Simán lehet, hogy én voltam a legidősebb a teremben (nagyon valószínű, sőt majdnem biztos). És alighanem én voltam az egyetlen újságíró is – majd kiderül, szemben az előbbivel, csak figyelni kell a recenziókat. Amikor egy héttel ezelőtt odatelefonáltam, hogy lesz-e még jegy, megnyugtattak: „Kétszáz zsugát tudunk kiadni, eddig tizenhárom fogyott el. Szerintem be fogsz férni.” Végül tényleg befértem, de nem sok híja volt.
A Nyolcas Műhely Székesfehérvár közepén alighanem egy korábbi műhelyről kapta a nevét (talán a 8-asról). Úgy is néz ki: hosszú téglaépület egy benzinkút mögötti tömbbelsőben, a zsákutcácska túloldalán munkásszállónak tűnő épület. Mondhatni, hogy házhoz jön az egyiknek a szórakozás, a másiknak a közönség, de ez nem a létező munkásosztály zenéje – vagy nem csak az övé: egyetemistának tűnő arcok, néhány becsületben megőszült punk, meg a fellépők törzsközönségének legszűkebb kemény magja. Jöttek Szentendréről, Sopronból, Egerből (természetesen), még a tengeren túlról is. Ritka alkalom, évente csak néhány koncert van itt-ott az országban, meg kell ragadni a lehetőséget.
Ez egy szubkultúra: Egerben a hardcore egyik sajátosan magyar – egri – ága virágzik, és ennek az ágnak, hogy a költői képnél maradjunk, a legszebb, legmesszebbre ellátszó virága a Téveszme. -Ha csapatot építesz, először is végy egy jó kapust – így mondják a fociban, a zenében meg valahogy úgy, hogy végy egy jó dobost. Ők egy körrel korábbról indultak, és szereztek egy jó – irodalmi értelemben is nagyon jó – szövegírót. A magyar rockzenében van egy ilyen, mára már-már elfelejtett hagyomány, hogy a szövegek szólnak valamiről, és hogy aki nem akar semmit mondani, az (jó esetben) nem zenél. (Ezért tűnt pótolhatatlan veszteségnek 86 körül a P. Mobil első feloszlása.) Csak úgy unaloműzésnek, munka mellé keresgéltem valamit a Youtubon, nem is őket találtam meg, hanem az egri HC valamelyik másik remekét – a kommentek között volt: „ha valami igazán jót akarsz, hallgasd meg a Téveszmét”. A Pirkadatot adta föl először a kereső, ami messze nem egy klasszikus hardcore dal – a Téveszmének nincsenek klasszikus hardcore dalai –, de meg van írva, fel van építve, klip is készült hozzá (jó), és ilyen sorok vannak benne:
„rádöbbentem, hogy senki vagyok, de akkor sem akárki
mert én onnan jöttem vissza, ahol te egy percig se bírnád ki”
Ha valaki nem igazán mélyedt még el a műfajban, annak első próbálkozásul én is a Pirkadatot ajánlanám. Utána meg az összes többit, azzal a kiegészítéssel, hogy az énekhez (ami néha tényleg ének, néha meg egy jól artikulált üvöltés) eleinte, amíg meg nem találja az ember, érdemes mindig hozzáolvasni a szöveget, mert úgy dupla élvezet, minimum. Vannak eleve szöveggel készült videók, meg van egy csomó zeneszöveg-oldal, mindet meg lehet találni. Nagy Viktornak hívják a versek szerzőjét, a kortárs költészet nagy alakja, akinek tömegek fújják kívülről a költeményeit: azon a szombatról vasárnapra virradó koncerten kétszázból kétszázan üvöltötték bele a terem sötétjébe az első szám első mondatától az utolsó szám utolsó mondatáig az összeset. Ilyeneket például:
„verítékem patakján egy nagy hajó mind elviszi
tégy úgy, mint akit érdekel, és úgy teszek, mint aki elhiszi
(…)
kézenfogva járták a síneket
együtt léptek a termekbe
ahol sosem láttak
még olyan embert
aki sose látta
még a tengert
és a vajaskenyeret
(ha csak úgy tehette)
vaj és kenyér nélkül ette
vacsorára torokgombócot
ki vidítja fel a bohócot
ki temeti el a papot
ki adja vissza, amit kapott
(…)
múlt századi kiadás
megannyi eszelős hivatás:
mosolydublőr
számlazsonglőr
emberfaragó
hátrány-kovács
kényszer-önkéntes
álomhóhér
a rab kőműves rab marad
aki felhúzta a nagy, fekete falat
ami támasztja a mély, fekete tavat
amit a hit hagyott
amikor itt hagyott
oly mindegy, hogy itt vagy ott
hiszen látod: ma már voltam itt
ordítanék, ha volna mit
de a hallgatás köveit dobálom a tóba
azoknak fáj a legjobban, akik nem beszélnek róla”
A helyiség valamikor tényleg műhely lehetett, esetleg egy szerelőaknával – meghitt, barátságos hely, és nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy van alatta egy szerelőakna is: néha mintha alulról jött volna a zene. A Téveszme az ötödik, vagyis az utolsó fellépő volt, valamikor fél egy felé került sorra. A korábbiak közül nekem a Nemecsek maradt meg, és utána kicsit el is szunyókáltam a leghátsó sorban letámasztott kanapén, amiért ezúton is elnézést kérek – ez nem a zenekarok hibája, hanem az enyém (húszévesen sem tudtam éjszakázni, és azóta eltelt újabb közel harminc év). De annak a zenének, amiért jöttem, végighallgattam és végig élveztem az összes másodpercét. Mert nem csak a szövegírójuk jó, hanem a zenészeik is: Nagy Viktor, aki az írás mellett énekel (és üvölt), Nagy Norbert gitáros, Rozsnaki Gábor dobos, Szilágyi Norbert basszusgitáros. Az összeállítás világszínvonalú, és ebben az állításban nincs semennyi túlzás: ha ez a zenekar nem Egerben, hanem mondjuk valahol az USA nyugati partján zenélne ugyanezekkel a tagokkal, akkor most ők lennének a Megadeth, az Anthrax vagy legalább a Testament, és az egész világ ismerné őket. Egerből valamivel nehezebb világra szóló zenei karriert csinálni, de ez nem csak a Téveszme sorsa – ha úgy vesszük: tévedése –, hanem rengeteg tehetséges magyaré. És van azért jó oldala is. Engem például egészen megindított, hogy ennyi idősen is (amikor az ember inkább már a saját emlékeit szereti hallgatni a dalokban) találok olyan hazai zenét, ami néhány önfeledt pillanatra előcsalja belőlem a rajongót. Így, hogy magyar, ez a produkció teljes mértékben a miénk, és mostantól, hogy élőben hallottam – amiben azért mindig van egy kis kockázat is, hiszen ami a Youtube-on profin szól, az a valóságban nyugodtan lehetne kutyaütő, amatőr bazseválás –, egy kicsit az enyém is. Amennyire meg tudtam állapítani, a Téveszme üzleti értelemben hobbizenekar, nem hiszem hogy ebből élnének, de az egészben van valami végtelen profizmus: minden poszton topjátékos játszik, az énekes pazarul kommunikál a közönséggel, remekül hozzák az értelmiségi punk atmoszférát (látványra mintha a Műegyetem aulájában lennénk, de azért ott van egy frissen eltört kéz, meg a hiányzó setlist; azt mondták egy előző napi legénybúcsúban maradt a telefonnal együtt). Azokat a számokat játszották el, abban a sorrendben, ahogy kellett: volt a Szomjazunk, a Zsákutca, a Kövek I., a Kövek III., a végén A szoba – csak az Ady-feldolgozás, a Harc a Nagyúrral hiányzott egy kicsit, de bő egy órába ennyi fért bele. És volt egy új dal, amennyire első hallásra ez megállapítható, nagyon jó, és lesz hamarosan új lemez is – szóval felejthetetlen éjszaka volt; köszönjük, köszönöm.
