Ahogy elnézem (csehtamásosan: márpedig ahogy ez kinéz), az én nemzedékem (hetvenkettesek) két dologról marad le végképp. Vélhetően soha többé nem látja a magyar csapatot foci vébén (ez a kisebbik baj), sőt a jelenlegi formát tekintve nem is szeretné ott látni, mert minek. A másik (ez a nagyobbik), hogy nem nagyon fogja magáénak érezni az állami ünnepeket.
Jó ideje az állami ünnep számomra nem több, mint – jó esetben – hosszú hétvége, extra szabadnap. És nem azért nem jelent mást, mert utáltam a történelmet az iskolában (kimondottan szerettem, amíg a vonalas részhez nem értünk), vagy ünnepfóbiám lenne, nincs kedvem a tévézésen túl bármivel is foglalkozni, vagy a román diktatúra kivezényelt rendezvényei egy életre megutáltatták velem a fesztivitást. Igazából mennék, de a politika miatt, pontosabban amiatt, hogy a politika képviselői folyamatosan rátehénkednek az ünnepre, és holmi pártrendezvénnyé silányítják, inkább távol tartom magam. Persze megtehetném, hogy csak a családi rendezvényeket látogatom, vásárt és vigasságot, elkerülöm a kényes gócpontokat, elslisszolok az ellen- és a rendes tüntetők elől, nem bonyolódom semmilyen beszélgetésbe utcán és metrón. Napközben véletlenül sem nézek bele a hírekbe (hiszen ott csak az jön szembe, hogy ki, hol, mit mondott és miért), lerázom az ismerősöket, akik ezeket kommentálnák, az utcaképből kiblőrözök mindent – ahogy anno Lomnicit a közszolgálati –, ami nem odavaló. Szóval settenkedve és lopakodva, cenzúrázva és trükközve, ha kerülőutakon is, de el tudnám érni, amit szeretnék, civilként fejet hajtani a múlt előtt, hogy némi pátoszt is iderángassak.
De vajon – üti fel a fejét bennem az illiberális kisördög – miért nekem kell plusz erőfeszítést tennem, ha méltósággal (értsd: aktuálpolitikai indulatok) szeretnék ünnepelni? Vajon mikor lesz egy olyan önmérséklettel bíró kormánya Magyarországnak, amelyik nem magát tolja előtérbe a jeles napokon? Egyrészt, mert pont arra vagyok a legkevésbé kíváncsi, hogy egy politikus – rövidlátó érdekei mentén – miként értelmezi a múltat, épp mit akar kihasítani magának belőle, kit akar mindenáron, a tényeknek is ellenszegülve hősnek láttatni, mit akar ennek ürügyén épp üzenni vagy elhallgatni. A múltértelmezést meghagynám a valóságot sokkal sokszínűbben, ezért komplexebben látó szakembereknek, és inkább ezerszer meghallgatnám, hogy volt-e értelme kiszabadítani Táncsicsot vagy sem, mint burkolt kampánybeszédet hallgatni. Arra ott van az év többi napja, üzengetésre, beszólogatásra, hergelésre. Kiváló hétfők és szerdák várják az efféle pillanatokat.
Másrészt, s ezt lenne jó még megértenie a mindenkori kormánynak, hogy a mi ünnepeink a legritkább esetben szólnak a hatalom dicsőítéséről, általában inkább annak megdöntését, kikezdését, megcsipkedését ünnepeljük, a civil forradalmat, ha úgy tetszik, és efféle buliban általában nem mutat túl jól a regnáló hatalom képviselője, még ha demokratikusan választott is. (Pláne, ha nem egészen.) Nem mutat jól a rendőrkordon, a testőrök, a kivezényelt szimpatizánsok, a hatalom semmiféle jegye és jele. Jó, legyen ott, amikor felvonják a zászlót, aztán menjen ő is ünnepelni, vegyüljön el a VIP-pek között, akiket ilyenkor embereknek csúfolnak. Ki fogja bírni, hogy lesz egy vagy két olyan esemény az évben, amelyen nem kell beszélnie, amikor nem ő áll a reflektorfényben, hanem a valóban ünneplők. Azon kevés alkalmak egyike lenne ez, amikor a politikus hallgatása többet érne, mint a fecsegése.
Hasonló módon gondolkodom az ellenzékről is. Ha addig nem tudta megváltani a világot, akkor azon a napon már ne próbálkozzon tovább, hagyja a dagadt ruhát másra, az sem baj, ha van egy nap, amikor – az elődökkel ellentétben – szembenéz a kudarcaival. Amikor belátja, hogy más kardja helyett a sajátjába dőlt, s így mentesül minden dicsőségtől.
S ha mindez a távoli jövőben valahogy összejönne, tán lenne egy mentes napunk. Baráti komcsizás és szívélyes nácizás, EU-s trollkodás, mumusozás nélkül, csöndesen, visszafogottan, már-már a magunk örömére. És két civil program közt tán még arra is jutna idő, hogy kicsit fejben eltöprengjünk azon, hogy mi is a viszonyunk a múlthoz, tankönyvi figurák vagy eleven emberek-e a hőseink, vajon belőlünk is kibújna egy Petőfi baj esetén, vagy inkább otthon maradnánk, s a négy fal között játszanánk le a meccset a képzeletbeli labancokkal. Bár tudom, kicsit egyedül maradnánk így, mindenféle szájbarágás híján, tán még unatkoznánk is kissé, hogy nincs mini polgárháború a parlament előtt, de meg tudnánk szokni. Talán még a gyerekeink is értenék, hogy van ebben az ünneplésben valami jó, nemcsak a sirámok, frusztrációk és elfojtott indulatok, kidagadt erek és diszkrét anyázások.
Ha pedig nem jön össze, akkor nem marad más, mint még jobban drukkolni a válogatottnak. Elfelejteni, hogy lassan már ez is politikai állásfoglalásnak minősül. És ha kijut, s még meg is nyer egy meccset, akkor elözönleni a körutat, megállítani a forgalmat, és egy csapásra ünneppé változtatni a tompa hétköznapot. Örömködni fesztelenül. Bepótolni azt, ami évtizedekre eltűnt az életünkből.
