Murányi Zita versei

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:17

Költészetnapi - szépliteratúrai - ajándék
szívdobbanás arra ébredtem az ereszen borsónyi jégdarabok neszeznek a kertet kisebb özönvíz lepi el kinéztem láttam a fák is megsemmisülésbe törölköznek hófehér villám hasította át a dimenziót a macska is fölnyivákolt alul fölül és középen is izzót az éjszaka mint egy hirtelen kivilágított sikátor meg kellett nézzem hajnal kettőre járt a nemjóját gondoltam lesve a víz fodrát az eget finoman táncoló kobrák lepték el akár egy pokoli könnyűlovasság mintha kígyók öleltek volna át minden fát nem sziszegtek nem ilyennek képzeltem a bűnbeesés paradicsomi állapotát néztem ahogy a törzseket befonják aztán elpihentek egész váratlanul csönd lett mindössze tíz perc alatt érte el a földet a végítélet néhány koppanás korbácsolta az ereszcsatornát és halkabban vert a víz megidézve az első isteni szívdobbanást. földrengés a hídról még visszanéztem a Dunára épp átlót húzott a nap Buda és Pest közé szikrázó stéget a naplementével azonnal elkorhadt hófehéren szállt a nyári hó amit a hársfa olvastam ez a növény Magyarország tamarindja jó lenne ha egy csöpp meleget árasztva vagy csak a lomb alakjáról ugrott be felső-Afrika ahogy magát ágakra definiálta amikor minden sugár egy éppen szétszakadó damilra emlékeztetett már elengedték a víz tükrét de lejjebb az alsó rétegeket még átjárta az aranyos derengés néztem a naplementét ahogy Buda és Pest között szétszakad ez a bársonyos kötelék ahogy közelednek az esték és a pusztuló napfényben a csillagos ég is olyannak tűnt amit szétzilált egy földrengés. megbocsájtás a nap mint egy égő fogház a hőséget őrzi de estére leveti saját halmazállapotát a sárga borosták is semmibe hullnak azokat is elereszti a csillagok láncszemei már az éjszakát tartják fogva ez egy jegeces fönnhatóság vagy mintha szép ritkás isteni szakáll mögé bújna el az igazi mennyei valóság de ha csillagot látok az olyan mint egy éjjeli ostromállapot csak megszokásból vagy ágyúgolyót formázva ringhat és keskenyedhet el a hold aztán van hogy zongorára asszociálok az éj szállít le minden csillagot azok az igazi tiszta hangok amiken még nem cifrázott a sötétség azokat cipelik trombitájukban az angyalok de reggel ha ismét meglátom a napkorongot ezt a forrón izzó hatalmas disszonanciát arra gondolok mind egy-egy sugarat cibál s a néma sárga gömb maga az isteni megbocsájtás.
Szerző

Krusovszky Dénes versei

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:17

Fotó: Draskovics Ádám
költészetnapi - szépliteratúrai - ajándék
Pompa A múzeumváros reneszánsz főterén, szemközt az egykori fejedelmi palota csipkés homlokzatával és az éles napsütésben felizzó csúcsdíszekkel, egy négyszáz éves, felforrósodott kőpadon ülök, a fürdőző nimfákkal és szakállas istenekkel teli szökőkút mellett, egy férfi, szakadt ruhában, a márványperemen áthajolva próbálja egy műanyagpohárba gyűjteni a csillogó érméket, amiket a turisták dobáltak a vízbe, őt nézem. A parkban Felhasadt és az oldalára dőlt a délután, mit keresünk még itt, az alkony komótos díszletépítői kiterítik a szemetet körénk, és ahogy a hűvös szél feltámad, hűségesen a lábunkhoz simulnak az elhagyott reklámszatyrok, aztán beáll a sötét, éles füttyögéssel rögtön megjelennek az önkéntes csőszök a parkban, hogy nehéz husángjaikkal kikergessék a bokrok alatt reszkető szerelmespárokat, de nekünk nincs mitől félni már. Képeslap Legalább gondoltak ránk, még ha tévedésből is, nyújtom vissza a postásnak a lapot, de ő csak erősködik, hogy ez nekem jár, milyen nap is van, visszafelé fúj a szél, nem egészen értem, egy távoli évszak mélyéről hallom a hullámok morajlását, mégsem tarthatom meg, de már tartom is.

A vers mindig kompromisszum - Interjú Várady Szabolccsal

Publikálás dátuma
2019.04.13. 09:28

Fotó: Lakos Gabor
Több mint másfél évtizede nem adott ki verseskötetet, a Költészet Napjára tegnap megjelent De mennyire című könyv már csak ezért is eseményszámba megy mind Várady Szabolcs, mind a versbarátok számára. Többek között a verselés és az emlékezet nehézségeiről, könnyedségeiről kérdeztük a 76 éves költőt, legendás Holmi-szerkesztőt.
„Még ásni kéne, volna annyi minden” – olvasható a De mennyire című, új kötet Mondd csak című versében. A kötet, mely 16 évvel követi az előzőt, a 60. születésnapjára megjelentetett vaskos A rejtett kijáratot, viszonylag vékony, mindössze 47 verset foglal magába, s egy-kettő ezek közül is az elmúlt másfél évtizednél korábbi. Ha volna annyi minden, miért csupán ennyit kap most az olvasó?  Mindig is nehezen és keveset írtam. A születésnapi kötetbe minden vállalhatónak érzett írásomat összeszedtem – verset, műfordítást, prózát –, az úgynevezett komoly versek ott sem tesznek ki többet nyolcvan oldalnál. Az alkalmi versek, rögtönzések a függelékbe kerültek. Most csak a komoly verseimet szerettem volna kötetbe rendezni. Régebbi vers kettő szerepel itt, az egyik, a Nephritis című 1960-ban keletkezett, 17 éves koromban, nem jelent meg még sehol, nemrég találtam rá. A másik, a Búcsú helyett 1970 táján íródott, benne volt az első kötetemben, de a gyűjteményes kötetből valahogy kifelejtettem, és egy barátom reklamált, hogy hova lett, itt pedig volt egy alkalmas helye az első ciklus végén. Tehát az íróasztalfiókjában sem találnék több kötetre való verset?  Vannak mindenféle versek, de igazán komoly nincs. Azokat mind beleírtam ebbe a kötetbe. Amikor elszántam magam, hogy verseskönyvet adjak ki, összeszedtem a meglevőket, de még mindig nagyon kevés volt. Ahogy azonban elkezdtem ezeket rakosgatni, úgy éreztem, valamilyen, inkább csak a háttérben derengő önéletrajz-féleség mozaikkockáit lehet összerakni belőlük. Most először olyan könyvet akartam csinálni, amit érdemes az első lapon elkezdve folyamatosan olvasni végig. Noha remélem, az egyes versek önállóan is megállnak a lábukon, a többsége, azt hiszem, mégis olyan, hogy valamit hozzáad a kötetben betöltött helye. Mindegyik vers, ha nem is mindig könnyen felismerhető módon, de kapcsolódik az előtte állóhoz. A hiányzó láncszemeket, körülbelül tizenöt verset már tudatosan ennek szellemében írtam. A kötetkompozíció megtervezettségéhez a keretes szerkezet is hozzájárul: a kötetnyitó versben feltett kérdésre a záró versben találjuk a választ.  Amikor a kötetet nyitó verset írtam, még nem gondoltam, hogy az ott feltett kérdésre valamikor versben fogok válaszolni. A záró vers már az alakuló kötethez íródott, és mivel a nyitó kérdésre egy Horatius-válogatás szerkesztése során jött elő a válasz, a kötet ívét vissza tudtam kanyarítani nemcsak az első vershez, hanem a jó öreg Flaccusnak köszönhetően a jóval korábbi Horác-versem olyan amilyen carpe diemjéhez is. Visszatérve az íróasztalfiókjához: ha komoly versek nem is lapulnak benne, prózai mű netán mégis? Egy 2003-as, Halasi Zoltánnak adott interjúban két szépirodalmi tervét is említi, egyik a nagyapja történetének, a másik a saját kamaszkorának megírása. Haladt velük?  Kamaszkoromtól jó néhány évig naplót vezettem, s ennek felhasználásával az elmúlt években írtam úgy 150 oldalnyi önéletrajz-szerűséget, amit messze nem tekintek végleges és elkészült műnek, inkább nyersanyagnak. Most újra elolvastam, és ebből néhány vers született az első ciklusba. Futólag a nagyapám is felbukkan. Lehet, hogy csak ennyi volt ebben az anyagban, amit irodalmilag hasznosítani tudok. Majd még meglátom. Az emlékezet csalókaságát is megverseli tréfásan, de vajon a vers kívánalmai mennyire alakítanak az emlékeken?  A vers végül is mindig valamilyen kompromisszum. Nemes Nagy Ágnes írja, hogy amikor az ember verset ír, két dolgot akar egyszerre: egyrészt megírni az élményt, ami kikívánkozik belőle, másrészt verset akar írni – és e kettő tulajdonképpen ellentmond egymásnak. Mert ha fájdalmas a téma, például meghalt valakim, akkor az volna a természetes, ha sírnék vagy ordítanék, nem pedig verset írnék adott rímképlettel, metrikai sémával. Egy ponton túl a vers elkezdi érvényesíteni a maga igényeit, az a kérdés, a kétféle indítékot hogyan sikerül fedésbe hozni úgy, hogy az, amit megírok, mégiscsak azt az élményt ébressze az olvasóban, amit ki akartam magamból adni. De ez se mindig igaz. Néha máshova érkezik az ember, mint ahova elindult. Bár a kötet vastagságát hiányoltam, azért a De mennyire versei akár műfaji, formai sokszínűségükkel vagy konkrét költők megnevezésével a költészet évezredes birodalmát idézik Horatiustól Tandoriig, Petriig. Lehet egyfajta személyes antológiaként tekinteni a kötetre? Csak nehogy azt válaszolja: de mennyire!  Inkább kérdezek én is: de mennyire? A címadó kifejezés mindkét írásjellel előfordul a kötetben. Itt most maradjunk talán abban, hogy unalmas mindig ugyanabban a formában írni, és könnyen automatizmussá válhat. Amikor az ember megtanul verselni, boldog: lám, milyen jól megy ez, a tolla alól csak úgy ömlik a jambus. Olyan készségesen, hogy egy idő után muszáj visszafognia magát. Ebben a kötetben vannak kötött és kötetlen versek, a kötöttekből is többféle, és vannak vegyes, átmeneti formák: szabadon kötöttek. Az Egy év cserepei – Beérkezett üzenetek című vers hogyan készült? Társszerzőkre gyanakszom.  Teljes joggal. Sőt személy szerint abban csak mint szerkesztő vagyok jelen. Az e-mailjeim között keresgélve elkezdtem olvasgatni a 2010-es év leveleit, és rájöttem: ebből lehetne valamit csinálni. Első menetben kimásoltam azokat, amikben volt valami érdekes, majd elkezdtem lefaragni róluk a fölösleget. Addig-addig rakosgattam-nyesegettem, egyszer csak összeállt. És hiába, hogy idegen – bár az is igaz, hogy nekem írt – szövegekből állt össze, furcsa mód mégis az én versem lett, én legalábbis annak érzem. A szerkesztés sosem állt távol öntől. A Lapzárta című versében olvasható: „Te jó ég, mennyit leveleztem! / Versíróként ez lett a vesztem?” Az említett Halasi-interjúban pedig megjegyzi: „Írói munkásságom túlnyomó részét mindenesetre a szerkesztői levelek teszik ki. Több vaskos kötet kitelne belőlük, azt hiszem.” Kiadható lenne valóban a Holmi versrovatának szerkesztőjeként írt leveleiből összeálló kötet, talán afféle költészettanként?  Régóta motoszkál bennem a gondolat, hogy valamit kellene vele kezdeni, de rengeteg időt igényelne, hogy átrágjam magam a sok száz oldalon, kiválogatva azokat a leveleket, amelyek érdekesek lehetnek az olvasóknak. Vagy írni ezek alapján egy könyvet vagy egy nagyobb esszét legalább. Az első 4-5 év anyaga még írógépelt oldalak sokaságaként van meg dossziékba fűzve; akkor tértem át a számítógépre. Érdemes lenne kutathatóvá is tenni a szerkesztők leveleit; ha valaki – egy nálam szorgalmasabb ember – egyszer a Holmi történetét szeretné feldolgozni, ezek a dokumentumok fontosak lehetnek számára. A Holmi megszűnte óta is küldenek önnek verseket bírálatra?  Vannak, akik még mindig közlés céljából küldenek kéziratot, nekik megírom, hogy inkább olyan lapot keressenek, amelyik még létezik… De érkeznek versek azért is, hogy mondjak róluk véleményt. Mekkora figyelemmel kíséri a jelenkor verselőit, milyen változást érzékel a verskultúra terén?  Mi tagadás, legszívesebben azokat a költőket olvasom, akik a Holmi idején is a kedvenceim voltak, a most már 40 fölöttieket. Ha van fontos újdonság, az persze érdekel. Bognár Pétert például én ajánlottam a Petri-díjra, és örültem Fekete Ádáménak is. De azt hiszem, ma semmilyen újdonság nem tud olyan erővel hatni, mint annak idején például Tandori vagy Petri fellépése. Nemcsak a tehetségen múlik – ilyen a helyzet. A kritikai visszhang is erősen hézagos. Ki vette észre például. Petrik Iván első verseskötetét? Vagy megjelenik egy olyan kötet, mint Ferencz Győzőnek a Ma reggel eltűnt a világ című válogatott és új verseket tartalmazó gyűjteménye, amiről úgy éreztem, na, ennek nagyot kell szólnia, de csak mostanában, majdnem egy évvel később olvasható róla egyáltalán kritika. Igaz, a Holminál mi sem tudtuk tartani a lépést a friss megjelenésekkel, napilapban meg ma már se vers-, se kritikarovat nincs, azt hiszem.

Várady Szabolcs

Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, szerkesztő, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. A Holmi című folyóirat (1989–2014) versrovatának szerkesztője. Szerzőként is és szerkesztőként jegyzi az első magyar limerik-antológiát (Magyar badar, 2002). Kötetei: Ha már itt vagy (1981), Hátha nem úgy van (1988), A rejtett kijárat (2003), De mennyire (2019).

Várady Szabolcs költészetnapi verses ajánlata a Nyitott mondat olvasóinak

Ajánlom magamat Költészet napján ugye falja az ember a verset. Várnak a polcaidon régi, bevált zamatok. Olykor azonban az ínyed friss ízekre kiváncsi. Főztem most valamit. Nyalj bele, hátha finom.

Szerző
Frissítve: 2019.04.13. 17:02