Tanács-talan ország

Publikálás dátuma
2019.03.24. 15:15
TÖMEGGYŰLÉS A KOMMÜN IDEJÉN
Fotó: ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR
Amikor ezeket a sorokat írom, még nem lehet tudni, hogy áll a jelenlegi „nemzeti kormányzat" az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság századik évfordulójáról történő megemlékezéshez. Talán nem ez az egyetlen esemény, amelyet szeretne kitörölni a központosított történelemkönyvekből. Ha valaki azt gondolná, hogy az események csak néhány, Galilei Kört, orosz hadifogságot és 1917-es októberi forradalmat megjárt arisztokrata-ellenes kommunista diktatórikus összeesküvésének következményeiként történtek, akkor erősen téved. A nagybirtokos osztály érdekeinek védelmében szörnyű körülmények között világháborúba hurcolt nincstelen parasztság, a végletes szegénységben élő városi munkásság és értelmiség lázadása volt ez az európai kultúrához álmodott felzárkózás megvalósításáért. Pusztán húsz-egynéhány ember szándéka nem vezethetett volna egy egész ország mozgósításához.
A tanácsi forma nem a „szovjet” (=tanács) mintájára jött létre, hiszen ez a fogalom a magyar nyelvben és hagyományokban, illetve a tőlünk nyugatra kialakult „keresztény” szellemiségű államokban is általános volt. A német „Rathaus”, a francia „conseil”, az angol „council” is pontosan azonosan tanácskozó testületet (tanácsházat) jelöl. A tanácskozást tartó, tanácsot ülni összegyűlő, tanácsot kérő magyarok is ezt tették századok során, és alakították – különösképpen az I. világháború utolsó évében. Ezek nem a „hatalmas Szovjetunió” „átkos” szüleményei.
A rendszerváltó új uraságok egyik első dolga volt a „tanács” kifejezés azonnali kiiktatása a közéletből. Megszülettek az önkormányzatok, többé nem egyeztetni, hanem helyben uralkodni kellett (lehetett). Megszűnt a minisztertanács, az elnöki tanács, a gazdasági tanács, az üzemi tanács, a szövetkezeti tanácsok és ki tudja még mennyi demokrácia-hordozó megnevezés. Lett kormány meg miniszterelnökség, vezérigazgatóság, felügyelő bizottság és sok egyéb nyalánkság, csak a tényleges termelő tevékenységet végzők képviseletére nem maradt törvényes szervezet. Ráadásul nemrég a Tanácsköztársaság kifejezésből a "tanács"-on kívül a”köztársaság” is kimaradt.
Amióta pedig az ország államformája Magyarország lett, nem lehet tudni, hogy Orbán Viktor focicsapatáról vagy az értékalkotó állampolgárok gondolkodó társadalmáról van-e szó. Ahol észlelhetetlen, melyik fontosabb: gólt lőni vagy az edzői utasításokat betartani. Ahol nem lehet támaszkodni a törvényekre, paragrafusokra, hiszen egyik pillanatról a másikra megváltoztathatók. Ahol egy foci-őrült lidérces álmaiból kipattant, vigyorgó ellenségkép hajnaltól estig terrorizálhatja a lakosságot és a nemzetközi közvéleményt. Ahol értelmezhetetlenné válik egy kampány célja, hiszen az utált, gyűlölt, "leidiótázott" ellenség képviseletében való részvételre kívánja biztatni saját híveit a „hazaáruló” ellenzékkel szemben. A „Brüsszel” álnéven írt fenyegetéseket ugyanis a magyar kormány képviselői is aláírják - mit tehet egy kis állampolgár, ha nem derül ki, hogy a „konzultáció” címszó alatt kérik-e a véleményét vagy sem…
Magyarország és lakossága így valóban tanács-talan. Ki és kitől kérhet tanácsot, iránymutatást?
Aki egyetért a kormány levelében foglaltakkal, az egyetért azzal a politikával, melyet a kormány Brüsszelben folytat, vagyis saját maga ellensége. Más véleményt meg nem képviselhet, hiszen a kutya sem hallgatja meg. Vagy hazaáruló, vagy kidobják a közszolgálati televízióból, esetleg megbüntetik ellenszegülésért. Külföldről nem lehet ötleteket kérni, mert az ellentétes az ország függetlenségével, aki ilyet tesz, megadóztatják, lealázzák a kormánymédiában. A hivatalt viselőkhöz hiába fordulnánk, azok nem mondhatnak és tehetnek mást, mint amit főnökeik parancsba adnak – ellenkező esetben még sanyarúbb helyzetbe juthatnak, mint amibe a karácsonyra nyakukba szakajtott „rabszolgatörvény” szerint kerültek is. Az árak meg úgy emelkednek, ahogy akarnak.
És tudós (meg művész) is csak az lehet, akire a nagyfőnök áldását adja (támogatás is csak annak jár).
Most légy okos, Domokos!...

Csilláros Frédi

Publikálás dátuma
2019.03.24. 14:44
AZ OMEGA 1970-BEN, MÉG PRESSERREL - A ledorongolások ellenére „hősök” lettek
Fotó: URBÁN TAMÁS / FORTEPAN
Ötven évvel ezelőtt, '69 márciusában meglehetősen egyhangú volt az Ifjúsági Magazin slágerlistája. A húszas lajstrom 18. (Little Richard), 11. (Holdfény '69), 8. (Amikor én még kis srác voltam), 4. (Téli álom) és 2. pozícióját (Régi dal) az Illés, míg a 19. (Szeretnék visszamenni hozzád), a 9. (Ha én szél lehetnék), a 6. (Rettenetes emberek), a 3. (Egy lány nem ment haza), valamint az első helyét (Trombitás Frédi) az Omega foglalta el. Érthető, ha e két zenekarról azt írták akkoriban: „A könnyűzene csillagai az Illés és az Omega együttes. Hangversenyeiken – bárhol, bármikor rendezzék is azokat – még a csilláron lógva is hallgatnák őket.” Az Omegáról ez is megjelent: „Nem kétséges, hogy nagy népszerűségnek örvend. Sikoltóan, hajtépően nagy népszerűségnek.”
Nyilván ennek is tulajdonítható a korabeli összegzés: „Bebizonyosodott a beatzene létjogosultsága: a maradibb emberek sem háborodnak fel az elektromos gitárok hallatán, sőt már-már úgy gondoljuk, e tekintetben nem is kell több szót ejteni a nemrég még oly sokat támadott muzsikáról.”
Nana...
Egy levelező kétségbeesetten fordult az újsághoz: „Szeretem a beatzenét, az Omega együttes pedig az egyik kedvenc zenekarom. Koncertjükön viszont a legjobb számaik is csak fejfájást okoztak, és nem élvezetet. Nem a zenéjük, hanem az erősítők ellen van kifogásom, s ez sajnos majd' mindegyik beategyüttesre vonatkozik.”
Így vagy úgy, az első magyar beatalbum, az 1968 karácsonyán közreadott Trombitás Frédi és a rettenetes emberek elsőre 47 ezer példányban kelt el – közben kislemezre is felkerült a Trombitás Frédi, valamint a Ha én szél lehetnék –, s vezette a nagylemez-eladási listát, akárcsak a '69 decemberében megjelentetett második Omega LP, a Tízezer lépés. Az első albumról a kritika így szólt: „Új, magasabb lépcsőfokot jelent a magyar tánczene kacskaringós útjain.”
Kóbor János nem ájult el a bombasikertől. „Örökké nem fogok gitározni. A beat is képvisel egy korszakot, ez is elmúlik egyszer; akkor majd megválok a gitártól” – mondta 26 éves korában. S tett egy gesztust a rivális Illés felé: „Nagyon szeretem őket és a stílusukat. Kedvencem tőlük a Kis virág.”
Az Egyetemi Színpadon is sokszor hallhatta a rozmaringos, szarkalábos számot, mert ott gyakorlattá vált a hét végi „tánczenei hangverseny” akár napi kétszer, azaz délután fél négytől és este héttől is. Nemcsak az Illés meg az Omega duplázhatott: két koncertet nyomhatott le egymás után a Hungaria vagy a Gemini is. A telt házat garantálta az a hangulat, amelyet hűen jellemzett a korabeli apróhirdetés: „Tizenkilenc éves traktoros vagyok, szeretem Illéséket, modern lányok levelét várom.”
A fogadtatásról nem tudni, csak annyi biztos: modern lány több járt a Pesti Barnabás utcában, mint traktor. S az sem kétséges, hogy Adamis Anna merészen írta a Frédi szövegét, mert a József Attila Színház alig három évvel korábban mutatta be A kaktusz virága című világhírű vígjátékot, amelynek magyar változatában felcsendült a Jamaicai trombitás című sláger. Ám a jelek szerint, ha két dudás nem is, két trombitás simán megfért egy csárdában...
'71-ben aztán, az LGT megalakulásakor ez a megállapítás látott napvilágot: „A Trombitás Frédi és a Tölcsért csinálok a kezemből zeneszerzői, Presser Gábor és Frenreisz Károly, kellő biztosítéknak látszanak az együttes elé tűzött cél eléréséhez.” Majd 1980-ban, a Kisstadionban rendezett Beatrice, LGT, Omega szuperkoncert után egy szakmabéli ekképpen tette helyre az Omegát: „A Nem tilthatomon és a Gyöngyhajún kívül nem az igazi nosztalgiadalaikat, a Trombitás Frédit vagy a Régi csibészeket játszották, amelyeket legalább együtt tudott volna énekelni a közönség.” A ledorongolás nem merült ki ebben. „Négy jellegtelen új daluk – írta – nemhogy fokozta volna a hangulatot, hanem megfagyasztotta.” Vagy: „A szokásos füstfelhő, lézersugár és magnéziumágyú egyetlen pozitívuma az a kis meleg volt, amelyet a lassan hűvösödő estén nyújtott.”
A fénykorban a vetélytárs nagylemezén virított e cím: Illések és pofonok. Ám Kóborék is megjelentethették volna: Omega és arcul csapás...
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Nagybetűs ünneprontás

Publikálás dátuma
2019.03.24. 14:14

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Jó lenne megértenie a mindenkori kormánynak, hogy a mi ünnepeink a legritkább esetben szólnak a hatalom dicsőítéséről, általában inkább annak megdöntését, kikezdését, megcsipkedését ünnepeljük.
Ahogy elnézem (csehtamásosan: márpedig ahogy ez kinéz), az én nemzedékem (hetvenkettesek) két dologról marad le végképp. Vélhetően soha többé nem látja a magyar csapatot foci vébén (ez a kisebbik baj), sőt a jelenlegi formát tekintve nem is szeretné ott látni, mert minek. A másik (ez a nagyobbik), hogy nem nagyon fogja magáénak érezni az állami ünnepeket.
Jó ideje az állami ünnep számomra nem több, mint – jó esetben – hosszú hétvége, extra szabadnap. És nem azért nem jelent mást, mert utáltam a történelmet az iskolában (kimondottan szerettem, amíg a vonalas részhez nem értünk), vagy ünnepfóbiám lenne, nincs kedvem a tévézésen túl bármivel is foglalkozni, vagy a román diktatúra kivezényelt rendezvényei egy életre megutáltatták velem a fesztivitást. Igazából mennék, de a politika miatt, pontosabban amiatt, hogy a politika képviselői folyamatosan rátehénkednek az ünnepre, és holmi pártrendezvénnyé silányítják, inkább távol tartom magam. Persze megtehetném, hogy csak a családi rendezvényeket látogatom, vásárt és vigasságot, elkerülöm a kényes gócpontokat, elslisszolok az ellen- és a rendes tüntetők elől, nem bonyolódom semmilyen beszélgetésbe utcán és metrón. Napközben véletlenül sem nézek bele a hírekbe (hiszen ott csak az jön szembe, hogy ki, hol, mit mondott és miért), lerázom az ismerősöket, akik ezeket kommentálnák, az utcaképből kiblőrözök mindent – ahogy anno Lomnicit a közszolgálati –, ami nem odavaló. Szóval settenkedve és lopakodva, cenzúrázva és trükközve, ha kerülőutakon is, de el tudnám érni, amit szeretnék, civilként fejet hajtani a múlt előtt, hogy némi pátoszt is iderángassak.
De vajon – üti fel a fejét bennem az illiberális kisördög – miért nekem kell plusz erőfeszítést tennem, ha méltósággal (értsd: aktuálpolitikai indulatok) szeretnék ünnepelni? Vajon mikor lesz egy olyan önmérséklettel bíró kormánya Magyarországnak, amelyik nem magát tolja előtérbe a jeles napokon? Egyrészt, mert pont arra vagyok a legkevésbé kíváncsi, hogy egy politikus – rövidlátó érdekei mentén – miként értelmezi a múltat, épp mit akar kihasítani magának belőle, kit akar mindenáron, a tényeknek is ellenszegülve hősnek láttatni, mit akar ennek ürügyén épp üzenni vagy elhallgatni. A múltértelmezést meghagynám a valóságot sokkal sokszínűbben, ezért komplexebben látó szakembereknek, és inkább ezerszer meghallgatnám, hogy volt-e értelme kiszabadítani Táncsicsot vagy sem, mint burkolt kampánybeszédet hallgatni. Arra ott van az év többi napja, üzengetésre, beszólogatásra, hergelésre. Kiváló hétfők és szerdák várják az efféle pillanatokat.
Másrészt, s ezt lenne jó még megértenie a mindenkori kormánynak, hogy a mi ünnepeink a legritkább esetben szólnak a hatalom dicsőítéséről, általában inkább annak megdöntését, kikezdését, megcsipkedését ünnepeljük, a civil forradalmat, ha úgy tetszik, és efféle buliban általában nem mutat túl jól a regnáló hatalom képviselője, még ha demokratikusan választott is. (Pláne, ha nem egészen.) Nem mutat jól a rendőrkordon, a testőrök, a kivezényelt szimpatizánsok, a hatalom semmiféle jegye és jele. Jó, legyen ott, amikor felvonják a zászlót, aztán menjen ő is ünnepelni, vegyüljön el a VIP-pek között, akiket ilyenkor embereknek csúfolnak. Ki fogja bírni, hogy lesz egy vagy két olyan esemény az évben, amelyen nem kell beszélnie, amikor nem ő áll a reflektorfényben, hanem a valóban ünneplők. Azon kevés alkalmak egyike lenne ez, amikor a politikus hallgatása többet érne, mint a fecsegése.
Hasonló módon gondolkodom az ellenzékről is. Ha addig nem tudta megváltani a világot, akkor azon a napon már ne próbálkozzon tovább, hagyja a dagadt ruhát másra, az sem baj, ha van egy nap, amikor – az elődökkel ellentétben – szembenéz a kudarcaival. Amikor belátja, hogy más kardja helyett a sajátjába dőlt, s így mentesül minden dicsőségtől.
S ha mindez a távoli jövőben valahogy összejönne, tán lenne egy mentes napunk. Baráti komcsizás és szívélyes nácizás, EU-s trollkodás, mumusozás nélkül, csöndesen, visszafogottan, már-már a magunk örömére. És két civil program közt tán még arra is jutna idő, hogy kicsit fejben eltöprengjünk azon, hogy mi is a viszonyunk a múlthoz, tankönyvi figurák vagy eleven emberek-e a hőseink, vajon belőlünk is kibújna egy Petőfi baj esetén, vagy inkább otthon maradnánk, s a négy fal között játszanánk le a meccset a képzeletbeli labancokkal. Bár tudom, kicsit egyedül maradnánk így, mindenféle szájbarágás híján, tán még unatkoznánk is kissé, hogy nincs mini polgárháború a parlament előtt, de meg tudnánk szokni. Talán még a gyerekeink is értenék, hogy van ebben az ünneplésben valami jó, nemcsak a sirámok, frusztrációk és elfojtott indulatok, kidagadt erek és diszkrét anyázások.
Ha pedig nem jön össze, akkor nem marad más, mint még jobban drukkolni a válogatottnak. Elfelejteni, hogy lassan már ez is politikai állásfoglalásnak minősül. És ha kijut, s még meg is nyer egy meccset, akkor elözönleni a körutat, megállítani a forgalmat, és egy csapásra ünneppé változtatni a tompa hétköznapot. Örömködni fesztelenül. Bepótolni azt, ami évtizedekre eltűnt az életünkből.