Amikor ezeket a sorokat írom, még nem lehet tudni, hogy áll a jelenlegi „nemzeti kormányzat" az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság századik évfordulójáról történő megemlékezéshez. Talán nem ez az egyetlen esemény, amelyet szeretne kitörölni a központosított történelemkönyvekből.
Ha valaki azt gondolná, hogy az események csak néhány, Galilei Kört, orosz hadifogságot és 1917-es októberi forradalmat megjárt arisztokrata-ellenes kommunista diktatórikus összeesküvésének következményeiként történtek, akkor erősen téved. A nagybirtokos osztály érdekeinek védelmében szörnyű körülmények között világháborúba hurcolt nincstelen parasztság, a végletes szegénységben élő városi munkásság és értelmiség lázadása volt ez az európai kultúrához álmodott felzárkózás megvalósításáért. Pusztán húsz-egynéhány ember szándéka nem vezethetett volna egy egész ország mozgósításához.
A tanácsi forma nem a „szovjet” (=tanács) mintájára jött létre, hiszen ez a fogalom a magyar nyelvben és hagyományokban, illetve a tőlünk nyugatra kialakult „keresztény” szellemiségű államokban is általános volt. A német „Rathaus”, a francia „conseil”, az angol „council” is pontosan azonosan tanácskozó testületet (tanácsházat) jelöl. A tanácskozást tartó, tanácsot ülni összegyűlő, tanácsot kérő magyarok is ezt tették századok során, és alakították – különösképpen az I. világháború utolsó évében. Ezek nem a „hatalmas Szovjetunió” „átkos” szüleményei.
A rendszerváltó új uraságok egyik első dolga volt a „tanács” kifejezés azonnali kiiktatása a közéletből. Megszülettek az önkormányzatok, többé nem egyeztetni, hanem helyben uralkodni kellett (lehetett). Megszűnt a minisztertanács, az elnöki tanács, a gazdasági tanács, az üzemi tanács, a szövetkezeti tanácsok és ki tudja még mennyi demokrácia-hordozó megnevezés. Lett kormány meg miniszterelnökség, vezérigazgatóság, felügyelő bizottság és sok egyéb nyalánkság, csak a tényleges termelő tevékenységet végzők képviseletére nem maradt törvényes szervezet. Ráadásul nemrég a Tanácsköztársaság kifejezésből a "tanács"-on kívül a”köztársaság” is kimaradt.
Amióta pedig az ország államformája Magyarország lett, nem lehet tudni, hogy Orbán Viktor focicsapatáról vagy az értékalkotó állampolgárok gondolkodó társadalmáról van-e szó. Ahol észlelhetetlen, melyik fontosabb: gólt lőni vagy az edzői utasításokat betartani. Ahol nem lehet támaszkodni a törvényekre, paragrafusokra, hiszen egyik pillanatról a másikra megváltoztathatók. Ahol egy foci-őrült lidérces álmaiból kipattant, vigyorgó ellenségkép hajnaltól estig terrorizálhatja a lakosságot és a nemzetközi közvéleményt. Ahol értelmezhetetlenné válik egy kampány célja, hiszen az utált, gyűlölt, "leidiótázott" ellenség képviseletében való részvételre kívánja biztatni saját híveit a „hazaáruló” ellenzékkel szemben. A „Brüsszel” álnéven írt fenyegetéseket ugyanis a magyar kormány képviselői is aláírják - mit tehet egy kis állampolgár, ha nem derül ki, hogy a „konzultáció” címszó alatt kérik-e a véleményét vagy sem…
Magyarország és lakossága így valóban tanács-talan. Ki és kitől kérhet tanácsot, iránymutatást?
Aki egyetért a kormány levelében foglaltakkal, az egyetért azzal a politikával, melyet a kormány Brüsszelben folytat, vagyis saját maga ellensége. Más véleményt meg nem képviselhet, hiszen a kutya sem hallgatja meg. Vagy hazaáruló, vagy kidobják a közszolgálati televízióból, esetleg megbüntetik ellenszegülésért. Külföldről nem lehet ötleteket kérni, mert az ellentétes az ország függetlenségével, aki ilyet tesz, megadóztatják, lealázzák a kormánymédiában. A hivatalt viselőkhöz hiába fordulnánk, azok nem mondhatnak és tehetnek mást, mint amit főnökeik parancsba adnak – ellenkező esetben még sanyarúbb helyzetbe juthatnak, mint amibe a karácsonyra nyakukba szakajtott „rabszolgatörvény” szerint kerültek is. Az árak meg úgy emelkednek, ahogy akarnak.
És tudós (meg művész) is csak az lehet, akire a nagyfőnök áldását adja (támogatás is csak annak jár).
Most légy okos, Domokos!...
