Kertész Imre nem magyar, Spiró György nem ember, s akkor lenne szép világ Magyarországon, ha nem kaphatott volna Kossuth-díjat Petri György. A három gondolatfoszlány a hét közepe óta József Attila-díjas irodalomtörténész, Takaró Mihály életművének része. Gondolom, a fontosabbak közül való, hiszen a művei helyett inkább ezeket szokták idézni, s valószínűleg ezek ragadtak meg az őt kitüntető Kásler Miklósban is.
Az emberi erőforrás miniszter a tavalyi kormányalakítás óta rendre sikeresen sokkolja az országot egyedi gondolatvilágával, ám sajátos világképe eddig jobbára mint magánvélemény jelent meg a köz előtt. A márciusi ünnephez kapcsolódó kitüntetések viszont nem kerti sütögetés közbeni haveri vállveregetések, hanem az aktuális hatalom értékrendjét tükrözik. A tükör pedig azt mutatja, a regnáló rezsim számára nem a szakmai teljesítmény számít, hanem a szervilizmus, no és a tudat, hogy a hatalom birtokában bármit megtehet, a köz torkán akármit le tud nyomni.
Így kerülhetett Takaró a József Attila-díjasok, vagy a nettó antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült Döbrentei Kornél a Magyarország Babérkoszorúsa-díjasok közé. És még gyorsan kiváló művésszé avatták Dózsa Lászlót is, akit - a nem mellesleg a Kertész-hagyatékot is kezelő - Schmidt Mária az 56-os forradalom kapcsán nettó történelemhamisításként a házfalakra festetett. De ebbe a sorba illik a széljobb támogatással „arculatváltáson” átesett újszínházasok, a Fidesz-kampányok háziprímása, Mága Zoltán, vagy éppen a kormányfői beszédek alatt az Orbán Viktor mögötti emelvényen, a hallgatóságban ücsörgő középszerű művészek állami elismerése is. A hatalom Kásleren keresztül mutat fügét országa többségének, persze gúnyosan röhögve: nesztek, ugassatok, háborogjatok, akkor is az van, amit én akarok. Ha nekünk úgy tetszik, jövő ilyenkor Kossuth-díjat kap Haynau, Lovagkeresztet Hentzi, Táncsics-díjat Kolosváry-Borcsa Mihály.
Álmomban két Kásler Miklós voltam és játszottam egymással. Aztán felébredtem, és arcon csapott a valóság…