Állami bálna partra vetve

A fővárosi önkormányzat eladja a Bálna Budapest Kereskedelmi és Kulturális Központot az államnak. Június 30-ig ki kell költöznie innen a piacnak, a galériának és a turistainformációs irodának.

A Bálna története 2007-ben indult – akkor még úgy gondolták, 2010-ben megnyílik. Az épület úgynevezett PPP beruházásban el is készült el, méghozzá 2010-re, de a főpolgármester- és kormányváltásra már nem volt felkészülve. (A FIDESZ később több kétharmados győzelmét is itt ünnepelte.)

Már a váltás előtt érezni lehetett, hogy az új fővárosi vezetés sem a Demszky-korszakban kiválasztott beruházót, sem a public-private partnership-et nem szívleli. (A PPP konstrukció szabályai szerint az ingatlan nem kerül ki a köztulajdonból, a beruházó megterveztette és kibővítette a fővárosi Közraktárakat, majd 25 éven keresztül kulturális-kereskedelmi központként üzemeltethette volna, továbbá a fővárosnak szolgáltatási díjat kellett volna fizetnie.) A Máltán bejegyzett Porto Investment Hungary Kft. némi meglepetésre az akkori hazai építőipar nagyágyúi, a Wallis és a Trigránit előtt nyert, aztán hamarosan kiderült, hogy a beruházó az építésszel sem ért szót. A remények és kudarcok hullámvasútja azzal indult, hogy a non-standard épületek tervezésében sztárnak számító holland építész Kas Oosterhuis szeretett volna a kivitelezésbe is szorosabban belefolyni (a Bálna pikkelyszerű, háromszög elemekből összeálló héjszerkezete egyedi és különleges műszaki megoldásnak számított), a Porto viszont inkább egy olcsóbb és a hazai körülmények között üzembiztosabb alvállalkozót választott. (A miskolci Euro-Norp Harcon aztán részben kifizetetlen maradt és be is dőlt 2010 tavaszán.)

És akkor a 2008-ban beütő válságról ne is beszéljünk. Ezután jött a beruházó és az új budapesti vezetés vitája, a vádak és viszont vádak, perek és viszont perek sora maradjon most jótékony homályban, a vége szerződésbontás lett. A súlyos bankkölcsönökkel terhelten kiszélesedő elszámolási/átadási/átvételi vita két év alatt pedig olyan látványosan vitte el a Bálna újdonságvarázsát, mint cica a műegeret. Az új központ 2013-ban, azaz hat éve nyitott meg, de az újdonság varázspora hamar eltűnt: közben Ferencváros kulturális szövetében a Bálnát egyszerűen beelőzte a tőle egy sarokra megnyíló Budapest Music Center, majd ami korábban még a nemzetközi sztárépítészet trendi, budapesti látványelemének tűnt, egyre inkább igazi funkciókkal feltölthetetlen ingatlan fenntartási nyűg lett.

Az ikonikus kultúrplázának induló épületet egy időben a Nemzeti Bank nézte ki magának, közben befogadott sörfesztiváltól hollywoodi filmforgatásig (a Matt Damon főszereplésével készült Mentőexpedíció című marsos sci-fi kulisszáiként szolgált) mindent, most pedig jön az állam mentőakciója.

Nyilván feltűnt, hogy eddig elég kevés szó esett a Bálna építészetéről.

Pedig nemcsak a projekt indítása, de a Duna parti helyszín is a pesti partsziluett különleges totemállatává tette. Az Ybl Miklós által tervezett - és a hatalmas tömegét fölényes biztonsággal viselő - Fővámház (a mai – még - Közgáz) palotája elég erős kezdés volt itt, nagyjából 150 éve vele együtt épültek azok a vámház raktárak is, amelyeket a Bálna magába olvasztott. A Szabadság-híddal mindez határozottan a rakpart déli oldalának látvány főszereplője, aminek határozottan jól áll folytatásként a Bálna ellentétes hatású gömbölyded, és feltüremkedő tömege. Azt mindenki látja, hogy ez nem éppen egy betonkocka: amorf különlegességét azok a háromszögletű üveglappikkelyek adják, amelyekről korábban annyit vitatkoztak (némelyik olykor be is ázott), most végtelen mátrixszá összeállva mégis a tömegével feleselő könnyedségét adják.

A távoli látvány persze könnyed szelfiháttér, turistafotók kelléke, könnyed illúzió, belülről mindez súlyos tonnák és hatalmas terek jelenléte.

És funkcióké, amelyek újra – sokadszorra – eltűntek belőle, és egy már kész hardvert kell majd feltölteni szoftverekkel az új, állami tulajdonosnak. Ami ugye, nem a legszerencsésebb sorrend – de miért éppen ez lenne másképp a balsorssal vert Bálna történetében?

Az építészetkritikus állandó kérdése persze az, hogy jobb-e, hogy van, mintha nem lenne? Az biztos, hogy oldja a Duna-part történelmiségét, hiányozna, ha nem lenne – és határozottan jó Budáról átnézni rá. Ugyanakkor látványosan mond ellent a szakmai egyszeregynek: funkcióhoz a külső. Hát, ez nincs mindig így.