Először a kútra ment, onnan húzott fel friss, metszően hideg vizet: a bádogvödör időnként nekicsapódott a kút kávájának, amikor a lánc az egyenetlen kerékforgatástól kissé kilengett. Régebben több erő volt a karjában, nem is tartott tíz másodpercnél tovább, amíg feltekerte a láncot, behajolt a vödörért, a peremre támasztotta, majd a vizet egy másik, rózsás, zománcozott vödörbe öntötte át, s vitte be a konyhába.
Most is bevitte, de az út jóval tovább tartott. A lábaiban sem volt már annyi erő. A posztócsizma a kislábujjaknál kitaposva domborodott a gumitalp irányába. Kellett a hely a bütyköknek, amik az évek során alattomosan törtek utat maguknak, s most minden lépésnél éreztették fölényes hatalmukat. Felsóhajtott: vajon miként fogja belepréselni ezeket a lábakat az ünnepi fekete cipőbe, ami már kibokszolva, kifényesítve ott állt a küszöbön. A csirkék táljánál megállt, löttyintett egy keveset nekik a frissből, feltöltötte a macskák tányérját, a kutya csöbrét, a maradékot aztán odabent egy nagy piros fazékban feltette melegedni a sparheltra.
Közben előkészült.
Levette a hétköznapi kendőt, ami alól előbukkant a szürke kis konty a feje búbján. Három ujja között elfért az egész tincs, pedig régebben a tenyeréből is kirakoncátlankodtak a hullámos barna fürtök, alig győzte markolni a rengeteg szálat, hogy szalagot fűzzön a végébe, miután hármas fonatot kötött. Régebben a hajában is több erő volt. A benti szoba tükrös szekrényének fiókjából előkereste az illatos szappant, amit ritkán használt, mert máskor megtette a tiszta, egyszerű mosószappan is.
A meleg vizet egy nagy lavórba öntötte. Előbb az arcát, aztán a nyakát, a fülét, végül a hónalját mosta meg, és durva vászonnal törölte szárazra. A textil sarkában ott a monogramja, pirossal hímezve, s ott is marad még évtizedeken, talán egy-egy századon is átívelőn, anyáról leányra öröklődve tovább, néha eredeti feladatát betöltve, néha csak a szekrényben, a többi régi darab közé besimítva.
Amikor elkészült, fejét a langyosodó vízbe hajtotta, s a haját szappanozta be. Nem habzott úgy, mint a sampon, de nem is csípte annyira a szemét. A látása sem volt már olyan, mint régen, s az ereszkedő homályt nem akarta még tovább tetézni a szeme sarkába becsúszó habbal.
Lassan öltözött, gyorsan nem is tudott volna. A fogyó időt már bölcsen osztotta be, figyelmesen, a múltra és jövőre nemigen pazarolva belőle. Három alsószoknyát vett magára, arra egy ropogós feketét, amit egy bársonyköténnyel fedett. Fekete volt a blúza is, fekete gombokkal, fekete hímzéssel. Nem is volt már más színű ruhája, csak fekete, az egyik viseltesebb, a másik megkímélt. Özvegyasszonynak a falu rendje szabta az öltözékét, nem holmi divatok.
Mielőtt kilépett a kapun, még levágott egy nagy fehér virágú hortenziát a kiskertből, egyetlen egy szálat, nem többet. Ebbe kapaszkodott, ezt szorította végig a templomban, az első padsorban ülve, az ünneplő násznép sustorgó zajában, mint egy méltóságteljes, majd´ százéves angyal, aki a biztonságot adó virág nélkül már rég elrepült volna innét.