenzúra új virágkora

A miniszterelnök, aki igazán nem vádolható azzal, hogy ne szeretné a dicső történelmi korokat a mával, az ő kormányzásának időszakával párhuzamba állítani, vagy hogy ne mutatkozna szívesen az egykor volt forradalmárok (mostanában inkább az 1848-asok, merthogy az 1956-osok jelentős hányadban baloldaliak voltak, az orbáni világképnek pedig központi eleme, hogy balról ez a nemzet soha semmi jót nem kapott) örököseként, 2010-től 2019-ig egyetlen március 15-én sem említette meg, hogy a forradalmi 12 pont közül az első a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését követelte. Valószínűleg azért nem hozta szóba korábban, mert még az Orbán-hívek jelentős hányada számára is nyilvánvaló, hogy az orbáni hatalomgyakorlás a cenzúra legváltozatosabb eszközeinek tudatos alkalmazására épül. És ha olykor mégis beszél a témáról, akkor mindig azzal büszkélkedik, hogy nálunk ki lehet mondani olyasmit, amit Európában nem: „a nyugati világban általános a cenzúra, mifelénk viszont ilyesmi nincs”.
Tényleg nincs?
A cenzúra a szó eredeti értelmében azt jelenti, hogy a hatalom a saját politikai érdekeit követve előzetes tartalomszűrést végez, és bizonyos tartalmak közreadását megakadályozza. A médiatudomány azonban ma már lényegesen kiterjedtebb értelemben használja a fogalmat: a cenzúra mindazon hatalmi és/vagy gazdasági érdekű beavatkozások gyűjtőneve, amelyek a közlés és a tájékoztatás szabadságának korlátozását, a híráramlás torzítását, a hatalmi helyzetben lévők számára kényelmetlen információk közkinccsé válásának megakadályozását szolgálják.
A magyar cenzúra új virágkora 2010 tavaszán, Orbán Viktor ismételt hatalomra jutásakor kezdődött. Az Orbán-kormány előbb nyúlt hozzá a médiaviszonyokhoz, mint bármi egyébhez (az állítólag a szakadék szélén tántorgó, sürgős megmentésre váró gazdaságot, az oligarcháknak kiszemelt javakat, az alkotmányt, az egyházakat, a családpolitikát is beleértve a bármibe). Orbán Viktor nem buta ember, mint ahogyan a márciusi ifjak sem voltak híján a gógyinak. A sajtószabadságot sürgető pont nem véletlenül került a 48-as követeléslista élére – még az akkori, a maival semmilyen szempontból nem összehasonlítható sajtóstruktúra idején is sokan értették a változást akarók közül, hogy az önkény legbiztosabb ellenszere és a közjót szolgáló kormányzás legerősebb garanciája a szabadon, hatalmi ráhatás nélkül működő média. (És az összefüggés természetesen fordítva is igaz: ha valaki önkényes hatalomgyakorlásra, a közjó helyett magánérdekeket szolgáló kormányzásra törekszik, akkor először a sajtó szabadságát kell visszanyesnie.)

Pártmédiává váltak

Nem tudom, van-e jóindulatú olvasata annak, amit a második Orbán-kormány a sajtóval művelt, az viszont biztos, hogy joga nem volt hozzá, hiszen az eredmény a tájékozódási alapjog korlátozása lett (valószínűleg a cél is ez volt), amit sem az akkori, sem az időközben elfogadott új alkotmány nem engedélyez. A két kereskedelmi tévé közül az egyik (a TV2) azonnal igazodott az új rendhez, a közmédia még a fideszes médiahatóság kimutatásai szerint is pártmédiává vált – ugyanolyan arányban biztosítva teret a kormány(párt) megszólalóinak és a kormány nézeteinek, mint a nyíltan Fidesz-kötődésű pártsajtó –, az állami tévéket és rádiókat meg a médiahatóságot telerakták a kormánypárt embereivel, az egyetlen, nem fideszes országos rádiócsatornát kiszárították (mesterségesen elterelve onnan a reklámokat), megakadályozták, hogy a Ringier és az Axel Springer egyesülésével egy önjáró, önmagát a piacról hosszú távon is finanszírozni tudó közéleti lapportfólió jöjjön létre, és megpróbálták átvenni a hatalmat az RTL Klub fölött is (30 százalék erejéig az akkori első stróman tulajdont is szerzett benne, amit a versenyhivatal az egyértelmű törvényi korlátozások ellenére szélsebesen jóváhagyott). Utána következett a reklámadó-háború – amelynek mindenki által tudott célja a finn Sanoma kiszorítása és mindkét országos kereskedelmi tévé megszerzése volt. Hogy végül csak az egyiket sikerült bekebelezniük, az nem rajtuk, és nem is a sajtószabadság és a tisztességes piaci verseny fölött őrködő hivatalokon múlott: a piacvezető csatorna elleni támadást személyesen a Bertelsmann-örökösnővel jó barátságban lévő Angela Merkel, meg az általa mozgósított Európai Bizottság verte vissza.
Lehet éppenséggel véletlennek gondolni, hogy a fülkeforradalom győzelmétől máig tartó időszakban a Fidesz népszerűsége éppen azokban a hónapokban volt a mélyponton, amikor az RTL Klub a saját igazát (és a létét) védve komolyan vette a sajtó alkotmányos feladatát, és elkezdett valódi, a Fidesz által folyamatosan szállított skandalumokat földolgozó és az embereket láthatóan érdeklő hírműsorokat gyártani (ez volt az az időszak, amikor a 444 és az Index percről-percre tudósításokban szemlézte az RTL esti híradóját), de ilyen véletlenek a politikában nincsenek.

Mintha a XIX. században lennénk

Mint ahogy nincs magyarázat, „Európa”, vagy közelebbről az Európai Bizottság hozzáállására sem. A nagy hatalmú brüsszeli testület az uniós szabályokkal (meg persze a magyar törvényekkel is) ellentétes sajtószabadság-leépítési folyamat során egyetlen alkalommal, a már emlegetett reklámadó kapcsán avatkozott közbe, pillanatok alatt meghátrálásra kényszerítve a kormányt. Ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy van (volna) lehetősége fellépni a magyar sajtószabadságért, ha akarna. Eddig sajnos csak az mutatkozott meg, hogy ha a német Bertelsmann-csoport profitja veszélybe kerül (a magyar RTL-t a reklámadó veszteségbe fordította), akkor az uniós gépezet azonnal mozgásba tud lendülni. Ugyanez a masinéria azonban 2016 óta nem volt képes feldolgozni a magyar „közmédia” minden észszerű határon túlmenő állami finanszírozásával kapcsolatos panaszbeadványt – tudomásunk szerint még hozzá sem kezdett –, ami esélyessé teszi, hogy a januárban benyújtott, a fideszes médiacégek illegális állami támogatásával kapcsolatos panasszal sem fog gyorsan végezni.
A magyar sajtó meg közben egyre mélyebbre süllyed a cenzúra mocsarában. Mintha tényleg a XIX. században lennénk: volt itt már puccsszerű lapbezárás (jogerős bírósági döntés szerint törvénysértő módon, de jogi következmények nélkül), lapbezúzás, cikk-kihúzás – és van sokféle XXI. századi cenzúra is, az irányított, mindig a kormányoldalnak kedvező frekvencia-pályázatoktól a Fidesz-média állami reklámokból történő, irracionálisan bőkezű finanszírozásáig és a kormányfüggetlen sajtó reklámpiaci kivéreztetéséig terjedően.
Csak egyvalami nincs (nem a törvényeinkben, hanem a valóságban): teljes és tökéletes sajtószabadság, abban a formában, ahogy a 48-asok, meg a szabad Magyarország későbbi drukkerei elképzelték. Amennyiben a szabadságjogaink magyarországi védelmezőin - az alkotmánybíróságon, a médiahatóságon, az ombudsmanon, netán a törvényes államműködésért felelős kormányon - múlik, akkor valószínűleg nem is lesz. De a sajtószabadság a szó 1848-as értelmében éppen azt jelenti, hogy ha a nyilvánosságról van szó, nem mindig az állam dönti el, hogy mit szabad.

Chladek Tibor: Etetem a Fiam – Tűnődés az év elején

Publikálás dátuma
2019.03.16. 18:25

Fotó: Dragana Gordic
Etetem a Fiam. Életrevaló, vidám kisfiú, jó étvággyal megáldva, így aztán gyakori lehetőséget biztosít az etetése által okozott apai örömök átélésére. Nemrég múlt tíz hónapos, így egyre változatosabb étrenddel tudom rávezetni, hogy néhány év múlva lelkes ínyencként a világ Michelin csillagos éttermeiről szóló kritikák lelkes olvasója legyen. Bár a főtt csirkemelles sárgarépapempő még messze van Nagy Levin marinírozott halszeletétől, Turbigo módra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva - e mennyei fogást Rejtő Jenő hagyta örökül az örökkévalóságnak A három testőr Afrikában című regényében -, de Fiam mai menüje határozottan értékelhető legalább egy helyes irányba tett tétova lépésként a gourmand-lét felé.
Etetem a Fiam, és ez csak látszólag könnyű művelet. Számtalan aprólékos előkészület, a vadregényes tájakon tenni kívánt felfedező kalandokat megelőző részletes tervezések analógiájára és a tapasztalatok útján eddig kialakított protokollban szigorúan rögzített lépések mérnöki pontosságú végrehajtása – ez egy tíz hónapos gyermek etetésének kettős titka. Példának okáért, ha a gyermek már a neki szánt táplálék fogyasztásra alkalmas hőmérsékletre történő melegítését megelőzően az etetőszékbe kerül, az étel (jelesül tehát főt csirkemelles sárgarépapempő) megfelelő hőfokának eléréséig az ételre váró kisded hajlamos sírással hangot adni a várakozásra kényszerítettség állapotából fakadó diszkomfort érzetének. Ellenben, ha előbb a gyermeknek szánt élelmiszert melegítjük meg, és ezt követően kíséreljük meg magát a gyermeket az etetőszékbe helyezni, akkor arra kell készülnünk, hogy ezt az egyszerűnek tűnő műveletet – amely alig nehezebb, mint egy mind a nyolc lábával őrjöngve kapálódzó, betépett polipot nyolc különböző színű kalucsniba öltöztetni a szivárvány árnyalatait tiszteletben tartó sorrendben, víz alatt, búvárruha és légzőkészülék nélkül - fél kézzel leszünk kénytelenek végrehajtani, hiszen másik kezünkben a fogyasztásra alkalmas hőmérsékletre melegített ételt tartalmazó babatálat kell tartanunk anélkül, hogy annak tartalmát a földre borítanánk.
Gyermeket etetni tehát nem könnyű, de véletlenül sem állítanám azt, hogy nem szép feladat. Etetem a Fiam, kanálról-kanálra tűnik el apró babaszájában a jelenlegi életkorának megfelelő ízvilágú pempő java része, és viszonylag jelentéktelennek mondható mennyiség hull szerteszét a féltő gondoskodással a nyaka köré akasztott partedlin kívüli világ minden további tájékára. A Fiam elégedetten nyel és engem biztatva gőgicsél mindegyik - az önfeledt gyermeki öröm és boldogság által szegélyezett, a babatáltól a babaszájig érő útvonalon közlekedő - kanál között: mondhatni tehát hogy meglehetősen elégedett vagyok.
Etetem, és közben nézem a Fiam. Újfent meg kell állapítanom, hogy tiszta apám, vonásait már az ultrahangfelvételeken látni engedte, s biztos vagyok abban, hogy párom számára is hallatlan öröm, hogy a több hónapnyi várandósság minden elképzelhető és előre elképzelhetetlen nehézségét átélve, a szülés okozta fájdalmakból felocsúdva megkaphatta az apósát kicsiben.
Néha úgy is nevezem a Fiam, hogy kis Frici, pedig ő már Tibor, mint az apja. Az Osztrák-Magyar Monarchia világában a felső-Morvaországból Bécsbe elszármazott apai családban a dualizmus liberalizmusát, a vallási egyenlőség eszményét visszhangzó emancipációs és asszimilációs törekvések egyik jeleként közkedveltek voltak a Habsburg-pártiságra utaló utónevek: Avraham Ben Azriel Chladek egykori prágai csodarabbi kései utódainak, Oszkároknak és Frigyeseknek nemzedékről-nemzedékre öröklődő láncolta aztán velem tört meg a szocializmus alkonyakor, 1987 nyarán, amikor is születésemet követően édesanyám nem tudta elképzelni, hogy a „Hol vagy Frici?” kérdésére három különböző életkorú Chladek Frigyes jelenjen meg a Maglódi úti verandán – hát így lettem én Tibor, és így kapta örökül nevemet a Fiam is. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a „Tibi” név hangosan kiáltva, kellő távolságról épp úgy hangozhat „Frici”-nek is, de hát történetesen tévedések bármikor előfordulhatnak.)
Etetem és nézem nyakig maszatos Fiam, akiről tisztáztuk, hogy bár már Tibi, és nem Frici (és bár már nem Ábrahám vagy Azriel, de véletlenül sem a mai korszellemnek inkább megfelelő Hunor, Magor, Koppány vagy Ajtony, második nevét tekintve azért József is - anyai nagyapám után -, amiképp én pediglen Dániel, mert azért közel hatezer évet nem lehet csak úgy, a megunt limlomokkal együtt kivágni, jó példa erre a dédiék egykori antik barchesz tartója, ami ideális alátétnek bizonyult húgomék pesti lakásában a Wifi-router számára) és aki nyakig maszatosan boldogan eszik, mert én etetem. Nem tudom eldönteni, hogy a különböző testtájékain szétkenődött csirkemelles sárgarépapempő mennyisége vagy az én boldogságom nagyobb. Nézem a Fiam, pempőtől maszatos arcocskája, őszinte kisgyermeki mosolya és meleg sötétbarna szemei mögött pedig a közvélekedéssel egyetemben én is apámat látom benne.

Az etnikai homogenitás nemes eszménye

S miközben Fiamat etetem, így az év elején, felcsendülnek bennem pártunk és kormányunk vezetője, Orbán Viktor miniszterelnök tavaly év eleji mondatai: „az etnikai homogenitást meg kell őrizni” mert „a túl nagy keveredés bajjal jár”. Számomra az elmúlt nyolc évnek ez az egyetlen mondata elég volna ahhoz, hogy a Soá utáni harmadik nemzedék tagjaként sápadt csendben, dermedt reménytelenséggel tűnődjek a Nemzeti Együttműködés Rendszere által kívánatosnak vélt jövőn. Mert hát persze lehet úgy magyarázni ezt a mondatot, hogy az etnikai homogenitás nemes eszményébe a mai méltóságos mély-magyar urak kegyes engedelmével beleférnek a bunyevác, a tót, a rutén, ad abszurdum még a zsidó származásúak is, csak a külföldi bevándorlók nem (kivéve ha vesznek Rogán Antal barátaitól és üzletfeleitől letelepedési kötvényt, mert attól minden bizonnyal egyből, varázsütésre etnikailag homogénné válnak).
Azonban aki látta Szabó István: A napfény íze című filmjét (amely szerény megítélésem szerint éppúgy Oscar-díjat ért volna, mint a Mephisto) az tudhatja, hogy az ilyen kivételek mennyit érnek a főszabály mellett: hiszen a film szerinti Sors Ádám, Sonnenschein Emmánuel unokája magyarosított vezetéknévvel, katolikusnak kikeresztelkedve, a berlini olimpia magyar vívóbajnokaként, a Signum Laudis (Katonai Érdemérem) kitüntetés birtokosaként négy okból is megkönnyebbülve hallgathatta a rádió közlését az 1938-as első zsidótörvényről – amely a mai NER-re is jellemző eufemizmussal hivatalosan azt a címet viselte, hogy „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. Később egykori megkönnyebbülésében keservesen csalódva mégis munkaszolgálatosként halt meg, fia szeme láttára, meztelenre vetkőztetve és a fagyhalálig vízzel locsolva a kemény orosz télben, mert nem volt hajlandó az őt és muszos sorstársait őrző Magyar Királyi honvéd kérésére azt mondani, hogy ő csak egy büdös zsidó, ehelyett fájdalmas haláláig bezárólag csak azt hajtogatta, hogy ő „Dr. Sors Ádám, a királyi honvédség tisztje, olimpiai bajnok vívó”.
Kérném, hogy senkinek se legyenek illúziói és senkiben se támadjon szemernyi kétség afelől, hogy pártunknak és kormányunknak az etnikai homogenitásról alkotott, jövőt formáló elképzeléseibe kik férnek majd hosszútávon bele és kik nem, hiszen például  Nagy Imre szobrának Kossuth térről való eltávolítása azzal a bevallott szándékkal történt, hogy az 1944 előtti állapotokat szeretnék visszaállítani. Az etnikai homogenitás eszményét szolgáló, hivatkozott első zsidótörvény pedig 1938-ban született. Van még kérdés bárkiben is?
Etetem a Fiam. Füléről, álláról és a legváltozatosabb testrészeiről szedem össze a kis műanyagkanállal a mellément csirkemelles sárgarépapempőt. Ő boldogan kacag az arcát csiklandozó kiskanáltól, és nagyra tátott szájjal várja a következő falatot. A sárgarépánál csak a sütőtököt szereti jobban, abból bármennyit képes egy ültő helyében elfogyasztani – pont mint apám, Frici nagypapa ennyi idős korában. Nyilván elfogult vagyok vele szemben, de azért ki kell jelentenem, hogy tündéri gyermek.
Így, az év elején, miközben etetem a Fiamat, ezt érzem az előttünk álló esztendő legfontosabb kérdésének: megyünk-e tovább vissza az 1944 előtti idők Magyarországának meghaladott eszményei felé, vagy fejünkhöz kapva, a valóságra ráismerve visszafordulunk arra az útra, amelyet 1989-ben, a rendszerváltáskor kezdtünk el járni.
Etetem a Fiamat, és közben azt kívánom, hogy a 2019-es év egy új 1989 legyen, ne egy új 1944. Nem mellékesen pedig az is hallatlan nagy öröm lenne számomra, ha pár év múlva Fiam életének legégetőbb kérdése már nem az etnikailag homogén nemzet fogalma és annak személyes sorsára gyakorolt várható hatásai feletti tűnődés, hanem Nagy Levin marinírozott halszeletének, Turbigo módra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva elkészített receptjének titka lenne.
Szerző

Bihari Tamás: A bratyó

Tanár úr! Nem ugrik fel egy koccintásra?- invitálta a Vörösmarty Mihály Gimnázium kemény magja Cz.-t, a tornatanárt. Eredeti foglalkozására nézvést gróf volt, aki a Fejér megyei ősi fészekben született, de az ismert történelmi események okán a ’60-as évek derekán egy belvárosi középiskolában kamatoztatta grófi előéletében megszerzett sport-tapasztalatait. A baráti kör, a fiúk nevének kezdőbetűiből alapított TóZaBiKa Rt. ugyanis egy kültag Ötpacsirta utcai otthonában tartotta hosszan elhúzódó közgyűlését. A megjelentek jelentős mennyiségű alkoholt halmoztak föl, hogy az utolsó cseppig elpusztítsák. Egyikük az ablakon kipillantva meglátta, ahogy Cz. tanár úr Velorexe, azaz „bőregere” felé siet. Mire Cz. neveltetéséhez híven csak annyit válaszolt: „Megyek fiúk, de előbb kiveszem a kocsiból a fogkefémet meg a pizsamámat!”. Így a buli már tanári felügyelttel folytatódott.
A tanár és tanítványai közötti példás együttműködés persze nem egyik pillanatról a másikra alakult ki. Az rt. egyik tagja, Gyuri bátyám, a bratyó, igazi barátságai a Vörösmarty gimiben alakultak ki. Új nevet is ott kapott. Cz. az egyik órán odaszólt neki, hogy "Jenő, húzd ki magad!" A bratyó udvariasan felhívta a figyelmét, hogy ő György, mire a tanár úr közölte, hogy az lehet, de van benne valami Jenő-szerű. A régi osztálytársak azóta is így hívják. Az egyik első barátságot is Cz. tanár úrnak köszönheti. T. Edével bagóztak az öltözőben, majd amikor Cz. kérdésére, hogy „ki cigizett az öltözőben”, őszinte feltáró jellegű vallomást tettek, mindketten kaptak egy-egy egészségügyi felvilágosító pofont. Néhány évtized múlva le is szoktak a dohányzásról, viszont a barátságuk 53 éve töretlen.
A pofonok ellenére Cz. tanár úr és a kemény mag, Ede, Péter, Jankó, Tibi, Hank és a bratyó megkedvelték egymást. Cz. ugyanis vitatható nevelési elvei mellett talpig becsületes, egyenes ember volt, s az ilyenből akkor is kevés akadt. Néha segítséget is kért a fiúktól. Ede, aki később aranykezű autószerelő lett, és akkoriban egy csodás Csepel motorkerékpár, a híres Sztrovacsek tulajdonosa volt, a tanár úr Danuviájának hátsó defektjét javította. Cz. gyakran kérte meg valamelyik ráérő tanítványát, aki ezzel fizikai erőnlétét is karban tarthatta, hogy pumpálja föl a Velorex leeresztett kerekét. A város határában disznókat hizlalt és egy öreg Opellel régi olajos hordókban hordta – a bratyó szerint a gimi konyhájáról – a moslékot. A vezetőülés kivételével az összes ülést kiszerelte, helyüket a moslékos hordók foglalták el. Előfordult, hogy Edét és Jenőt, vagyis a bratyót kérte meg, segítsenek kiszállítani a tápot, a két fiú a hordókba kapaszkodva, zötykölődve jutott el a sertésobjektumig.
Akadt persze másik tanár, mint K., aki néha együtt kocsmázott a TóZaBiKa Rt.-vel. De ez nem akadályozta abban, hogy matekból megbuktassa a bratyót - ami talán nem is volt teljesen indokolatlan. Igazi gyöngyszemeket szórt a diákok elé F. tanár úr, akiről az iskolai legenda azt tartotta, hogy Hunyadi páncélosként igyekezett föltartóztatni a dicsőséges Vörös Hadsereget, eredménytelenül. Végül egy légnyomással megúszta. Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudta senki, de furcsa mondatfűzései némileg meglapozták a gyanút. Mármint a légnyomást. Szólásait szorgos tanítványai följegyezték és megőrizték az utókornak.
A kókadozó tanulóifjúság figyelmét e szavakkal hívta fel magára: „Szemed rajtam, füled rajtam! Gyere ki a táblára!” Petőfi barangolását így írta le: „Petőfi egy fillér nélkül mászkált a zsebében”. Olykor idézett is a lánglelkű költőtől: „Ej, mi a kő anyám tyúkja!" Zola Germinal-jának egyik fontos pillanatát pedig így örökítette meg: „Szerelmüket a hányó mellett teszik”. Mármint a meddőhányó mellett. De a tragikus sorsú Szerb Antalról sem feledkezett meg: "Szerb Antal használatát nem tudtad teljesen magadévá tenni". F. tanár úr tudott katonásan szigorú is lenni, ha valaki fegyelmezetlen volt: „Ha nem váglak ki fiam, akkor ebben a pillanatban”. Vagy: „Akár nyakon, akár pofon, de megkapod a magadét".
Az rt. tagjai a nyarat sem töltötték tétlenül. Az egyik nyáron például a szeszipari vállalat Ipar utcai egységében szolgálták ki a keményen dolgozó kisemberek rövidital igényeit. Úgy vélték, a dolgozó népnek nem szabad bármi lőrét ledönteni a torkán, azért folyamatos minőség-ellenőrzést tartottak. Egyesek a Duna-parti lépcsőkön várták meg, amíg kijózanodnak és úgy mentek haza, mások, mint a bratyó, ugyanezt inkább az otthon meghitt falai között oldották meg. Amikor beléptem a ajtón, tudtam, a bratyó már otthon van, mert a cefreszag valósággal orrba vágott. Mire a harmadik héten kirúgták, a bratyó nadrágja már a gazdája nélkül is megállt a sarokban, mert a szeszipari termékek szilárd alapot adtak a ruhadarabnak. Az rt.-ből Imre követte őt, de akadtak, akik kitöltötték a négy hetet.
A közösségi érzés erejét mutatja, hogy az rt. építőtáborokban is dolgozott a szocialista mezőgazdaságért. Bár több kárt okozott, mint hasznot. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy példádul Vaskúton néhány szem főtt krumplit és szalonnát adtak a gyümölcsösben munkát szimuláló pesti gimnazistáknak. A Mama küldött élelmiszercsomagot éhező fiának, aki megosztotta sorstársaival a küldeményt.
Hogy egyik kedvenc dalom sorát parafrazeáljam, az rt. alapítói korán elkezdtek élni, van hát mit mesélni.
Szerző