Magolcsay Nagy Gábor: #szerelmesvers

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:18

Fotó: Draskovics Adam
Költészetnapi - szépliteratúrai - ajándék
1  Azóta nincsen este és nincsen éjszaka. Szerelmes igazságod mellett virrasztok, esőszálak pókhálójában zarándokolok tenger és tél nélkül, ahogy a sások meg az erikás mezők vándorolnak    csikorgó reggeleink felé; épp, mikor lepecsételném magam, mikor már új szemet keresnék szemedben, felcsillan egy ógörög érv. 2 Azokon a csillagtalan estéken, amikor vendégek vagyunk, és a beszéd csak egy közeli összeomlást hirdet, az idő kertjében megérintem az Arcust: ess, ess, ess, ess! Lojális láthatár, egy többszörösen összetört mondat sorjáz az égbolt láthatatlan homlokán. A vesémbe látsz, tél hízni kezd; oltalom ajándék itt minden halmazállapot.  3 Áthaladnak testemen az idők. Szubtilis jelek, jetlag, pecsétviaszos rizómák a tudattalanban. Elégiák ezek Fanni. A szerelem extázisában a szépség kezdete-vége optikai trükk. A szerelemféltés zsákmánya, mint az öröm lejtőjén kisikló nyelv, az öröktől örökig néma nyelv – egy orgyilkos harmadik szeme.  4 Te vagy az utolsó kapu: zegzugos REM, rongyos jégverem, varázsmogyorók grafikonja egy téli kert asztalán. Az idő garatja vagy: az Olympos Mons faragott harangja, űrszondamező. A bolygó auráján túl meteoreső bugyog alá. Ezen a seholsenkiföldjén, ebben a morzsányi hóesélyben; mosolyod emlékén reggeledek.

Murányi Zita versei

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:17

Költészetnapi - szépliteratúrai - ajándék
szívdobbanás arra ébredtem az ereszen borsónyi jégdarabok neszeznek a kertet kisebb özönvíz lepi el kinéztem láttam a fák is megsemmisülésbe törölköznek hófehér villám hasította át a dimenziót a macska is fölnyivákolt alul fölül és középen is izzót az éjszaka mint egy hirtelen kivilágított sikátor meg kellett nézzem hajnal kettőre járt a nemjóját gondoltam lesve a víz fodrát az eget finoman táncoló kobrák lepték el akár egy pokoli könnyűlovasság mintha kígyók öleltek volna át minden fát nem sziszegtek nem ilyennek képzeltem a bűnbeesés paradicsomi állapotát néztem ahogy a törzseket befonják aztán elpihentek egész váratlanul csönd lett mindössze tíz perc alatt érte el a földet a végítélet néhány koppanás korbácsolta az ereszcsatornát és halkabban vert a víz megidézve az első isteni szívdobbanást. földrengés a hídról még visszanéztem a Dunára épp átlót húzott a nap Buda és Pest közé szikrázó stéget a naplementével azonnal elkorhadt hófehéren szállt a nyári hó amit a hársfa olvastam ez a növény Magyarország tamarindja jó lenne ha egy csöpp meleget árasztva vagy csak a lomb alakjáról ugrott be felső-Afrika ahogy magát ágakra definiálta amikor minden sugár egy éppen szétszakadó damilra emlékeztetett már elengedték a víz tükrét de lejjebb az alsó rétegeket még átjárta az aranyos derengés néztem a naplementét ahogy Buda és Pest között szétszakad ez a bársonyos kötelék ahogy közelednek az esték és a pusztuló napfényben a csillagos ég is olyannak tűnt amit szétzilált egy földrengés. megbocsájtás a nap mint egy égő fogház a hőséget őrzi de estére leveti saját halmazállapotát a sárga borosták is semmibe hullnak azokat is elereszti a csillagok láncszemei már az éjszakát tartják fogva ez egy jegeces fönnhatóság vagy mintha szép ritkás isteni szakáll mögé bújna el az igazi mennyei valóság de ha csillagot látok az olyan mint egy éjjeli ostromállapot csak megszokásból vagy ágyúgolyót formázva ringhat és keskenyedhet el a hold aztán van hogy zongorára asszociálok az éj szállít le minden csillagot azok az igazi tiszta hangok amiken még nem cifrázott a sötétség azokat cipelik trombitájukban az angyalok de reggel ha ismét meglátom a napkorongot ezt a forrón izzó hatalmas disszonanciát arra gondolok mind egy-egy sugarat cibál s a néma sárga gömb maga az isteni megbocsájtás.
Szerző

Krusovszky Dénes versei

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:17

Fotó: Draskovics Ádám
költészetnapi - szépliteratúrai - ajándék
Pompa A múzeumváros reneszánsz főterén, szemközt az egykori fejedelmi palota csipkés homlokzatával és az éles napsütésben felizzó csúcsdíszekkel, egy négyszáz éves, felforrósodott kőpadon ülök, a fürdőző nimfákkal és szakállas istenekkel teli szökőkút mellett, egy férfi, szakadt ruhában, a márványperemen áthajolva próbálja egy műanyagpohárba gyűjteni a csillogó érméket, amiket a turisták dobáltak a vízbe, őt nézem. A parkban Felhasadt és az oldalára dőlt a délután, mit keresünk még itt, az alkony komótos díszletépítői kiterítik a szemetet körénk, és ahogy a hűvös szél feltámad, hűségesen a lábunkhoz simulnak az elhagyott reklámszatyrok, aztán beáll a sötét, éles füttyögéssel rögtön megjelennek az önkéntes csőszök a parkban, hogy nehéz husángjaikkal kikergessék a bokrok alatt reszkető szerelmespárokat, de nekünk nincs mitől félni már. Képeslap Legalább gondoltak ránk, még ha tévedésből is, nyújtom vissza a postásnak a lapot, de ő csak erősködik, hogy ez nekem jár, milyen nap is van, visszafelé fúj a szél, nem egészen értem, egy távoli évszak mélyéről hallom a hullámok morajlását, mégsem tarthatom meg, de már tartom is.