Az ukránok holnap hova állnak?

Publikálás dátuma
2019.03.31 08:25

Fotó: NurPhoto/ Vladimir Sindeyeve
A kelet-európai oligarchák szorosan együtt élnek a szervezett bűnözéssel. A demokratikus rendnek, jogállamnak ezt a fekélyt is el kellene tüntetnie.
Ma már a külpolitikát inkább kerülő magyar média is rendszeresen beszámol az ukrajnai elnökválasztási kampányról. És ebben nem is marad el a nemzetközi sajtótól. Elsősorban a leginkább ismert és esélyes jelöltek szerepelnek a legtöbbet: a hivatalban lévő elnök Petro Porosenko, a korábban fő kihívójának számító Julija Timosenko, volt kétszeres miniszterelnök, valamint az új csillag Volodimir Zelenszkij, kabarészínész, -szerző és üzletember. Más néven: a "csokikirály", a "gázhercegnő" és "a nép szolgája". Megmagyarázom a neveket, ha valaki nem ismerné a hátterüket: Porosenko az egyik legnagyobb édességgyár tulajdonosa. Cége, a Rosen jelen van Európa számos államában, így Oroszországon és Magyarországon is. De van még sok más érdekeltsége is – például országos televíziója. Ő egy valódi oligarcha.
Ebbe a kategóriába tartozik Julija Timosenko is, aki a 90-es években a gáziparban alapozta meg a családi vagyont, s ügyesen lavírozott az energiaüzlet és a nagypolitika között. Mindketten a Komszomolban kezdték politikai pályájukat, ma Nyugat-barát, euroatlanti ukrán nacionalistaként jelenítik meg magukat.
Zelenszkij fiatalabb annál, hogy Komszomol-karrierrel dicsekedhessen. Ő a szórakoztatóiparban tűnt ki, nagy sikert aratott A nép szolgája című tv-sorozata, amelyben egy fiatal történelemtanárt alakított, aki szinte véletlenül keveredik a nagypolitikába és Ukrajna elnökévé választják. Ez előfordulhat vele is, de aligha csak a véletlen és színészi tehetsége miatt sikeres. A showman mögött felsejlik egy harmadik oligarcha, Ihor Kolomojszkij, akit Ukrajna harmadik leggazdagabb emberének mondanak. Neki is van egy tévéje, ahol Zelenszkij társulata eddig is fellépett. Az elemzők, politikusok még holnapig latolgathatják az esélyeket. A március 31-i első forduló után - ha egyik jelölt sem kap 50 százalék plusz egy szavazatnál többet - jöhet a második kör áprilisban.

Magyar érdek is a stabilitás

Nem szorongunk eléggé Ukrajna miatt. Pedig, ami ott történik, a befulladt háború a szeparatista kelet-ukrajnai területekkel, amelyek Oroszország „helyetteseiként” tartják a frontot – súlyosabb válság a Brexitnél. Az elnökválasztás eredménye biztosan kihat majd erre a krízisre. Rossz esetben kiújulhatnak a harcok és újabb területeket érintenek majd. Az is elképzelhető, hogy ha egy új kormány megpróbálkozna valamilyen rendezéssel, úgy a szélsőséges nacionalista erők az ország nyugati területein feszültségkeltő akciókat kezdenek. Ukrajna tehát már pár hetes időtávlatban is okot ad a szorongásra. Nekünk magyaroknak is. És nem csak azért, mert a határ túloldalán, Kárpátalján százezres magyar közösség él, s a magyar kormány az ukrán nyelvtörvény miatt összekülönbözött a kijevi hatalommal. A szomszéd ország társadalmi stabilitása, gazdasági fejlődése magyar érdek.
Amióta nincs Szovjetunió, (a legtöbb közép-európai ország számára is) geopolitikai előny – fellélegzés -, hogy Oroszország és közöttünk egy viszonylag nagy és népes állam helyezkedik el. Ukrajna a legtöbb posztszovjet utódállamhoz hasonlóan nehezen válik nemzetállammá, társadalma, népessége sok belső ellentéttel terhes. A 90-es években kialakult az oroszországihoz hasonló oligarcha-kapitalizmus, s a politika is az oligarchák kezébe került. Ez az uralkodó réteg alapjában Oroszországhoz kötődött, az ukrán különállás inkább teher volt számukra. A 2004-es narancsos forradalom, majd tíz évre rá a kijevi Majdan tér lázadása megmutatta, hogy az ukrán társadalom jelentős része Oroszország helyett a Nyugatot választja, az EU-ba törekszik és NATO-tagságot akar. A Nyugat a jólétet, a politikai szabadságot, a kulturális sokféleséget, a szabadságokat jelenti nekik. Ennek része a nemzeti ébredés, a nemzeti hagyományok és vonatkozási pontok megfogalmazása. Ez is konfliktusos nem csak az oroszság és az orosz kultúra, de más szomszéd országok viszonylatában is.

Miről szól a kampány?

Az ukrán felkelésre adott orosz válasz a Krím-félsziget megszállása, illetve a donyecki és luhanszki elszakadás kezdeményezése volt. Ukrajna lényegében öt éve háborút visel és sok tízezer halottat gyászol. A gazdaság megrokkant. A hadsereg egyértelmű előnyt élvez, akadozik a demokratikus intézmények építése, a korrupció továbbra is jelen van az élet minden szintjén. Ezek olyan ügyek, amelyek alapján elképzelhetjük, hogy a kampányban lenne miről vitatkozni, versenghetnének egymással a reform-megoldások. Ám a vetélytársak inkább egymás lejáratásában versengenek. Vagy abban, mit képesek kijárni a Kremlben. Jurij Bojko, az Ellenzéki Blokk jelöltje pár napja Alekszej Millerrel, a Gazprom vezérével és Dmitrij Medvegyev orosz kormányfővel tárgyalt, s utána azzal tért haza, hogy újra lehetne tárgyalni az orosz-ukrán gázkereskedelmet és negyedével olcsóbb lehetne a földgáz Ukrajnában.
Ezen túl a választási vita leginkább szimbolikus jellegű, azaz nem arról szól, milyen átalakulások szükségesek, hogy Ukrajna európai mértékkel is normális állammá váljon, hanem a jelöltek ukránság-teljesítményét firtatják. Ezért lett olyan fontos, hogy ki, hol szólal meg oroszul, hogy létrejött az önálló (nem a Moszkvai Patriarchátusnak alárendelt) egységes ukrán ortodox egyház.
A háború kiújulása Oroszországgal hazánkra nézve súlyos biztonsági kockázatot jelentene – például menekülthullám indulhat felénk. A magyar gazdaságot is sújtaná a háború, az újabb szankciók. Európai és magyar stratégiai érdek, hogy csökkenjen a feszültség, újrakezdődjenek a tárgyalások és rendeződjék az orosz és ukrán állam viszonya. Ez csak akkor lehetséges, ha a felek nagyarányú mértékletességet tanúsítanak. Nehéz elképzelni, hogy kölcsönösen elfogadható megállapodás születhet a Krím hovatartozásáról. A szakadár „népköztársaságokról” viszont Moszkva könnyebben lemondhatna.
Az ukrán alkotmányba nemrég bevették, hogy az ország EU-csatlakozásra és NATO-tagságra törekszik. Az utóbbi biztosan nehezíti a békés állapot helyreállítását. Oroszország vezetői rendszeresen arra hivatkoznak, hogy a NATO (és az EU) megjelenése határaik közelében veszélyezteti a regionális stabilitást és biztonsági kockázat számukra. Ez igaz, ezek a szövetségek az oroszországitól idegen értékrendet, kormányzási modellt képviselnek. A szabad sajtó által ellenőrzött, demokratikus eszközökkel leváltható kormányzás, a bírálható politika, az emberi jogok felsőbbrendűsége önmagában is kockázat bármilyen önkényuralmi modellre. Ukrajnában megjelentek ezek a szabadságelemek (az ország a Freedom House szerint csak részben szabad - a szerk.)

A legveszélyesebb precedens

Ukrajna és Oroszország között az egyik fő különbség ma az, hogy a választás eredménye megjósolhatatlan: a három fő jelölt közül bármelyik befuthat, Porosenko leváltható – ez Vlagyimir Putyinról nem mondható el. Maga az elnökválasztási kampány is jelzi, hogy Ukrajnában különböző alternatívák, politikai, kulturális opciók küzdenek a választókért. Ez is kihívás az orosz rendszer számára. A kampányban a hivatalos Oroszország eddig meglehetősen visszafogott volt – ha nem számítjuk a gáláns gázajánlatot -, a Kreml feltehetően felismerte, hogy az ukrán közönség ellenségesen reagál a beavatkozásra, ami újabb nacionalista hullámot válthat ki, amely meggyengítené a mai orosz befolyást is. Az orosz szolgálatok inkább a perifériákon - például a vegyes lakosságú és identitású Kárpátalján próbálkoznak. Ennek jele volt a magyar intézmények elleni provokáció is.
Az orosz hatalmi elit saját oligarchikus hatalmát védi, amikor fellép a volt Szovjetunió területén, vagy épp Szíriában a diktatúrák védelmében. Ukrajna demokratikus fejlődése a legveszélyesebb precedens a Putyin-rendszer számára. A történelmi viták, a kulturális és nyelvi kérdések másodlagosak.
Ukrajna választása nem csak Ukrajna jövőjéről szól. A 45 milliós ország óriási emberi, és természeti erőforrások birtokosa. Kiváló felsőoktatási intézményei, kutatóközpontjai vannak és olyan vállalatai, ahol képesek világszínvonalú termékeket – haditechnikát, repülőgépeket, rakétákat – előállítani. A szovjet csőd, majd az oligarchikus rablókormányzás miatt a legjobb és legdinamikusabb erők menekültek el az országból. Ukrajna Európa legnagyobb munkaerő szállítója lett. Az ukrajnai munkavállalók jelen vannak Magyarországon, és nemzetközi nagyvállalatok is számítanak rájuk. A világcégek ukrajnai megjelenése is garantált lenne, ha véget érne a háború, ha a tulajdont és a jogbiztonságot garantálná az állam. A kelet-európai oligarchák szorosan együtt élnek a szervezett bűnözéssel. A demokratikus rendnek, jogállamnak ezt a fekélyt is el kellene tüntetnie.

Vadnyugat

A magyar politika olyan látszatot kelt, mintha az ukrajnai magyar kisebbség jogait, szabad nyelvhasználatát, a magyar iskolákat csak úgy lehetne megvédeni, hogy nehezítik Ukrajna és a nyugati integrációs szervezetek kapcsolatát. Ez a politika nem javított a helyi magyarok helyzetén, nem erősítette jogait és intézményeit, viszont az orosz politikának kezére játszik. Nem csak Magyarországnak, de Romániának, Lengyelországnak és Szlovákiának is él nemzetrésze Ukrajnában, hasonló körülmények között. Ilyen lépéseket mégsem tettek - ők tudják, miért. Nyilván tudomásul vették, hogy az ukrán államnyelvi státuszát elsősorban az orosszal, nem a kisebbségi nyelvekkel szemben akarták megerősíteni. E nyelvháborúnak aligha lesznek egyhamar győztesei. Magyarországról eközben olyan kép rögzül az ukrán közvéleményben, hogy tárgyalások helyett az oroszok ügynökeként akadályozza az ország nyugati kapcsolatait, így a honvédelem számára fontos NATO-közeledést. Az ukrajnai stabilizáció és demokrácia a feltétele annak, hogy a kárpátaljai magyarság megmaradhasson magyarként apái földjén - ruszin, ukrán és román szomszédjaival együtt. Amúgy játékszer, zsarolási eszköz lesz a különböző jelmezben fellépő soviniszták és nagyhatalmi ügynökök kezében.
Az ukrán kabarékban néha megjelenik egy kárpátaljai alak, aki olyan nyelven szólal meg, amit senki sem ért. A társadalom tisztában van tehát a történelmi és identitásbeli különbségekkel, amelyeket a hatalom nem vesz tudomásul. Ukrajna keleti fele orosz befolyás alatt alakult, a nyugati viszont a lengyel állam, majd az osztrák birodalom részeként fejlődött. A magyar múltú – húsz évig Csehszlovákiához tartozó – kárpáti megyék világa nem illik a képbe. Ez egy harkivi, vagy kijevi számára, csakúgy, mint a lvivi lakosoknak – sajátos vadnyugat.

Frissítve: 2019.03.31 08:44

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)

Antal Attila: Orbán bárkája

Publikálás dátuma
2019.04.14 15:06

Fotó: A. Lesik
Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.
Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.
Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.