Chladek Tibor: Etetem a Fiam – Tűnődés az év elején

Publikálás dátuma
2019.03.16. 18:25

Fotó: Dragana Gordic
Etetem a Fiam. Életrevaló, vidám kisfiú, jó étvággyal megáldva, így aztán gyakori lehetőséget biztosít az etetése által okozott apai örömök átélésére. Nemrég múlt tíz hónapos, így egyre változatosabb étrenddel tudom rávezetni, hogy néhány év múlva lelkes ínyencként a világ Michelin csillagos éttermeiről szóló kritikák lelkes olvasója legyen. Bár a főtt csirkemelles sárgarépapempő még messze van Nagy Levin marinírozott halszeletétől, Turbigo módra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva - e mennyei fogást Rejtő Jenő hagyta örökül az örökkévalóságnak A három testőr Afrikában című regényében -, de Fiam mai menüje határozottan értékelhető legalább egy helyes irányba tett tétova lépésként a gourmand-lét felé.
Etetem a Fiam, és ez csak látszólag könnyű művelet. Számtalan aprólékos előkészület, a vadregényes tájakon tenni kívánt felfedező kalandokat megelőző részletes tervezések analógiájára és a tapasztalatok útján eddig kialakított protokollban szigorúan rögzített lépések mérnöki pontosságú végrehajtása – ez egy tíz hónapos gyermek etetésének kettős titka. Példának okáért, ha a gyermek már a neki szánt táplálék fogyasztásra alkalmas hőmérsékletre történő melegítését megelőzően az etetőszékbe kerül, az étel (jelesül tehát főt csirkemelles sárgarépapempő) megfelelő hőfokának eléréséig az ételre váró kisded hajlamos sírással hangot adni a várakozásra kényszerítettség állapotából fakadó diszkomfort érzetének. Ellenben, ha előbb a gyermeknek szánt élelmiszert melegítjük meg, és ezt követően kíséreljük meg magát a gyermeket az etetőszékbe helyezni, akkor arra kell készülnünk, hogy ezt az egyszerűnek tűnő műveletet – amely alig nehezebb, mint egy mind a nyolc lábával őrjöngve kapálódzó, betépett polipot nyolc különböző színű kalucsniba öltöztetni a szivárvány árnyalatait tiszteletben tartó sorrendben, víz alatt, búvárruha és légzőkészülék nélkül - fél kézzel leszünk kénytelenek végrehajtani, hiszen másik kezünkben a fogyasztásra alkalmas hőmérsékletre melegített ételt tartalmazó babatálat kell tartanunk anélkül, hogy annak tartalmát a földre borítanánk.
Gyermeket etetni tehát nem könnyű, de véletlenül sem állítanám azt, hogy nem szép feladat. Etetem a Fiam, kanálról-kanálra tűnik el apró babaszájában a jelenlegi életkorának megfelelő ízvilágú pempő java része, és viszonylag jelentéktelennek mondható mennyiség hull szerteszét a féltő gondoskodással a nyaka köré akasztott partedlin kívüli világ minden további tájékára. A Fiam elégedetten nyel és engem biztatva gőgicsél mindegyik - az önfeledt gyermeki öröm és boldogság által szegélyezett, a babatáltól a babaszájig érő útvonalon közlekedő - kanál között: mondhatni tehát hogy meglehetősen elégedett vagyok.
Etetem, és közben nézem a Fiam. Újfent meg kell állapítanom, hogy tiszta apám, vonásait már az ultrahangfelvételeken látni engedte, s biztos vagyok abban, hogy párom számára is hallatlan öröm, hogy a több hónapnyi várandósság minden elképzelhető és előre elképzelhetetlen nehézségét átélve, a szülés okozta fájdalmakból felocsúdva megkaphatta az apósát kicsiben.
Néha úgy is nevezem a Fiam, hogy kis Frici, pedig ő már Tibor, mint az apja. Az Osztrák-Magyar Monarchia világában a felső-Morvaországból Bécsbe elszármazott apai családban a dualizmus liberalizmusát, a vallási egyenlőség eszményét visszhangzó emancipációs és asszimilációs törekvések egyik jeleként közkedveltek voltak a Habsburg-pártiságra utaló utónevek: Avraham Ben Azriel Chladek egykori prágai csodarabbi kései utódainak, Oszkároknak és Frigyeseknek nemzedékről-nemzedékre öröklődő láncolta aztán velem tört meg a szocializmus alkonyakor, 1987 nyarán, amikor is születésemet követően édesanyám nem tudta elképzelni, hogy a „Hol vagy Frici?” kérdésére három különböző életkorú Chladek Frigyes jelenjen meg a Maglódi úti verandán – hát így lettem én Tibor, és így kapta örökül nevemet a Fiam is. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a „Tibi” név hangosan kiáltva, kellő távolságról épp úgy hangozhat „Frici”-nek is, de hát történetesen tévedések bármikor előfordulhatnak.)
Etetem és nézem nyakig maszatos Fiam, akiről tisztáztuk, hogy bár már Tibi, és nem Frici (és bár már nem Ábrahám vagy Azriel, de véletlenül sem a mai korszellemnek inkább megfelelő Hunor, Magor, Koppány vagy Ajtony, második nevét tekintve azért József is - anyai nagyapám után -, amiképp én pediglen Dániel, mert azért közel hatezer évet nem lehet csak úgy, a megunt limlomokkal együtt kivágni, jó példa erre a dédiék egykori antik barchesz tartója, ami ideális alátétnek bizonyult húgomék pesti lakásában a Wifi-router számára) és aki nyakig maszatosan boldogan eszik, mert én etetem. Nem tudom eldönteni, hogy a különböző testtájékain szétkenődött csirkemelles sárgarépapempő mennyisége vagy az én boldogságom nagyobb. Nézem a Fiam, pempőtől maszatos arcocskája, őszinte kisgyermeki mosolya és meleg sötétbarna szemei mögött pedig a közvélekedéssel egyetemben én is apámat látom benne.

Az etnikai homogenitás nemes eszménye

S miközben Fiamat etetem, így az év elején, felcsendülnek bennem pártunk és kormányunk vezetője, Orbán Viktor miniszterelnök tavaly év eleji mondatai: „az etnikai homogenitást meg kell őrizni” mert „a túl nagy keveredés bajjal jár”. Számomra az elmúlt nyolc évnek ez az egyetlen mondata elég volna ahhoz, hogy a Soá utáni harmadik nemzedék tagjaként sápadt csendben, dermedt reménytelenséggel tűnődjek a Nemzeti Együttműködés Rendszere által kívánatosnak vélt jövőn. Mert hát persze lehet úgy magyarázni ezt a mondatot, hogy az etnikai homogenitás nemes eszményébe a mai méltóságos mély-magyar urak kegyes engedelmével beleférnek a bunyevác, a tót, a rutén, ad abszurdum még a zsidó származásúak is, csak a külföldi bevándorlók nem (kivéve ha vesznek Rogán Antal barátaitól és üzletfeleitől letelepedési kötvényt, mert attól minden bizonnyal egyből, varázsütésre etnikailag homogénné válnak).
Azonban aki látta Szabó István: A napfény íze című filmjét (amely szerény megítélésem szerint éppúgy Oscar-díjat ért volna, mint a Mephisto) az tudhatja, hogy az ilyen kivételek mennyit érnek a főszabály mellett: hiszen a film szerinti Sors Ádám, Sonnenschein Emmánuel unokája magyarosított vezetéknévvel, katolikusnak kikeresztelkedve, a berlini olimpia magyar vívóbajnokaként, a Signum Laudis (Katonai Érdemérem) kitüntetés birtokosaként négy okból is megkönnyebbülve hallgathatta a rádió közlését az 1938-as első zsidótörvényről – amely a mai NER-re is jellemző eufemizmussal hivatalosan azt a címet viselte, hogy „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. Később egykori megkönnyebbülésében keservesen csalódva mégis munkaszolgálatosként halt meg, fia szeme láttára, meztelenre vetkőztetve és a fagyhalálig vízzel locsolva a kemény orosz télben, mert nem volt hajlandó az őt és muszos sorstársait őrző Magyar Királyi honvéd kérésére azt mondani, hogy ő csak egy büdös zsidó, ehelyett fájdalmas haláláig bezárólag csak azt hajtogatta, hogy ő „Dr. Sors Ádám, a királyi honvédség tisztje, olimpiai bajnok vívó”.
Kérném, hogy senkinek se legyenek illúziói és senkiben se támadjon szemernyi kétség afelől, hogy pártunknak és kormányunknak az etnikai homogenitásról alkotott, jövőt formáló elképzeléseibe kik férnek majd hosszútávon bele és kik nem, hiszen például  Nagy Imre szobrának Kossuth térről való eltávolítása azzal a bevallott szándékkal történt, hogy az 1944 előtti állapotokat szeretnék visszaállítani. Az etnikai homogenitás eszményét szolgáló, hivatkozott első zsidótörvény pedig 1938-ban született. Van még kérdés bárkiben is?
Etetem a Fiam. Füléről, álláról és a legváltozatosabb testrészeiről szedem össze a kis műanyagkanállal a mellément csirkemelles sárgarépapempőt. Ő boldogan kacag az arcát csiklandozó kiskanáltól, és nagyra tátott szájjal várja a következő falatot. A sárgarépánál csak a sütőtököt szereti jobban, abból bármennyit képes egy ültő helyében elfogyasztani – pont mint apám, Frici nagypapa ennyi idős korában. Nyilván elfogult vagyok vele szemben, de azért ki kell jelentenem, hogy tündéri gyermek.
Így, az év elején, miközben etetem a Fiamat, ezt érzem az előttünk álló esztendő legfontosabb kérdésének: megyünk-e tovább vissza az 1944 előtti idők Magyarországának meghaladott eszményei felé, vagy fejünkhöz kapva, a valóságra ráismerve visszafordulunk arra az útra, amelyet 1989-ben, a rendszerváltáskor kezdtünk el járni.
Etetem a Fiamat, és közben azt kívánom, hogy a 2019-es év egy új 1989 legyen, ne egy új 1944. Nem mellékesen pedig az is hallatlan nagy öröm lenne számomra, ha pár év múlva Fiam életének legégetőbb kérdése már nem az etnikailag homogén nemzet fogalma és annak személyes sorsára gyakorolt várható hatásai feletti tűnődés, hanem Nagy Levin marinírozott halszeletének, Turbigo módra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva elkészített receptjének titka lenne.
Szerző

Bihari Tamás: A bratyó

Tanár úr! Nem ugrik fel egy koccintásra?- invitálta a Vörösmarty Mihály Gimnázium kemény magja Cz.-t, a tornatanárt. Eredeti foglalkozására nézvést gróf volt, aki a Fejér megyei ősi fészekben született, de az ismert történelmi események okán a ’60-as évek derekán egy belvárosi középiskolában kamatoztatta grófi előéletében megszerzett sport-tapasztalatait. A baráti kör, a fiúk nevének kezdőbetűiből alapított TóZaBiKa Rt. ugyanis egy kültag Ötpacsirta utcai otthonában tartotta hosszan elhúzódó közgyűlését. A megjelentek jelentős mennyiségű alkoholt halmoztak föl, hogy az utolsó cseppig elpusztítsák. Egyikük az ablakon kipillantva meglátta, ahogy Cz. tanár úr Velorexe, azaz „bőregere” felé siet. Mire Cz. neveltetéséhez híven csak annyit válaszolt: „Megyek fiúk, de előbb kiveszem a kocsiból a fogkefémet meg a pizsamámat!”. Így a buli már tanári felügyelttel folytatódott.
A tanár és tanítványai közötti példás együttműködés persze nem egyik pillanatról a másikra alakult ki. Az rt. egyik tagja, Gyuri bátyám, a bratyó, igazi barátságai a Vörösmarty gimiben alakultak ki. Új nevet is ott kapott. Cz. az egyik órán odaszólt neki, hogy "Jenő, húzd ki magad!" A bratyó udvariasan felhívta a figyelmét, hogy ő György, mire a tanár úr közölte, hogy az lehet, de van benne valami Jenő-szerű. A régi osztálytársak azóta is így hívják. Az egyik első barátságot is Cz. tanár úrnak köszönheti. T. Edével bagóztak az öltözőben, majd amikor Cz. kérdésére, hogy „ki cigizett az öltözőben”, őszinte feltáró jellegű vallomást tettek, mindketten kaptak egy-egy egészségügyi felvilágosító pofont. Néhány évtized múlva le is szoktak a dohányzásról, viszont a barátságuk 53 éve töretlen.
A pofonok ellenére Cz. tanár úr és a kemény mag, Ede, Péter, Jankó, Tibi, Hank és a bratyó megkedvelték egymást. Cz. ugyanis vitatható nevelési elvei mellett talpig becsületes, egyenes ember volt, s az ilyenből akkor is kevés akadt. Néha segítséget is kért a fiúktól. Ede, aki később aranykezű autószerelő lett, és akkoriban egy csodás Csepel motorkerékpár, a híres Sztrovacsek tulajdonosa volt, a tanár úr Danuviájának hátsó defektjét javította. Cz. gyakran kérte meg valamelyik ráérő tanítványát, aki ezzel fizikai erőnlétét is karban tarthatta, hogy pumpálja föl a Velorex leeresztett kerekét. A város határában disznókat hizlalt és egy öreg Opellel régi olajos hordókban hordta – a bratyó szerint a gimi konyhájáról – a moslékot. A vezetőülés kivételével az összes ülést kiszerelte, helyüket a moslékos hordók foglalták el. Előfordult, hogy Edét és Jenőt, vagyis a bratyót kérte meg, segítsenek kiszállítani a tápot, a két fiú a hordókba kapaszkodva, zötykölődve jutott el a sertésobjektumig.
Akadt persze másik tanár, mint K., aki néha együtt kocsmázott a TóZaBiKa Rt.-vel. De ez nem akadályozta abban, hogy matekból megbuktassa a bratyót - ami talán nem is volt teljesen indokolatlan. Igazi gyöngyszemeket szórt a diákok elé F. tanár úr, akiről az iskolai legenda azt tartotta, hogy Hunyadi páncélosként igyekezett föltartóztatni a dicsőséges Vörös Hadsereget, eredménytelenül. Végül egy légnyomással megúszta. Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudta senki, de furcsa mondatfűzései némileg meglapozták a gyanút. Mármint a légnyomást. Szólásait szorgos tanítványai följegyezték és megőrizték az utókornak.
A kókadozó tanulóifjúság figyelmét e szavakkal hívta fel magára: „Szemed rajtam, füled rajtam! Gyere ki a táblára!” Petőfi barangolását így írta le: „Petőfi egy fillér nélkül mászkált a zsebében”. Olykor idézett is a lánglelkű költőtől: „Ej, mi a kő anyám tyúkja!" Zola Germinal-jának egyik fontos pillanatát pedig így örökítette meg: „Szerelmüket a hányó mellett teszik”. Mármint a meddőhányó mellett. De a tragikus sorsú Szerb Antalról sem feledkezett meg: "Szerb Antal használatát nem tudtad teljesen magadévá tenni". F. tanár úr tudott katonásan szigorú is lenni, ha valaki fegyelmezetlen volt: „Ha nem váglak ki fiam, akkor ebben a pillanatban”. Vagy: „Akár nyakon, akár pofon, de megkapod a magadét".
Az rt. tagjai a nyarat sem töltötték tétlenül. Az egyik nyáron például a szeszipari vállalat Ipar utcai egységében szolgálták ki a keményen dolgozó kisemberek rövidital igényeit. Úgy vélték, a dolgozó népnek nem szabad bármi lőrét ledönteni a torkán, azért folyamatos minőség-ellenőrzést tartottak. Egyesek a Duna-parti lépcsőkön várták meg, amíg kijózanodnak és úgy mentek haza, mások, mint a bratyó, ugyanezt inkább az otthon meghitt falai között oldották meg. Amikor beléptem a ajtón, tudtam, a bratyó már otthon van, mert a cefreszag valósággal orrba vágott. Mire a harmadik héten kirúgták, a bratyó nadrágja már a gazdája nélkül is megállt a sarokban, mert a szeszipari termékek szilárd alapot adtak a ruhadarabnak. Az rt.-ből Imre követte őt, de akadtak, akik kitöltötték a négy hetet.
A közösségi érzés erejét mutatja, hogy az rt. építőtáborokban is dolgozott a szocialista mezőgazdaságért. Bár több kárt okozott, mint hasznot. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy példádul Vaskúton néhány szem főtt krumplit és szalonnát adtak a gyümölcsösben munkát szimuláló pesti gimnazistáknak. A Mama küldött élelmiszercsomagot éhező fiának, aki megosztotta sorstársaival a küldeményt.
Hogy egyik kedvenc dalom sorát parafrazeáljam, az rt. alapítói korán elkezdtek élni, van hát mit mesélni.
Szerző

Bándy Sándor: Karácsony Gergely, Alapi Gyula és az ingerküszöbünk

Publikálás dátuma
2019.03.16. 12:00
Orbán Viktor 2002 májusában a Dísz téren hirdette meg a polgári köröket
Fotó: Koszticsák Szilárd / Magyar Távirati Iroda Rt.
Különböző módokon viszonyultunk a rendszerhez 1990 előtt is, de közös volt a tudat, hogy azt ránk kényszerítették. Milyen reményeink voltak akkor! Mára a "szakítás a múlttal" lelkesedése egy "vissza a múltba" politikába torkollt. Amiért kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt felelősek, habár nem azonos mértékben, mivel ez elsősorban az éppen uralkodó pártot terheli. A helyzet a még érdeklődő lakosság további depolitizálását eredményezi. Az ellenzék kapkod míg az Orbán-tábor összezár.

"Gondolatlanságból elkövetett" antiszemitizmus

Mint csepp a tengerben, érdekes volt a február 5-i Magyarország élőben című műsor. Amióta komolyra fordult az ellenzéki összefogás, Orbánék a szétverésén munkálkodnak és Karácsony Gergelyt is komoly ellenfélnek tekintik. A Hír TV meghívta, miután megnyerte az előválasztás első fordulóját. Megtudtuk mire kell felkészülni egy politikusnak, aki szembemegy Orbánnal, aki - ne felejtsük - korábban azt nyilatkozta, hogy "bátorító szeretettel vagy nem is tudom, hogyan nézem" amit a Jobbik csinál. (Vasárnapi Újság, Kossuth Rádió, 2003. 05. 18.) Most szét akarja verni e "szeretett" pártot, mert hajlandóak együttműködni más ellenzéki pártokkal.
Földi-Kovács Andrea nem hagyta Karácsonyt szóhoz jutni. "Ön szerint nem nácizmus az, ha valaki zsidó származású képviselőket listázna?” – vágott bele mondatába. Karácsony nemmel válaszolt. Ezt meghamisítva, évértékelő beszédében Orbán már azt mondta, hogy Karácsony szerint "zsidó származású képviselők listázása nem jelent antiszemitizmust".
Megnéznék egy ilyen "Alapi Gyula-tréninget", amint felkészülnek egy ellenzéki politikus fogadására. (Alapi több koncepciós perben volt a vád képviselője az 50-es években - a szerk.) Karácsony, mint az egész ellenzék, szorult helyzetben van, végre felismerték, hogy kompromisszumokat kell kötni, ha meg akarják szabadítani az országot Orbánéktól. De a baloldali ellenzék nem tud mit csinálni a "nácibarát" váddal. Emlékezzünk: Churchill se volt Sztálin spanja, de tudta, hogy össze kell fogni vele a győzelem reményében. Kialakulhatott volna egy értelmes párbeszéd, ha a műsorvezető nem népügyészként viselkedik. Persze nincs nácizmus antiszemitizmus nélkül, de nem minden antiszemitizmus nácizmus. Horthy Miklós numerus clausus törvényei listázták az ország zsidó származású lakosságát, de a kormányzó nem volt náci. Ugyanakkor fontos tudni, hogy az ilyen listák mihez vezettek és gondolom ezzel a műsorvezető is egyetértene (eltérően az In Vino Veritas igazgatójától).
"És egy ilyen ember még a budapestiek főpolgármestere akar lenni ahelyett, hogy csendben elkullogna a kertek alatt. Erre csak annyit mondhatunk: szégyen" - mondta Orbán, aki az adófizetők millióit pazarolja egy antiszemita kampányra. A kormány tagadja ezt a vádat de nem ártana gondolkodni. Bármilyen kampány megítélése nem a kezdeményező szándékán múlik, hanem a következményén. Mint jogot végzett embereknek, Orbánéknak tudniuk kellene, nem csak az indíték számít, hanem a végkimenet is. Egy veszekedés torkollhat gyilkosságba, mert egyik meglöki a másikat, aki lezuhan a lépcsőn, vagyis gondatlanságból elkövetett gyilkosság lesz a vád. Itt meg "gondolatlanságból elkövetett" antiszemitizmus történt, mert igenis számtalan ember így fogadta, élte meg. "Ez a zsidó így áll bosszút Magyarországon", mondta egy idős férfi mikor az első Soros-plakátok megjelentek.
Mi történt, mi mit jelent, és mi hova vezet - ez kellene, hogy legyen az iskolai történelem oktatás lényege. Semjén Zsolt, például, azzal mentegette Prohászka Ottokár antiszemitizmusát, hogy a püspök 1927-ben meghalt. (Népszabadság, 2012. augusztus 17.) Prohászka nézetei hivatkozási alapot adtak azoknak akik amúgy se kedvelték a zsidókat, és nem véletlenül idézték a püspököt a nyilasok. Igaza van Inotai Andrásnak, hogy "felgyorsulva halad az ország az elbutított társadalom felé" (Népszava, 2019. 02. 12.).

Politológusok helyett elmeorvosok kellenek

A Soros elleni koncepciós kampány fő szándéka félelem- és gyűlöletkeltés sok ezer szerencsétlen menekülttel szemben - ez sem keresztény álláspont -, és habár elképzelhető, hogy a kampány kitalálói nem antiszemiták, de ha csak egy kicsit odafigyelnének, tudnák milyen reakciót váltott ki sokakból. Most itt egy újabb Soros-EU plakátakció mert fenn kell tartani a feszültséget - ellenségek, veszélyek leselkednek ránk. Mint Rákosi idejében - micsoda Ludas Matyi címlapok voltak! -, Orbán és a pártpropaganda állandó izgalomban tartja a lakosságot. 2012 februárjában a Fidesz egri frakcióülésén, a Magyar Nemzet szerint Orbán egy - bel- és külföldi árulók segédletével - ellene irányuló puccskísérletről beszélt. Most már Soros-ügynökök vannak az ellenzéki pártokban, civil szervezetekben, az MTA-ban, a CEU-ban, Brüsszelben, és az Európai Parlamentben is.
Közel két éve írtam (Népszava, 2017. X. 14.), hogy egy "széles összefogást remélek, beleértve a Jobbikkal, mivel az egy törvényesen működő párt, széles lakossági támogatottsággal, és az ellenzéknek kétharmados győzelemre van szüksége. E cél érdekében a pártok megállapodnának egy közérthető minimális programban, aminek fő célja lenne a legfontosabb problémák orvoslása". Azóta történt egy és más és már nem politológusok, hanem elmeorvosok és szociálpszichológusok kellenek az elemzéshez.
Az ATV politikai beszélgetéseiben talán a leggyakrabban elhangzó szó az "ingerküszöb"; sorolják a korrupciót, a pazarlást, az évi több százmillióba - közpénz! - kerülő Soros-plakátok ügyét és mégis csak kevesen tüntetnek. "Ez sem üti meg az ingerküszöböt?" hüledeznek műsorvezetők.
Elszomorító a tudatlanság, a feudalizmusra emlékeztető távolság a nagypolitikától: "Nem értek én ezekhez a dolgokhoz amik odafenn történnek", mondják sokan itt falun. A Professzorok Batthyány Körének elnöke, Náray-Szabó Gábor szerint "a sorosozás nem az értelmiségnek szól" és nyugira inti őket. "Azt már lehet mondani, hogy a népet nem szabad butítani, de ez nem biztos, hogy teljesen igaz lenne" (HVG, 2019. II. 21.). A hülyítés sikeres és az Orbán-tábor állandó összezáró módban van. "Szilárdan együtt ingadoznak a párttal", mint a párttagok 1990 előtt. Lehangoló látni, ahogy tanult, rendes emberek is igazodnak a pártvonalhoz, úgy mint régen, és zavarban vannak, ha netán "lemaradtak egy brosúrával". Ezért gondolom, hogy megértésükhöz lélekbúvár kell. Egyben óvnék ezen embertársaink ócsárolásától. Ők hívők. Aki belezavar ebbe a kellemes családi hangulatba, az "nem a mi fajtánk".
Vincze Ágnes XVI. kerületi fideszes ellenzi, hogy a 100 éves holokauszt-túlélő Bálint György, akit Rákosiék megfosztottak a családi örökségétől, díszpolgári címet kapjon, mert korábban SZDSZ-es volt. "Ha pitiség, ha nem," de ő ezt nem hagyja, írta a Facebookon.
Egy barátom mondta 2002 májusában, amikor választási bukásuk után a Dísz téren gyülekezett a Fidesz tábora, hogy "olyan jó volt az enyéim közt lenni". Ő egy művelt, világot látott, Antall idején diplomáciai posztot betöltő családos ember, aki 1990 előtt sose volt párttag. Előbb MDF, aztán 1998-ra már Fidesz támogató lett. A 2014-es választások után kezdte érezni, hogy rossz irányba mennek a dolgok, de reménykedett: "Ezek csak kilengések, elvégre annyi mindent kellett Gyurcsányék után helyrehozni, és Orbán nem tud mindenre oda figyelni". Később, már nagy betegen látta, hogy ez tudatos, ez egy új kurzus és a "polgári" jelző csak álca volt.
Ez az "enyéim" elgondolkodtatott. Bencsik András volt az Echo TV Őszintén című műsorában február 17.-én. Mesélte, hogy egyszer anyja kritizálta apja félresikerült szobrát. Apja kiakadt, mondva, hogy pontosan tudja, hogy rossz, de azt várja a családtól, hogy "dicsérni, dicsérni, dicsérni!". Bencsik szerint ez nagy igazság: "Meg kell védeni Orbán Viktort és a hazát". (Korábban Kölcsey szavait - "a haza minden előtt" - idézték.) Persze egy szó sem esett például az Érzelmi kötődés című cikkéről, amely a magyar fiatalok szovjetbarát ideológiai nevelésének fontosságáról értekezett. (Népszabadság, 1986. X. 17.) Nem arra célzok, hogy Bencsik valami nagy kommunista lett volna; sejtésem szerint akkor is a brancsbeliség volt a lényeg.
Hallottam, hogy Novák Katalinnak volt egy megjegyzése, amikor az ellenzék kivonult a február 18-i parlamenti ülésről, miszerint semmi baj, mert így családi körben beszélhetik meg dolgaikat. (Vigyázat, még valakinek eszébe jut, hogy a maffiacsoportok is "családként" beszélnek magukról.)

Nem ilyen lett, mindig is ilyen volt

 Apáti Bence adott egy interjút (HVG, 2019. II. 7.), melyben kifejtette, hogy "a saját közönséged nem szereti, ha elkezdesz »függetlenobjektívet« játszani". Később hozzátette, hogy "ha objektívebb lenne a balliberális sajtó, én is megengedhetnék magamnak némi őszinteséget." Mi, olvasók, nem érdemlünk némi őszinteséget? Az ún. jobboldal gyakran hangoztatja, hogy ők jobbak mint a másik oldal, de Apáti szerint ez téves, ők ugyanolyanok. Értékelem őszinteségét, de tudni kell, hogy ezzel elutasítja az újságírás klasszikus "őrkutya" szerepét, ahogy azt is, hogy bármelyik oldal elfogultságának ellentéte nem egy más irányú részrehajlás, hanem a korrekt tájékoztatás, és ez az őrszerep elsősorban, de nem kizárólag a hatalmon lévőkkel szembeni álláspont kell hogy legyen. Máskülönben nem újságírásról hanem propagandáról van szó.
Varga István, a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumi elnöke adott egy interjút, mely szerint a közmédia a propagandánál is rosszabb, és kritikával illette a kormánypárti médiát. (TV7 Aktuális, 2019. 02. 01.) Kocsis Máté rögtön írt is a megtámadottaknak, mondván "méltánytalan és valótlan" Varga állítása:  "Méltánytalan, mert Önök azok, akikre a mindennapokban és a leghangosabb politikai csatákban is mindig számíthatunk".
Gulyás Gergely szerint "ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent". (Magyar Hírlap, 2019. II. 14.) A Vergangenheitsbewältigung - a múlttal való szembenézés - nem nagyon sikerül errefelé. Szüntelenül a múlton rágódunk, sőt, benne élünk, mivel ez az "enyéim" nagyon emlékeztet a Volksgemeinschaft, vagyis nemzeti közösség eszméjére. Ezt nem Hitlerék kezdték, de tovább fejlesztették, és nincs messze a NER gondolatvilágától. Ez a beolvadás a közösségbe, ennek prioritása az egyénnel szemben, gyakori lelkiállapot, de határozottan nem a polgári társadalom eszméje. Egy érzelmi hozzáállás, gyakran megdobva egy kis haszonleséssel.
Öt törvényszéki elnök írt nyílt levelet (https://www.valaszonline.hu/wp-content/uploads/2019/02/level.pdf), hogy a 2020. január 1-től tervezett "jelentős illetményemelés" érdekében "ne hagyjuk, ne engedjük, hogy a talán soha vissza nem térő alkalommal ne tudjunk élni a széthúzás, az egyénieskedés mételye miatt! Fogjuk meg egymás kezét, hogy markunkból ki ne csússzon a nagyszerű bírósági jövő lehetősége! »Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség«" - idézték Wass Albertet. A Handó Tündét és az OBH-t kritizálni merészelő bírák ellen igyekeztek hangolni a testületet, ráadásul zsarolási célzással.
Spiró György mondta egy interjúban, hogy "már a Hannibál című korai darabomban is szerepel színlelt hajótörés meg a bérházak szándékos felgyújtása. Ezek a gazdasági és hatalmi struktúrák akkor is olyanok voltak, mint most. Azért jó ezekben a részletekben elmerülni, mert megnyugtató, hogy mindig így volt e világi élet." (Fogság - széljegyzetek. Magvető, 2006) Miért látja ezt így egy művelt ember? Talán mert ha így látjuk, nem kesergünk azon, hogy világunk milyen romlott? Mert nem ilyen lett, hanem ilyen, és mindig is ilyen volt és ilyen is lesz? Engem zavar és bánt, hogy nem tanulunk semmit, meg se próbálunk ezen változtatni, és így igazuk van az örök körforgás hirdetőinek.
"Aki nem úgy gondolkodik, mint a kormány, meg a kormány holdudvara, meg az őket kiszolgáló értelmiségiek és médiaemberek, az bizony sokat szenved most", mondta Orbán 2003. január 16-án az "Éjjeli menedék" című műsorban.
Magam se tudnám tömörebben jellemezni mai közéletünket.