Marosán György: Örömóda a Hamilton-szabályhoz

Publikálás dátuma
2019.04.07. 16:11
ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: MARKUS MAINKA
„Egyesítsed szellemeddel, Mit zord erkölcs szétszakít, Testvér lészen minden ember, Merre lengnek szárnyaid”. (Schiller: Örömóda)
Bár sokat énekeljük az Örömódát - Európánk himnuszát – többnyire nem gondolunk bele a szavak jelentésébe. Mit is szakít szét a zord erkölcs, és mit is kell ezért egyesíteni? Pedig a vers világosan fogalmaz: minden ember testvér! Mi mégis két részre osztjuk a világot: egy szűkebb körre, akikre testvérként tekintünk, és a többségre, akiket idegeneknek tartunk. Ez a megkülönböztetés pedig életbevágóan fontos. A testvérnek ugyanis „kijár” az önzetlen segítség, de el is várható tőle a feltétel nélküli támogatás. Az ilyen önfeláldozás érthetetlennek tűnik az állandó túlélésért folytatott harcban, amely arra kényszerít: „magunkat tegyük az első helyre”. Ebből a szemszögből ugyanis érthetetlen, hogy valaki saját maga rovására másokat támogat. Ennek a rejtélynek megoldására dolgozta ki W. D. Hamilton a róla elnevezett szabályt. Eszerint: ha az rB – C > 0 feltétel teljesül – ahol r a rokonság foka, B a „társak” nyeresége, míg C a saját veszteség - akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért. (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour). A genetikai közelség „kifizetődővé” teszi az önfeláldozást, hiszen a testvéreinkben – akikkel génjeink jórészt megegyeznek – halálunk után „tovább élünk”. Ezt a logikát világította meg egy másik angol tudós - J.B. Haldane - megállapítása: „kész lennék meghalni két fivéremért vagy nyolc unokatestvéremért”.
A Hamilton-szabály - kísérletekkel is alátámasztott - magyarázatot kínál a túlélésükért egymással versengő lények kooperativitására és altruista viselkedésére. A genetikai rokonságot tekintetbe vevő teljes rátermettség – az inclusive fittness – jól írja le a sokféle fajnál, változatos körülmények között tapasztalható rokoni segítséget. Ám az új kutatások azt is megmutatták, hogy az egymást segítő - nem genetikai rokon – egyedek is szert tehetnek olyan rátermettségi előnyökre, ami kompenzálja őket életesélyeik csökkenéséért. (Wang, Ch. et al. 2018. Hamilton’s inclusive fitness maintains heritable altruism.) Ez pedig arra utal, hogy létezhet „testvériség” a genetikai rokonságtól függetlenül is. A genetikai közelség - „az alma nem esik messze a fájától” – az ember világában is szembetűnő és számon is tartják. Ám a "testvérség" tapasztalatának létrejöttében egyre fontosabbá vált az egy „alomban” való felcseperedésből fakadó közös élethelyzet.

"Testvérség": az önzetlenség segítése

Az összetartozás „beleégeti” az ösztönökbe a kölcsönös egymásra utaltság tapasztalatát. Akit testvérnek tekintünk, azzal megosztjuk a táplálékot és a terhet, nehéz helyzetbe kerülve pedig gondolkodás nélkül hozzájuk fordulunk segítségért. Megtanuljuk tehát, hogy velük „kifizetődő” az együttműködés, és ez megerősíti a két, egymást jól ismerő, egymásnak gyakran segítő személy természetes kapcsolati formáját: a direkt reciprocitást. A kulturális evolúció során azonban a közösségek mérete és sokfélesége egyre nőtt. Az együtt élők túlnyomó része már nemhogy nem rokon, de még csak nem is ismerős. Mindennapi ügyeinket döntően „idegenekkel” kell intéznünk, így a váratlanul egymásba botló partnerek között nem alakulhatott ki a kölcsönös egymásra-utaltság érzése. A növekedés kényszere ezért a közösségeket rávezeti, hogy a zökkenőmentes együttműködést - az elhalványuló ösztönszerű reciprocitást pótlandó - altruizmust kifizetődővé tevő eszközökkel segítsék. Ilyen eszköz a reputáció számontartása: a közösségben elterjed a híre, hogy valaki betartja, vagy rendre áthágja a reciprocitás szabályait. De ugyanilyen célt szolgálnak azok a büntető intézmények – rendőrség, bíróság -, amelyek a kötelező együttműködés szabályait előírják, betartását ellenőrizik, és a szabályszegést szankcionálják. Ám a társadalom felfedezett még egy eszközt, amivel a elhalványuló genetikai rokonság szerepe pótolható: a testvériség érzését megteremtő kollektív identitást.
Az embernek ugyanis van egy különös tulajdonsága: képes testvérként viszonyulni genetikailag nem rokon társaihoz, ugyanis a „testvérség” kinyilvánítása bizalmat generál. Ez a hajlandósága azonban nem korlátlan: az altruista viszony egy ismeretlenhez alapvetően attól függ, hogy őt „saját” csoportjába - törzsébe, nemzetébe, osztályába - tartozónak tekinti-e, vagy egy idegen, sőt ellenséges csoporthoz tartozónak véli. (Gross, J. 2019. The rise and fall of cooperation through reputation and group polarization). A „testvérré” fogadást alapozza meg, amikor egy közösség kinyilvánítja, az egymást egyébként nem ismerő tagjainak közös leszármazását. Ugyanezt szolgálja, amikor egy népcsoport különböző részeit, a közös ősök felmutatásával egy „családba” tartozónak hirdetnek. De ugyanilyen hatása volt, amikor egymást nem ismerő népek csatlakoztak egy világvalláshoz: a mindenkire kiterjedő „testvérség” általános követelménnyé tette az önfeláldozást, és a feltétel nélküli támogatást.

Kollektív identitások

Ilyenkor, a genetikai rokonság és az élethelyzet közelsége által kiformált testvéri kapcsolat helyébe az elképzelt közösségek (imagined community) egyre újabb testvérisége lépett. Az egymást követő és egyre szélesebb kört átfogó társadalmak – a törzsek, a népek, a civilizációk, a vallások, és végül a nemzetek –, miként az egyének, keresik őseiket, kiformálják eredetük meséjét, majd az „ősfoglalással” kinyilvánítják „rokoni” leszármazásukat. Ezzel az aktussal - mintha egy szerződést kötöttek volna - testvérré fogadják a világon bárhol élő „rokonaikat”. Az idegenekből álló egyre nagyobb méretű közösségek így egy kollektív identitást hoztak létre, amely kölcsönös bizalmat teremtett köztük. Amikor ugyanis genetikailag nem-rokonok személyek fogadják „testvérré” egymást, mindenki számára kötelezővé teszik az „áldozd fel magad testvéreidért” szabályt. A kérdés csak az: miként győzöm meg az embereket arról, hogy közte és az éppen felbukkanó személy között olyan szoros rokonság van, ami indokolhatja az önfeláldozást.
Az egyre növekvő és mind differenciáltabb közösségekben, a testvériség egyre újabb formái alakulnak ki. A kezdetekre a – biológiai rokonságból fakadó - „vér-testvérek” közötti, szoros viszony érvényes. Ezt, az egymás mellett élő családok közvetlenebb kapcsolatára utaló, „tej-testvérek” sajátos viszonya követi. Ezt követően azonban már kulturális konstrukciók – szimbólumok, rítusok, pl. vérszerződés – segítettek kialakítani a testvériség érzését a korábban idegen törzsek tagjai között. A birodalmak korában a világvallások váltak nélkülözhetetlenné, és teremtettek távoli tájak, idegen lakói között a „hit-testvérségen” alapuló baráti kapcsolatot. Az elmúlt századokban pedig az egy földrajzi térségben élő, de egymással ritkán, vagy soha nem találkozó emberek között formálódott ki az egy nemzethez tartozás testvéri érzése. Ám apám emlékeztetett: a munkások „osztály-testvéreid”, ez pedig előírja az önfeláldozást és megköveteli a feltétlen szolidaritást.
Az elképzelt testvériség működését jól mutatta egy - Pápua Új-Guinea, egymással nem szomszédos törzseinek tagjai körében elvégzett - vizsgálat. (Bernhard, H. et al. 2006. Parochial altruism in humans.) A kísérletekben résztvevők az ultimátum-játék ún. büntetéses változatát játszották. Egyikük, a felosztó, pénzt kapott, amiből átengedhetett tetszőleges részt egy ismeretlen társának, a kedvezményezettnek. A felosztás arányait egy harmadik fél, az ítélő minősítette: ha azt kevésnek – azaz igazságtalannak - érezte, megbüntethette - saját pénzen! - a méltányosság ellen vétőt. Az eredmények egyértelművé tették: ha mindhárman egy törzsből származtak, a méltánytalanság szigorú büntetést vont maga után. Ha saját törzsbeli „rövidített” meg idegen törzsbelit, a büntetés elmaradt. Ha viszont a saját törzsbelit érte méltánytalanság, az súlyos megtorlást váltott ki. Amikor az ítélő idegen törzs tagjai között tapasztalta az igazságtalanságot, nem áldozott saját pénzt a büntetésre. Lényegében hasonló eredményre vezetett egy 17 társadalomban nemrég végrehajtott kutatás. (Romano A, et. al. 2017. Parochial trust and cooperation across 17 societies.)

A testvériségként felfogott emberiség

Amikor a történelemben egy új, a korábbi közösségeket átfogó, differenciáltabb társadalom alakult ki, a stabilitását új integrációs intézmények és új közösségi identitási formák alapozták meg. Valamiképpen ugyanis fel kell oldani az elkülönülő közösségek és eltérő közösségi identitások éles konfliktusait. Ám az új integrációs intézmények kialakítása éppen ezért komoly konfliktusokkal is járt: hatályon kívül helyezte - legalább is „felül-írta” – az addig megszokott régi intézményeket. A törzsek természetellenesnek érezték, hogy konfliktusaikról, amiket korábban maguk oldottak meg, ezután idegen szabályok (törvények) alapján és idegenek döntsenek. Ugyanilyen konfliktust váltott ki, amikor a megszokott szellemek helyébe – a „legközelebbi közös többszörösként” – a világvallás egyetlen Istene került. Amikor pedig a patchwork-szerűen tarka nemzetiségi társadalmak helyébe az elmúlt századokban, a szabványosított kultúrájú, de mindenkit egyesítő nemzet lépett, a „befoglaló” nemzeti identitás heves politikai ellenreakciókat váltott ki. A nemzetállamok „tegyük magunkat az első helyre” szándéka, éles konfliktussá erősödve háborúkhoz vezetett.
Ma mindenki egy új globális világ létrejöttéről beszél. Vitathatatlan tényként állapítják meg: a térségek és a társadalmi, gazdasági folyamatok elválaszthatatlanul összefonódtak. Az emberiség ennek ellenére még nem nézett szembe azzal: a globális ökológiai, gazdasági, politikai válságok elkerülése új integrációs intézményeket követel. A felrémlő megoldások egy része – pl. globális blockchain vagy a fenntarthatóság stratégiái – pusztán szokatlanok. Másik részük viszont – a mindent látó és ellenőrző surveillance state - kifejezetten ijesztőek. Ám ezek mellett elkerülhetetlen a sokféle nemzeti identitást felülíró és a földgolyó minden polgárát átfogó és befoglaló kollektív identitás megteremtése. Úgy tűnik: az emberiség túlélésének feltétele, hogy Schiller Örömódája ne csak Európa, hanem az egész emberiség himnuszává váljon. A vers, születésének pillanatában pusztán csodálatos látomás volt. Ma azonban az emberiség sorsa múlik azon, követjük-e tanácsait:
„...Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott...”
„...Mind a roppant kör lakóit
szent rokonszenv hassa át!...”
„...Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él...”
Napjainkban a maguk hatalmát újra helyreállítani igyekvő nemzetek, az ismét birodalmi igénnyel fellépő országok, a magukat a világ mozgatóinak vélő autokráciák és a világ birtokosaiként viselkedő globális vállalatok alkotta nemzetközi rendszer - mint Odüsszeusz hajója Szkülla és Kharübdisz között - sodródik. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy érvényesítse érdekét, megerősítse saját kollektív identitását, elfogadtassa a maga narratívát, és környezetére – a „tegyük magunkat az első helyre” szellemében - rákényszerítse akaratát. A vers kérésén eltűnődve és a világot szemlélve nem látszik közeledni a nagy testvériség. Pedig békét, virágzó együttműködést, és fejlődő társadalmat csak a testvériségként felfogott emberiség kínál.

Hegyi Gyula: Becs

Publikálás dátuma
2019.04.07. 15:15

Fotó: Shutterstock
A szemközti irodaházakból déltájban özönlöttek ki a dolgozók ebédelni a közeli kínai, török és vietnámi kifőzdékbe. A takarékosabbak zsemlét, felvágottat vettek az élelmiszerboltban, és ha jó idő volt, kiültek a rózsakertbe, amit hajdan egy romantikus lelkű önkormányzati képviselő telepített a tízemeletes panelházak közé. Az ebédszünet a zöldséges bolt forgalmát is megdobta, a fogyókúrázó nők almát, narancsot, banánt vásároltak maguknak ebédre. Brúnó mindig lelkesen sürgölődött körülöttük, letörölte a kiválasztott árut, osztogatta a zacskókat, kétszer is köszönt a csinosabb vevőknek. A pénztárhoz és a mérleghez persze ekkor sem engedték, de így is volt elég dolga a kiszolgálással.
Brúnót annak idején nem sorolták be semmilyen fogyatékossági fokozatba. A szülei nem akartak akadémikust faragni belőle, a tanárai meg úgy gondolták, hogy olyan munkát ő is talál majd magának, mint segédmunkás szülei. Egy évismétléssel elvégezte az általános iskolát, s ameddig előírta a törvény, valamilyen kereskedelmi iskolába is eljárt. Először a nagybani piacon kezdett dolgozni, majd az apja egyik ismerőse elhelyezte egy zöldségesnél. Onnan idővel elküldték, itt viszont még rá is szükség volt, mert egy éven belül két új irodaház nyílt a környéken. Többnyire a raktárban, a szállításnál és a rakodásnál akadt dolga, de ebédidőben, amikor az irodások ellepték a boltot, neki is az eladótérben kellett szorgoskodnia.
Brúnó a maga szintjén egyáltalán nem volt buta fiú, a vevőket kiszolgálva sok érdekes felfedezést tett az üzletben. Megfigyelte például, hogy az irodából érkezők legtöbbje színes, fényképes igazolványkát visel magán, hasonlót, de mégsem ugyanolyat, mint amilyen az ő személyije volt. Sokan a nyakukban viselték, jópofa szalagra csippentve. Egyes nők a kézitáskájukra erősítették, néhány vagány fiatalember pedig az övén hordta, közel ahhoz, ahol kidomborodott elől a nadrágja. Brúnó azt is észrevette, hogy az öregek, a környező panelházak lakói és az iskolás gyerekek nem viseltek ilyen kártyácskákat. Ilyesmi nyilván csak a fontos embereknek járt, azoknak, akik az új irodaházakban dolgoztak. Amennyire meg tudta figyelni, a kis kártyák színei és feliratai is különbözőek voltak. Egy ideig azt hitte, hogy a hivatali rangsort jelzik, hasonlóan a katonák váll-lapjaihoz. De nemrég, amikor egyszerre szolgált ki egy idősebb, öltönyös urat és a rövidnadrágos, gyerekképű kollégáját, meglepetve látta, hogy a fényképet leszámítva ugyanolyan kártyácskát viselnek.
Idővel azt is megtudta, hogy a kártyának „becs” a neve. Nyilván, mert becses jószág, becsülete van, nem véletlen, hogy a lakótelepieknek nem adnak belőle.A főnöke ugyan okoskodva kijavította, hogy nem „becs” az, hanem „bedzs”, és belépő kártyát jelent angolul, de mit is ért ehhez egy ostoba zöldséges? Akinek becse volt, az nem cipelt krumplis zsákokat, nem gőzölődött egész nap a füstös konyhában, mint a szomszédos kínai kifőzdés, és nem volt büdös olajszaga, mint a lángosos asszonynak. A becses emberek ott ültek egész nap a szép, új irodaházakban, és csak ebédelni jártak át a téren álló üzletsorhoz.
Egy nap az ebédszünetben több kiló paprikát, paradicsomot és hagymát vásárolt náluk egy fiatal nő. A zöldséges odaszólt Brúnónak, hogy vigye ki a csomagot a hölgy kocsijához. Amikor berakta az árut a csomagtartóba, a nő egy kétszáz forintos érmét csúsztatott Brúnó kezébe. A fiú elpirult, mert a főnöke megtiltotta neki, hogy borravalót fogadjon el a vevőktől. „Köszönöm – mondta a betanult szöveget – mi örülünk, ha kiszolgálhatjuk a vevőket.” És visszaadta a kétszázast. Aztán erőt vett magán, és megkérdezte, amire már olyan régen kíváncsi volt. „Olyan – mutatott a nő mellén himbálódzó belépő kártyára - , olyan becshez hogy lehet hozzájutni?” „Hát a badge-hez kell egy-két iskola, interjú, meg sok nyalás”, felelte rosszkedvűen a nő. Aztán lezárta a kocsiját, és bement az irodaházba.
Néhány hónap múlva Brúnó éppen a bolt előtti járdát söpörte, amikor elviharzott mellette ugyanaz a nő. Amikor észrevette a fiút, visszalépett hozzá, és a kezébe nyomott egy kis kártyát. A becset. „Letiltatta a macsó állatja, pirosat jelzett, amikor bementem volna vele – mondta síros hangon – hát hord te, hogy dögöljön meg a cégével együtt.” Brúnó nem sokat értett az egészből, a kártya feliratát sem tudta elolvasni. De büszkén viselte a kitűzőt, mely szerint aznap ő volt az „Executive Personal Assistant to CEO”, a nagyfőnök mindenese a számítógépes cégnél.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Zene, szó, tenyeres

Publikálás dátuma
2019.04.07. 14:18
Federer 37 évesen is mestertornát nyert
Fotó: GLYN KIRK / AFP
Először is a falfirka jut erről eszembe: A világnak szüksége van szerény zsenikre, olyan kevesen maradtunk. Minden szellemesség ellenére a mondat igazsága megkérdőjelezhetetlen, hiszen tényleg szükségünk van rájuk. Ha ők nem lennének, eltűnnének a viszonyítási pontok, belesüllyednénk saját, langymeleg középszerűségünkbe. Gondoljunk csak bele: a mindennapok zakatolásában milyen gyakran lep meg minket a zsenialitás. Metrón, közértben, rendelő várótermében. A buszmegállóban plakátot nézegetve, piacon paprikát válogatva. Pedig a zseniben épp az a jó, hogy pillanatra kibillent, kiemel a napi szürkeségből, megbontja a világ olajozott menetét. Leginkább a művészet (és a tudomány) alkalmas erre. Egy Picasso- vagy Klimt-festmény, Márquez-regény, Bach brandenburgi versenye, Chopin etűdjei, Fellini filmjei (a névsor tetszés szerint átírható) láthatatlan erőt kölcsönöznek a befogadónak, feltöltik, akár az akut a kettőhúsz. (És akkor még nem beszéltünk a feltalálók találmányaiban sűrűsödő zsenialitásról.) S bár ezek a legkevésbé mérhető változások, apró visszhangok fejben és lélekben, meggyőződésem szerint semmi sem alakítja jobban a mentalitást (közhelyesebben: semmi sem tesz jobbá minket), mint a zsenialitás megtapasztalása, átélése művek, teljesítmények révén. Bár a történelem zsákutcái azért már nem egyszer figyelmeztettek, hogy a jóság máza milyen könnyen olvad le rólunk, ha úgy jön ki a lépés. Sőt: az emberi gonoszságnak is megvan a maga sötét zsenialitása, bár – ahogy azt egy másik zsenitől, Kertésztől tudjuk – ez leginkább nem nagy „művekben” és „jellemekben” csúcsosodik ki, hanem apró lépésekből áll össze. Nincs negatív katedrális, csak a rossznak tett engedmények sora.
Meg hát a sport. Persze ki ne tudná, hogy a mai profi „testnevelés” fényévekre áll a görögök eszméitől. Önnön határaink nemes tágítása mára a pénztárca méretének profán tágítgatására zsugorodott, ám a zsenialitást szerencsére még nem tüntette el, pusztán csak eladta. Bizonyos sportágak hitelességét majdhogynem teljesen elvette, másokban viszont mindenki számára láthatóvá tette a nem mindennapit. Szinte függőséget alakított ki a zsenik iránt. Ronnie O’Sullivan lélegzetelállító lökései a sznúkerben, Messi vagy Ronaldo cselei a fociban, és – most érkezünk el végre írásunk apropójához – Federer röptéi, tenyeresei és fonákjai a teniszben: mind-mind élményszámba mennek. Ám az élmény itt soványka kifejezés.
Gyerekként és felnőttként is megpróbáltam közelebb férkőzni a tenisz rejtelmeihez. Edzővel, verejtékkel, több-kevesebb kitartással. Arra viszont jó volt a nekirugaszkodás, hogy megtanultam: a tenisz csak a fotelből tűnik egyszerű sportnak. A pályán nagyjából minden csak küszködés, s csak nagy néha villan fel a zsenialitás visszfénye. Leginkább akkor, amikor nem is számítunk rá. Ahogy a fogalmazással küszködőnek örökre megmászhatatlan marad egy-egy Závada- vagy Krasznahorkai-mondat havas csúcsa, úgy nézi vágyakozva a kocateniszező Federer nyerő ütéseit. Nem érti, hát csodálja. De ugyanez van a profival is, csak fordítva: ő azért csodálja, mert érti. Ám mindkettő megtapasztalhatja, milyen kicsivé, sebezhetővé, jelentéktelenné képes zsugorítani a valódi tehetség, majd – ebben rejlik a varázslatossága – valahogy mégis felemel, eufóriát vált ki, részesedést enged a rendkívüliből. Ahogy a jó zene vagy kiváló regény kapcsán is azt érezzük egy idő után, hogy belőlünk szól, helyettünk beszél, úgy van ez a svájci játékával is. Ahogy a Nobel-díjas J. M. Coetzee fogalmazott vele kapcsolatban: láthatóvá teszi az emberi ideált. Átélhetővé teszi, hogy ne csak egy barlang falán remegő kép legyen, hanem maga a valóság. A nemrégiben magyarul is megjelent nagyregény, a Végtelen tréfa írója (David Foster Wallace - a szerk.) is hosszan beszélt az általa csak Federer-pillanatoknak nevezett jelenségről. „A szó elakad, szem kiguvad, a hangok hallatán a feleséged átjön a másik szobából megnézni, hogy jól vagy-e.”
A svájci pár napja szerezte meg 101. tornagyőzelmét (már csak nyolc kell, hogy utolérje e tekintetben Jimmy Connorst), miután megnyerte a miami mestertornát (a legrangosabbak egyikét a Grand Slamek után), eggyel korábban (Indian Wells) pedig döntőt játszott 37 évesen. A 19 éves Shapovalovot – a tenisz egyik nagy reménysége – két sima játszmában intézte el, mintha csak a fiával ütögetett volna. Nincs hely itt felsorolni a rekordjait, sem belemenni abba a vitába, hogy ha Borg nem vonul vissza 28 évesen, akkor most ő tartana-e megdönthetetlen csúcsokat. Közös nevező még a két zseniben, hogy érzelemmentes acélnyugalmukat igencsak viharos és szenvedélyes ifiévek előzték meg. A zsenialitás ára: többszörösen le kellett győzniük a bennük kapáló nyughatatlan indulatot és szenvedélyt. Sokan még ezt sem értik igazán a nagy és rendszerint vak önmegvalósításban. Mármint, hogy a zsenialitás sincs meg munka nélkül, hogy a zseniség önmagában csak nyers massza, ahogy az ihlet sem több puszta fuvallatnál.
Ezért ülök le, ha csak tehetem, a svájci meccsei elé. Látnom kell az emberi ideált. Egy apró kis szigetet a gyarlóság tengerében, hogy aztán békében evezhessek tovább még távolabbi kikötők felé.