Grecsó Krisztián;irodalom;kritika;

2019-03-24 11:55:54

Szomorú-izgulás - Grecsó Krisztián Vera című regényéről

„Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak két hete Grecsó Krisztián. Mondjuk erre akár büszke is lehetne, ez ma valójában érdemnek minősül. Ám nem kell tartania attól, hogy könyvei, írásai nem jutnak el a nagyközönséghez.

A Vera című regényének Radnóti Miklós Színház-beli dupla estés bemutatója telt házas volt (gondolom, a szegedi nemkülönben), a 95 százalékban hölgyközönség már a színpadra belépésekor olyan meleg szeretettel és vastapssal fogadta az írót, ami abszolút sztár státust feltételez és mutat. Sokan pedig nem egy, hanem kettő-három-négy új kötettel a hónuk alatt távoztak a helyszínről. Erre is büszke lehet a szerző. A fogadtatás ilyen mértékű hevessége, úgy hiszem, ezúttal nemcsak a művek sorával népszerűséget kivívott írónak szólt. Hanem a súlyos betegségével, a halállal megvívó szerzőnek is. Bár a Vera kézirata már a kiadónál volt, mikor Grecsó Krisztiánt megtámadta a kór, a megjelenéséhez már hosszú távon hozzá fog tapadni ez az egyszerre fájdalmas és győzedelmes stigma.

A Vera egy tízéves kislány története 1980 őszén-telén Szegeden. Valahol az Abigéllel és A Pál utcai fiúkkal közös szövegtérben – a szerzői szándék szerint. A negyedik osztályba lépő kislányra rárogy az élet: egyszerre lesz szerelmes, derül ki, hogy a szülei nem vérrokonai, összevész legjobb barátnőjével és szembesül a szűkebb-tágabb környezete, a felnőttek valóságával, mely hazug, fájdalmas és bonyolult. „A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.” (176. o.) („[M]ár sosem lesz úgy, ahogy azelőtt” – a Vera a fejlődési regény műfaj jegyei alapján is párhuzamba állítható az Akik már nem leszünk sosem című Krusovszky-regénnyel.)

Az idejekorán felnőtté válás processzusa közben a szerző hatalmas szeretettel viseltetik főszereplője iránt (aki amúgy már felnőttként ismerős lehet a Jelmezbál című regényből, ahol a szülei után nyomoz…), szinte vigyáz rá, nehogy a kelleténél jobban sérüljön. Közel van hozzá, amit az elbeszélői hangösszeolvadás is megtestesít: hiszen bár a világ a tízéves Vera szemszögétől szűkös, azért mögötte/mellette mindig ott a szerző hangtudata is – az elbeszélő „valahol félúton van kettőnk között”, mondta a bemutatón Grecsó. Mert hát valóban, a következő idézet sem lehet Veráé: „A szombat reggel olyan, mint egy magyar filmben, végtelen, soha véget nem érő pillanatok, félálomba süllyedő, ködös háztetők, az ablaküveg megolvadt és újrafagyott jégrózsái.” (227. o.)

Olvasás közben engem kevésbé érdekelt – fontosságát azonban nem feledve – a szerelmi érzet vagy a barátságválság alakulása, a látószögem előterébe inkább az örökbefogadást tabusító társadalmi elvárás és a társadalmi felnőtt közeg szentesített csalásai, hazugságai álltak.

Az örökbefogadással, azt hiszem, szoros összefüggésben áll a választott időpont: hogy miért pont 1980-ban történik mindez. Nos, az örökbefogadás kérdése személyes érintettség a szerző részéről – ahogy ezt a bemutatón megtudhattuk –: a feleségével kisgyereket szeretnének örökbe fogadni. Ám a jelenkori felfogással szemben a 40 évvel korábbi szemléletmód leginkább az elhallgatást szorgalmazta ennek kapcsán, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindenki tudta, csak éppen az örökbefogadott nem, hogy őt nem a vér szerinti szülei nevelik. Amikor pedig bizonyos esetekben (rosszindulat, bosszú, pletyka, elszólás) ez kiderül, traumatikus helyzetet eredményez. Sok-sok kérdéssel.

Olvasóként nekem például (másfelől) kérdés, hogy miért pont Szegeden történik mindez. A szerző számára ismerős ugyan a terep, de későbbről, az egyetemi éveiből. Fontos ez egyáltalán, játszódhatott volna bárhol máshol a történet? Szerintem igen, számomra nem szervesül a város funkció szempontjából a regénybe – ez nem úgy Szeged-regény. Nem egy helyen erőltetettnek érzetem a „helyrajzot”, akárcsak a kort indexáló, lépten-nyomon felcsendülő korabeli slágerek zaját, a korszak aktuális tv- és moziműsorának megidézését, az éppen átadott nagyáruház (amúgy azt 1977-ben avatták) szövegbe illesztését. Míg máskülönben meg a korabeli figurák igen életszagúak lettek, ahogy a farmerőrületre való többszöri utalás is igen pászentos.

Az elbeszélés dramaturgiája, menete amúgy a jól megszokott Grecsó-féle szövegalakítás: elliptikus, körkörös (spirálos), vissza-visszahurkolódó, más szemszögből bővítő, legyen szó fejezetekről vagy az egész regényről. S ha már kihagyás: az elhallgatás, az elfojtás fojtogató, egyben melankolikus hangvétele sem ismeretlen az olvasók számára (én a Pletykaanyu óta nem is nagyon tudok vidám Grecsó-kötetet felidézni), na, nem mintha ez elvárás lenne… És persze az identitáskereső „családfakutatás” is „toposzként” köszön vissza.

A kiadói mondás szerint ezzel a regénnyel Grecsó letért az eddigi nyomvonalról, most kevésbé a saját élettörténetéből, élethelyszíneiből építkezett, se Szegvár, se Békéscsaba, se Budapest – miközben látjuk: Szeged mégis. A hangvétel „szomorú-izgulása” (a regényben a szorongás), az írásmód azonban változatlan – ezért és ezzel együtt szerethető a Vera. (Magvető, 2019. 328 o.)