Szombaton (március harmincadikán) huszadik alkalommal tüntettek a sárgamellényesek. Amikor tavaly novemberben berobbantak a francia politikába, háromszázezren voltak és a közvélemény kétharmada rokonszenvezett a mozgalommal. Manapság harminc-negyvenezer embert, azaz tízszer kevesebbet mozgósítanak, a rokonszenvezők aránya pedig 50 százalék alá esett.
A lázadássá alakuló elégedetlenséget egy viszonylag jelentéktelen intézkedés (a gázolaj árának emelése, környezetvédelemre való hivatkozással) váltotta ki, ehhez járult a gazdagok vagyonadójának eltörlése és a nyugdíjasokra hárított adóteher elleni tiltakozás. Nem célom eldönteni: a kormánynak, a tüntetőknek vagy a spontán tiltakozást gyorsan manipuláló politikai pártoknak van-e igaza. A magyar elemzők nagy része megelégszik azzal, hogy Macronra és a francia elnök elődeire neoliberális címkét ragaszt, végletesen leegyszerűsítve egy többgyökerű, bonyolult jelenséget.
Állam által magára hagyott
A francia jóléti modell alapjait a II. világháború előtt Léon Blum népfrontos kormánya rakta le, majd a felszabadulás után több lépcsőben alakult ki. A negyvenes évektől a hetvenes évekig, a három dicsőséges évtizednek (les trente glorieuses) nevezett időszakban teljesedett ki, de az új évezred hajnalán, elsősorban a globalizáció hatására válságba jutott. Mind a jobbközép elnökök (Giscard, Chirac, Sarkozy) mind a szocialista Hollande megkísérelték a hagyományos iparágak hanyatlását, az egyre terjedő munkanélküliséget liberális és keynes-i eszközök keverékével visszaszorítani – sikertelenül. Macron ezt a helyzetet örökölte és részben új receptekkel próbálkozik. Egyelőre halvány ideológiáját haladóként (progressiste) határozza meg, célja egy új jóléti állam megteremtése.
A politikai struktúra átalakulása sem Macronnal kezdődött. A kommunista párt a Szovjetunió felbomlásával párhuzamosan leépült, mára jelentéktelenné vált. A szocialista párt klánjai több energiát fektettek egymás megsemmisítésébe, mint a kormányzásba, Sarkozy jobbközép pártja csak követte példájukat. A növekvő munkanélküliséggel a szakszervezetek is egyre erőtlenebbé váltak. Ezzel a mindenkori hatalom, a választók (és nem választók) közötti közvetítő szervek, ha nem is szűntek meg, gyengék, gyakran láthatatlanok maradtak.
A mozgalom kirobbanása és felszínen maradása a politikusokat és az elemzőket egyaránt meglepte, máig nem tárták fel a mozgalomban résztvevők motivációt. Annyit tudni, hogy a sárga mellények viselőit sem az osztálystruktúra, sem a regionális megoszlás nem különbözteti meg a francia társadalom más rétegeitől. Az üzemanyag-adó emelése azért válthatott ki heves reakciót, mert a nagyvárosok perifériájára szorult, a lakbéreket és/vagy ingatlanárakat megfizetni képtelen rétegeket sújtotta. Ennél is többet mond a felmérés, amelyből kiderül, hogy a sárgamellényesek kiszolgáltatottnak, az állam által magára hagyottnak érzik magukat, ugyanakkor rendkívül bizalmatlanok a hivatásos politikusokkal és a pártokkal szemben.
Tudatos szervezetlenség
Ez teszi érthetővé, hogy az immár négy hónapja tartó tiltakozásokat elsősorban a tudatos szervezetlenség jellemzi. Elutasítanak minden szervezett formát, nincs ismert vezetőségük, se szóvivőjük, nincs aki bejelentse tüntetéseiket, a pártoktól és a szakszervezetektől eltérően nincs rendezőgárdájuk se, a tüntetésekhez csatlakozó vandálok tetteinek következményeit nem vállalják. Az utóbbi időben, a "hagyományos" pártokhoz hasonlóan klánosodtak, a különböző csoportok sértegetik, rágalmazzák egymást. Az eredmény: noha kezdetben a teljes népesség kétharmada rokonszenvezett velük, egyetértett követeléseikkel, az európai parlamenti választásokon csak 4 százalék támogatná listájukat.
A mozgalom legsúlyosabb terhe az utcai erőszak megjelenése. Franciaországban a tüntetés alkotmányos jog, a legkülönbözőbb szervezetek élnek vele. A tüntetések gyakran hangosak, de békések, atrocitásokra a legritkábban kerül sor (1968 májusában milliók vettek részt a tüntetéseken, amelyeknek egyetlen, balesetben elhunyt áldozata volt). A rendőri ellenlépések is általában visszafogottak voltak. A sárgamellényesek tüntetéseit a legelsőtől kezdve a rombolás jellemzi. Eleinte "csak"utcai tárgyakat, lámpákat, buszmegállókat törtek össze, de néhány hét után a számukra a kapitalizmust képviselő McDonald’s éttermek, a pénzautomaták, a bankok, majd mindenféle üzletek, még a szatócsboltok kirakatai is sorra kerültek. Később egy - az államhatalmat képviselő - prefektúrát is felgyújtottak, egy minisztérium kapuját úthengerrel törték be. Az autópályákon felállított radarok többségét használhatatlanná tették, a fizetőkapukat megrongálták.
Ezeket a jelenségeket nagyon nagy jóindulattal periferikusnak is tekinthetjük, mert a tüntetők töredéke követte el, a közvélemény azonban a mozgalom terhére írta. Jóval súlyosabb a feketébe öltözött, maszkot viselő bűnbandák megjelenése. Általában a tüntetők utolsó soraiban rejtőznek, kirakatokat törnek be, kirabolják az üzleteket. A sárgamellényesekkel ellentétben jól szervezett és felszerelt csoportokat képeznek. A sárgamellényesek képtelenek és nem is hajlandók saját rendezőgárdát felállítani, a rendőrség általában késve érkezik.
Négy hónap óta nemcsak a Diadalív környéke és a Champs-Élysées válik hétvégeken csatatérré, de a nagyobb, ún. regionális fővárosok után már a kisebb városok főutcái is könnygázzal telnek meg, lángolnak az üzletek, a járda az összezúzott kirakatok törmelékével terített. A politikai szélsőségek is kihasználják a ritkán visszatérő alkalmat. A tüntetéseken szaporodnak az antiparlamentáris jelszavak, a kétharmados többséggel megválasztott államfő távozását követelő transzparensek. A 30 százalékon álló Marine le Pen arányos választási rendszerért áhítozik. Két héttel ezelőtt Alain Finkielkraut akadémikust néhány sárgamellényes inzultálta, de a zsidózásból kijutott a mozgalom egyik (vöröshajú) kezdeményezőjének is.
A közvélemény az életszínvonalat, vásárlóerőt illető követeléseiket jogosnak, kielégítésüket lehetségesnek tartja. Bármilyen oldalról közelítjük meg a politikát, botrány, hogy a világ ötödik gazdaságában kilencmillió ember, a lakosság mintegy 15 százaléka él a nyomorküszöb alatt. Macron gyors intézkedéseit, mint a minimálbér 100 eurós emelése, elégedetten fogadták, de strukturális változások nélkül a nyomor újratermelődik.
Jóval veszélyesebbek a valószínűleg kívülről súgott politikai követelések: az eddig a köztársasági elnök jogkörébe tartozó népszavazás rendszeresítése, a képviselők visszahívhatósága és a szavazatarányos választási rendszer. Külön-külön mindhárom ötlet megvalósítható, együttesen az V. köztársaság végét, kormányozhatatlanságot jelentenének és utat nyithatnak a nemzetmentő diktátorjelölteknek.
Új utakat keresnek?
Az elnök és a kormány ellenlépésként "nagy vitasorozatot" kezdeményezett. Macron és Édouard Philippe miniszterelnök költséget és fáradtságot nem kímélve bevetették magukat. Polgármesterekkel, regionális képviselőkkel, egyetemistákkal, nyugdíjasokkal találkoztak, most, a vitaidőszak végén a több százezer követelés és ötlet feldolgozása folyik. Objektív, mindenre kiterjedő elemzést és rövidtávon megvalósítható javaslatokat ígérnek. Úgy is mondhatnánk, elismerték, hogy az elmúlt két év kormányzási gyakorlata nem fedte választási ígéreteiket, új utakat, új módszereket keresnek.
Figyelemreméltó, hogy a négy hónapja tartó feszültségből se a fölényes többségben lévő kormánypárt, se a sokszínű ellenzék nem húzott hasznot. Macron személyes népszerűsége jóval elmarad attól, amit választási győzelmekor mértek, de a centristákkal szövetkező "elnöki párt" még mindig vezet. Se a három részre szakadt szocialisták, se a szélsőjobbra kacsintó republikánusok nem emésztették meg vereségüket. Új eszmék híján megelégedtek új, meglehetősen halvány politikusok kiállításával. Macron továbbra is tartja magát a "se nem bal, se nem jobb" elvéhez, de a meghirdetett haladó (progressiste) ideológiának és az ígért új jóléti államnak még körvonalai sem látszanak.
Kevés vigasz, hogy a hagyományos szociáldemokrácia bukásában magával rántotta a hagyományos neoliberalizmust is. A globalizáció nem vita tárgya, (majdnem) befejezett tény. Az ázsiai és afrikai migrációs hullámokat rendőri intézkedésekkel fékezni lehet, megállítani nem. A munkanélküliség valamit csökkent, de még mindig a kétszerese a szomszéd németországinak. Végül: hogyan lehet értelmezni azon milliók szavát, akik beszélni se tudnak?
Az elnök két közeli tanácsadója lemondott, hogy az új rend új ideológiáját kidolgozza. A kísérlet közhelyekbe fulladt. A közelgő EP-választáson mind a szocialisták, mind a republikánusok listáját politikusok híján filozófusok vezetik. Sárga mellény helyett Szókratész és Platón tógája? Két és félezer évvel ezelőtt a demokráciát a "harminc zsarnok" uralma követte!
