A miniszter félrelép

Brit újságírók szerint a múlt évszázad legnagyobb botránya 1963-ban a Profumo-ügy volt, amelynek szálai részben a mai napig kibogozhatatlanok. Főszereplője az ország hadügyminisztere, John Profumo, korábbi háborús hős volt, a konzervatív Macmillan-kormány legnépszerűbb tagja. 
Két évvel korábban „összefutott” egy Christine Keeler nevű, 19 éves, feltűnő szépségű táncosnővel, aki fizetését férfiaknak nyújtott más jellegű szolgáltatásokkal egészítette ki. Akkoriban szinte természetes volt, hogy magas rangú férfiak szívesen múlatták az időt laza erkölcsű fiatal hölgyekkel, ez azonban nem altatta el a titkosszolgálat éberségét. Szemmel tartották Jevgenyij Ivanovot, a szovjet nagykövetség tengerészeti attaséját, aki köztudottan a moszkvai hírszerzés ügynökeként dolgozott, és gyakran felkereste Keeler kisasszonyt. S miközben a londoni katonai kémelhárítók Ivanov mozgását figyelték, legnagyobb meglepetésükre Profumo is rendszeresen látogatta a hölgyet. Miután fényképek is készültek a jelenetekről, a civil és a katonai hírszerzőfőnökök diszkréten felkeresték MacMillan kormányfőt. 
Vajon mit kotyogott el a miniszter az ágyban, ami visszajuthatott a szovjet tiszthez? Felmerült, hogy a rendőrség kihallgatja Keeler kisasszonyt, ám ez nyilván nem kerülte volna el a sajtó figyelmét. Profumo leváltása sem látszott indokoltnak. Azt sem lehetett kizárni, hogy Ivanov utasításra beszervezte Keelert, és még rosszabb változat, ha Keeler kapta tőle a feladatot, hogy hódítsa meg a minisztert. Akkor aztán bukik minden. 
- Önnek kell beszélnie Profumóval – mondta a titkosszolgálat főnöke a miniszterelnöknek. MacMillan azonban konok volt.
- Távol tartom magam a miniszterek magánéletétől – felelte, de persze ő is tudta, hogy ez politika.
A szolgálatok ezek után azon dolgoztak, hogy elhárítsák a bajt. Profumónak névtelen leveleket küldtek, amiben figyelmeztették a bukás veszélyére, ám eredménytelenül. Ezután taxival ment a lány lakására, szemébe húzta a kalapját és felhajtotta a kabátja gallérját. Lehallgatták a telefonját is, ők azonban minden időpontot személyesen beszéltek meg. A sajtó végül tudomást szerzett Profumo és Keeler kapcsolatáról, a bulvárlapok pedig már a címoldalon foglalkoztak az üggyel. A miniszter még ezek után sem érzékelte, mibe keveredett, az Alsóházban visszautasította a vádakat. „Semmiféle helytelenség nem volt a Miss Keelerrel fennálló ismeretségemben” – hangzott a mai olvasó számára talán a Bill Clinton híres kifogását idéző kijelentés. 
A lavina igazán akkor indult el, amikor a szovjetek ügyesen kiszivárogtatták Ivanov szerepét az ügyben. A közvéleményt megrázták az események. Profumo felesége egy ideig mentegette a férjét, ám ez csak olaj volt a tűzre. Egy nemzeti hősből, a népszerű politikusból bohóc lett. Profumo lemondott, a Konzervatív Párt elvesztette a választásokat, bebizonyosodott, hogy a politikusok sebezhető emberek, és elegáns életük súlyos titkokat rejthet. 
A bulvárlapok példányszáma soha nem látott magasságokba emelkedett. Szokás szerint a sajtócézárok jártak a legjobban.
Szerző
Odze György

A Dél keresztje

Áramtermelő generátorok hangja töri át a dél-afrikai főváros, Pretoria esti csendjét. Aki megteheti, így védi ki a "tervezett áramszünet" okozta kellemetlenségeket. Az elöregedésük miatt sorra leálló erőművek pótlása nehézkes, és csak nem akaródzik a kormánynak több pénzt szánni arra, hogy újakat építsenek. Így a kiváltságosok és a közintézmények privilégiuma marad, hogy az órák hosszat szünetelő villamosenergia-szolgáltatást a maguk eszközeivel pótolják. A közvilágítás hiánya miatt közben tovább romlik az amúgy is romokban heverő közbiztonság. Igaz, az autósok jelesre vizsgáznak, hiszen működő jelzőlámpák nélkül sem szaporodnak a közúti balesetek: mindig az hajt át az útkereszteződéseken, aki előbb ért oda. 
A pretoriaiak többsége megtanult együtt élni azzal, hogy a XXI. század áldásaiból időnként csak kiskanállal meríthet. 
Ha megszavaztatnák az embereket, hogy számukra a víz- vagy az áramellátás szüneteltetése okozza-e a nagyobb gondot, aligha kérdéses, hogy többségük az előbbire voksolna. 2018 első felében vészjósolóan közeledett az a bizonyos "zéró nap", amikor Fokvárosban elfogy az ivóvíz, de a tavaly májusi esőzések után fellélegezve mondták ki az önkormányzat vezetői, hogy 2019-re marad ennek a baljós időszaknak az eljövetele. S most az érdeklődő,  mielőtt repülőgépe  leszáll az afrikai kontinens legdélibb, négymilliós nagyvárosának repülőterén, örömmel nyugtázza, hogy a kopár hegyek tövében a víztározókban van víz. Bár akár több is lehetne.
Fokvároson azonban nemcsak az "égiek" segítettek, hanem a takarékoskodás is. Abban a városban, ahol a szívtiprónak tartott Christiaan Barnard orvosprofesszor több mint fél évszázada végrehajtotta a világ első sikeres szívátültetését, megtanulták, hogy létezik valami, ami még egy esetleges energiaválságnál is keményebb erőpróba elé állíthatja az embereket. Ha az ivóvíz ára vetekszik az aranyéval. S ezt a dél-afrikaiak igazán tudják értékelni, hiszen a világ eddig kibányászott aranykincséből 40 százalékos volt a részesedésük.
Szerző
Bonta Miklós

Gázálarc

A közpénzeket Orbán Viktor zsebébe csatornázó, az ország ma már minden pórusát átszövő parazita-hálózatot kétségkívül rendkívül fejlett sáncrendszer védi. A legkiműveltebb emberfők dolgoznak a legmagasabb – tőlünk lenyúlt – összegekért annak érdekében, hogy ez ne annak látsszék, ami. Hogy Orbán Viktor továbbra is szemrebbenés nélkül állíthassa: üzleti ügyekhez semmi köze. Hogy rokonai, barátai ma már az ország leggazdagabbjai? De még azok barátnőinek, iskolatársainak, tiszttartóinak stb. is leesik pár közmilliárd? 
Mindez pusztán a vak véletlen műve. Pontosabban csak azt támasztja alá, hogy eleve tehetséges személyiségekkel veszi körül magát. Illetve közelsége még a semmirekellőt is a társadalom nagylelkű támogatására érdemesíti. Miért, hol a bizonyíték, hogy ők mind Orbán Viktor strómanjai? Szerződés? Aláírás? Valami? Akkor lehet szépen továbbhaladni.
Akad azért néhány őrült, aki - ellenszélben, szűkös erőforrásai határáig - kitartóan kutat a konkrét bizonyítékok után. Nem is mindig eredménytelenül. Hisz rendre akad rés a pajzson, egy véletlenül érvényben maradt szabály, egy internetes bejegyzés.
Erre példa Tóth Bertalan és a MET ügye. Utóbbi látszólag egy svájci energiakereskedő, csúcsán az egykori Mol-igazgatóval, Lakatos Benjaminnal. Szerényen adnának-vennének az alpesi fenyvesek árnyékában, erre jön ez az MSZP-s, és Orbán Viktor közpénzlenyúló bagázsaként prédikálja ki őket. Botrány! De hol a bizonyíték? Tóth Bertalan - lehetőségei határáig - erre is kísérletet tett. Az MVM-től több év alatt kiperelt, nagyjából kivehető számlák végignyálazása után arra jutott, hogy az állami csoport akár százmilliárdos haszonról is lemondhatott a MET javára. Igaz: ennek pontosításához már érdemes behatóan tanulmányozni a gáz tágulási együtthatóját, a holland tőzsde opciós rendszerét és a Kajmán-szigeteki alapok tulajdonosi nyilvántartásainak hiányosságait. De még az ebből levont következtetések is vitathatók. Amúgy meg: pontosan mely szabály sérült? Mi tiltja a rossz üzleti döntéseket?
Az alapvetően az államot ért bírálatot a MET magára húzva, teljes erővel visszatámadott. Mivel a pártelnök kijelentései miatt úgymond sérelem, sőt kár érte őket, több tízmilliót akartak bevasalni a politikuson. Miért, hol a papír, hogy Orbán Viktor a MET tulajdonosa? Ki írta alá, hogy ő egy stróman? Mi bizonyítja a nyereségadatot? No, akkor ide a lét!
A bíróságok viszont egyöntetűen úgy látták: Tóth Bertalan a szakmája szerint, közügyekben megnyilvánulva a szólásszabadság határain belül maradt. Bár a MET foggal-körömmel, a kiépített sáncrendszer teljes eszköztárával harcolt, immár végleg vesztettek. Baka András tanácsvezető szerint aki egy számára kellemetlen politikai közlésen ilyen mértékű anyagi követeléssel kíván elégtételt venni, az már a szabad vélemény-nyilvánítást fenyegeti.
Habár a vereség kétségkívül kellemetlenül érinti a NER nyomeltüntetőit, kitartó közdelmükért a MET-esek bizonyára elnyerik a kurzustól méltó jutalmukat. Mint ahogy remélhetőleg utána is.
Szerző
Marnitz István