Hajózni muszáj?

Ha alkalmam lenne interjút készíteni a miniszterelnökkel (remélem, a közmédiában veszik az adást), biztosan föltenném neki azt a kérdést, miért tartotta jó ötletnek, hogy a cafeteria sajátos formájaként a kormány jachtvezetői jogosítványra fizessen be minisztériumi vezetőket. Azért kérdezném meg tőle, mert úgy rémlik nekem, hogy puritán kormányzást ígért, és az én puritanizmus-képembe már a nemrég durván megemelt államtitkári, helyettes államtitkári stb. fizetések sem férnek bele, nehogy az ilyesfajta túlzó pluszjuttatások. És azért pont tőle kérdezném (mondjuk az illetékes miniszter helyett), mert nemrég a Táncsics- meg a Munkácsy-díjak ügyében világosan kiderült, hogy mindenről a kormányfő dönt, ami az udvarnál szolgálók javadalmazását érinti.
A kérdés lényege pedig az lenne: miféle hivatalnok az, akit éppen egy kisméretű luxushajók vezetésére feljogosító papírral lehet a legjobban megjutalmazni? Szükséges és hasznos-e egy ilyen ajándék olyasvalaki számára, akinek nincs, és az életben soha nem is lesz jachtja? És valóban úgy gondolja-e, hogy Magyarország immár annyira gazdag hely, ahol az állami középvezetőknek – a mi adóforintjainkból eltartott köztisztviselőknek – olyan életszínvonalon kell élniük, amihez dukál a jacht?
Ha kialakulna erről közöttünk valamiféle beszélgetés (és miért ne alakulhatna ki: Orbán Viktor közlése szerint az interjú nem bikaviadal), biztosan elmondanám neki, hogy én magam nem gondolom így, és nem veszem jó néven, ha az adómat ilyesmire költik. Nem tarom indokoltnak, hiszen biztosan lenne jobb helye a pénzemnek a költségvetésben, ráadásul számomra az Orbán-stáb egyetlen tagjának a munkája sem ér annyit, hogy a jachtját, meg a jachtvezetéshez szükséges vizsgáját is én finanszírozzam. El tudom képzelni, hogy majd egyszer, amikor már utolértük Ausztriát – bár nem hiszem, hogy ott ez jár mondjuk a kirúgott államtitkár-helyetteseknek –, de addig, ha kérhetem, hajókázzon mindenki a saját költségén.
A választ akár a ma reggeli rádióinterjúban is szívesen meghallgatom.
Szerző
Hargitai Miklós
Frissítve: 2019.03.29. 08:43

Nem, nem és nem

Nem került fel a brit slágerlistára, de a Beatrice régi dala még sosem volt ilyen időszerű: "Nem kell / Hányszor mondjam nem kell / Akkor sem kell semmi / Semmi nem kell, nem kell / Tőled nem kell, nem kell / Mégha nem kell sem kell semmi / Semmi nem kell / Nem nem, nem, nem kell!"
Na, a brit parlament pont így van a Brexitre vonatkozó összes javaslattal. Szerdán nyolcat szavaztak le belőle, így egyetlen dolog biztos, hogy a tervezett időpontban, péntek este (londoni) 11 órakor nem ér véget az Egyesült Királyság tagsága az Európai Unióban. Hogy aztán egyáltalán véget ér-e, s ha igen, mikor és milyen feltételekkel, az teljes talány. "Rég nem leszünk életben, amikor erről az estéről még mindig beszélni fognak!" - lelkendezett a BBC riportere, és tényleg, az események történelmiek. Az egymást követő szavazások azonban, valljuk be, már kicsit unalmasak. "Maradjunk vagy menjünk, csak döntsék el végre!" - mondta egy járókelő a tudósításban, és innen, Budapestről meg tudjuk érteni: egyetlen nemzetet sem lehet a végtelenségig alázni. Még akkor sem, ha maga teszi önmagával. Mindennek van határa!
És pont ez a probléma. Hogy az EU-tag Írország határos Észak-Írországgal. Ezt a határt az írek nem engedik lezárni, de nem maradhat nyitva sem, csak ha az Egyesült Királyság vámunióban marad a másik 27 EU-taggal. No de akkor nem köthet külön szabadkereskedelmi megállapodásokat harmadik országokkal, ami pedig a Brexit talán egyetlen hozadéka lehetne.
A minden oldalról ostromolt Theresa May meghozta a legnagyobb áldozatot, ami politikustól egyáltalán elvárható: felajánlotta a saját fejét. Lemond a miniszterelnökségről, ha a parlament elfogadja az ő tervét. Arra bazírozott, hogy pártbeli ellenfelei, például a nyíltan a pozíciójára pályázó Boris Johnson élnek a lehetőséggel, hogy megszabaduljanak tőle, és - harmadszori szavazásra - végre világra segítik a kis Brexitet. Vézna és deformált, talán nem is életképes, de hát mégiscsak az ő gyerekük lett volna. Miniszterelnököt úgy még nem aláztak meg, mint Theresa Mayt, amikor a többség ezt is leszavazta. Ha ismerték volna, a honatyák alighanem rá is zendítenek a polgárpukkasztó magyar baboskendősök örökbecsűjére.
Na jó, de akkor mi kell? Idő, de az nincs. Még két hétig, április 12-ig lehet bohóckodni, aztán jön a mindenkinek legrosszabb megoldás, a megállapodás nélküli kizuhanás. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, aki már sokadszor a józan ész leghatékonyabb képviselője, most ismét segítő kezet nyújt: hosszabb, akár kétéves halasztást ajánl, és az új népszavazást kérő hatmillió (!) brit alattvaló véleményének megfontolását.
A londoni parlament végeláthatatlan, meddő vitája másrészt persze a demokrácia lényegéről is szól. Mint ilyen, egyszerre igazolja Orbán Viktort, aki szerint a sok felesleges alkudozás csak gátolja a hatékony kormányzást, illetve a tévesen Churchillnek tulajdonított tételt, miszerint a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma az összes többi kivételével. 
Anglia, mi ilyennek szeretünk. Még akkor is, ha nem és nem.
Szerző
Horváth Gábor
Frissítve: 2019.03.29. 08:43

Kacagó nyomor

Felhívott a minap egy közel nyolcan éves úr egy Heves megyei kis faluból. Jól ismerem ezt a kis falut, a Mátra lábánál fekszik, csendes, az átmenő forgalom nem érinti, autós csak akkor megy arrafelé, ha ott van dolga. Egyszer a környékén, a település határán túl sétáltam, akkor vettem észre egy hatalmas, modern, kastélyszerű kúriát, amit két doberman és saját portás őrzött, a helyiek később azt is megmondták, kié. Szeret vadászni, tették hozzá, így itt csak alkalmanként van, de a személyzetet egész évben fizeti, nem lehet tudni, mikor kerekedik kedv egy kis leruccanásra.
Az idős úr közben arról beszélt, hogy neki már nehezen megy a járás, nem is nagyon gyalogol a kerten túl, a kacsákat, libákat még megeteti, de a ház előtt már a fia sepri össze a szemetet, meg az őszi avart.
De nem is ezért hívott, szabadkozik, hanem mert a napokban megkapta a nyugdíjemeléséről szóló papírt, és képzeljem el, az volt benne, hogy egy forintot emeltek összesen. Le is írtam számmal a kis jegyzetpapíromra - mert beszélgetés közben öntudatlanul jegyzetelni kezdek –, hogy „1”, és besatíroztam jól, sőt a tetejére meg az aljára pici talpat is biggyesztettem, talán, hogy a szám még jobban kihangsúlyozódjon.
Közben a bácsi keserűen kacagva folytatta, hogy az emelésről szóló értesítést akkortájt kapta kézhez, amikor a kormányszóvivő bejelentette az állami vezetők nagyjából harminc százalékos béremelését, s meg is jegyezte az akkor elhangzott mondatatot, miszerint ők a néppel együtt sírnak és együtt nevetnek.
Erre a mondatra jómagam nem emlékeztem, de elhittem neki. 
Tovább fűzte aztán, hogy pár nappal később újabb boríték érkezett a nyugdíjfolyósítótól, s ebben korrigálták az adatot. Mivel Magyarországon megszűnt az egyforintos, így kénytelenek voltak „kerekíteni”, s öt forintra tornázták fel a tételt. Az idős úr a vonal túlsó végén kacagva mondta, hogy a kerekítési szabályok értelmében igazából nullára kellett volna levinni az összeget, de bizonyára a hivatalnokok ott álltak a nagy magyar paradoxon kapujában, legalábbis matematikailag, mert hát miféle emelés az, ami nulla forinttal jár. 
Így emeltek. 
Hozzátette még, hogy ő maga hatvanévesen ment nyugdíjba, de utána is dolgozott tovább, mert mindössze húszezer forintban állapították meg a neki járó összeget, abból meg csak éhen halni lehet. Kisiparos volt, befizette mindig, amit be kellett, cipészként ugyan sokat nem keresett, végül azért is hagyta abba a szakmát, mert lyukat foltoztatni, talpaltatni már alig akart valaki, a falubeli öreg nénikék akkurátus vasaltatásai pedig legfeljebb a kenyérre voltak elegendők, tejre már nem. Két egymást követő baloldali kormány alatt rendezték valamelyest a nyugdíját, akkor lett húszból hatvanhétezer, az „elmúltkilencév” alatt meg erre rájött havonta tizenegyezer. Plusz öt forint, mostantól. Így számolgatott szépen, majd hozzátette még, hogy ő már eleget sírt „együtt”, most már nevetni szeretne, de nem kínjában, nem könnyek között.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.03.29. 08:44