Létezik még kiút? – Először játszották Magyarországon Schilling Árpád bevándorlódrámáját

Publikálás dátuma
2019.04.11. 11:20

Fotó: Bíró Márton
Schilling Árpád rendezésében az EXIT nem ítélkezik, de amit mutat, azzal felzaklat, nem hagy nyugodni: bűneinket, előítéleteinket, kiszolgáltatottságunkat vágja a képünkbe.
Schilling Árpád két évvel ezelőtt rendezte meg Temesváron az EXIT című előadást, de Magyarországon csak most láthatták először a nézők Szegeden, a Rekamié Regionális Kamaraszínházi Fesztiválon. A történet főszereplői bevándorlók. Szerbek, románok, magyarok. A kijáratot keresik egy használaton kívüli színházépületben bezárva, valahol Nagy-Britanniában. Az előadás gyakorlatilag egy üres térben játszódik, csak az emberi viszonyokra kell figyelnünk, azok változására. Tizenketten. Különböző nemzetiségűek, egymáshoz is különböző viszonyok fűzik őket. Van, aki a fiával, más a testvérével, vagy éppen a feleségével érkezett. Ma, amikor mindennap ömlik a különböző médiumokból, illetve a hatalmon lévő politikusok kampánybeszédeiből a migránsozás, igencsak aktuális problémafelvetés. Kik is a bevándorlók, mit akarnak, mire van egyáltalán esélyük?
Schilling előadásában – amelyben mindenki a saját nyelvét használja, illetve a színészek is a saját nevükön szerepelnek – elsősorban az rajzolódik ki, hogy miként hat egy ilyen helyzet egy közösségre. Mit kezdenek a bűneikkel, az előítélteikkel, a vágyaikkal, az álmaikkal. Lehet-e egyáltalán még jövőképük? Olyan az egész, mint egy laboratórium, mint egy kísérlet, aztán kiderül, hogy a zsigerek, az ösztönök működnek leginkább. Mindenkiből az bújik elő, ami legbelül van. Nincs veszítenivaló, mindenki a túlélésre játszik.
Az előadásban meghatározó, hogy a színészek miként hatnak egymásra. Nincs ugyanis szigorú darab, érezhetően improvizációk, helyzetgyakorlatok uralták a próbákat, amelyből megszületett a végső történet. Úgy is mondhatjuk, hogy Schilling bezárta egy térbe a magyar, román és szerb színészeket, aztán lesz, ami lesz. Összességében, bár a sztori rendkívül töredezett, mégis egy erős atmoszférájú, karakteres színészi játékot mutató előadás született.
Meghatározó, hogy három színház, a temesvári, az aradi és a zombori teátrum koprodukciójában jöhetett létre az EXIT. A színészek is ezekből a színházakból érkeztek. Schilling számára egy ilyen szituáció inspiráló. Sok váratlan, előre nem kiszámolható történéssel kell szembenézni és ez érezhető az előadáson, amit többfelé játszanak, de praktikusan, egyeztetési okokból is, ritkán kerül színre. A hónap végén Brüsszelben látható majd.
Az EXIT szereplői közül van, aki megtalálja a kijáratot, és van, aki nem. A darab befejezése inkább költői, mint egyértelmű. Talán nem véletlen. A szereplők kiszolgáltatottsága, otthontalansága, kitaszítottsága és ebből eredően eszközzé válása, hatalmas felkiáltójelként hasít bele a másfél óra játékidőt követően a tudatunkba.   *  Infó
Schilling Árpád, Láng Annamária: EXIT Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Szereplők: Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Csata Zsolt, Éder Enikő, Mátrai Lukács Sándor, Tokai Andrea, Vass Richárd, Andrei Elek, Carmen Vlaga-Bogdan, Ninoslav Đorđević, Branislav Jerković, Dragana Šuša Rendező: Schilling Árpád Rekamié Fesztivál, Szeged, Kisszínház

Határon túliak a Rekamién

A szegedi teátrum új vezetése rögtön egy újdonsággal állt elő. Mégpedig a kamaraszínházi fesztivált új névvel és új tematikával ruházta fel. A Rekamié Fesztiválra határon túli magyar színházak magyar szerzők műveiből készült előadásait hívtak meg. A temesvári mellett újvidéki, zentai és nagyváradi produkció látható a szombatig tartó mustrán.

Szerző

Versek tiszta forrásánál – a költészet napját ünnepeljük

Publikálás dátuma
2019.04.11. 09:17

Fotó: Shutterstock
Arany János, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Eduard Mörike és Nemes Nagy Ágnes a Népszava ünnepi összeállításában.
Immár 55 éve ünnepeljük a magyar költészet napját április 11-én, József Attila születésnapján. 1964-ben Ferenczy Noémi gobelin-tervének kék alapból kiemelkedő terrakotta Múzsájával hirdették oszlopokon, villamosokon és buszokon az első, különleges alkalmat, amely azóta hagyománnyá vált. Ilyenkor hivatalos állami megemlékezések, irodalmi estek, költőversenyek zajlanak, kultúrházi pódiumok és iskolai színpadok adnak helyet szavalóversenyeknek, közterek perceit színesítő flashmoboknak, de készült már tizennégy magyar költő szonettkoszorúja is Weöres Sándor Hála-áldozat című szonettjének két-két megadott sorából. Sokunk közösségi oldalait ma közeli és távoli ismerősök kedvenc versei lepik el, kizökkentve olvasóikat a hétköznapok valóságának fogságából. Tavaly ebből szemezgettünk, idén a hazai kulturális élet öt meghatározó szereplőjét kérdeztük arról, hogy melyik a kedvenc verse. Volt, aki német művet választott, és volt, aki nem azt a költőt említette, akit evidensnek gondolnánk, de Bukta Imre, Divinyi Réka, Fischer Iván, Jordán Tamás és Juhász Anna is megkísérelte a lehetetlent: kiválasztani egyet a tengernyi kínálatból. 
Bukta Imre Munkácsy Mihály-díjas képzőművész Kassák Lajos: A forrásnál Ami fiatalon megérinti az embert, az gyakorta sokkal inkább beleég a lelkébe, mint az, amivel negyven-ötvenéves korában találkozik. Nekem ilyen Kassák Lajos (1887–1967) A forrásnál című verse, amit tizenhét-tizennyolc éves koromban ismertem meg. Nem avantgárd vers, nagyon letisztult, tiszta gondolatokkal. „Valaminek a keresése, ami nincs. Érzem, itt valahol csobog a tiszta forrás.” Mostanában is többször emlegettem.

Kassák Lajos: A forrásnál

Meghalnék ha mernék élnék ha megengednék. Hol innen hol túl bolyongok a világban akár egy bolond pedig eszemnél vagyok. Semmi kétség.
 
Egy pillantás a hídról. Egy kiáltás a toronyból.
 
Átok ez a folytonos jövés-menés összecsuklás türelmetlenség. Valaminek a keresése ami nincs. Szemem lecsukódása az előtt akit szeretek. De ne szánjatok nem kérek semmit.
Saját magam áldozata vagyok. Megölöm és ujjá szülöm önmagam fáradhatatlanul.
De hová jutok így. Érzem itt valahol csobog a tiszta forrás.
Fáradt lábaim Verjetek gyökeret.

Divinyi Réka Balázs Béla-díjas forgatókönyvíró, a Filmszakmai Döntőbizottság tagja Arany János: Vörös Rébék Soha nem értettem igazán, Arany János (1817–1882) miért nem kamatoztatta színműíróként is kivételes tehetségét. Vándorszínész múltja és drámafordításai azt bizonyítják, vonzódott a színházhoz, balladái pedig erős drámai érzékről tanúskodnak. Ő lehetett volna a magyar Shakespeare. Egyik kedvencem tőle a Vörös rébék, melyben annyi feszültséggel, balsejtelemmel és olyan erős képekkel, már-már filmszerűen meséli el Pörge Dani tragédiáját, hogy szinte egy misztikus thriller pereg a szemünk előtt.

Arany János: Vörös Rébék

"Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült -"[*] Tollászkodni, már mint varju, Egy jegenyefára űlt. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár! Ő volt az, ki addig főzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát. De most bezzeg bánja már, Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess, madár! Pörge Dani most őbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess, madár! Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: "Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár." Rebi néni mondja: kár! Hess, madár! Másszor is jön, hoz fehér pénzt, Piros kendőt s egyebet: "Nesze, lyányom? e mézes bor Erősítse a szived: Szépnek úgy nem tenni kár!" - "Hadd jöjjön hát a kasznár." Hess, madár! Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elég; De nem hallik a szomszédba: Pörge Dani tűri még. A bölcső is ott van már: Künn egy varju mondja: kár! Hess, madár! "Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket - Ne! a varjut (hol a puskám?) Útra meglövöm neked." Varju azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: "Hess, madár!" Híre terjed a helységben:. "Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lőtt S Rebi néni leesett!" Rebi lelke nem vón' kár: De, mint varju, visszajár Hess, madár! Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varju elkiáltja: kár! Hess, madár! Keskeny a palló kettőnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok eső volt: mély az ár. Varju látja, mondja: kár! Hess, madár! Bujdosónak kín az élte; Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: "megállj, görög!" Varjú mind' kiséri: "kár!... Fennakadsz te, szép betyár!" "Hess, madár!" "Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam." Fekete volt; mint bogár: Asszony ott sír: "mégis kár! Hess, madár!" Vörös Rébék általment a Keskeny pallón: most repűl; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég ne'kül S kinek ő azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess, madár! [*] E két sor népmondai töredék. - A. J.

Fischer Iván Kossuth-díjas karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar alapítója, zeneigazgatója Eduard Mörike: Gesang Weylas Kedvenc versem Eduard Mörike (1804–1875) költeménye, a Gesang Weylas (Weyla dala). Sajnos nincs tökéletes magyar fordítása, de nem baj, ezért a versért érdemes megtanulni németül.

Eduard Mörike: Gesang Weylas

Du bist Orplid, mein Land! Das ferne leuchtet; Vom Meere dampfet dein besonnter Strand Den Nebel, so der Goetter Wange feuchtet. Uralte Wasser steigen Verjuengt um deine Hueften, Kind! Vor deiner Gottheit beugen Sich Koenige, die deine Waerter sind.

Eduard Mörike: Weyla dala

Orplid vagy, drága föld, mely messze fénylik! Napos partod a tengerről ködöt gőzölög, isten-orcákat becéz így. Ős vizek habja árad, s csípődre, gyermek, fon ifjú redőt! Őrzőidként királyok hajolnak meg istenséged előtt. (Garai Gábor fordítása)

Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész, József Attila: Szabad ötletek jegyzéke című önálló estjével évtizedek óta járja az országot, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség Bizonyára sokan azt gondolnák, hogy kedvencként valamelyik József Attila verset nevezem, én mégis Kosztolányi Dezső (1885–1936) Hajnali részegségét választom. Látszólag rendkívül egyszerű a története. Valaki nem tud elaludni, kinéz az ablakon és egy bált vizionál maga elé. Ám Kosztolányi ezt megrendítően szépen írta meg, így egy nagy hatású történetté vált. Olyan, mint egy mai stand-up, nem véletlenül szerepel a stand-up estemen és igyekszem a műfaj szellemében előadni.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit irtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le- föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam s ha emlékezni tudsz a a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők egy szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec, Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: «ébredj a valóra». A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant tűzcsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent. a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a néma békét. a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi, szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó, könnyűcske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben. aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan-lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz bazár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek. Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tünik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - jaj, ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig borultam s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. de pattanó szivem feszitve húrnak, dalolni kezdtem ekkor azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.

Juhász Anna irodalomszervező, Juhász Ferenc költő lánya Nemes Nagy Ágnes: A szomj Olvasó ember vagyok, így nincs kedvenc versem, hanem időszakok vannak: ki érint meg leginkább, kinek a könyvét forgatom a legtöbbet, ki mondd épp most sokat. Édesapámat, Juhász Ferencet sokat olvasom, ő tanít. Akit most választok, Nemes Nagy Ágnes (1922–1991), egy jó ideje az ő költészete áll hozzám közel. A szomj sorai tele vannak vággyal, szeméremmel és kitárulkozással, beszéddel és hallgatással, szerelemmel és magánnyal.

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad. – Ha húsevő növény lehetne testem, belémszívódnál, illatomba esten. Enyém lehetne langyos, barna bőröd, kényes kezed, amivel magad őrzöd, s mely minden omló végső pillanatban elmondja: mégis, önmagam maradtam. Enyém karod, karom fölé hajolva, enyém hajad villó, fekete tolla, mely mint a szárny suhan, suhan velem, hintázó tájon, fénylőn, végtelen. Magamba innám olvadó husod, mely sűrű, s édes, mint a trópusok, és illatod borzongató varázsát, mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. És mind magamba lenge lelkedet (fejed fölött, mint lampion lebeg), magamba mind, mohón, elégitetlen, ha húsevő virág lehetne testem. – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Szerző
Frissítve: 2019.04.11. 10:06

12 ezer órás népzenei archívumot tett közzé az MTA Zenetudományi Intézete

Publikálás dátuma
2019.04.10. 16:00

Fotó: Fortepan
Ráadásul a projektvezető a már most 200 ezer darabos gyűjtemény további bővítését ígéri.
Páratlan adatbázis került fel az internetre: térképre vittek ugyanis az MTA BTK Zenetudományi Intézet hangarchívumából több mint 12 ezer órányi felvételt, többnyire népdalokat - írja az index.hu.
Ez körülbelül 200 ezer dallamot jelent.

Magyarországon eddig még nem volt a Zenetudományi Intézet Hangarchívumához hasonló méretű elérhető hangadatbázis, különösen olyan, ami szabadon hozzáférhető. Az archívum egy térképpel kifejezetten könnyen kereshető, néhány kattintással megtudhatjuk, mit énekeltek egy adott helyen - akár nagyobb városokban, vagy a fővárosban is - harminc, ötven vagy akár száz évvel ezelőtt. De kerültek az archívumba dalok Mongóliából, Törökországból, Észtországból, vagy épp Németországból is.
Vannak dallamok, amelyeket még Kodály Zoltán gyűjtött, és vannak, amelyeket a kilencvenes években vettek fel. És akadnak olyan különlegességek is, mint a Túl a vízen jön egy krokodil, az Eresz alatt fészkel a zsiráf, vagy épp az Elefántcsontból való izé.
A tervek szerint az adatbázis nem marad elszigetelt. Mint a projektet vezető Bolya Mátyás, az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa nyilatkozta, a hangarchívum már most is tartalmaz írásos feljegyzéseket, de ezt a későbbiekben filmfelvételekkel egészítik ki, így a néptánc-örökségünkbe is könnyen betekinthetünk a neten.
Szerző