Repedések a rendszeren

Csattanós választ adtak a vasárnapi török helyhatósági választások azokra az aggodalmaskodó hangokra, amelyek szerint Recep Tayyip Erdogan török államfő - különösen az elnöki rendszer tavalyi bevezetése óta - diktatúrát épít. Vagy legalábbis nagyon hosszú út áll még előtte, ha el akar jutni például Észak-Korea szintjére, ahol nemrég száz százalékos részvétel mellett száz százalék szavazott a bölcs vezér által választott „jelöltekre”.

Hiszen az ezer sebtől vérző és erős ellenszélben küzdő törökországi ellenzék nemcsak jól szerepelt, de két óriási, jelképes győzelmet is aratott. Az évtizedek óta bevehetetlen fellegvárnak számító Ankarát, és nagyon szoros versenyben az ország gazdasági szívét, az elnök szülővárosát és politikai ugródeszkáját, Isztambult is meghódították. Egy valamirevaló diktátor ilyen vereséget aligha engedhetne meg magának, úgy tűnik tehát, Törökországban (még) működik a demokrácia. Egyúttal arra is fény derült, hogy a „sosem veszítő” Erdogan közel sem mindenható, és a fennálló illiberális rendszer sem megdönthetetlen.

Egyelőre viszont túlzás lenne ennél többet belelátni a történésekbe. Ugyan a helyhatósági választásokat szokták úgy értékelni, mint ítéletet a kormányzásról, itt a kormánypártok hagyományosan mindig rosszabbul szerepelnek - és a politikai földrengés most is elmaradt. Néhány fájó és kínos kudarc ellenére az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) maradt a legerősebb alakulat, némi meglepetésre keleten még javítani is tudtak. Hatalmuk még mindig biztos lábakon áll. Ráadásul úgy voltak képesek ilyen eredményre, hogy ezúttal nem teljesen nekik kedvezett a csillagok állása. A majd három évvel ezelőtti puccskísérletre már nem lehetett ráfogni mindent, a biztonsági helyzet stabil, így nincs szükség a keménykezű vezetőre. Ellenben a gazdasági helyzet rengeteget romlott, amit az emberek a legérzékenyebb ponton, a pénztárcájukon is megéreztek.

Ha Erdogannak nincs is oka a kardjába dőlni, azért a vasárnapi választások megkongathatták a vészharangokat. Elsősorban az ellenzék miatt, amely a számos elszenvedett csapás ellenére most határozott életjeleket mutat. Pedig összességében nem erősödtek. Sikerük záloga, hogy Törökországban megvalósult az, ami Magyarországon jobbára csak álom maradt: az ellenzéki összefogás a politikai paletta eltérő oldalán álló pártok, és ami még fontosabb, a szavazók között is. A baloldalra húzó, kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) és a jobboldali Jó Párt (IYI) több tartományban is egyeztetett a jelöltállításról, miközben a kurdbarát Népi Demokratikus Párt (HDP) inkább taktikusan félreállt azokon a helyeken, ahol legfeljebb néhány százalékra lett volna esélyük. Ahelyett tehát, hogy az ellenzék saját pecsenyéjét sütögetve önmagát szalámizta volna le, a „nagyobb jó”, az AKP legyőzése érdekében kész volt a hátralépésre. Ráadásul az erőviszonyok már a választások előtt hetekkel világosak voltak. Benzinkúton megejtett titkos tárgyalások, ködös háttéralkuk, vitás előválasztások nélkül.