A vers mindig kompromisszum - Interjú Várady Szabolccsal

Publikálás dátuma
2019.04.13. 09:28

Fotó: Lakos Gabor
Több mint másfél évtizede nem adott ki verseskötetet, a Költészet Napjára tegnap megjelent De mennyire című könyv már csak ezért is eseményszámba megy mind Várady Szabolcs, mind a versbarátok számára. Többek között a verselés és az emlékezet nehézségeiről, könnyedségeiről kérdeztük a 76 éves költőt, legendás Holmi-szerkesztőt.
„Még ásni kéne, volna annyi minden” – olvasható a De mennyire című, új kötet Mondd csak című versében. A kötet, mely 16 évvel követi az előzőt, a 60. születésnapjára megjelentetett vaskos A rejtett kijáratot, viszonylag vékony, mindössze 47 verset foglal magába, s egy-kettő ezek közül is az elmúlt másfél évtizednél korábbi. Ha volna annyi minden, miért csupán ennyit kap most az olvasó?  Mindig is nehezen és keveset írtam. A születésnapi kötetbe minden vállalhatónak érzett írásomat összeszedtem – verset, műfordítást, prózát –, az úgynevezett komoly versek ott sem tesznek ki többet nyolcvan oldalnál. Az alkalmi versek, rögtönzések a függelékbe kerültek. Most csak a komoly verseimet szerettem volna kötetbe rendezni. Régebbi vers kettő szerepel itt, az egyik, a Nephritis című 1960-ban keletkezett, 17 éves koromban, nem jelent meg még sehol, nemrég találtam rá. A másik, a Búcsú helyett 1970 táján íródott, benne volt az első kötetemben, de a gyűjteményes kötetből valahogy kifelejtettem, és egy barátom reklamált, hogy hova lett, itt pedig volt egy alkalmas helye az első ciklus végén. Tehát az íróasztalfiókjában sem találnék több kötetre való verset?  Vannak mindenféle versek, de igazán komoly nincs. Azokat mind beleírtam ebbe a kötetbe. Amikor elszántam magam, hogy verseskönyvet adjak ki, összeszedtem a meglevőket, de még mindig nagyon kevés volt. Ahogy azonban elkezdtem ezeket rakosgatni, úgy éreztem, valamilyen, inkább csak a háttérben derengő önéletrajz-féleség mozaikkockáit lehet összerakni belőlük. Most először olyan könyvet akartam csinálni, amit érdemes az első lapon elkezdve folyamatosan olvasni végig. Noha remélem, az egyes versek önállóan is megállnak a lábukon, a többsége, azt hiszem, mégis olyan, hogy valamit hozzáad a kötetben betöltött helye. Mindegyik vers, ha nem is mindig könnyen felismerhető módon, de kapcsolódik az előtte állóhoz. A hiányzó láncszemeket, körülbelül tizenöt verset már tudatosan ennek szellemében írtam. A kötetkompozíció megtervezettségéhez a keretes szerkezet is hozzájárul: a kötetnyitó versben feltett kérdésre a záró versben találjuk a választ.  Amikor a kötetet nyitó verset írtam, még nem gondoltam, hogy az ott feltett kérdésre valamikor versben fogok válaszolni. A záró vers már az alakuló kötethez íródott, és mivel a nyitó kérdésre egy Horatius-válogatás szerkesztése során jött elő a válasz, a kötet ívét vissza tudtam kanyarítani nemcsak az első vershez, hanem a jó öreg Flaccusnak köszönhetően a jóval korábbi Horác-versem olyan amilyen carpe diemjéhez is. Visszatérve az íróasztalfiókjához: ha komoly versek nem is lapulnak benne, prózai mű netán mégis? Egy 2003-as, Halasi Zoltánnak adott interjúban két szépirodalmi tervét is említi, egyik a nagyapja történetének, a másik a saját kamaszkorának megírása. Haladt velük?  Kamaszkoromtól jó néhány évig naplót vezettem, s ennek felhasználásával az elmúlt években írtam úgy 150 oldalnyi önéletrajz-szerűséget, amit messze nem tekintek végleges és elkészült műnek, inkább nyersanyagnak. Most újra elolvastam, és ebből néhány vers született az első ciklusba. Futólag a nagyapám is felbukkan. Lehet, hogy csak ennyi volt ebben az anyagban, amit irodalmilag hasznosítani tudok. Majd még meglátom. Az emlékezet csalókaságát is megverseli tréfásan, de vajon a vers kívánalmai mennyire alakítanak az emlékeken?  A vers végül is mindig valamilyen kompromisszum. Nemes Nagy Ágnes írja, hogy amikor az ember verset ír, két dolgot akar egyszerre: egyrészt megírni az élményt, ami kikívánkozik belőle, másrészt verset akar írni – és e kettő tulajdonképpen ellentmond egymásnak. Mert ha fájdalmas a téma, például meghalt valakim, akkor az volna a természetes, ha sírnék vagy ordítanék, nem pedig verset írnék adott rímképlettel, metrikai sémával. Egy ponton túl a vers elkezdi érvényesíteni a maga igényeit, az a kérdés, a kétféle indítékot hogyan sikerül fedésbe hozni úgy, hogy az, amit megírok, mégiscsak azt az élményt ébressze az olvasóban, amit ki akartam magamból adni. De ez se mindig igaz. Néha máshova érkezik az ember, mint ahova elindult. Bár a kötet vastagságát hiányoltam, azért a De mennyire versei akár műfaji, formai sokszínűségükkel vagy konkrét költők megnevezésével a költészet évezredes birodalmát idézik Horatiustól Tandoriig, Petriig. Lehet egyfajta személyes antológiaként tekinteni a kötetre? Csak nehogy azt válaszolja: de mennyire!  Inkább kérdezek én is: de mennyire? A címadó kifejezés mindkét írásjellel előfordul a kötetben. Itt most maradjunk talán abban, hogy unalmas mindig ugyanabban a formában írni, és könnyen automatizmussá válhat. Amikor az ember megtanul verselni, boldog: lám, milyen jól megy ez, a tolla alól csak úgy ömlik a jambus. Olyan készségesen, hogy egy idő után muszáj visszafognia magát. Ebben a kötetben vannak kötött és kötetlen versek, a kötöttekből is többféle, és vannak vegyes, átmeneti formák: szabadon kötöttek. Az Egy év cserepei – Beérkezett üzenetek című vers hogyan készült? Társszerzőkre gyanakszom.  Teljes joggal. Sőt személy szerint abban csak mint szerkesztő vagyok jelen. Az e-mailjeim között keresgélve elkezdtem olvasgatni a 2010-es év leveleit, és rájöttem: ebből lehetne valamit csinálni. Első menetben kimásoltam azokat, amikben volt valami érdekes, majd elkezdtem lefaragni róluk a fölösleget. Addig-addig rakosgattam-nyesegettem, egyszer csak összeállt. És hiába, hogy idegen – bár az is igaz, hogy nekem írt – szövegekből állt össze, furcsa mód mégis az én versem lett, én legalábbis annak érzem. A szerkesztés sosem állt távol öntől. A Lapzárta című versében olvasható: „Te jó ég, mennyit leveleztem! / Versíróként ez lett a vesztem?” Az említett Halasi-interjúban pedig megjegyzi: „Írói munkásságom túlnyomó részét mindenesetre a szerkesztői levelek teszik ki. Több vaskos kötet kitelne belőlük, azt hiszem.” Kiadható lenne valóban a Holmi versrovatának szerkesztőjeként írt leveleiből összeálló kötet, talán afféle költészettanként?  Régóta motoszkál bennem a gondolat, hogy valamit kellene vele kezdeni, de rengeteg időt igényelne, hogy átrágjam magam a sok száz oldalon, kiválogatva azokat a leveleket, amelyek érdekesek lehetnek az olvasóknak. Vagy írni ezek alapján egy könyvet vagy egy nagyobb esszét legalább. Az első 4-5 év anyaga még írógépelt oldalak sokaságaként van meg dossziékba fűzve; akkor tértem át a számítógépre. Érdemes lenne kutathatóvá is tenni a szerkesztők leveleit; ha valaki – egy nálam szorgalmasabb ember – egyszer a Holmi történetét szeretné feldolgozni, ezek a dokumentumok fontosak lehetnek számára. A Holmi megszűnte óta is küldenek önnek verseket bírálatra?  Vannak, akik még mindig közlés céljából küldenek kéziratot, nekik megírom, hogy inkább olyan lapot keressenek, amelyik még létezik… De érkeznek versek azért is, hogy mondjak róluk véleményt. Mekkora figyelemmel kíséri a jelenkor verselőit, milyen változást érzékel a verskultúra terén?  Mi tagadás, legszívesebben azokat a költőket olvasom, akik a Holmi idején is a kedvenceim voltak, a most már 40 fölöttieket. Ha van fontos újdonság, az persze érdekel. Bognár Pétert például én ajánlottam a Petri-díjra, és örültem Fekete Ádáménak is. De azt hiszem, ma semmilyen újdonság nem tud olyan erővel hatni, mint annak idején például Tandori vagy Petri fellépése. Nemcsak a tehetségen múlik – ilyen a helyzet. A kritikai visszhang is erősen hézagos. Ki vette észre például. Petrik Iván első verseskötetét? Vagy megjelenik egy olyan kötet, mint Ferencz Győzőnek a Ma reggel eltűnt a világ című válogatott és új verseket tartalmazó gyűjteménye, amiről úgy éreztem, na, ennek nagyot kell szólnia, de csak mostanában, majdnem egy évvel később olvasható róla egyáltalán kritika. Igaz, a Holminál mi sem tudtuk tartani a lépést a friss megjelenésekkel, napilapban meg ma már se vers-, se kritikarovat nincs, azt hiszem.

Várady Szabolcs

Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, szerkesztő, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. A Holmi című folyóirat (1989–2014) versrovatának szerkesztője. Szerzőként is és szerkesztőként jegyzi az első magyar limerik-antológiát (Magyar badar, 2002). Kötetei: Ha már itt vagy (1981), Hátha nem úgy van (1988), A rejtett kijárat (2003), De mennyire (2019).

Várady Szabolcs költészetnapi verses ajánlata a Nyitott mondat olvasóinak

Ajánlom magamat Költészet napján ugye falja az ember a verset. Várnak a polcaidon régi, bevált zamatok. Olykor azonban az ínyed friss ízekre kiváncsi. Főztem most valamit. Nyalj bele, hátha finom.

Szerző
Frissítve: 2019.04.13. 17:02

A remény adott, ahogy a reménytelenség is - Interjú Kerékgyártó Istvánnal

Publikálás dátuma
2019.04.07. 11:00

Fotó: Túry Gergely / HVG
Izgalmas életpálya Kerékgyártó Istváné, tele merész váltásokkal: nyakig benne volt, államtitkárként közelről látott bele a hatalmi mechanizmusokba. Immár 20 éve szabadúszó, író. Legújabb, Schnitzler mintájára készült művének alcíme Pénzmagyar. A Hurok regényváltozata 2014-ben jelent meg, a drámaváltozatot pedig nemrég mutatták be a Jurányi Házban, az Orlai Produkció menedzselésével. Ebben barokkos oratóriumként működtetik e sajátos körmagyart.
Eredetileg drámának írta a Hurok című művét. Mi késztette, hogy később aztán regénnyé formálja?  Én regényírónak tartom magam, de a Rükverc című kötetemben Máté Gábor meglátta a drámát, meg is rendezte a Katonában, és ennek sikerén felbuzdulva írtam a Hurok című színdarabot. És hiába lett 160 dráma közül a második egy jeligés pályázaton, nem akarták bemutatni Magyarországon. De mivel fontosnak tartottam az üzenetét, megírtam regénynek, ami meg is jelent a Kalligram Kiadónál. Végül néhány éve Stuttgartban németül volt a darab ősbemutatója, amit Bagossy László rendezett, akárcsak a magyarországi ősbemutatót, idén februárban. Stuttgartban másként fogadták a drámát, mint idehaza, másként rezonáltak rá?  Én azt hittem, nem fogják érteni ezt a magyaros mutyizást, ügyeskedést, megalázást. De volt egy közönségtalálkozó, meg több előadás után beszélgettem a nézőkkel, és meglepetésemre azt mondták, értik, miről van szó, mert ne higgyem, hogy náluk nincsenek meg az ehhez hasonló jelenségek. Persze azt hozzátették, hogy jóval kisebb mértékben. Azt mondanám, értették, de szerencséjükre náluk, ha efféle disznóságok kiderülnek, annak következményei lesznek. Nem úgy, mint nálunk. Minél feljebb megyünk a ranglétrán, annál nagyobb a mocsok és annál nagyobb lefele a rúgás, felfele a nyalás. A fenti mocsok csorog alá?  Igen, azt hiszem, nagyon fontos a vezetők, az elit példája, felelőssége. Természetesen másként gondolkodnak és cselekszenek annak az országnak a polgárai, ahol azért mond le egy miniszter, mert kiderül, hogy elfogadott egy ötveneurós ajándékot, és másként, ahol százmilliós uniós támogatásokat szerez meg egy miniszter öreg édesanyjának, s mikor ezt szóvá teszik, megrántja a vállát és otthagyja az újságírót. Magyarországon minél följebb megyünk, annál nagyobbak és arcátlanabbak a lopások, ráadásul az ügyészségi és rendőrségi szóvivők ilyenkor rendszerint „bűncselekmény hiányáról” hablatyolnak zavartan. Hát milyen példa ez? Mit gondoljon ilyenkor a kisember? Nektek lehet, nekem meg coki? A darabomban így mondja ezt az egyik szereplő az államtitkár barátjának: „Láttam, mennyit teszel zsebre. Én is megkívántam. Nekem is jól jött egy kis plusz. Mindenki tudja, mennyit loptok ott fönt, hát nekem is jár egy kicsi.” Van-e esély a tisztulásra, mikor a fennálló rendszer és a működési mechanizmusok rögvest beszippantják s megrontják vagy kicsinálják az embert?  Ebben a struktúrában aligha van esély tisztulásra. Pontosabban: azoknál, akik részesei a struktúrának, ami leginkább egy feudális hűbéri rendszerhez hasonlít. Fidelitasos egyetemisták végzés után azonnal államtitkárok akarnak lenni (copyright G. Fodor Gábor), hiszen minden fenntartás nélkül kínálják lelküket a romlott hatalomnak. Minél odaadóbb vazallus vagy, annál nagyobb jutalomra számíthatsz hűbéruradtól. De ennél többről van szó: csak akkor számíthatsz bármire is, ha behódolsz. Kádár „Aki nincs ellenünk, az velünk van” állítása így módosult mára: „Aki nincs velünk, az ellenünk van”. Tehát, aki az államtól húz jövedelmet, az orvostól a takarítóig, a kőszínházi színésztől a közmunkásig, a hazai magáncég tulajdonosától az itt működő külföldi cég vezetőjéig, aki függ valamelyest az államtól – és melyik nem ilyen –, jobb, ha vigyáz, mit mond, mit lájkol a Fészbukon – utóbbi figyelésére komoly szervezet épül ki. Itt egy ember szabad igazán, maga Orbán Viktor. De az igazság az, hogy akadnak még független diákok, nyugdíjasok, szabadúszó művészek, mesteremberek, akikre szüksége van a hétköznapok emberének (hacsak nincs állami alkalmazott szerettük, akit féltenek), akik még hallatják a hangjukat. De ők vannak kisebbségben, az ország többsége lapít, fél és hallgat. A darabban bemutatott körkép arra utal, hogy nemcsak a drog vagy a nyomor, de a hatalomvágy és a mohóság is kiszolgáltatottá tesz, és okozhatja saját vesztét. Ez adhat okot némi reményre?  Marczali Henrik, a múlt század elejének neves történésze írja, hogy a török hódoltság tarthatatlan állapotokat teremtett Magyarországon, és ezek a tarthatatlan állapotok 150 évig tartottak. Ez a rendszer megbukhat hónapokon belül, de eltarthat a miniszterelnök aggkoráig is. Azért reményt bármi adhat, mondjuk egy közelgő uniós választás, melynek eredményeként Orbán a perifériára kerül és elszigetelődik. Persze ennek megint mi isszuk meg a levét. Bőven lennének indokaim a reményre, de legalább ennyi a reménytelenségre is. A Hurokban a társadalmi rétegekből a szélsőségeket látjuk: a hatalmon lévőket és az abszolút veszteseket. Az átlagembert, a túlélni igyekvőket nem. Ugyanígy az értelmiséget sem. Miért? Szerintem nem. A darabnak éppúgy főszereplői a politikai és üzleti hatalmasságok mellett a megalázott titkárnő, a sarki bolt vezetője, annak pénztárosa és pultosa. Ők bizony átlagemberek. Ők pont hogy szeretnének normálisan élni. Nincsenek nagyobb vágyaik, mint hogy – József Attilával – „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, és még csak a mindenséggel sem akarják mérni magukat, ahogy a költő szeretné. És persze azt nem mondhatják a költővel, hogy „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat”. Ők bizony szolgálnak, mint oly sokan ma Magyarországon. És hogy hol az értelmiség? Ez a társadalom nyomokban tartalmaz csak értelmiséget. Egy részét megvették kilóra (tanárokat, újságírókat, orvosokat, tudósokat, mérnököket, művészeket), akik a hatalommal együtt csaholnak, bár pontosan tudják, hogy egy hazug rendszert szolgálnak. Ők megjelennek a darabomban is. Az értelmiség másik, talán legnépesebb része meg kussol. „Ne szólj szám, nem fáj fejem”, mondogatja, és ezzel elveszti számomra értelmiségi jellegét. Szolgák ők, akik pénzért szinte bármit megtesznek. Persze értem az érveiket: el kell tartanom a gyerekeket, öreg szüleim csak rám számíthatnak stb. stb. És akceptálom is ezt, csak nem szívesen nevezem őket értelmiségnek. És harmadiknak ott van az a nagyon vékonyka réteg, a „szabadon lebegő értelmiségi” (copyright Mannheim Károly), aki elmondja kritikai véleményét, de nagyon beszűkültek a platformok, ahol ezeknek hangot adhat. A hatalom gyakran ellehetetleníti, kiéhezteti őket. Róluk nem szól ez a darab, ezt elismerem. Talán majd egyszer, egy másik. Egyik regénybeli szimbóluma azt mutatja, hogy a leszakadót könnyen elejtik. A túlélés záloga a nyájjal tartás, amíg leselkedik a vadállat, támadnak a ragadozók?  Hihetetlen mértéket öltött a képmutatás, a hazudozás. Tudok olyan potentátot, aki a miniszterelnök közelébe kerülve megtagadta a Barcelona focicsapatát, akinek gyerekkora óta drukkolt, és hirtelen Real Madrid-szurkoló lett. Ott vannak aztán a miséken a hitetlen politikusok, és hányják a kereszteket. Ájuldoznak udvarhű művészeiken, íróikon, akiket nagy valószínűséggel soha nem olvastak, és dalaikat sem hallgatják. Közülük a jobb ízlésűek meg utálják ezeket, csak hallgatnak erről. Lett is botrány belőle, mikor a minap egy fideszes potentátból kibuggyant, hogy ő bizony a liberális sajtót olvassa, mert az övék harmatgyenge, ki is rúgták az illetőt a fideszes médiaszörny éléről. Minden arról szól, hogy megfeleljünk a legfőbb kegyúr kedvének, ízlésének, ami, mint kiderült, finoman fogalmazva sem a kultúra csúcsait ostromolja. Ez a hűbérúr iránti alázat jól ábrázolható a darab barokk zenei betéteivel, például a miniszterelnökkel telefonáló miniszter sok hajlítással előadott hódoló áriájával. Hatalmon lévő és hatalmon volt barátai hogyan fogadták leleplező irodalmi munkáit?  Már húsz éve csak írással foglalkozom, ma már nincsenek hatalmon lévő barátaim. Amikor az első könyvemet megírtam, akkor még voltak ismerőseim a hatalom környékén, és ők lelkesen gratuláltak. Még olyanok is, akik mocskos ügyekben is részt vettek. Aztán rájöttem, mindaddig nem zavarja ez őket, amíg nem személy szerint lepleződnek le. Én pedig nem konkrét személyekről írok. Amúgy meg nemigen olvas ez a mai politikai elit. Nem találkozom velük színházakban, könyvbemutatókon, koncerteken. Ők inkább focimeccsre és kolbásztöltő versenyekre járnak, inkább a lelátókon, mintsem színházi páholyokban – mint egykoron – dőlnek el a nagy ügyek.
Szerző

Kiss Noémi: Stella

Publikálás dátuma
2019.04.07. 09:45

Stella az osztályunkba járt. Idegen, szokatlan nevet hordott. A Stella-jelenséget ő adta az iskolának, ezért máig legendás eltűnése. Négy Zsuzsanna járt hozzánk, három Kati. Stelláék Almádiból költöztek Kőbányára, mi akkoriban a kiserdőnél laktunk. A nagyszülei minden évben eljöttek az osztályfarsangra, olyan sáros volt a téli csizmájuk, hogy levetette velük az ügyeletes portás a bejáratnál. Ők adták a tombolát. Tejet, joghurtot és négyféle pogácsát hoztak, mindig tele cuccokkal. Hatalmas műanyag szatyrokat cipeltek. Stella szétrakta hajtogatott szalvétába a süteményeket, osztott dobozos kólát, amit Bécsből csempésztek a szülei. Az osztályban többen szerették volna legjobb barátnőnek, de ő nem kivételezett, mindenkivel kedves volt. Hátára simuló egyenes szálú, hosszú haja messziről csillogott. Kötött pulóverekben járt, kőmosott farmerban, sosem volt szöszös vagy foltos. Az arca maga a Mona Lisa. Titokzatosan kedves és mérges tudott lenni. Máskor álmodozó és fékezhetetlenül szenvedélyes. Stella egyszer még az osztályfőnököt is megríkatta. Mert az felindulásból mindenkinek karót akart adni. Stella felállva kérte ki magának a közös büntetést. Nehogy ellustuljon a tanár, arra kényszerítette, derítse ki, hogy ki vitte haza a tanári asztalról a színes filceket. Miért lenne lopás? Persze meglett a tettes. Stella igazi császársága csak ezután jött: még azt is elintézte, hogy a tettes visszacsempéssze a tollakat, így úsztam meg büntetés nélkül. Szerettem Stellát nézni, nagyon jó szaga volt. Elég jól rajzolt képregényeket, hegedült, meg végigszökdelte a szüneteket. Olyan különös rocki lépéseket és diszkótáncokat tudott, hogy tátva maradt a szánk. Zene volt a teste. Az apukája külföldi kazettákat adott neki, ha már folyton úton volt, így adta át a szeretetét. Sofőr, mesélte Stella büszkén. Igazán menő, hogy Stella apukája kamionozik. Ráadásul balatoni szállodákba fuvarozott a dollárboltokból. Bécsből, Frankfurtból, Münchenből és Zürichből hozott árut, amit elcsent, Stella osztogatta fűnek-fának. Hetedikesek lehettünk, amikor hirtelen elköltöztek a lakótelepről. Senki nem tudta, mi történt pontosan. Évtizedek múlva láttam őt újra, amikor a füredi parton sétáltam a gyerekeimmel. Ott ültek egy padon a nagy hársfánál a szívkórház bejárata irányában. Stella nagy, görbe háttal falatozott, kötött, bolyhos szvetterben, másik kezével egy botot támasztott. Az anyja torzult arccal magyarázott valamit, hevesen, hangosan, de Stella mit sem törődve, nevetve falta a gondosan kicsomagolt csokoládéit. Mintha hús lett volna vagy háj. Bonbon boldogságból. Anyám iszik, súgta Stella. Először csak a padtársának, aztán pár lánynak, akikkel együtt gyakorolta tesiórán a szekrényugrást. Anyám vedel, mondta. Egyszer meg, hogy anyám tökrészegen hevert a konyhában, mikor reggel felkeltem, ezért most nincs ebédem. Összedobtunk neki pár kiflit és sajtot. Stella anyja gyakran kiütötte magát, amikor felmentünk hozzájuk játszani. Sokat jártunk oda, mindig kedvesen hívott minket, menő kvarcjátékaik voltak, videóztunk. Aztán mikor készültünk hazamenni, már csak annyit láttunk, hogy az anya fekszik a perzsaszőnyegen. Remeg a mellkasa, kiakadnak a szemei. Kapálózik a karjával. Stella szépen, gondosan becsukta a nappalijuk kétszárnyú ajtaját és kiterelt minket. Míg vártuk a liftet, hangokat hallottunk. Hör­gést és vinnyogást. Üvöltött az anyjával, kiabált és verte a kanapét. Futottunk, ahogy csak bírtunk, le a lépcsőn, nem vártuk meg a liftet, míg felér a nyolcadikra. Menekültünk, mint a földikutyák. Le, a föld alá, bárhová elbújtunk volna, csak ne halljuk, ahogy rugdossa Stella az anyját. Térj már észhez! Ahogy felpofozza. Megérdemled! Pedig segíteni kellett volna, orvost hívni, mert Stella mamája már nemcsak ivott, hanem gyógyszereket szedett, és vagdosta a bőrét. Rendszeresen veri a fejét a falba. Mesélte Stella. Az anyukáját elvitték a mentők. Hetekig kórházban volt. Kivették a gyomrának egy darabját, aztán a méhét. Stella mesélte, hogy a szíve nem bírta a kezeléseket, sokat sugározták, teljesen kimerült. Végül szanatóriumba került Balatonfüredre és Stellát is magával vitte, aki Almádiban lakott egész nyáron a nagyszüleinél. Innentől minden megváltozott. Keveset szólt bárkihez is, eltűnt a szenvedély, az adakozó Stella pára lett. Maradtak a mérges nevetések, a gúny és a félelem. Emlékszem, tavasz volt, történelemórán történt. A '48-as forradalmat tanultuk. Petőfi és a Pilvax kávéház képe a tankönyvben, kopogtak. Nem is kopogtak, inkább dörömböltek, majd beszakadt az osztályterem ajtaja. Nagydarab, borostás, tetovált nyakú férfi állt az ajtóban. Március volt, olyan erősen sütött a nap a padok között, hogy a tábla mellé kiakasztott forradalmi térkép és a periódusos rendszer is fényárban úszott. Stella apja volt az. Csillogott a fejbőre. Belépett a terembe, megállt a padok előtt. Húsdarab, húsapa. Szeretnivaló jelenség. Addig sosem láttuk. Mekkora ember! Kérte a lányát, határozott, kedves hangon, hogy azonnal pakoljon össze. El kell menni. Még köszönni is elfelejtett. Amit a történelemtanár nehezményezett, mi meg sem hallottuk. Összerezzentünk. Tátott szájjal vártuk, mi lesz. Stella felállt. Mona Lisának méreggel vegyített határozott kedvesség ült az ajkára. Pontosan tudta, mi következik. Szépen összepakolt. Elköszönt az osztálytól. Mielőtt kiléptek az ajtón, megpuszilta az apját. Kézen fogva mentek az iskola kapujánál parkoló kamionhoz. Az egész osztály figyelte őket az ablakból. Stella két fityiszt mutatott és visszaintegetett. A történelemtanár beírt valamit a naplóba. És jött megint a szegény, csóró, paraszt Petőfi dumájával. Még év végén is vártuk, hátha eljön a bizonyítványosztásra, de nem. Stella apja jött be intézni a papírokat. Annyit tudtunk meg, hogy Alsóörsön folytatja szeptembertől az iskolát. Amíg az anyja a szanatóriumban marad, a Balatonon fognak lakni, és sokat fürödhet majd Stella a tóban.
Szerző