Akit nem lehet vitrinbe zárni

Publikálás dátuma
2019.04.09. 10:00
-
Fotó: FRED TANNEAU / AFP
Bob Dylan idén is körbezenéli Európát: április 4-én Berlinben játszott, 16-án és 17-én pedig Bécsben lép fel.
Görnyedő háttal ül a kerek zongora-széken, szájharmonikája élesen sikít a berlini Mercedes-Benz Arena nézőterének sötétjébe. Porszínű haja sűrű. Fehér, csillámokkal hímzett kabátjának egyik zsebében ott a fél huszadik század, a másikban Nobel-díj. Magánya betölti a teret. Egy percig sem tart a bűvölet: a király szólójához csatlakozik a szürkeruhás kíséret, és dobseprűvel meg mandolinnal emlékezteti a közönséget, hogy az élet nem állt meg a hatvanas években: Bob Dylan máig is dolgozik és alkot, és eszében sincs nosztalgia-koncertet tartani. Sokan nem azt kapták, amiért jöttek: amikor kedélyeskedve, lendületes léptekkel elmentek az aréna bejáratától nem messze Dylan-dalokat éneklő-gitározó, kimódoltan szakadt öltözetű hobó mellett (miért is álltak volna meg hallgatni, amikor ők az igazihoz jöttek), arra számítottak, hogy a színpadon majd dühöt látnak és hallanak: útkeresést, gőgös szerelmi vallomást, kíméletlen számonkérést vártak. Erre ott találják a lánglelkű polgárjogi mozgalmárt zongora mögött ülve bluesba oltott szalon-dzsesszt játszani.   

(A maga arrogáns módján) nem hagy kétséget afelől, hogy zenélni jött, nem szórakoztatni: pontosan kezd, be sem mutatja az együttes tagjait, hanem egyetlen felesleges szó nélkül eljátssza az utóbbi 15 éve legjobb számait.

Kivetítő nincs, ezért az a hatezer ember, aki nem az első húsz sorba váltott jegyet, erősen hunyoroghat, ha látni akarja, mi történik a színpadon. Aztán időnként megkönyörül a konzervatív ős-rajongókon is, és erős hangján elénekli – nyilvánosan pontosan kétezerötvenedjére – a Like a Rolling Stone-t, a Highway 61 Revisited-et, ráadásként pedig a Blowin In The Windet; de úgy, hogy aki nem tudja a szövegüket, biztosan nem ismeri fel őket. De hát hogyan is játszhatná, amit ötven évvel ezelőtt, mikor már semmi sem érvényes abból, ami akkor volt? A hidegháborúnak vége, a feketék és a fehérek egyenlők, ő pedig bőven elmúlt húsz. Most az It ain’t Me Babe sem dölyfösen keserű, hanem türelmesen magyarázó: olyan, mint amit egy majd’ 78 éves férfi mond. Nem azért köphetné szembe magát, amiért „elpuhult”: az lenne méltatlan, ha a régi világrend forradalmi dalaira akarná magát visszatapsoltatni. Nem baj, ha nem tetszik.  
Valaki viszont biztosan minden Bob Dylan-koncert után pontosan azt kapja, amit keresett. A másfél órával azelőtt még magányosan pengető utcazenész jól felismerte a piaci rést: a műsorról kijövet több százan gyűlnek össze körülötte, és felszabadultan harsogják vele azokat a dalokat, amiket addig hiába vártak. Bob Dylan-koncert Berlin, április 4. Bécs, Wiener Konzerthaus április 16., 17.  
Témák
Bob Dylan

Elegancia és manír: egy díva álmai

Publikálás dátuma
2019.04.08. 20:54

Chrysta Bell, az alkotótárs kilépett David Lynch árnyékából.
David Lynchnek többé-kevésbé leáldozott. Már ami a filmrendező zenei hatásait illeti legutóbbi múzsájára (a jelző lefordítva azt jelenti: az ő köpönyegéből bújt elő). Mind a pénteken megjelent vadiúj nagylemez (Feels like Love), mind a vasárnap esti koncert fényesen bizonyította: Chrysta Bell, ez a nem mindennapi szépségű, fotómodellnek is szemgyönyörködtető texasi énekesnő kilépett Lynch árnyékából, autoriter művész, saját zenei világgal. És ez már nem dream pop, vagy a Julee Cruise-t középpontba állító Twin Peaks-filmzene világa, sokkal inkább elektropop, abból is a majdnem rock, majdnem kísérletező fajta, amibe a ’80-as évek new wave és dark hatásai éppúgy szerepet kapnak, mint a hasonlóan slágeres ’90-es évekbeli svéd-amerikai dance floor hangzás. (Helyenként pedig Sophie Ellis-Bextor vagy a James Bond-filmzenefőcímet (The World is not enough) éneklő Garbage-énekesnő, Shirley Manson nagyívű dallamai jutottak eszembe…) Aki tehát azért látogatott el vasárnap este a városligeti szórakozóhelyre, hogy egy buja hangú, mély orgánumú énekesnő (aki színészként Tamara Preston FBI-ügynökként tűnt fel a Twin Peaks 3. évadában) sötéten érzéki, kicsit kéjes (majdhogynem perverz), ugyanakkor pszichedeliája mellett sem rémisztő zenéjét hallhassa, némileg meglepődhetett, hogy a háttérvászonra vetített szürreálliák előtt micsoda műfaji kavalkád ostromolja a hallójáratait. Ugyan a Lynchcsel közös másfél lemezről (This Train, 2011; Somewhere in the Nowhere, EP 2016) is felcsendült néhány tétel, de az amúgy varázslatosan álomszerű dalokon kívül a jóval poposabbak-slágeresebbek domináltak, azaz szükségszerűen is a legutóbbi két lemez, a We Dissolve és a friss Feels like Love számai (Tonight we rise, Devil inside me, 52 Hz, Half Asleep stb.). Értelemszerűen eltérő hangzással a lemezétől, hiszen itt, ahogy egy élőzenei koncerten szokás, a pőre gitár, basszus és dob határozta meg a hangképet – amit azért effektekkel és samplerrel felhizlaltak kissé. A ráadással másfél órára kikerekedő koncert nagyon is életerős, élvezetes zenét mutatott, egy kiváló hangformában lévő, a figyelmet abszolút mértékben magára vonni tudó dívával. (Aki érdekes módon, miközben énekli a dalait, teljességgel őszintének hat úgy mimikailag, mint az indiai tánc- és jógapózokat idéző, kifinomultan és távolságtartóan elegáns mozdulataival, ám a köztes, konferálós percekben a kedvessége bicskanyitogatóan maníros.) Összességében szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen eddig minden egyes nagylemezét bemutató európai turnéján (korábban: 2012, A38; 2017, Dürer-kert) ellátogatott hozzánk, így tulajdonképpen élőben követhetjük zenei kalandozásait, kacskaringóit. Most ráadásul a műcsarnokbeli David Lynch Kis történetek című fotókiállítással konstellációban. 
Szerző
Témák
David Lynch

Meghalt György István

Publikálás dátuma
2019.04.08. 14:34

Fotó: Népszava
A Balázs Béla-díjas filmrendező kilencvennégy éves korában hunyt el.
Kilencvennégy éves korában meghalt György István Balázs Béla-díjas filmrendező – közölte a Magyar Filmművészek Szövetsége hétfőn az MTI-vel. Közlésük szerint György István rendezőt a Magyar Filmművészek Szövetsége saját halottjának tekinti. György István pályafutása során 204 rövidfilmet, illetve hosszú ismeretterjesztő és dokumentumfilmet, 4 rövid játékfilmet és 3 játékfilmet készített. Filmjei közül 36 részesült külföldi és magyarországi fesztiválokon elismerésben. György István 1953-ban diplomázott filmrendezőként a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Több novellát is írt, amelyeket elsősorban a rádióban olvastak fel. Andrej Rubljov ikonfestőről 1972-ben könyvet írt, ami a Képzőművészeti Kiadó gondozásában magyar, lengyel, és francia nyelven jelent meg. Vezetésével – Gerhardt Pál és Markos Miklós rendezővel – 1958-ban hozták létre a Balázs Béla Filmstúdiót. 1960-ban szervezte meg az első hazai filmfesztivált, a rövidfilmek seregszemléjét, amely Miskolc városnak három évtizedig az egyik legfontosabb rendezvénye volt. Ezét megkapta a Miskolc Díszpolgára címet. 1970-től 1979-ig a Népszerű-tudományos Filmstúdió vezetője volt. 1985 és 1989 között az AICS, a Nemzetközi Tudományos Filmszövetség elnökségének tagja, majd az ismeretterjesztő filmes szekciójának vezetője volt. 2000-től kilenc évig vezette az Uránia Filmműhelyét, majd 2009-től megszűnéséig az ArtMentor Alapítvány alapító tagjaként és vezetőjeként tevékenykedett. 1968-ban Balázs Béla-díjat, 1969-ben SZOT-díjat kapott. Sokirányú tevékenységét 1975-ben Érdemes Művész címmel, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrendjével ismerték el. A 37. Filmszemlén életműdíjban részesült 2006-ban. 
Szerző
Témák
György István