Görnyedő háttal ül a kerek zongora-széken, szájharmonikája élesen sikít a berlini Mercedes-Benz Arena nézőterének sötétjébe. Porszínű haja sűrű. Fehér, csillámokkal hímzett kabátjának egyik zsebében ott a fél huszadik század, a másikban Nobel-díj. Magánya betölti a teret.
Egy percig sem tart a bűvölet: a király szólójához csatlakozik a szürkeruhás kíséret, és dobseprűvel meg mandolinnal emlékezteti a közönséget, hogy az élet nem állt meg a hatvanas években: Bob Dylan máig is dolgozik és alkot, és eszében sincs nosztalgia-koncertet tartani.
Sokan nem azt kapták, amiért jöttek: amikor kedélyeskedve, lendületes léptekkel elmentek az aréna bejáratától nem messze Dylan-dalokat éneklő-gitározó, kimódoltan szakadt öltözetű hobó mellett (miért is álltak volna meg hallgatni, amikor ők az igazihoz jöttek), arra számítottak, hogy a színpadon majd dühöt látnak és hallanak: útkeresést, gőgös szerelmi vallomást, kíméletlen számonkérést vártak. Erre ott találják a lánglelkű polgárjogi mozgalmárt zongora mögött ülve bluesba oltott szalon-dzsesszt játszani.
Kivetítő nincs, ezért az a hatezer ember, aki nem az első húsz sorba váltott jegyet, erősen hunyoroghat, ha látni akarja, mi történik a színpadon. Aztán időnként megkönyörül a konzervatív ős-rajongókon is, és erős hangján elénekli – nyilvánosan pontosan kétezerötvenedjére – a Like a Rolling Stone-t, a Highway 61 Revisited-et, ráadásként pedig a Blowin In The Windet; de úgy, hogy aki nem tudja a szövegüket, biztosan nem ismeri fel őket.
De hát hogyan is játszhatná, amit ötven évvel ezelőtt, mikor már semmi sem érvényes abból, ami akkor volt? A hidegháborúnak vége, a feketék és a fehérek egyenlők, ő pedig bőven elmúlt húsz. Most az It ain’t Me Babe sem dölyfösen keserű, hanem türelmesen magyarázó: olyan, mint amit egy majd’ 78 éves férfi mond. Nem azért köphetné szembe magát, amiért „elpuhult”: az lenne méltatlan, ha a régi világrend forradalmi dalaira akarná magát visszatapsoltatni. Nem baj, ha nem tetszik.
Valaki viszont biztosan minden Bob Dylan-koncert után pontosan azt kapja, amit keresett. A másfél órával azelőtt még magányosan pengető utcazenész jól felismerte a piaci rést: a műsorról kijövet több százan gyűlnek össze körülötte, és felszabadultan harsogják vele azokat a dalokat, amiket addig hiába vártak.
Bob Dylan-koncert
Berlin, április 4.
Bécs, Wiener Konzerthaus
április 16., 17.
