Papp Sándor Zsigmond: Nagybetűs ünneprontás

Publikálás dátuma
2019.03.24. 14:14

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Jó lenne megértenie a mindenkori kormánynak, hogy a mi ünnepeink a legritkább esetben szólnak a hatalom dicsőítéséről, általában inkább annak megdöntését, kikezdését, megcsipkedését ünnepeljük.
Ahogy elnézem (csehtamásosan: márpedig ahogy ez kinéz), az én nemzedékem (hetvenkettesek) két dologról marad le végképp. Vélhetően soha többé nem látja a magyar csapatot foci vébén (ez a kisebbik baj), sőt a jelenlegi formát tekintve nem is szeretné ott látni, mert minek. A másik (ez a nagyobbik), hogy nem nagyon fogja magáénak érezni az állami ünnepeket.
Jó ideje az állami ünnep számomra nem több, mint – jó esetben – hosszú hétvége, extra szabadnap. És nem azért nem jelent mást, mert utáltam a történelmet az iskolában (kimondottan szerettem, amíg a vonalas részhez nem értünk), vagy ünnepfóbiám lenne, nincs kedvem a tévézésen túl bármivel is foglalkozni, vagy a román diktatúra kivezényelt rendezvényei egy életre megutáltatták velem a fesztivitást. Igazából mennék, de a politika miatt, pontosabban amiatt, hogy a politika képviselői folyamatosan rátehénkednek az ünnepre, és holmi pártrendezvénnyé silányítják, inkább távol tartom magam. Persze megtehetném, hogy csak a családi rendezvényeket látogatom, vásárt és vigasságot, elkerülöm a kényes gócpontokat, elslisszolok az ellen- és a rendes tüntetők elől, nem bonyolódom semmilyen beszélgetésbe utcán és metrón. Napközben véletlenül sem nézek bele a hírekbe (hiszen ott csak az jön szembe, hogy ki, hol, mit mondott és miért), lerázom az ismerősöket, akik ezeket kommentálnák, az utcaképből kiblőrözök mindent – ahogy anno Lomnicit a közszolgálati –, ami nem odavaló. Szóval settenkedve és lopakodva, cenzúrázva és trükközve, ha kerülőutakon is, de el tudnám érni, amit szeretnék, civilként fejet hajtani a múlt előtt, hogy némi pátoszt is iderángassak.
De vajon – üti fel a fejét bennem az illiberális kisördög – miért nekem kell plusz erőfeszítést tennem, ha méltósággal (értsd: aktuálpolitikai indulatok) szeretnék ünnepelni? Vajon mikor lesz egy olyan önmérséklettel bíró kormánya Magyarországnak, amelyik nem magát tolja előtérbe a jeles napokon? Egyrészt, mert pont arra vagyok a legkevésbé kíváncsi, hogy egy politikus – rövidlátó érdekei mentén – miként értelmezi a múltat, épp mit akar kihasítani magának belőle, kit akar mindenáron, a tényeknek is ellenszegülve hősnek láttatni, mit akar ennek ürügyén épp üzenni vagy elhallgatni. A múltértelmezést meghagynám a valóságot sokkal sokszínűbben, ezért komplexebben látó szakembereknek, és inkább ezerszer meghallgatnám, hogy volt-e értelme kiszabadítani Táncsicsot vagy sem, mint burkolt kampánybeszédet hallgatni. Arra ott van az év többi napja, üzengetésre, beszólogatásra, hergelésre. Kiváló hétfők és szerdák várják az efféle pillanatokat.
Másrészt, s ezt lenne jó még megértenie a mindenkori kormánynak, hogy a mi ünnepeink a legritkább esetben szólnak a hatalom dicsőítéséről, általában inkább annak megdöntését, kikezdését, megcsipkedését ünnepeljük, a civil forradalmat, ha úgy tetszik, és efféle buliban általában nem mutat túl jól a regnáló hatalom képviselője, még ha demokratikusan választott is. (Pláne, ha nem egészen.) Nem mutat jól a rendőrkordon, a testőrök, a kivezényelt szimpatizánsok, a hatalom semmiféle jegye és jele. Jó, legyen ott, amikor felvonják a zászlót, aztán menjen ő is ünnepelni, vegyüljön el a VIP-pek között, akiket ilyenkor embereknek csúfolnak. Ki fogja bírni, hogy lesz egy vagy két olyan esemény az évben, amelyen nem kell beszélnie, amikor nem ő áll a reflektorfényben, hanem a valóban ünneplők. Azon kevés alkalmak egyike lenne ez, amikor a politikus hallgatása többet érne, mint a fecsegése.
Hasonló módon gondolkodom az ellenzékről is. Ha addig nem tudta megváltani a világot, akkor azon a napon már ne próbálkozzon tovább, hagyja a dagadt ruhát másra, az sem baj, ha van egy nap, amikor – az elődökkel ellentétben – szembenéz a kudarcaival. Amikor belátja, hogy más kardja helyett a sajátjába dőlt, s így mentesül minden dicsőségtől.
S ha mindez a távoli jövőben valahogy összejönne, tán lenne egy mentes napunk. Baráti komcsizás és szívélyes nácizás, EU-s trollkodás, mumusozás nélkül, csöndesen, visszafogottan, már-már a magunk örömére. És két civil program közt tán még arra is jutna idő, hogy kicsit fejben eltöprengjünk azon, hogy mi is a viszonyunk a múlthoz, tankönyvi figurák vagy eleven emberek-e a hőseink, vajon belőlünk is kibújna egy Petőfi baj esetén, vagy inkább otthon maradnánk, s a négy fal között játszanánk le a meccset a képzeletbeli labancokkal. Bár tudom, kicsit egyedül maradnánk így, mindenféle szájbarágás híján, tán még unatkoznánk is kissé, hogy nincs mini polgárháború a parlament előtt, de meg tudnánk szokni. Talán még a gyerekeink is értenék, hogy van ebben az ünneplésben valami jó, nemcsak a sirámok, frusztrációk és elfojtott indulatok, kidagadt erek és diszkrét anyázások.
Ha pedig nem jön össze, akkor nem marad más, mint még jobban drukkolni a válogatottnak. Elfelejteni, hogy lassan már ez is politikai állásfoglalásnak minősül. És ha kijut, s még meg is nyer egy meccset, akkor elözönleni a körutat, megállítani a forgalmat, és egy csapásra ünneppé változtatni a tompa hétköznapot. Örömködni fesztelenül. Bepótolni azt, ami évtizedekre eltűnt az életünkből.

A Chanel márka rejtőzködő tulajdonosai

Publikálás dátuma
2019.03.24. 13:33
Coco Chanel elso parfümje tomboló sikert aratott
Fotó: MARTIN SCHUTT / AFP
Titokzatos család áll a Chanel-birodalom hátterében, a tulajdonos Wertheimerek, akiknek élete évtizedekre összefonódott a Coco Chanel és Karl Lagerfeld divatzsenik által világhírűvé tett céggel. A Wertheimer fivérek, Alain és Gérard fele-fele arányban tulajdonosai az elegáns ruhákat, kozmetikai szereket, órákat, ékszereket gyártó Chanelnek. Alain, az idősebb fivér családjával New Yorkban él, öccse Gérard pedig Genfben. Nevüket, tevékenységüket, akaratuknak megfelelően, homály borítja, a nyilvánosság fénye most azért vetül mégis rájuk, mert februárban elhunyt a világmárka legendás vezető divattervezője, Karl Lagerfeld. Úgy tűnik, eljött az ideje a generációváltásnak vagy a páratlanul gazdag családi vállalkozás eladásának.

Tízmilliárd dollár bevétel

Lagerfeld mester 35 évig szabta meg a Chanel ízlését, divatvonalát. Halála óhatatlanul felveti a kérdést, mi lesz a sorsa a francia multinak, ki veszi kezébe az irányítást. Igaz, az utóbbi években maszk – lófarkas fehér haj, fekete öltöny, nyakat rejtő magas keménygallér, ujjatlan fekete bőrkesztyű – mögé bújt sztárnak egy hónapon belül kinevezték az utódját, a 30 éve jobb kezének számító Virginie Viard személyében, de ettől még nem biztos, hogy a Chanel immár őszbe borult tulajdonosai nem válnak meg a vállalkozástól, amelynek csak a márkaneve 8 milliárd dollárt ér a Forbes 2018-as becslése szerint.
Wertheimerek rejtőzködése miatt még a szokásosnál is kevesebbet lehet tudni a Chanel tulajdonosairól. A cég élén álló Alainnek három gyermeke van, öccsének kettő, utód tehát akadna, de a nyilvánosság semmit sem tud az örökösök tevékenységéről, esetleges menedzseri ambícióiról. A testvérpár együttes vagyona mintegy 42 milliárd dollár, elképzelhető, hogy az új nemzedéknek ekkora jólét mellett már nincs kedve a munkához. Alain fiának, Davidnek a fotója egyszer bukkant fel egy "no name" újságban három éve, amikor egy kazah szépséget vett feleségül.
A nem túl nagyra nőtt, rendre kétnapos szakállt viselő Alain-Gérard duó akkor is láthatatlan amikor jelen van, így például az évente kétszer megrendezett párizsi Chanel divatbemutatókon. Soha sem az első sorban foglalnak helyet az elegáns nézők között, hanem valahol a negyedik-ötödikben bújnak meg, szerény ízlésről tanúskodó konfekció öltönyeikben. „Nem ránk kíváncsi a világ – szokás idézni Gérardot –, hanem a gyönyörű Chanel-ruhákra, a bemutatót irányító Karlra, az ő látványuktól nem szabad elvennünk a showt”. Ennek ellenére a tőzsdei nyomástól mentes családi vállalkozás 2018-ban, a cég történetében először konkrét számokat tett közzé. Az ok: nem tudták szó nélkül hagyni a konkurens cégek dicsekvését. Kiderült, hogy a Chanel árbevétele 2017-ben 9,6 milliárd dollár volt, az üzemi eredmény 2,7 milliárd, a tiszta nyereség pedig 1,8 milliárd. Az adatok meghökkentették még a luxusbiznisz hozzáértőit is, körülbelül fele ekkora összegre tippeltek. „Az organikus növekedésünk évi 11 százalék – tett rá az adatokra még egy lapáttal a Financial Timesban a cég angliai főnöke, Philippe Blondiaux – nincs tartozásunk, készpénzben 1,6 milliárd dollárt tárolunk.”
Ennyit hoz a Chanel, a Wertheimer fiúk azonban több lábon állnak. Hatalmas szőlőbirtokaik vannak Franciaországban és az USA-ban, világhírű a bortermelésük, s az atyai örökségnek köszönhetően lótenyésztéssel, versenyeztetéssel is foglalkoznak. Övék Margauxban a Rauzan-Ségla szőlőbirtok, a Chateau Canon Saint-Emilionban, 2015-ben még egy hatalmas birtokot vásároltak hozzá, a Napa Valleyban lévő St. Supery Estatet. Telivér lovaik látványos sikereket értek el francia versenyeken, de – s ez a világon egyedülálló - háromszor is megnyerte paripájuk, a 2005-ös születésű angol telivér Goldikova a Breeders’ Kupát, a telivérek amerikai világversenyét. Mindkét tevékenységi körben milliárdok forognak, a Wertheimerek sikerének titka a türelem, s a tehetségek pontos kiválasztása. Alain ugyanúgy együttműködött a híres Alec Head trénerrel, akivel még az apja szerződött, mint ahogy 35 éven át adott szabad kezet Lagerfeldnek. „Alain és én szerződést kötöttünk egymással, - idézte Lagerfeld szavait a The New York Times - ahogyan tette Faust és az ördög, ő 100 százalékosan mögöttem áll. Azt csinálhatok, amit akarok, amit jónak látok.”
Alainé a stratégia, Gérardé az európai piac, különös tekintettel az órákra. Először 1998-ban szálltak be az óraiparba a párizsi Bell & Ross cégnek nyúltak a hóna alá. Aztán 20 százalékos részesedést szereztek a Rolexben, 2011-ben saját gyártásba fogtak, tavaly pedig megvették a genfi F.P. Journe céget, amely a legfelső köröknek gyárt évi 900 darab „időmérőt”. Alain és Gérard fantasztikus festménygyűjteménnyel rendelkeznek. Alaint és a feleségét Brigittét gyakran látni jótékonysági rendezvényeken, mint ahogy Gérardot és nejét, Valériet is hasonló genfi eseményeken. A férfiak állandó vendégei a nemzetközi lóversenyeknek. Szeretnek vadászni, síelni a svájci Alpokban, úgy élnek, mint a régi arisztokraták, a csendes luxust élvezik.
A WERTHEIMER „FIÚK” - Alain és Gérard Goldikova nevű világverő lovukkal.
Fotó: Lajos-Eric Balogh / DPA/Picture-Alliance/AFP

Coco és Pierre

Amikor Alain 1973-ban 25 évesen átvette a Chanel birodalom vezetését apjától, Jacques-tól, üzleti tapasztalata nem volt. A családi tanács azonban megelégelte apja álmodozását, az üzlet iránti érdektelenségét, a borok és a lovak valamint a képzőművészet iránti rajongását, ezért döntött a cég vagyonát utóbb megsokszorozó ifjú mellett. Jacques 1965-ben vette át a családi vállalkozás vezetését, akkor már elmúlt 55 éves. De Coco Chanel, a Wertheimer család örökös partnere, a divatház alapítója mindig csak úgy nevezte, hogy a „fiú”.
Coco életét, üzleti sikereit könyvek, filmek légiója örökítette meg. Egy évvel 1971-es halála után a róla szóló kiállítást az akkori francia elnök felesége, Madame Pompidou nyitotta meg. A Gabriella Chanelként (a Coco név egy általa énekelt sanzonból ragadt rá) született, szegény környezetben felnőtt zseniális divattervezőről, aki megszabadította a nőket a kényelmetlen, nehezen viselhető abroncsos ruhákról, s dzsörzéivel könnyű mozgást ajándékozott nekik, szörnyű cikket közölt a kétezres évek elején - dokumentumokra támaszkodva - a The New York Times. „Antiszemita, homofób, törtető, opportunista, sznob, drogfüggő, náci kollaboráns.” Kevesen tudtak arról, hogy Coco életre szólóan emberére akadt a zsidó Pierre Wertheimerben, a már említett Jacques apjában.
Pierre volt a Wertheimer dinasztia legkülönlegesebb figurája. Bár a sort apjától, Ernest Wertheimertől származtatják, aki Elzászból költözött át Párizsba 1870-ben, a francia-porosz háború alatt. Nem sokkal megérkezése után megvette a pár évvel korábban alapított Bourjois (ejtsd Burzsoá) nevű, színházi festékeket, arcpirosítót gyártó céget, amelyből mára a világ egyik legnagyobb kozmetikai vállalatbirodalma nőtt ki, de már az 1920-as években Franciaország vezető kozmetikai vállalkozása lett. A Wertheimerek száz évig tulajdonolták, fejlesztették a Bourjoist, majd 2014-ben 239 millió dollárért eladták egy amerikai cégnek.
Pierre Wertheimernek az apja által indított bizniszből (1917-től már ő vezette testvérével, az 1948-ban elhunyt Paullal) a húszas évek elejére már volt annyi pénze, hogy venture capitalist lett, azaz kezdő cégek anyagi támogatásával, fejlesztésével foglalkozhatott. Neves üzletemberekből álló ismeretségi körébe tartozott Théophile Bader, a Lafayette áruház alapítója. Ő mutatta be egy lóversenyen Pierre-t Cocónak. Pierre-t lenyűgözte a Chanel által 1921-ben kitalált, Franciaországban tomboló sikert hozott kölni, amelyet Coco, május 5-én tartott bemutatója időpontja nyomán ötös számmal látott el, azaz „Chanel No.5”-nek nevezte el. Coco eleinte csak a ruhacsodáit vásárló ügyfeleinek szánta ajándék gyanánt a gusztusos üvegfiolát, de a siker láttán további kölniféléket akart kitalálni. Wertheimer tőkét ajánlott a Chanel No.5 gyártásának, hirdetésének és terjesztésének teljes finanszírozására. De irgalmatlan feltételekkel: 70 százalékot tartott meg magának, 20-at adott Badernek és csak 10-et a Cocónak. Ahogyan nőtt a parfüm sikere, úgy romlott a viszony a partnerek között. Coco meggazdagodott ugyan, de évtizedeken át próbálta jogi úton megváltoztatni a tulajdoni arányokat. Eredménytelenül.
GABRIELLA „COCO” CHANEL
Fotó: LIPNITZKI/ROGER-VIOLLET / AFP

Kollaboráció a nácikkal

Felvirradni akkor látta a reményt, amikor a németek bevonultak Párizsba, s a zsidó vagyonokat és üzleteket elkobozták. A divatdiktátor, aki a legújabb kutatások szerint helyzetét kihasználva már 1941-ben a német katonai hírszerzés későbbi vezetőjének, Walter Schellenbergnek kémkedett, kérvényezte a megszálló hatóságoknál, hogy a „Parfums Chanel” cég azon részét, amely még Wertheimerék tulajdonában van, írják át rá. Coco azonban nem tudta, hogy a nácik elől 1940-ben családostól New Yorkba menekült Pierre még időben átíratta a vállalkozást keresztény barátjára, Felix Amiotra, aki a háború után visszaadta azt tulajdonosának.
A háborús években Coco bezárta a divatüzleteit, több ezer embert elbocsátott. A párizsi Ritz szállóban lakott, ahol a magas rangú német katonatisztek is. Itt jött össze a nála 14 évvel fiatalabb Günther von Dincklage báróval, aki segítette az asszony sötét akcióit. Utóbb a francia ellenállás kollaborációval vádolta Cocót – állítólag barátja, Winston Churchill közbenjárására engedték szabadon -, így jobbnak látta, ha elhagyja Párizst.  Svájcban költözött, a parfümpiacon próbált megkapaszkodni, s borsot törni a Párizsba visszatért Pierre orra alá, megtévesztő márkanevekkel. Nem is sikertelenül, Wertheimernek nem volt kizárólagos joga a Chanel név használatához.
Ám Pierre felülemelkedett sérelmein, Coco árulásán, 1947-ben Svájcba utazott, s újra tárgyalta vele a vitatott 1924-es szerződést. Mai árakon 9 millió dollárt fizetett Cocónak készpénzben a háború alatt a No.5-ből származó profitból, 2 százalékos jogdíjat, Svájcban pedig korlátlan értékesítési jogot adott neki a Chanel parfümökre, s vállalta, hogy Coco költségeit az asszony élete végéig állja. Így évi 25 millió dollár jutott egykori feljelentőjének, akitől viszont örökre és minden termékre megvásárolta a „Coco Chanel” márkát. Coco 1954-ben visszatért Franciaországba, s újra megnyitotta ruhaszalonját. Pierre, aki Bader 20 százalékos részesedését is megszerezte, 1965-ben halt meg, hat évvel korábban, mint Coco.

Szomorú évforduló (Levél Demján Sándorhoz)

Publikálás dátuma
2019.03.24. 12:30
Demján Sándor a WestEnd alapkőletételekor
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Kedves Főnök! Amikor tavaly március 26-án itt hagytál minket (családodat, barátaidat, üzlet- és munkatársaidat), több napi- és hetilap felkért, hogy írjak rólad, sőt az egyik kereskedelmi televízió hosszabb beszélgetésre is invitált. Szeretek írni (még jobban beszélni), de mindegyiket visszautasítottam, mert nem volt erőm felidézni a veled töltött tizenkét évet. Meg nem is tartottam illendőnek.  Azt gondoltam, hogy a gyász időszakában kizárólag a családodé, a barátaidé a nyilvános és nem nyilvános visszaemlékezés joga, de így, egy év távlatában bebizonyosodott, hogy a fájdalom őket is meggátolta abban, hogy akár szóban, akár írásban megemlékezzenek a hozzád fűződő kapcsolatukról. Még itt a bevezetőben fontos rögzíteni: 30–40 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy valaki a Te igazi barátod lehessen. Ezzel senkit nem akarok megbántani, nem akarom senkinek az irántad érzett szeretetét, háláját és tiszteletét kisebbíteni, de tegyünk különbséget a barát, a haver, a kedves ismerős illetve a kártya- és tárgyalópartnerek között. Te ezt diszkréten, konzekvensen mindig meg is tetted.
Ebből következik, hogy én sem lehettem a barátod – ráadásul köztünk munkáltatói-munkavállalói függelmi viszony volt –, mégis nagyon közel éreztelek magamhoz. Tizenkét év alatt sokszor kérdeztek a kapcsolatunkról. Egyetlen mondatos jó válasz erre nincs, de általában így reflektáltam: bizalmon, szakmai nézetazonosságon és szimpátián alapuló munkakapcsolat, amelyet persze színesítettek magánbeszélgetések és az elmaradhatatlan göböljárási találkozók Sándor napkor, májusi születésnapodon és karácsony előtt. Ez utóbbin az összes résztvevő éves tevékenységét is értékelted. Kedvesen, csipkelődve. Mindenki pontosan értette a rá vonatkozó megjegyzések vicc- és valóságtartalmát illetve annak arányát.
Gyakran faggattak arról, hogy „milyen ember a Főnök”. Ezerszer ismételtem el, hogy nézzétek a szemeit, azokból mindent kiolvashattok! Biztosan megérted, azt nem mondhattam, hogy nagyon jó ember vagy, mert beosztottadként megfogalmazott véleményemet nem vették volna hitelesnek. Így rájuk bíztam a döntést: gondolkozzanak és derítsék ki, hogy milyen ember vagy. Abból is lehetett következtetni a karakteredre, hogy szinte minden fiúval-férfival kezdeményezően és barátságosan tegeződtél, a munkásemberektől kezdve a miniszterelnökig bezárólag. Nem csendőr-pertuban, egyenrangúan. A hölgyekkel ezt sosem tetted, szigorúan betartva az illemszabályokat. Úriember voltál, természetes és tanult intelligenciával. Sokra tartottam, hogy a szegény és hátrányos helyzetűekről mindig együttérzően beszéltél, és nem tűrtél semmiféle rasszizmust. Ezt különösen nagyra értékelem most, amikor vallásra, kulturális eredetre és bőrszínre való tekintettel osztályoznak és minősítenek embereket. Tudom, hogy morognál emiatt, és nem az irodádban, hanem nyilvánosan. És azt is tudom, hogy hangosan tiltakoznál – teljes joggal – a tudósok és kutatók listázása, az indulatok aljas felkorbácsolása, valamint a Nagy Imre-szobor gyalázatos meghurcolása ellen. A napi gyakorlattá vált sunnyogó igazodásban biztosan nem vennél részt. Nagyon hiányzik a józan hangod, a határozott fellépésed.
Sosem szólítottalak a keresztneveden, mások előtt sem említettelek azon, most sem teszem. Nem a korod miatt (tizenkét év van köztünk, ez nem a világ). A tisztelet diktálta és diktálja ezt. A szeretet és a tisztelet nem ellenség, jól megférnek egymással. A mi esetünk erre jó példa. Kavarognak a gondolataim: már korábban eldöntöttem, hogy nem írok üzleti sikereidről, a Demján Sándor Alapítvány jószolgálati küldetéséről, a Prima mozgalomban betöltött szerepedről, az általad kitalált Széchenyi Kártya Programról, a VOSZ elnökeként végzett tevékenységedről. De ez utóbbit mégsem hagyhatom ki, hisz’ itt teljesedett ki a legjobban együttműködésünk. „Igazgató-főrendezőként” olyan szerepet osztottál rám, amit szenvedéllyel, szívvel-lélekkel csinálhattam. Ha hibáztam, Te vérprofi vezetőként és okos pedagógusként pontosan tudtad, hogy, aki naponta színpadra áll, az bizony néha eltéveszti a szöveget. Tanácsokat adtál, őszinte véleményt mondtál, de sosem bántottál, sosem torkolltál le. Inkább állandóan nógattál, hogy írjak és beszéljek bátran, közérthetően. Emlékszem, hogy néhány közszereplésem miatt a hatalom képviselői megorroltak rád, sőt olyanról is tudok, hogy egy szövetségi vélemény általam történt interpretálása miatt üzleti hátrányod keletkezett. Akkor azt mondtad, hogy néma érdekképviseletnek nincs értelme. Ebben is egyetértettünk. És én nyugodtan mehettem ki az irodádból, még utánam szóltál: csináld csak úgy, mint eddig! Országos ismertséget a média által szereztem, de lehetőséget, bizalmat - és ezzel önbizalmat - Te adtál nekem, amit igyekeztem és igyekszem meghálálni. Jegyzetkészítéseim és előadásaim közben gyakran eszembe jutsz, mert még most is meg akarok felelni az általad támasztott szigorú – erkölcsi és szakmai - követelményeknek. Ma is megtisztelő számomra, hogy tizenkét évig a vitapartnered és közvetlen munkatársad lehettem.
Igen, a végére maradt a legemberibb mozzanat, az érzés, amit csak én ismerhetek, amit kizárólag én élhettem meg. A VOSZ főtitkáraként számtalan alkalommal voltam a nagy nézettségű Egyenes Beszéd vendége, és a műsor után mindig rögtön jelzett a telefonom. Te voltál az első, aki hívott. Azonnal értékeltél és – de jó erre visszagondolni – legtöbbször elégedetten, a VOSZ-hoz méltónak minősítetted az általam elmondottakat. És szinte minden alkalommal további közszereplésre biztattál. Ilyenkor dagadt a mellem a büszkeségtől. Nem akárkitől kaptam ösztönzést, hanem egy kiváló és sikeres embertől.
Távozásoddal korszak zárult le. Én nyugdíjba készülök, de továbbra is gyakran van alkalmam egyenesen beszélni az Egyenes Beszédben. Csak az adás után sajnos már nem csörren meg a mobilom. Elnök Úr, Főnök! Hiányzol. Tudom, hogy nem csak nekem…..
Szerző