Pompa
A múzeumváros reneszánsz
főterén, szemközt az egykori
fejedelmi palota csipkés
homlokzatával és az éles napsütésben
felizzó csúcsdíszekkel, egy négyszáz
éves, felforrósodott kőpadon ülök,
a fürdőző nimfákkal és szakállas
istenekkel teli szökőkút mellett,
egy férfi, szakadt ruhában,
a márványperemen áthajolva
próbálja egy műanyagpohárba
gyűjteni a csillogó érméket, amiket
a turisták dobáltak a vízbe, őt nézem.
A parkban
Felhasadt és az oldalára dőlt
a délután, mit keresünk még itt,
az alkony komótos díszletépítői
kiterítik a szemetet körénk,
és ahogy a hűvös szél feltámad,
hűségesen a lábunkhoz simulnak
az elhagyott reklámszatyrok,
aztán beáll a sötét,
éles füttyögéssel rögtön megjelennek
az önkéntes csőszök a parkban,
hogy nehéz husángjaikkal
kikergessék a bokrok alatt
reszkető szerelmespárokat,
de nekünk nincs mitől félni már.
Képeslap
Legalább gondoltak ránk,
még ha tévedésből is,
nyújtom vissza a postásnak
a lapot, de ő csak erősködik,
hogy ez nekem jár,
milyen nap is van,
visszafelé fúj a szél,
nem egészen értem,
egy távoli évszak mélyéről
hallom a hullámok morajlását,
mégsem tarthatom meg,
de már tartom is.
