Mégiscsak olyan, mint a legrosszabb szerető. Amikor már azt hiszem, hogy rég túl vagyok rajta, nincs semmilyen hatása rám, akkor csak felbukkan, helyet követel magának, betelepszik, és pontosan tudja, hogy engedni fogok.
Igazából az apám fertőzött meg. Ő vitt ki először gyerekként a szatmárnémeti FC Olimpia meccsére. Különös érzéssel vettem tudomásul, hogy a helyi csapatnak milyen könnyű szurkolni, könnyebb, mint a csak a képernyőn létező Fradinak. Az Olimpia nem volt se román, se magyar, mindenféle volt, kevercs, mint annyi minden az identitással kapcsolatban. Egy időben játszott benne egy srác az iskolámból, a magyar liciből (a párhuzamos osztályba járt), később a bukaresti Steauát és a válogatottat is megjárta, tehát ennél helyibb már nem is lehetett volna a csapat. Amikor neki drukkoltam, voltaképpen magamnak drukkoltam, és ebben az érzetben az sem zavart, hogy élő meccsen nincs lassítás, nincs visszajátszás, a gólt csak egyszer látni, már ha figyeltél. De hát annyi mindenre lehetett figyelni egy igazi meccsen! A kemény magra, az ellenfél szurkolóira, az unatkozó kapusokra, a hátul leparkolt mentőautó mellett ácsorgó mentősökre stb. Az Olimpia nem volt nagy szám, a B osztály első harmadában szerepelt általában, a huszáros rajt után általában visszaesett, és kicsivel a középmezőny felett húzta ki a szezont. Akkor már azt is rebesgették, hogy pontokat is elad a kieséstől menekülő csapatoknak, vagy legalábbis szívességet tesz, amit majd máskor ki lehet egyenlíteni. Két alkalommal jutott fel az A ligába, nagy ünnep volt, amelyet még nagyobb várakozás követett, de a huszáros rajtot követően egyenletesen süllyedt vissza oda, ahonnan elindult. Igazából a B osztályban volt a helye, a megyeszékhelynek nem volt elég pénze fenntartani egy jobb csapatot, talán a kitartás is hiányzott, a szívós és következetes munka, vagyis e tekintetben is igazi rommagyar volt, vagy magyarrom.
Arra is jól emlékszem, hogy a csak a képernyőn létező magyar válogatottról mikor mondtam le. Először. Mikor éreztem úgy, hogy kész, ezt a sportágat ki lehet húzni a többi közül, itt már nem terem számunkra csak fonnyadt babér. Nem ’86 volt, hanem ’92, amikor itthon 1–0-s állás után (már a 2. percben vezettünk!) a 73. percben szerzett góllal kikaptunk Izlandtól. Azt a szégyent! Addig két meccsen is 3–0-ra vertük őket, vagyis azon csapatok közé számított, amelyekkel szemben a gólarányt lehetett javítani (szentég, hány ilyen volt még akkoriban), vagyis még a döntetlen is elképzelhetetlennek tűnt. Aztán a visszavágón is kikaptunk 2–0-ra, így végérvényesen eldőlt, hogy a magyar csapat ettől a pillanattól kezdve bárkivel szemben alulmaradhat. Nem sorolom ennek állomásait, a súlyos zakókat, a kínosságokat, máltákat és andorrákat, sok pillanat volt, amikor végérvényesen búcsút intettünk egymásnak, hiszen beköszöntött a gólközöny hosszú időszaka.
Aztán, hogy a helyzet még rosszabbra forduljon, még a politika is eljárta a maga héjatáncát. Ma már van olyan a társaságban, aki szerint politikai állásfoglalás a válogatottnak drukkolni, mert minden győzelem a Vezért erősíti, ebből ő pedig nem kér. És néha már nem is ő tűnik a legbolondabbnak. És hát hogyne jutna eszembe ilyenkor a Steaua 86-os BEK-győzelme, és Duckadam, a bánsági sváb kapus, a „sevillai hős”, aki az összes Barcelona-büntetőt megfogta a párbajban (ezt azóta sem tudta megismételni senki). Meg az is, hogy nem sokkal a világraszóló diadal után az a pletyka kelt szárnyra, hogy egy ünnepi vadászaton valamelyik elvtárs lábon lőtte (a Géniusz fia), s ezzel véget is ért a karrierje. Az egészet persze eltussolták. A valóság ezzel szemben jóval prózaibb: ritka véralvadási rendellenesség miatt (majdnem le kellett vágni a karját) szakadt félbe a diadalmenet.
A magyarok mélyrepülésével egy időben kezdett szárnyalni a román válogatott, jött a Hagi-korszak, ’94-ben a legjobb nyolc között a svédekkel szemben hajszálon múlott a történelmi siker (2–2 után elvesztett büntetőpárbaj). Kényszerűségből váltottam tehát, amit nem tudott elérni a diktatúra, elérte a magyar ínség, valakinek mégiscsak drukkolni kell. De a magyarok sikeres Eb-szerepléséig mégsem tudtam, hogy mi az igazán felszabadító, bizsergető (politikailag talán nem egészen tiszta) gólöröm.
És most itt állok a váratlan horvátok elleni győzelemmel egy újabb (a sokadik) szakítás után. A Szlovákia elleni sima vereség (persze voltak kedvező jelek már ott is, de azok mindig vannak, gólok meg nem) után szinte már rutinszerűen könyveltem el, hogy megint itt állunk egy szégyennel és kudarcokkal teli sorozat előtt, amelynek úgyis az a vége, hogy még a tévét se kapcsolom be. Nem nézem én a felcsúti tempót! Aztán most tessék, megint van remény, ellibbent a nemzethalál, hacsak pár napra is, kisütött a nap identitásom egén, megint nem érdekel semmi, se politika, se fanyalgás, duzzadok az önbizalomtól, pontokat számolgatok, latolgatok, s térd-remegve várom a következő meccset, bújom az azerbajdzsáni válogatott összeállítását Sejdajevtől Agajevig, és boldogan kiáltok fel, hogy tényleg nem vagyok normális!
