Orbán, a szerencsejátékos

Ha egyszer nincs szerencséje valakinek, akkor annak minden visszájára fordul – ezt az idézetet - egyébként Sólem Aléchemtől - csak azért vettem ide, mert azt mondják a politikusok és elemzők, hogy Orbán Viktornak eddig mindig szerencséje volt. 2010 óta szerencsésen alakultak számára a nemzetközi folyamatok; túljutott a világ a nagy gazdasági válságon, pénzbőség árasztotta el a piacokat, és az Európai Unióból is jócskán jutott támogatás. (Nem szívesen sorolnám a szerencsefaktorhoz a hazai történéseket, azokat Orbán kijárta magának, így vagy úgy.)

És az is igaz, hogy a magyar miniszterelnök nem minden sikeres, taktikus vagy eredményes lépését a szerencsének köszönhette: a migrációs probléma közbeszéddé tétele neki vagy tanácsadóinak köszönhetően kamatozott. (Most nem ízlésbeli vagy erkölcsi értékekről beszélek. A politikában sokszor ezeknek csak másodlagos, vagy semmilyen szerep nem jut. )

Most azonban nehéz terepen mozog Orbán, s noha soha nem állt tőle távol a kettős beszéd, az egyszerre kint is lenni, bent is lenni játéka, ezúttal túl nagynak tűnik a kockázat. Jeszenszky Géza volt külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy a kormányfő mindig is egy hazardőr volt, ami azt jelenti, hogy a lépéseit nem a tudatosság határozta meg, inkább a hatalomvágy diktálta ösztönök. De azért ne vitassuk el: ha szerencséje volt is, sokszor elé is ment ennek a szerencsének. Bizonyos konfliktusok vállalásában, úgy vélte, nincs akkora kockázat, mint mások hiszik, és eleddig ebben igaza is volt. Igen ám, de mintha életének ez a szakasza lezárult volna. Hirtelen megszaporodtak az ellenségei, váratlanul azt kell tapasztalnia, hogy mégsem olyan fontos tényező az európai politikában, mint ahogyan azt képzelte magáról.

Manfred Weber a néppárti kétlelkű döntés után mégsem abba az irányba fordult, mint ahogy azt Orbán feltételezte. Az engedékeny közös felfüggesztésből még arra következtetett, hogy az EPP-nek nagy szüksége van rá, de aztán kiderült: Weber a barátkozással többet veszít, mint amennyit nyerhet a Fidesz lojalitásának megszerzésével. És talán maga Orbán is rájött: a szélsőségesek, a nacionalisták násztánca a bukásához vezethet. Talán ezért is döntött úgy, nem vesz részt a milánói szélsőjobb találkozón.

Talán megint jól működnek az ösztönei, és nem száll visszafordíthatatlan járatra. Ha úgy tetszik, megint a szerencséjében bízik, azt reméli, ki tudja húzni a végső döntést a május végi választásokig, akkor pedig újra szabadon irányíthatja a sorsát. Meg a miénket is. Vagyis a hazardőr most úgy ítéli meg, a lapok még nincsenek teljesen kiosztva, még partiban tud maradni. A pókerjátszmában tehát még nem mondott all int, nem tette fel minden pénzét egy lapra. Amivel persze még nem adta fel az Unió ellen folytatott all in war stratégiáját.

Ő változatlanul a totális háborúban gondolkodik, ráadásul úgy, hogy a kockázatot mindig mi viseljük. Az ország. A baj csupán az, hogy ez sehogy sem lehet egy win-win kimenetelű játszma. Ráadásul momentán Orbáné a legkisebb személyes rizikó.