Botrány

A hétvégén újra megkapta a magáét a médiának az a része, amely nem a jelenlegi hatalom egyértelmű támogatója. A külgazdasági és külügyminiszter szerint „aki patrióta politikát folytat, aki ki meri mondani, hogy a saját országa az első, a vallási, nemzeti, kulturális identitás fontos, és fallal meri megvédeni az állampolgárok biztonságát, az ellen "hadjáratot folytatnak", s megpróbálják hazugságokkal lejáratni”. 
Szijjártó Péter persze messzebbről indult, a „világméretű liberális álhírgyárak” működésétől jutott el odáig, hogy a szegény magyar kormánynak ilyen helyzetben kell tevékenykednie. A konkrét példát pedig a családügyi államtitkár hozta, aki Olaszországban járt a Családok Világkongresszusán. A 444 portál elkövette azt a hibát, hogy Novák Katalin egy sajtótájékoztatón elhangzott szavait – tévesen – úgy állította be, mintha a plenáris ülésen mondta volna őket. Ez jó alkalmat szolgáltatott az államtitkárnak – aki nem mellesleg a Fidesz alelnöke is –, hogy általánosságban lerántsa a leplet a folyton hazudozó „ballib médiáról”. Noha a szombati és pénteki gondolatok semmiben nem különböztek egymástól - Novák itt is, ott is beszélt migránsokról, Európa és a keresztény kultúra védelméről, meg a hazai családközpontú politikáról - ettől még „botrányt” tálalt a kormánypárti média.
A lényeg ugyanis az, hogy hiteltelenné kell tenni mindazokat, akik még mindig mernek kritizálni. Legyenek akár ellenzéki politikusok, akár olyan sajtómunkások, akik komolyan veszik: a médiának éppenséggel nem az a dolga, hogy beálljon a sorba. Egykor, még a rendszerváltás környékén tudták ezt a Fidesz nevű kis párt politikusai is, csak azóta megváltozott a helyzetük. Most tehát egyik megmondóemberük (Szijjártó) immár miniszterként azon kesereg, hogy „Magyarországon a legolvasottabb, a legnézettebb és a leglátogatottabb médiumok mind kormányellenesek, vagy kormánykritikusok”. 
Vagdalkozni kétségkívül egyszerűbb, mint azon töprengeni, miért lehet ez így. De biztos vannak ötleteik, miképpen lehet ezt hatalmi eszközökkel megváltoztatni.
Frissítve: 2019.04.02. 08:54

A kényelem drága ára

Dávid Ferenc néhány hete e hasábokon szorgalmasan összeszedte azokat az „érveket” amelyekkel az elmúlt 30 évben Demszky Gábor és Tarlós István egymást váltva, kvázi nagykoalícióban akadályozta meg, hogy a dugódíj bevezetésével csökkentsük Budapest autóforgalmát, és tisztább levegőt lélegezhessünk be.
Köszönjük az aggódó szavakat, ugyanakkor az LMP talán az egyetlen párt ma, amelyiknek identitása és fő üzenete a megalakulása óta eltelt 10 évben nem változott: a jövő vagy zöld lesz, vagy nem lesz. Nem lehet meglepő az sem, hogy kevesebb autót, több zöldfelületet, jobb biciklis közlekedést és – többek között – behajtási díjat szeretnénk, hiszen korábbi Budapest programjainkban is szerepeltek ezek a tervek.
Mi nem parlamentesdit játszunk, hanem az emberek érdekeit képviseljük. A többi ellenzéki párt – együtt a Fidesszel – pedig majd a szavazásnál nyilváníthatja ki véleményét, hogy mi a fontosabb: az egészség vagy az egészségkárosító kényelem. A budapesti várospolitikusoknak harminc évük volt, hogy tegyenek valamit, de nem tettek, legfeljebb szavakban támogatták a tisztább környezetet.
Nem várhatunk a következő választásra, mert a szennyezett levegő minden nap betegségeket és igen, halált okoz. Az októberi helyhatósági választásokig Budapesten körülbelül 1000 ember fog meghalni a szennyezett levegő miatt. Mire várjunk?
Nézzük a konkrétumokat. Autóssarcnak nevezni egy egészségügyi intézkedést csúsztatás és ferdítés. Azok az autósok, akik ma beautóznak a belvárosba ugyanúgy szívják az általuk is beszennyezett levegőt. Megvannak azok az európai jó példák, amelyeket nem egy az egyben kell átvenni, hanem adaptálni kell Budapest sajátosságaihoz. Egy felelős városvezetőnek az egész közösség érdekét kell néznie, és Budapest érdeke az, hogy ne haljon meg évente 2000 ember a légszennyezettség miatt.
A parkolási rendszer egységesítésének érdekében kizárólag az LMP tett konkrét lépéseket, míg rajtunk kívül a legtöbb ellenzéki párt inkább a parkolási maffiában való részvételét védte. Javaslatunkat a fővárosi közgyűlés leszavazta, de nem állunk meg, megyünk tovább.
Budapesten a közlekedésből eredő levegőszennyezés kétharmadát a személygépkocsik adták 2017-ben! Valóban, a buszgyártás erőltetése helyett az elektromos autóbuszok beszerzését kellene támogatnia a kormánynak, Budapestnek pedig a jövőben csak és kizárólag elektromos buszok beszerzésére kellene adni támogatást. Szintén része lehetne a behajtási díjnak, hogy az elektromos autókat kedvezményben, támogatásban részesítjük.
És igen, behajtási díjat akarunk teljes fővárosi ring nélkül. Egyrészt a körgyűrű idestova négy évtizede készül! Megint azt tudom kérdezni: meddig várjunk még? Ráadásul a behajtási díjjal csökken a forgalom, így lehet, hogy nem is lesz szükség a további szakaszokra: amit erre költene a kormány, nyugodtan ráfordíthatja a Pilis és egész Budapest kötöttpályás fejlesztésére.
A 18 ezer forint súlyadót (2019-től gépjárműadót) köszöni szépen az önkormányzat, abból állítólag az utakat fogja felújítani. Azoknak viszont, akik nem Budapesten laknak, de minden nap használják a budapesti utakat: meg kell fizetniük a főváros útjainak használati díját, fizetniük kell, ha szennyezni akarják a fővárosi levegőt. Természetesen ehhez biztosítani kell nekik azt az opciót, hogy a város határán letegyék az autójukat, és a főváros minden pontját elérjék a tömegközlekedéssel. Ezért hangsúlyozzuk, hogy a befolyt pénzből a P+R parkolókat és a tömegközlekedést kell fejleszteni.
A levegőszennyezettség csökkenésének nincsen más módja, mint hogy korlátozzuk a szennyezés kibocsátóit. A fentiekben a szakértők között konszenzus van – legalábbis azok között, akik a levegőszennyezettség miatt aggódnak, és nem az autósok kényelme miatt. Én nem aggódó laikus vagy aggódó szakértő vagyok. Én egy aggódó zöld fővárosi képviselő vagyok, aki majd egy olyan kerületet vagy fővárost szeretne vezetni, ahol az emberek nem halnak meg korábban amiatt, mert valaki nem hajlandó fizetni a kényelemért, és nem hajlandó fizetni azért, mert szennyezi a levegőnket.
Teszem ezt a konstruktivitás szándékával, mert az nem belőlünk, hanem a Fideszből és az autóslobbiból hiányzik, miközben nem veszik észre, hogy mi az ő egészségükért is küzdünk. Mert amíg a Fidesz válogathat az előterjesztések és a különböző álláspontok között, a tüdőrák és a korai halálozás nem törődik a politikai hovatartozással és a profit mértékével.
Szerző
Gál József
Frissítve: 2019.04.02. 08:53

Visegrádi négyfélék

Megvertung őket - mondja Janó, a buta tót A Pál utcai fiúkban. A szlovákokkal kapcsolatos magyar közgondolkodást még a világra nyitott, liberálisabb körökben is hagyományosan átitatta a jóindulatú lenézés, ami persze kiváltotta a maga ellenhatását, a sokszor tapasztalt, sértettségből fakadó bizonyítási kényszert. 
Mindezt nyugodtan múlt időbe tehetjük. 
Jelentős előnnyel megnyerte az ötödik közvetlen szlovák elnökválasztás szombati, második, döntő menetét Zuzana Caputová, az ellenzéki liberális pártok jelöltje. Ez már önmagában is erős földrengésnek számít a politikai szeizmológia szempontjából meglehetősen szunnyadónak látszó kelet-közép-európai térségben. De tegyük hozzá, hogy Maros Sefcovic, aki Caputová mellett bekerült a döntőbe, a Smer nevű, szociáldemokrata irányzatú kormánypártnak volt a jelöltje. 
A Smerről sok rosszat el lehet mondani, nem egyszer kiütköztek nacionalista, populista vonásai, de el kell ismerni: még felettébb ellentmondásos megítélésű egykori vezetője, Robert Fico is azt képviselte, hogy Szlovákiának Európa szívében – kevésbé költőiesen: az euróövezetben – van a helye. Sőt azt is hozzátette: ha neadjisten választani kellene az Európai Unió és a visegrádi csoport között, akkor nem kétséges, hogy a választás csakis az előbbire eshet. Sefcovicot ez a Smer küldte korábban Brüsszelbe, az Európai Bizottságba, ahol az alelnökségig vitte.
Elmondható tehát, hogy a szlovák választópolgárok egy Európa-párti, valamint egy Európa-párti indulót juttattak be az elnökválasztás második fordulójába. 
A visegrádiak most már négyen négyfélék. A szlovákok mintadiákként igyekeznek viselkedni az unióban. A menekültek kvóta szerinti átvétele ellen ugyan ők is kézzel-lábbal kapálóztak, de ebből nem csináltak elvi kérdést, nem kezdtek el kígyót-békát kiabálni a „diktálni akaró” Brüsszelre. Tessék-lássék néhány tucat, kellően átvilágított migránst be is fogadtak, de az a lényeg, hogy Európa úgymond „magjához” szeretnének tartozni. 
A csehek eléggé ingadoznak. Egyfelől erős bennük az a szemlélet, hogy ők mindig is Közép-Európa legnyugatiasabb, legfelvilágosultabb térsége voltak, és csak udvariasságból csatlakoztak a visegrádiakhoz. A bökkenő az, hogy számukra Nyugat-Európát legfőképpen Németország jelenti, és a csehek finoman szólva is aggályokat táplálnak a németekkel szemben. A német tőke jöhet, de ne vigye ki a hasznot, és ne akarja megmondani, mi hogyan, miként legyen. Része van ebben a mentalitásban annak is, hogy a csehek még ma sem néznek szembe igazán azzal, ahogyan a második világháború után az ottani németekkel elbántak.
A magyar és a lengyel kormányzat látszólag erősen hasonlít egymásra, de ahogyan Európa egyre inkább felismeri, hogy a Moszkva magatartása által keltett problémákat nem lehet elintézni egyetlen kézlegyintéssel, valamint ahogyan egyre nyilvánvalóbban kibontakoznak az oroszoknak való magyar kiszolgáltatottság jelei, úgy szisszennek föl mind erősebben a varsói vezetők, amikor Orbán Viktor szorongatja a kezüket.
Frissítve: 2019.04.01. 09:10