– Ez meg mit keres itt? – hajolt le a dohányzóasztal mellé a fiatal Fogerty detektív, akiről a szerkesztőségben az a mondás járta, hogy olyan tompa az agya, hogy hozzá képest a halkés japán finomacélból edzett filézőszerszám. Kiegyenesedett, és a maszatos ablak felé tartotta a kezét. – Az áldozat nem dohányzott. Sehol egy hamutálca – hümmögött, és vékony ujjai között megforgatta az öngyújtót. – Lehet, hogy tényleg volt itt még valaki, ahogy az a szomszéd állítja?
– Még az is lehet – szuszogta a nyugdíj felé ballagó Archer nyomozó vörös arccal.
– Hadd nézzem – lépett közelebb Gordon, akiben gyanú ébredt. – Bizony, az enyém, bocsánat, nyomozó, amikor lehajoltam, kiesett a zsebemből, és…
– Hányszor mondtam magának, hogy nem tapogathat csak úgy – ingatta hatalmas fejét Archer, és Gordon egyszerűen nem értette, hogyan volt képes azt a nyakat abba az ingnyakba beleerőltetni. – Sokszor mondtam már magának, aztán mégis tapogat. A Philadelphia Inquirer tudósítói mindenhol ott vannak és mindig tapogatnak.
– Mert a Daily Newséi nem? Semmihez sem nyúltam hozzá, kérdezze csak meg tőle – intett fejével Gordon a bejárati ajtónál strázsáló egyenruhás rendőrre, aki unott hangon közölte Archer detektívvel, hogy Gordon bejött, megnézte az áldozatot, és semmihez sem nyúlt.
– Tessék – mutatott Gordon a foszlott, öreg kanapéra meg az azon fekvő fiatalember holttestére. – Így találtam, eszem ágában nem volt hozzányúlni.
– Még szerencse, lévén gyilkossági az ügy – pillantott rá Fogerty detektív, miközben Archer nyomozó tovább sóhajtozott: munkakedvét a hőségben nagyító alatt sem lehetett látni.
– Gyilkosság? – hamuzott Gordon. – Ha engem kérdeznek, de persze nem kérdeznek, ez a szerencsétlen magával végzett.
– És ez a kupleráj? A dulakodás nyomai? A vérfolt a falon? – bökött rá a jelekre Fogerty nyomozó a rendetlen helyiségben. – Ugyanakkor mindegy, legalább egy kokszossal kevesebb.
– Én nem látok se külsérelmi nyomot, se gyilkos fegyvert, és persze detektív sem vagyok, de azt tudom, hogy kár Jimbóért – jegyezte meg Gordon. – Nem mintha olyan nagyot lódított volna a világ kerekén előrefele, de nála jobb burgert a környéken senki sem csinált.
– Annyira nem volt jó szakács – lóbálta meg fejét ismét Archer, majd a mozdulattól úgy megtántorodott, hogy belehuppant az egyik rozzant fotelba.
Az egész lakás mintha összeroskadni készült volna Jimbo súlytalan életének nyomasztó súlya alatt. Mocskos ablakok előtt a könyöklőn száraz légytetemek, a nappaliban két fotel, az egyikben Archer nyomozó, a másikban Jimbo köténye és két üres sörösüveg, előttük dohányzóasztal, amelyen lisztszerű por fehérlett néhány apró, kihajtott papírtasak társaságában. Egy szívószál, kettétörve. Egy Jimbo, meghalva.
– Sok sikert a gyilkos megtalálásához – biccentett Gordon a két rendőr felé, majd lesietett az utcára, ami valójában egy szervizút volt két háztömb között. Északnak tartva megkerülte a tömböt, és Tony Tonio kifőzdéjével szemben belépett a szemeteskukákkal és kidobott bútorokkal teli sötét sikátorba – de nem volt ott senki. Tudta, hogy nem kell soká várnia, kiállt hát a Huszadik utcára, nekitámaszkodott a falnak, elővette öngyújtóját, rágyújtott, és miközben várt, azt nézegette. Egy nagy kaliberű töltény hüvelyéből készítette hozzáértő kéz, hogy aztán lehetetlen türelemmel és szabatos ízléssel apró levelek és virágok garmadáját vésse bele. Gordon párszor látta csak, de ezer közül is megismerte volna. Tíz éve a fronton sorra készültek az ehhez hasonló öngyújtók, a katonák ugyanis mindennel igyekeztek elfoglalni magukat, amíg a németek támadására vártak, de csak kevésnek volt ilyen szépen kimunkált a díszítése, és azok közül is csak egynek volt az aljába belekarcolva az FS monogram.
A meleg úgy ült rá a városra, ahogy egy migrén veszi át az uralmat az ember feje fölött, nem lehetett menekülni előle. Gordon szívta a cigarettát, és figyelte, ahogy vele szemben, az Ionic utcában Tony Tonio a kifőzde hátsó kijáratánál egy összecsukható széken ülve tanulmányozza a lóversenyeredményeket. Lassan összefolytak előtte az öltönyös férfiak és a hosszúszoknyás nők alakjai, amikor fojtó levegőben kirajzolódott egy bicegő figura alakja, amint megtorpant az étterem előtt, majd megfordul, hogy elsiessen, ám ekkor Gordon elrúgta magát a faltól.
– William! – kiáltotta.
Az alak mintha meg sem hallotta volna.
– Tüzet akarok adni neked! – kiáltotta Gordon, mire az alak megtorpant. Gordon hallani vélte sóhajtását, és nézte, ahogy a fekete férfi átbiceg hozzá a túloldalról.
– Gyere csak be, ide – mutatta Gordonnak a szemeteskukák és a kidobott bútorok rengetegét.
– Hacsak nincs hideg limonádéd, akkor szó sem lehet róla. Te gyere velem, Tonynál van limonádé.
– De azt te iszod, én inkább sört kérek, ha már te fizetsz.
Gordon legyintett, és átmentek Tonyhoz, a pultos azonban gorombán rájuk mordult.
– Itt tilos koldulni.
– Mindig ez van – nézett Gordonra William, aki azonban szó nélkül lenyomta az asztal mellé, majd a pultosra förmedt:
– Will velem van, de ha nem lenne, akkor sem küldheti ki. Sör és limonádé. Meg egy burger.
Will beesett vállal ült, a hőség ellenére pulóvert viselt, viszonylag kevés lyukkal, arca borostás volt, mindkét szeme véreres. Gordon elővette cigarettáját, és Will felé nyújtotta, majd felkattintotta az öngyújtót. Miután mindketten kifújták az első slukkot, letette az asztal közepére a gyújtót. Egy ideig szótlanul nézték, aztán Will szólalt meg kaparós hangon.
– Zig, a múlt héten adtam be jelentkezésemet a városhoz utcaseprőnek, de ha kiderül, hogy én… – Elhallgatott, mert megjelent a pultos, és a sört Will, a limonádét pedig Gordon elé tette le, aztán csak állt, kezében a hamburgerrel. Gordon intett, hogy azt is Will elé tegye, majd adott neki két egydollárost.
– Mi történt?
Will fogta a poharat és nagyot kortyolt belőle. Vékony nyakán le-fel ugrált az ádámcsutkája.
– Tudod, veterán vagyok, és nem délen vagyunk – törölte le a habot a szájáról –, tudod, milyen nehéz, pláne, ha az ember még ugye kéreget is.
– Nem tudom, de sejtem.
– Olyan régóta várok erre, Zig – szívott egy erőset Will a cigarettából. – Két éve, már két éve mondják, hogy ha lesz üresedés. Hát most van, és találtam magamnak egy kiadó szobát is az Északi Tizenharmadikban. Ennyire vagyok tőle – mutatta Will remegő ujjakkal. – Én…
– Mi történt, Will?
– Ezt elteszem, jó? – fogta meg Will az öngyújtót, de nem vette fel. – FS – mutatta az alját. – Freddie Stowers volt a parancsnokom.
– Melyik egységnél szolgáltál?
– A Háromszázhetvenegyedik Gyalogos Hadosztályban, az Ardennekben – felelte Will, és hamuzott. – Freddie Stowersnek köszönhetem, hogy túléltem a krautokat meg azt az egészet ott, Franciaországban.
– Tőle kaptad?
– Amikor a második lövés leterítette, odaszaladtam hozzá, de elkéstem. Mellette hevert a sárban.
– Akkor jobban vigyázhattál volna rá – nézett Gordon az öngyújtóra. – Mi történt, Will? Mit kerestél Jimbo lakásában?
– Ez az enyém? – mutatott Will a burgerre.
– Ki másé?
Will komotósan beleharapott, felkapott pár darab sült krumplit, azt is elrágta.
– Ha a rendőrség… Nekem végem, soha nem leszek utcaseprő, jó, ha nem sittelnek le, Zig.
Gordon várt.
– Jimbo felhívott magához, hogy segítsek neki – kezdte Will. – Mindig ott vagyok az étteremnél, tudod, söprök meg hagymát aprítok, mert azt senki sem bírja, csak én, egyszerre két-három kilót is felkockázok, szóval mondta, hogy este menjek fel hozzá, és amikor ajtót nyitott, én már akkor láttam, hogy nagyot szippantott, mert gyanakodott, tudod, résnyire nyitotta az ajtót, meglátott, berántott a lakásba, és mondta, hogy hallotta, hogy jönnek a járőrök razziázni, és vigyem el azt a kis csomagot, mire mondtam, hogy nem viszem én azt sehova, erre megkérdezte, hogy… – harapott még egyet – …hogy kérek-e, mire mondtam, hogy nem élek én azzal, ami a gránátnyomások után maradt a fejemben, arra vigyáznom kell, erre leült, és megint szívott a fehér porból, és akkor kijött a vécéről a Ken, a Bublowsky, tudod – nézett Gordonra, aki nem tudta, de intett, hogy folytassa –, Ken a haverem, én meg mondtam, hogy nem viszem el a csomagját, mert ha megfognak, akkor Georgiában töröm a követ, amíg el nem földelnek, mire a Ken is kért, hogy segítsek, de az ő szeme se volt tiszta, meg a feje se, és akkor megszólaltak a szirénák, mire Jimbo felpattant, és a falhoz kent, hogy még a fejem is vérzett, hogy én hívtam rá a zsarukat, a torkomnál fogva tartott, szerintem a gyújtóm is akkor esett ki a zsebemből, aztán a Ken szólt neki, hogy meg ne öljön már, mire eleresztett, én meg leestem, és akkor Jimbo fogta a kis csomagot, kinyitotta, a kis tasakok összevissza repkedtek, mondtam neki, hogy lehúzom a vécén, de ő az asztalra szórta a port, és csak szívta, szívta fel, a Ken meg segített neki, őrültek voltak, felszívták a csíkokat, és akkor elhallgattak a szirénák, mire ezek úgy néztek rám, mint valami démonra, és – harapott újabbat – akkor valaki dörömbölni kezdett lenn az ajtón, a bejáratin, odamentem az ablakhoz, egy nő volt a gyerekével, mondtam is a Kennek, hogy nem kell félni, de mire megfordultam, Jimbo már feküdt a kanapén, a Ken meg a mellkasát püfölte az öklével, mire odamentem hozzá, a hóna alá nyúltam, és gyorsan hazatámogattam, nem lakik messze, neki még van lakása, itt, a Huszonegyedik utcában, aztán teleeresztettem a kádat hideg vízzel, beleraktam, és hajnalig ott ültem mellette, hogy nehogy meghaljon már nekem, mert mi lesz velem a haverem nélkül, és nem halt meg, kiszedtem a kádból, ágyba raktam, és mondtam, hogy hozok neki valami gyógyszert, de nem tudom, milyet, Zig, ilyenkor milyen pirulát ad az ember?
Gordon nézte a gyöngyöző poharat maga előtt, félig volt még limonádéval. Felhajtotta, aztán Willre nézett:
– Nem tudom, de ha bemész a patikába a Sansom utcában, és Maggie-t kéred, ő mindenre tud valami gyógyírt. És vigyázz jobban a gyújtódra.
