Álom luxuskivitelben

Bár a miniszterelnök úr - szíves szóbeli közlése szerint - 2030-ig tervez, úgy tűnik, lesz itt néhány áthúzódó projekt. A 2032-es olimpia például. (Vagy ha azt netán elviszik a nemzetegyesítésre közismerten alkalmas "gyorsabban, magasabbra, erősebben" jelszó mentén barátkozó Koreák, hát jó lesz a 2036-os is.)

Persze csak a vak nem látta, hogy Budapest akkor is olimpiai álmokat dédelget, ha a hivatalos mondás szerint csak a napi szükségletek kielégítésére épül minden nagyobb útkereszteződésben valami kapitális méretű sportlétesítmény. Legalábbis gyanúra adott okot, hogy a mintegy kétszáz milliárdért most már tényleg mindjárt elkészülő Puskás Aréna, meg a minden labdakergető egyletnek járó saját stadion mellett Európa legnagyobb, húszezer főt befogadni képes kézilabdacsarnokával is pikk-pakk gazdagabb lesz a főváros; mi több, már erősen készülnek a csepeli szigetcsúcsra megálmodott, sportberuházásokkal dús diákváros tervei is. (Polgári nevén: olimpiai falu.)

De önök nevetnének a legjobban, ha most azzal jönnék, hogy bő két évvel ezelőtt 266151 budapesti igazolta az aláírásával, hogy nem óhajt a városában olimpiát; esetleg azt is hozzátenném, hogy pont kétszer annyian voltak, mint ahány ember szignója - a fővárosra nézve súlyosan diszkriminatív népszavazási törvény szerint - a referendum kiírásához szükséges lett volna. Mert hát, tényleg, kit érdekel, hogy mit akarnak a budapestiek?

A miniszterelnököt láthatóan nem, a kormánypártot sem, és az ellenzéket sem különösebben - erre utal legalábbis, hogy Aján Tamásnak a '32-es olimpiára vonatkozó szavait, miszerint "nem titok, hogy Budapest is szemezgeti azt, hogy megpályázza, ha úgy alakul minden", hétfőn délutánig még a korábbi népszavazást kezdeményező Momentum sem kommentálta. Hihették persze, hogy mindez áprilisi tréfa. De nem: ez egy álom, amely ha fene fenét eszik is, be fog teljesedni.