szívdobbanás
arra ébredtem az ereszen
borsónyi jégdarabok neszeznek a kertet
kisebb özönvíz lepi el kinéztem
láttam a fák is megsemmisülésbe törölköznek
hófehér villám hasította át a dimenziót
a macska is fölnyivákolt
alul fölül és középen is izzót
az éjszaka mint egy hirtelen kivilágított sikátor
meg kellett nézzem hajnal kettőre járt
a nemjóját gondoltam lesve a víz fodrát
az eget finoman táncoló kobrák
lepték el akár egy pokoli könnyűlovasság
mintha kígyók öleltek volna át
minden fát nem sziszegtek nem ilyennek
képzeltem a bűnbeesés paradicsomi állapotát
néztem ahogy a törzseket befonják aztán elpihentek
egész váratlanul csönd lett mindössze tíz
perc alatt érte el a földet a végítélet néhány koppanás
korbácsolta az ereszcsatornát és halkabban vert a víz
megidézve az első isteni szívdobbanást.
földrengés
a hídról még visszanéztem
a Dunára épp átlót húzott a nap
Buda és Pest közé szikrázó stéget
a naplementével azonnal elkorhadt
hófehéren szállt a nyári hó amit a hársfa
olvastam ez a növény Magyarország tamarindja
jó lenne ha egy csöpp meleget árasztva
vagy csak a lomb alakjáról ugrott be felső-Afrika
ahogy magát ágakra definiálta amikor
minden sugár egy éppen szétszakadó damilra emlékeztetett
már elengedték a víz tükrét de lejjebb az alsó
rétegeket még átjárta az aranyos derengés
néztem a naplementét ahogy Buda és Pest
között szétszakad ez a bársonyos kötelék
ahogy közelednek az esték és a pusztuló napfényben
a csillagos ég is olyannak tűnt amit szétzilált egy földrengés.
megbocsájtás
a nap mint egy égő fogház
a hőséget őrzi de estére leveti
saját halmazállapotát a sárga borosták
is semmibe hullnak azokat is elereszti
a csillagok láncszemei már az éjszakát
tartják fogva ez egy jegeces fönnhatóság
vagy mintha szép ritkás isteni szakáll
mögé bújna el az igazi mennyei valóság
de ha csillagot látok az olyan
mint egy éjjeli ostromállapot
csak megszokásból vagy ágyúgolyót
formázva ringhat és keskenyedhet el a hold
aztán van hogy zongorára asszociálok
az éj szállít le minden csillagot azok
az igazi tiszta hangok amiken még nem cifrázott
a sötétség azokat cipelik trombitájukban az angyalok
de reggel ha ismét meglátom a napkorongot
ezt a forrón izzó hatalmas disszonanciát
arra gondolok mind egy-egy sugarat cibál
s a néma sárga gömb maga az isteni megbocsájtás.
