Képmutatók

Tort ül a képmutatás. Most éppen a nemzeti ünnep díj- és kitüntetés-cunamija kapcsán. Mintha nem szokhattunk volna még hozzá, hogy minden rendszer jutalmazza a hozzá hű alattvalókat. De persze okosan, olyanokkal együtt, akik a művészi, tudományos, vagy éppen közéleti teljesítményükkel valóban rászolgálnak az elismerésre. 
Föl lehet ugyan háborodni azon, hogy némely díjaknál átnyúltak a névsort összeállító bizottság feje fölött, és olyanok is a listára lekerültek, akiknek a neve eredetileg fel sem merült – de fölösleges. Ebből csak az a tanulság szűrhető le, hogy a hatalom egy ideig kész betartani a demokratikus játékszabályokat, ám van egy pont, amikor már fontosabbnak véli saját akarata érvényesítését. És megteheti, gond nélkül.
Lehet aztán sajnálni azokat, akik megérdemlik a kitüntetést, csak éppen a díjazásra kijelölt kegyencek közé keveredtek. Az ilyen emberek, művészek nem attól nagyok, hogy kapnak valamilyen elismerést – ők enélkül is kiemelkedőek. És nem őket minősíti, ha az átadók az ő dicsfényükben akarnak egy kicsit sütkérezni. Még szép emberi gesztusnak is tarthatnánk, hogy a miniszterelnök személyesen vitte el a Kossuth nagydíjat a beteg Törőcsik Marinak, ha a külsőségek nem lennének árulkodóak. A buta propaganda - az ablakon bekukucskálással - hitelteleníti még az esetleges jó szándékot is. 
Ettől a pillanattól pedig lehull a lepel a valódi célokról. Hogy már a szakmai elismerések többsége is csak a rendszer erősítéséről szól. Ha plakátokkal, sorosozással, az unió elleni kampánnyal nem sikerült meggyőzni mindenkit, akkor próbálkoznak mással. Népszerű és elismerésre méltó embereket is maguk mellé állítanak, hogy ezzel igyekezzenek igazolni saját létjogosultságukat. És itt sem számít nekik semmi. Nincsenek korlátaik. 
Közben magukról mutatnak igaz képet.
Frissítve: 2019.03.19. 09:08

Helyreigazításaink

Egyesek szerint létezik valamiféle fejlődés a világegyetemben, amely nem engedi, hogy bizonyos események újra és újra ugyanúgy történjenek meg. Filozófusok és történettudósok ezen elvitatkozgatnak még egy darabig, én mindenesetre azon a véleményen vagyok, hogy ha létezik is valamiféle dialektika, az emberi hülyeség legyőzhetetlen. 
Valamikor a 90-es évek legelején a Kurír című bulvárlap hétvégi vicc mellékletében, a boldogult emlékezetű Elefántban közöltünk egy tréfásnak szánt fotómontázst. Ezen G. Nagyné Maczó Ágnes volt látható fürdőruhában, virtigli szexbombaként. Fiatalabb olvasóink kedvéért: G. Nagyné a nemzeti jobboldal ikonja, a Független Kisgazdapárt és az Országgyűlés alelnöke volt, aki már sokkal korábban utálta a liberális sajtót, mint Bayer Zsolt, aki viszont történetünk idején éppen a Kurír című liberális bulvárlap publicistájának keserű kenyerét ette. Szóval ott volt a szexbombának korántsem nevezhető, ám fiatal és tettre kész Maczóné mint szexszimbólum, aki ezt a dolgot mélyen sérelmezte. A bíróságon azt állította, hogy a fürdőruhás képpel „félrevezettük az olvasót, különösen pedig az ő boldogkőváraljai választóit”, akik ezután majd azt fogják gondolni, hogy az ő képviselőjük fürdőruhában flangál a székesfővárosban. A pert első- és másodfokon a lap nyerte, ám a Legfelsőbb Bíróság végül Boldogkőváralja ellen ítélt. Már azzal, hogy feltételezte, a nógrádi faluban tényleg csupa elmebeteg lakik. A Kurírt helyreigazításra kötelezték, amelyben elnézést kértünk a képviselő asszonytól és választóitól, egyben biztosítottuk őket, hogy a képviselő asszony sokkal jobban kedveli a matyómintás pruszlikot, mint a bikinit. Különös tekintettel a fővárosra. 
Egészen a múlt hétig nálam Maczóné volt a befutó helyreigazításban, ám akkor jött a TV2 és Varju László. A valósághoz ma már csak laza szállal kötődő hírműsort, a Tényeket a Gundel-ügy után eresztették rá a DK politikusára, mondván: a filléres miniszterelnöki menza semmi ahhoz képest, ahogy a luxusbaloldal dőzsöl nap mint nap. Az említett tévés produkció munkatársai már évek óta úgy viselkednek, mintha a Monty Python vette volna át a Völkischer Beobachter szerkesztését, szóval az említett tudósítás fel sem tűnt. A bíróság azonban megvizsgálta a tényeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a Tények hazudott, tehát kérjen bocsánatot. A következő szöveget kellene felolvasnia a műsorvezetőnek: „Valótlanul híreszteltük, hogy Varju László DK-s képviselő ételhordóval jár a törvényhozásba, és úgy viszi haza a kedvezményes bablevest és somlói galuskát.” „Valótlanul híreszteltük továbbá, hogy Varju László DK-s képviselő rendszeresen sorban áll a parlamenti menza mindennél olcsóbb ételeiért.”
Emlékeim szerint annak idején mi elég jól szórakoztunk a saját helyreigazításunkon, mert meg voltunk győződve arról, hogy mi vagyunk a normálisak, és a rendszer a hülye. Igaz, mi egy bulvárlap viccmellékletét szerkesztettük és nem egy országos hírműsort.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.03.19. 09:07

Szerb tükör

Sosem lehet előre megjósolni, miből alakul ki egy forradalom. Melyik az a pont, amikor egy békés tüntetés átfordul erőszakba, s ennek láttán az addig az eseményeket békésen szemlélő emberek is csatlakoznak a lázadókhoz. A hétvégi belgrádi megmozdulásoknak volt egy olyan pontjuk, amikor úgy lehetett érezni, itt valami történni fog. Amikor vasárnap kora délután tízezrek vették körbe Aleksandar Vucic szerb elnök hivatalát, a hangulat Slobodan Milosevic néhai államfő elűzéséhez hasonlított.
A december óta minden szombaton tüntető százezres tömeg dühe érthető. Tisztességes tömegtájékoztatást várnának el a belgrádi állami tévétől, az RTS-től, de az úgynevezett közszolgálati hírműsor jó, ha 20 másodpercet szentel ezeknek az eseményeknek. A magántévék hasonlóan járnak el, a legnagyobb kereskedelmi csatorna, a Pink még az RTS-nél is elfogultabb, és a Vucichoz közeli vállalkozó által nemrég felvásárolt O2 is kezd beállni a sorba: hétvégén levettek egy népszerű műsort a képernyőről, amelyben ironikus kijelentések hangzottak el az elnökről. Egyetlen csatorna számol be élőben a tüntetésekről, a szabácsi regionális tévé, amelyet a megmozdulások idején rendre lekapcsolnak a különféle műsorszolgáltatók.
A közös cél most egységbe forraszt olyan pártokat, amelyeknek - ideológiájukat tekintve – közük sincs egymáshoz. Együtt tüntet Dragan Djilas egykori belgrádi polgármester az ultranacionalista Bosko Obdaroviccsal, vagy az egyértelműen Európa-párti volt külügyminiszterrel, Vuk Jeremiccsel. Megtalálták a közös hangot, sokakat sikerült mozgósítaniuk.
Van-e esély a változásra? Bár Vucic ilyen szembenállással még nem találkozott, az általa fémjelzett Szerb Haladó Párt olyan biztosan tartja kezében a gyeplőt, hogy csak egy forradalom boríthatná fel az erőviszonyokat. A szerbek azonban nem akarnak forradalmat. Milosevic elűzése sem hozta meg a Kánaánt, ugyanolyan nehéz megélniük a fizetésükből, mint régen. A realitás az, hogy a szerb illiberális állam még hosszú évekig fennmarad.
Frissítve: 2019.03.19. 09:07