Jaj, cica…

Na tessék. Itt ülünk megint egy politikai operett nézőterén, épp a darab közepén, amikor még nem lehet tudni, kit választ a végén a primadonna. A jelmezek színpompásak, a tánclépések egyre gyorsabbak, nagy a pergés-forgás. Izgulhatunk, hogy a fináléban Orbán mégiscsak a néppárti Weber karján találja-e meg a boldogságát, vagy enged igazi vonzalmának, és Matteo Salvinival lép politikai frigyre. Most ott tartunk, hogy Milánóban készül zászlót bontani egy új, szélsőjobboldali pártszövetség. A daliás Matteo, aki már korábban is epedező pillantásokat váltott Viktorral, meg is hívta őt magához. Épp, ahogy a „Csókos asszony”-ban: „Van a Bajza utca sarkán” (pontosabban Milánóban) „egy kis palota,/ Kisasszony, ha boldogtalan, jöjjön el oda!/ A kapuja mindig tárva, a gazdája Magát várja,/ Szép kisasszony, jó kisasszony, jöjjön el oda!” 
De akármennyire drukkol a nézőtér egy része, ő még nem mehet. Nemcsak hogy nem kisasszony, hanem másnak van elkötelezve. A Néppárt, ugyebár. Még akkor is, ha Salviniékhoz húzza a szíve. („Te más világban,/ Én más világban,/ De híven őrzöm képedet” - mint a Bob hercegben éneklik.) Viszont a német multik legalább olyan fontosak, mint a szív szava, nem jó szakítani a CDU-val és így a Néppárttal sem. Meg aztán a legújabb felmérések szerint mégiscsak a Néppárt marad az Európai Parlament legnagyobb frakciója. Várni kell, megnézni, mit hoz a választás. Ezért Salvini, aki komolyan vette a magyar miniszterelnök bókjait, hiába invitálja lelkesen kapcsolatuk elmélyítésére, („Gyere, csókolj meg szaporán tubicám,/ Ha megfőztél, most megegyél, de meg ám!”), a válasz egyelőre nyugalomra int. Elvégre a Lili bárónőben is így folytatódik a dal: „Türelem nagy kincs…”
Ez persze kicsit megzavarta a közönséget is: nem tudja, most kinek kell tapsolni. Aki a Fideszre szavaz, annak fogalma sincs, melyik frakciót erősíti. Ráadásul a dolgok jelenlegi állása szerint könnyen lehet, hogy egyben annak a Webernek az elnökségére is szavaz, aki eddig az intrikus szerepét játszotta. A kormánysajtó lenyűgözően gazdag stiláris eszköztárral jellemezte: „farizeus”, „szarjankó” (bocsánat), „nem egy jobboldali karakter, ez egy nyálkás valami”, sőt „szúnyogcsődör”. Utóbbiról nem tudom pontosan, milyen lehet, de hogy nem dicséretnek szánták, az biztos. Gulyás mégis azt mondja a kormányszóvivőin, hogy még mindig ő a legelfogadhatóbb jelölt. Igaz, a másodszereposztásban Kovács Zoltán nem kötelezte el magát ennyire, ő kerek-perec a képünkbe vágta, hogy tudja fene, melyik frakcióban lesznek majd. Hiszen a fogadásokon is - érvelt - az ember először megnézi, mi minden van a svédasztalon, és csak aztán választ. Ez ugyan nem utal túlságosan értékelvű magatartásra, de azt eddig is tudtuk, hogy a Fidesz a közös asztaloknál nemigen szokott gátlásosan éhen maradni. 
Csak sajnos még nem lehet világosan látni, ki testesíti meg a tálon a libamájat, a Néppárt-e vagy Salvini. Manapság mindenre annyi aszpikot meg zöldségdekorációt tesznek, hogy alig lehet felismerni.

Pedig Salvinit meglátni és megszeretni tavaly egy pillanat műve volt. „Ő az én hősöm” - mondta róla Orbán, és ez nem idézet megint egy operettből, hanem komoly. Amint kormányra jutva eleresztette az első idegenellenes tirádáit, rögtön sietett is találkozni vele. „Olyan volt, mint egy sikeres első randi” - jellemezte a CNN. A felek nem győzték kifejezni kölcsönös rokonszenvüket. Épp csak hogy nem énekeltek duettet: „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád!” Salvini csöpp kis szájából t.i. Orbánéhoz kísértetiesen hasonló ötletek pattantak elő: „új stadionokra van szükség minden olasz városban”. „Magyarország megmutatta, hogy a családnak kell a kormánydöntések középpontjában állnia”, a meleg párok viszont nem család. „Elég volt a pénzügyi világ és a migráció diktatúrájából!” 
Az világos, hogy Salvininak miért kell az új pártszövetség. Nemzetközi vezető szerepre tör, hogy annak a hátán otthon hamarább kapaszkodjon fel a belügyminiszteriből a miniszterelnöki székbe. Orbán több lehetőséget is lát az új barátokban. Milánóba ugyan nem megy el, hivatalosan nem üzent, de Kövér Lászlót még az esemény előtt odaküldte. („Egy rózsaszál szebben beszél,/ Mint a legszerelmesebb levél.”) Nos, a rózsaszál, azaz a házelnök megpendítette, hogy Salvini Ligája, amellyel „jelentős a nézetazonosság”, akár egy megújuló Néppártba is beléphetne, oldva Orbán elszigeteltségét. A másik variáció, szintén arra az esetre, ha a Fidesz a Néppárt tagja marad, kierőltetni a fordulatot a szövetségi politikában: az Európa-barát középpártokkal, a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal vagy zöldekkel való együttműködés helyett koalíció az integrációellenes jobbszéllel. Végül, ha a Fidesz kívül találja magát a Néppárton, Salviniék ölelő karjaiban még mindig puhára eshet. Legfeljebb úgy tesz, mintha önként váltana partnert: „Te, cica, csak üzenj be,/ Érted kiugrom, cicám!”
Lesz, aki örül majd ennek, mert boldog finálénak véli. És lesz, aki látja a függöny legördülését, az elsötétült színpadot, és siratja a végzetesen elrontott előadást. Jaj, cica…
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.04.06. 10:18

Ab-szurd sziget

Valahol az Üveghegyeken túl, az Óperenciás tengeren volt egy apró földdarab, melyet a bennszülöttek Ab-szurd Szigetnek neveztek el. A mesebeli ország lakóinak igen jelentős része halászatból élt. Gyakran ütött-kopott hajókon szálltak szembe a folyton változó tenger áramlatokkal, és lehet, hogy a globális felmelegedés volt az oka, de a szél is mindig szembe fújt. A cseppet sem ideális adottságok ellenére itt is igaz volt, hogy „navigare necesse est” – vagyis hajózni szükséges, hiszen halat fogni a szárazföldön nemigen lehetett. A zord körülmények és a technikai hiányosságok eredőjeként sajnos nem volt ritka a baleset, és minden nemzetközi összevetésben igen magas volt a sziget halászainak halálozása. Mit tehetett a sziget amúgy mindenki által szeretett törzsfőnöke? Vizsgálóbizottságot állított fel a tűrhetetlen helyzet okainak tisztázására. Az Árgusszemű Szakértők – vagy röviden csak ÁSZ – csapatai gyorsjáratú zsebcirkálóikon körbe cikáztak a sziget felségvizein, egyetlen öböl vagy rejtett lagúna sem maradt feltáratlan előttük. Megállapításaik nagyon kemények voltak. Anarchia, káosz uralkodik – állapították meg. Gyakorlatilag egyetlen halászbárkán sem tartották be a szabályokat, és ezzel a halászok az „ősbűn” elkövetői lettek. Javasolták is, hogy lökjék vízbe azonnal a bűnösöket, amivel mindenki egyet is értett volna, csak az volt a baj, hogy akkor meg nem lett volna, aki halászik. Másrészt voltak, akik némi jártasságot szereztek a Biblia tanulmányozásában, és megpróbálták elmagyarázni, hogy mi is az az „ősbűn”, és hogy ez aligha ide illő jelző, de lehurrogták az okoskodókat azzal, hogy bár a vérfarkasnak sincs semmi köze a véradáshoz, ennek ellenére elég ijesztően hangzik ahhoz, hogy ezzel a szófogadatlan gyerekeket el lehessen rettenteni a rosszalkodástól. Így aztán maradt az „ősbűn” jelző, és azt is eldöntötték, hogy a halászok fölé halászati felügyelőket fognak kirendelni. Így minden halászbárkából kiemeltek egy halászt, hogy hely legyen a csónakban a halászati felügyelőnek, és előrelátóan azt is előírták, hogy a felügyelők juttatásait – mely alig volt több, mint a halászok átlag jövedelmének a tízszerese – a csökkentett létszámú csónak legénységének kell majd kitermelnie. A felügyelők felügyeltek, a halászok meg halásztak, és persze a változatlanul pocsék felszerelés, a továbbra is szembe fújó szél, no meg a tengeráramlatoknak köszönhetően, aki vízbe esett, az szépen bele is fulladt. A sziget törzsfőnöke nem lehetett maradéktalanul elégedett, ezért most a sziget bölcseiből egy ad hoc bizottságot hozott létre. A bizottság vezetője egy nagy tiszteletnek örvendő vak aggastyán lett, akinek tisztán látását nem befolyásolhatták félrevezető vizuális élmények. A bizottság második tagja, egy ezermester volt, aki mindenhez értett, így nyilván a halászathoz is. A harmadik tag nem is lehetett más, mint a sziget legsikeresebb vállalkozója, aki halfeldolgozásban éppúgy otthon volt, mint a cementgyártásban vagy a turisztikában. A „Bölcsek Bölcsei” – ahogy az ad hoc bizottságot a szigetlakók becézték – egy hét alatt megtalálták a probléma gyökerét, és ez magában hordozta a megoldást is. A „gyökérhiba” a mentőövek hiánya volt. És valóban a halászbárkákon nem volt mentőöv. Ha nem volt, hát elrendelték a sziget alaptörvényében, hogy legyen. Minden halászbárkába ettől kezdve annyi mentőövet kellett elhelyezni, ahány halászt szállított. Kiemelt beruházásként a mentőmellények tervezését a vak aggastyánra bízták, a bizottsági tag ezermester már másnap el is kezdte gyártani a mentőöveket a legsikeresebb vállalkozó cementgyárából származó betonból. A tartós és a sziget nemzeti színeiben pompázó mentő felszerelést a halászok ünnepén adták át a bárkák személyzetének. Az „ősbűnnel” korábban megvádolt halászoknak volt némi aggályuk az ajándék használhatóságát illetően, de szólni már nem mertek. A beton mentőövekkel, no meg a halászati felügyelőkkel és persze a halászokkal megrakott bárkák kifutottak a tengerre. Aztán várták őket estig, de nem jöttek, és másnapra se tértek haza. Azóta próbálja az ÁSZ és a Bölcsek Bölcsei meggyőzni a halászok hozzátartozóit, hogy megint a szél és az áramlatok, no meg a szabályok be nem tartása lehetnek a hibásak. Közben a halászok hiányában már nem jut hal az asztalra. A halászok hozzátartozói, a sziget lakói, de már az Árgusszemű Szakértők, a Bölcsek Bölcsei és a sziget törzsfőnöke is éhezik. Viszont legalább bűntelenek, mert a szabályokat azt betartják, mert Ab-szurd Szigetén ez mindennél fontosabb.

Gyilkosságban is vezetünk

A Nyugat-ellenes fideszes propaganda egyik fő eleme a közbiztonság ottani hiányáról, a nagyvárosokat elöntő erőszakról, a „no go” zónákról szóló rémmese. Ezeket sokszor olyanok is elhiszik, akik nem rokonszenveznek az Orbán-rezsimmel, de úgy gondolják, hogy a terrorizmus fenyegette nyugat-európai országokkal szemben nálunk legalább biztonságban ki lehet menni az utcára, ritka hazánkban a gyilkosság.
A valóság sajnos éppen ennek az ellenkezője. Az EU huszonnyolc tagállama között Magyarországon kiemelkedően magas a gyilkosságok száma. A százezer főre jutó, befejezett emberölések száma hazánkban 2,07, ami az egyik legrosszabb arány az Európai Unióban. Ennél magasabb számot csak a három balti köztársaság, Lettország, Litvánia és Észtország „produkál”. A magyarországi gyilkosságok száma ráadásul a Fidesz uralma alatt nőtt meg nyugtalanító módon. 2010-ben még csak 1,38 volt ez a szomorú mutató. Vagyis Orbán Viktor uralkodása alatt közel ötven százalékkal több honfitársunk lett emberölés áldozata, illetve lett gyilkossá a biztonságosnak hirdetett hazánkban. És a félreértések elkerülése végett: ezek hivatalos adatok, a magyar rendőrség szolgáltatta őket a nemzetközi intézményeknek. Sokféle olyan bűncselekmény van, amelyeket statisztikailag – például lopásnál az értékhatár megváltoztatásával – manipulálni lehet, de a gyilkosságok esetében ez gyakorlatilag lehetetlen.
Érdemes közelebbről is megnézni azokat az országokat, amelyek a Fidesz-média szerint különösen veszélyesek, ahol úgymond „tombol az erőszak”. A szomszédos Ausztriában (0,66 százezer főre) mindössze egyharmada a magyarországinak az emberölések száma. Bár minden halál tragikus, Lázár János rémüldözése ellenére 2016-ban mindössze 57 ember lett gyilkosság áldozata nyugati szomszédunknál. Olaszország számára valóban nagy kihívás a rengeteg illegális bevándorló, de náluk is csak 0,67 a már említett arányszám. Németországban, amelyet a fideszes kormánypárti propaganda szerint elönt az erőszak, ez az arány valamivel magasabb,1, 18, de így is messze alatta van a magyarországinak. Különösen megnyugtató a helyzet Hollandiában, ahol a százezer főre jutó emberölések száma egynegyede (!) a hazainak. (0,55). A szlovák 1,05, a cseh 0,61 és a szlovén 0,48 is messze alacsonyabb, mint a magyar adat. Ez azt is jelzi, hogy nem valamiféle térségünkre jellemző átokról van szó.
Egyértelműen a mai magyar kormányzat gyalázatos társadalompolitikája, a szegénység, az erőszak kultusza áll az emberölések egyre növekvő száma mögött. Miközben az EU egészében folyamatosan csökken a gyilkosságok száma.
Az ellenzéki pártok és a független média gyakran erkölcsileg jogos, de a nagyközönség számára kicsit bonyult témákkal támadja a kormányzatot. Ellenzéki érzelmű ismerőseim is megdöbbentek, amikor megmutattam nekik ezeket a hivatalos, a magyar rendőrségtől származó statisztikai adatokat. Az elvont jogállami elmélkedések mellett érdemes lenne az ilyen mellbevágó tényekkel is szembesíteni a magyar társadalmat.
Szerző
Hegyi Gyula
Frissítve: 2019.04.05. 09:32