Egy bátor skót Budapesten

Publikálás dátuma
2019.04.14 11:46

„Ne féljetek gyerekek, ebédre itthon leszek.” Ezt mondta Jane Haining, amikor a Gestapo nyomozói 1944. április 25-én elvitték őt a budapesti Skót Misszió Vörösmarty utcai iskolájából. Növendékei akkor látták őt utoljára. Glasgow-ban a héten jelent meg a skót misszió mártírjának életéről szóló könyv, amely nemcsak Jane Haining példamutató bátorságáról szól, hanem arról is, mit kerestek a skótok Magyarországon, és miért volt különleges a presbiteriánus egyház viszonya a világ zsidóságához.
Jane Haining 1932-ben, egyházközösségének hetilapjában fedezte fel a Jewish Mission Committee hirdetését, amelyben a szervezet budapesti internátusába keresett vezető nevelőt. Egyetlen percig nem habozott, jelentkezett. Pályázata lenyűgözte MacDonald Webstert, a Church of Scotland titkárát, Jane elnyerte a felügyelői állást. Úgy tűnt, az akkor 35 éves Jane Haining világéletében erre a munkára készült. Az aprócska dél-skóciai Dunscore falu szülötte ötéves, amikor anyját és újszülött húgát elveszti. Édesapja neveli tovább, aki ekkor a helyi gyülekezet presbitere. Tizenkét évesen a dumfriesi akadémia diákja lesz. Mindig kitűnő tanuló, különösen a nyelvekben és a történelemben je­leskedik. Az iskola évkönyvei szerint összesen 41 díjat nyer. A dumfriesi leányotthonban lakik, és csupán nyaranta tér haza, a családi farmra. Olyankor a földeken dolgozik. Érettségi után Glasgow-ban tanul üzleti tudományokat, majd Paisle-ben, az ottani cérnagyárban kap irodai állást. Tíz évig dolgozik itt, és közben egyre aktívabb tagja a helyi presbiteriánus közösségnek. Bibliaórákat tart a vasárnapi iskolában, és főleg gyerekekkel foglalkozik. 25 éves, amikor elveszti apját, kénytelen eladni a farmot, és végleg elhagyja Dunscore-t. Bár szereti a munkáját, és őt is igencsak megbecsülik, érzi, hogy nem ez az ő útja. Amikor 1932 januárjában elolvassa a budapesti álláshirdetést, már tudja: ez az, amit keresett. A skótok akkoriban már nem ismeretlenek a magyar fővárosban. Az első budapesti hidat, a Lánchidat egy angol építész, William Tierney Clark tervezte, de egy skót, Adam Clark építette. Clarkkal és munkatársaival együtt több skót presbiteriánus lelkész is érkezett Magyarországra. A legenda szerint az első két misszionárius éppen úton volt hazafelé, Skóciába egy palesztinai tanulmányútról, amikor megbetegedtek egy dunai hajón. József nádor felesége, a mélyen hívő református Mária Dorottya vette védőszárnyai alá őket. Gyógyulásuk után azt kérte, küldjenek lelkészeket, és folytassanak missziót a magyarországi zsidók között. A brit birodalomban elnyomott skótok régóta szimpatizáltak a zsidókkal. Valamiféle sorsközösséget éreztek a szétszóratott néppel. Ellentétben a többi keresztény egyházzal, a skót presbiteriánusok azt vallották, a zsidók nem bűnösök kollektíven Jézus megfeszítésében. Azt gondolták, ha megtérítenék őket, az elvezetne Krisztus második eljöveteléhez. 1842-től indítottak zsidó missziókat szerte Európában. Magyarországra is így kerültek. Pesten akkoriban nagyszámú zsidó polgár élt, közöttük kezdték el a missziós munkát. A Pesti Református Egyház részeként, főleg skóciai adakozásból dolgoztak. Lapot indítottak, amelyben beszámoltak tevékenységükről. 1846-ban nyitották meg elemi leányiskolájukat a Hold utcában. Az, hogy éppen leányiskolát indítottak, nem volt véletlen. Skóciában és különösen a presbiteriánus egyházban nagy hagyománya volt a nők iskolázásának. A misszió koncepciója pedig az volt, hogy ha egészen kis kortól kezdve egy padba ültetnek egy keresztyén és egy zsidó lányt, akkor megszeretik egymást, és nem alakulnak ki az előítéletek. Főleg a szegényebb zsidó családokat célozták, akiknek nem volt pénzük drága iskolába járatni a gyerekeiket, de ragaszkodtak a nívós oktatáshoz. A korabeli beszámolók szerint sok protestáns is ide járatta gyermekét. Népszerű volt az iskola, mert az oktatás magas színvonalú volt, a szellemisége pedig szabad. A skót misszionáriusok nem voltak agresszív hittérítők. A szeretetben és a toleranciában hittek. A Hold utcai intézménybe napi bejárása volt a rabbiknak is, akik a Tórát tanították a zsidó növendékeknek. 1910-re a misszió kinőtte a Hold utcai épületet, és a Vörösmarty utcában építették meg új elemi és immár polgári iskolájukat és internátusukat. 1932-ben, amikor Jane Haining ideérkezik, már több mint 400 tanulója van az iskolának, a beiratkozott gyerekek háromnegyede zsidó származású. 

Miss Haining

Jane azonnal beleveti magát az iskola életébe. Még egyetlen szót sem tud magyarul, de ő is elkíséri a bentlakásos gyerekeket nyaralni, Egerbe. A Jane Hainigről készült dokumentumfilmben (Szeretettel, Jane. IKON Stúdió, 2014, rendező: Kormos Gyula) egykori tanítványa, Beck Judit elmeséli, hogy Miss Haining szigorú volt, már-már katonás fegyelmet tartott. Egyszer húsleves volt ebédre és paradicsomos krumpli. Ő nem akarta megenni, mire „Miss Haining beleborította a krumplit a levesbe". Nem tűrte a pazarlást. Ugyanakkor gyengéd, közvetlen és kedves volt, ha bárkinek gondja volt, hozzá mindig fordulhatott. Amikor beteg volt, Miss Haining éjszakára a saját szobájában fektette le, és ápolta reggelig. Afféle pótszülője volt a lányoknak, különösen az iskola internátusában élőknek. A gyerekeknek a '30-as évek fasizálódó Magyarországán egyre nagyobb szükségük volt a biztonságra. Miközben „odakint" zsidótörvényeket fogadtak el, és mindenféle módon diszkriminálták a zsidókat, ... 
Egy másik növendék úgy emlékszik, hogy amikor beteg volt, Miss Haining éjszakára a saját szobájában fektette le, és ápolta reggelig. Afféle pótszülője volt a lányoknak, különösen az iskola internátusában élőknek. A gyerekeknek a ’30-as évek fasizálódó Magyarországán egyre nagyobb szükségük volt a biztonságra. Miközben „odakint” zsidótörvényeket fogadtak el, és mindenféle módon diszkriminálták a zsidókat, a Skót Misszió iskolájában béke és szeretet uralkodott. A gyerekek önképzőkörökbe jártak, hegedülni tanultak, tornáztak, s saját cserkészcsapatuk volt. 1935-ben George F. Knight lett a vezető lelkész, aki nyíltan bírálta Hitler és a náci Németország politikáját. 1937-től nagy számban érkeztek lengyel, cseh és német zsidó menekültek. A misszió őket is segítette: a gyerekeket ideiglenesen befogadták, és mindent megtettek annak érdekében, hogy biztonságban utazhassanak tovább. Jane 1939 nyarán hazautazik Skóciába. Vele tart az iskola igazgatója, jó barátnője Prém Margit is. Ő volt az, aki Jane-t bevezette a pesti életbe, összeismertette a magyarországi református egyház elöljáróival, és akitől megtanult magyarul. A háború kirobbanásának híre Dunscore-ban éri őket. Barátai, rokonai marasztalása ellenére visszaindul Budapestre. 

Szeretettel, Jane

1939-ben Magyarországon már a harmadik zsidóellenes törvénycsomagot fogadja el a parlament. A numerus clausus (1920) és az első zsidótörvény (1938) után május 5-én jelenik meg a Közlönyben az 1939:IV törvénycikk „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. A törvény jelentősen szűkítette a zsidók életlehetőségeit. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál vezető állást. Bizonyos engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. Az első két zsidótörvény különösen a kis- és középpolgárságot lehetetlenítette el: országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei romlottak jelentősen. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy egyre többen szerették volna a Skót Misszióba járatni gyermeküket. 1940 nyarán Knight tiszteletes így írt a Budapestről küldött jelentésében: „Iskolánk épülete Mennyország a külvilág dühödt antiszemitizmusával szemben.” A lelkész – az egyre feszültebbé váló magyarországi helyzet miatt – 1941 májusában hazatér családjával. Haininget is felszólítja az egyház, hogy hagyja el Budapestet, de ő hajthatatlan. Azt mondja: rá itt van szükség. Neveltetése, világszemlélete miatt képtelen elfogadni, hogy bárkit vallási vagy faji hovatartozása miatt hátrányos megkülönböztetés érjen. Knight távozása után gyakorlatilag ő vezeti a missziót. Folytatják az embermentést: az iskola menedéke mellett a tanulmányaikkal már végzett diákokat álláshoz segíti Nagy-Britanniában. Sokuknak ezzel menti meg az életét. Nagybaczoni Nagy Lajos segédlelkésszel brit hadifoglyokat látogat. 1944. március 19-én Budapestre bevonulnak a németek. Az iskolában április 5-én még kiosztják a bizonyítványokat, de a diákoknak másnap már fel kell varrniuk a sárga csillagot. A Skót Misszió, amely a németek szemében amúgy is vörös posztó, hivatalosan bezár. Csak az árvák maradnak a falak között, és azok, akikért nem tudtak jönni a szüleik. Jane minden alkalmazottat elküld, akinek van hova mennie, de ő marad. Április 25-én a Gestapo letartóztatja. „Ne féljetek, gyerekek, ebédre itthon leszek” – mondja, de tisztában van vele, hogy itt a vége. Jól tudja, hogy mit tesz. A végsőkig kitart, és készül az áldozatra. A Fő utcai börtönbe viszik. A vád: kollaboráció brit kémekkel és zsidók bújtatása. Levéltári iratokból tudható, hogy bár a misszió rajta volt a németek halállistáján, Haininget a házvezetőnőjének nyilas veje jelentette fel, mert Jane észrevette, hogy a férfi a lányok számára összeszedett élelmiszert dézsmálja. Ravasz László református püspök minden követ megmozgatott, hogy kihozza a börtönből – hiába. Májusban marhavagonba rakják, több zsidó fogollyal együtt, az első transzportok egyikével Auschwitzba viszik. Két hónappal később ott hal meg. Egy hónappal később a magyar külügyminisztérium hivatalosan is értesíti a Skót Missziót Jane haláláról. A levélben – cinikusan – „sajnálatos egészségügyi problémák fellépéséről” írnak. Évekkel később előkerül Jane Haining egyetlen és utolsó levele, amelyet Auschwitzból írt kedves barátnéjának, Prém Margitnak. „Margit, a liszttel mit tervezel tenni? Eladod? Ami fent van, az a legjobb. De tudod, mindent, ami megmaradt. A tojásokat is felhasználtad? Hogy van mindenki? Éjjel-nappal rátok gondolok szeretettel és vágyakozással. Az itteni dolgokról nincs sok mesélnivalóm. Itt is vannak hegyek a Mennybe vezető úton. Bár kisebbek, mint a ­mieink, de akkor is. Üdvözlöm az egész családot. Téged csókollak és ölellek. Szeretettel, Jane.”

Jane Haining életét és áldozatát, születésének 100. évfordulóján a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza kitüntetéssel ismerte el. Budapesten a budai alsó rakpart Lánchíd és Erzsébet híd közti szakaszát róla nevezték el. A Vörösmarty utcai iskolában a mai napig minden évben megrendezik a Jane Haining Emlékversenyt.

A náciknak segíthetett a szeretet missziója

  Egy skót asszony írt könyvet egy másik skót asszonyról. Író és hőse sok mindenben hasonlítanak. Mary Miller is egész életét a szegény sorasú gyermekek megsegítésére áldozta, éppen, mint Jane Haining. Előbbi a glasgow-i lakhatási szegénységgel és a HIV-vírussal harcolt, utóbbi az antiszemitizmussal és a náci embertelenséggel. Mary Miller 2009-ben elnyerte az Év Skót Asszonya címet, Jane Haining 1944-ben Auschwitzban halt meg és születésének 100. évfordulóján Jeruzsálemben megkapta a Jad Vasem Intézet Világ Igaza elismerését. Mary Millerrel beszélgettünk most megjelent könyve, a Szeretetről és bátorságról – Jane Haining élete kapcsán. Mennyit tudott Jane Hainingről vagy a magyar történelemről, vagy a Skót Misszióról, mielőtt belefogott ebbe a monumentális vállalkozásba? Alig valamit. Hainingről mindössze annyit, hogy zsidó gyerekekkel foglalkozott Budapesten, és a háború kitörésekor nem volt hajlandó visszatérni Skóciába, bár szervezete ezt határozottan kérte tőle. Ja, és természetesen hallottam az 1956-os magyar forradalomról, de hogy egészen őszinte legyek, a tudásom nem túl kimerítő. Úgy gondolom, ezzel nagyjából mindannyian így vagyunk, itt Skóciában. Különös módon magáról a misszióról is elég kevés a tudásunk, pedig az része a skót történelemnek. Ha ismerünk is valamit, az talán Jane személye és az ő önfeláldozása. Erről már többen hallottak. Remélem, hogy mindannyian tanulunk majd az ő és magyar kollégái bátorságából és elhivatottságából. Ön nem író, hanem szociális szakember. Mit gondol, Haining önfeláldozása a keresztényi hitéből, vagy a pedagógusi elhivatottságából fakadt leginkább? Mindenekelőtt abból a humanitásból, amit a gyerekek és a kollégái iránt érzett és gyakorolt. Ezen felül volt benne egy nagy adag bátorság és kompromisszum képtelenség a rasszizmus és az antiszemitizmus minden formájával szemben. Könyve kapcsán nemcsak a magyar történelemről szerzett ismereteket, hanem a Magyarországon alig ismert Skót Misszióról is. Hogyan változott az ő hozzáállásuk a magyarországi zsidósághoz a XIX. század közepétől a vészkorszakig? Az európai Zsidó Misszió a XIX. században elsősorban vallási alapokon nyugvó elképzelés volt. A fő cél a más vallásúak (értsd: zsidók) megtérítése volt, amelyet eleink úgy értelmeztek, hogy ha sikerrel járnak, ez lesz Jézus második eljövetele. Alapításától kezdve a budapesti Skót Missziós Iskola azt az elvet vallotta, hogy a zsidó és a keresztény gyermekeket egyenlőként kell kezelni. Ha megértik és megismerik egymás hagyományait, szokásait, az vezethet a kölcsönös megértéshez és bizalomhoz. Ez a megközelítés aztán a 30-as évektől kezdve lassan, de biztosan megváltozott. A körülmények más prioritásokat igényeltek, hogy úgy mondjam. A misszió egyre inkább elhagyta a vallási dogmákat, és a humanitárius megközelítés felé. mozdult el. Ahogy nőtt az elkeseredettség és kétségbeesés a magyarországi zsidóság körében, úgy szüntették meg például azt a gyakorlatot, hogy az iskola keresztény kurzusaira csak igazoltan keresztények, vagy kikeresztelkedett zsidók jelentkezhettek. Ettől kezdve csak szeretetre és védelemre vágyó kislányokat láttak a tanulóikban. Az antiszemitizmus egyike a legégetőbb társadalmi problémáknak Európában. Mennyire érzékelik ezt Nagy Britanniában és különösen az Ön hazájában, Skóciában? Skóciában nem létezik erős és tudatos antiszemitizmus, mivel az itteniek túlságosan elfoglaltak a katolikusok és a protestánsok közötti háborúskodásban. De fel kell ismernünk benne az örök egyetemest. Azt, hogy még rengeteg dolgunk van a saját előítéleteink lebontásában. Könyvemben megosztom a kétségeimet az olvasókkal arról, hogy a zsidó misszió ötlete nem erősítette-e azt a gondolatot, hogy a zsidók idegenek és rosszabbak a keresztényeknél? Fel kell tennünk a kérdést, hogy ez milyen mértékben segített a náciknak abban, hogy dehumanizálják a zsidókat, és olyan légkört teremtsenek, amely végül elvezetett a holokauszthoz. Remélem, a misszió és Jane Haining története arra ösztönzi majd az olvasókat is, hogy gondolkodjanak erről, és közelebb hozza a skótokat, magyarokat, keresztényeket, zsidókat. 

Frissítve: 2019.04.15 11:43

Teher alatt nő a neurobiológus

Publikálás dátuma
2019.04.14 17:00

Fotó: Déri Miklós
A hét elején adták át a Roma Sajtóközpont által alapított Aranypánt-díjat, melyet idén már ötödik alkalommal ítéltek oda az év hétköznapi roma hősének. Bár a legtöbb szavazatot nem Kocsis Krisztián neurobiológus kapta, hősiesség és példamutatás tekintetében az övé az egyik legtanulságosabb életút.
Ahogy Kocsis Krisztián hétfőn, 10 jelölttársával együtt felment a színpadra, nem tudott nem feltűnni – és kitűnni – eleganciája és szerény visszafogottsága. Kicsit még el is nézett, zavartan, ahogy egy barátja videobejátszásban méltatta, hogy meggyőzze a szavazókat: Krisztián nem csak méltó az Aranypántra, de egyenesen jár neki. Alkatilag nem feltűnő jelenség, vékonydongájú, meleg tekintetű, csak épp van benne valami feltűnően európai. Tudják, az a fajta makulátlanság, ami a svájci nyugdíjasról, az olasz üzletemberről és a német professzorról is lerí. Doktorandusz a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának Neurobiológiai Klinikáján – az idén 10 éves Neuroima­ging Kutatócsoport tagjaként 2012 óta tanulmányozza az agyi viselkedést és merül egyre mélyebbre a képalkotó eljárások, azon belül is elsősorban az MR rejtelmeiben. Leginkább a figyelem térbe helyezett fókuszai foglalkoztatják, erről írja majd doktori disszertációját, de a kognitív idegtudomány és a rehabilitációs lehetőségek is izgatják, vagyis például, hogy miként lehet javítani stroke-os betegeknél a finommozgásokat. Mindemellett kiválóan játszik furulyán, klarinéton és zongorán, volt országos kenubajnok, és ha egyértelműsíteni szeretne, hogy biztosan értsem, mire gondol, latin közmondásokat és Adyt idéz. A magyar Ugaront: „A gaz lehúz, altat, befed.” 

Hánykódni a nincstelenségben

Nem sokon múlt, hogy Krisztiánt is befedje. Ha ott marad, ahová született, ma nagy valószínűséggel leleményben és dörzsöltségben mérnék a tehetségét. Még nem volt 3 éves, amikor először elküldték a boltba hagymáért – pénz nélkül. Mivel üres kézzel tért haza, jól megbüntették ügyetlenségéért és visszazavarták, menjen, és valahogy vágja át azt a gordiuszinak tűnő csomót. „Hála” a következetes és klasszikus kondicio­nálásnak, nagyon gyorsan kialakult benne a pavlovi reflex: ha sikerült hagymát lopni, megveregették a vállát, ha nem, elagyabugyálták. Bár kötődni nemigen kötődött senkihez, és a lopáshoz sem fűlt a foga, a valahová tartozás belső kényszere mindig rávette, hogy megtegye, amit elvárnak tőle. Olyannyira nem kötődött, hogy még azt is csak utólag, már onnan kimentve tudta meg, hogy akivel élt, az az anyja. Soha nem nevezte anyjának a vér szerinti anyját, nem ismerte a család fogalmát, mint ahogy azt sem tudta, hogy egy gyereknek, jó esetben, szülei vannak. Éltek bele a nincstelenségbe, miért pont ők és miért együtt, ki tudja, télen-nyáron mezítláb, és Krisztián egyre ügyesebben olvasztotta a kábelt és lopta a fát. „Ez is egy tudás – meséli némi iróniával –, ami ugyanúgy bevésődik, mint az alapképességek. Így szocializálódtam, ez volt az első közeg, ahol tanítottak, ekkor kezdtem felfogni, hogy egyáltalán létezem. Néha előfordul – bár nem ez a jellemző –, hogy ha bemegyek egy boltba, árnyékként kísér a biztonsági őr. Nem bánt, nem zavar igazán, de azért azt gondolom magamban ilyenkor, hogy minek ez a hűhó, ha akarnám, úgyis meg tudnám csinálni…” Aztán egy napon eljött érte valaki. Egy férfi megfogta és a Pécs melletti, faluszéli putriból felvitte a fővárosba, egy lakásba. Ötéves forma lehetett, így emlékszik, de hogy miért történt, ami történt, arról a mai napig fogalma nincs. Annyit tud felidézni, hogy bár a körülmények alapvetően megváltoztak, továbbra is szegénységben éltek. Télen nem volt fűtés, süvített a hideg szél az ablakréseken. Hogy ne fázzon annyira, tüzet rakott a szoba közepén, ahogy azt odahaza is csinálták. A férfi, akiről szintén utólag derült ki, hogy az édesapja volt, első felindulásában azonnal bevitte a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, ismertebb nevén a gyivibe, és otthagyta. Túl problémás gyerek, inkább mégse kell! „Nem nagyon vannak emlékeim ezekről az időkről, de azt tudom, hogy utáltam ott lenni. Mint ahogy a korábbi életem is csak homályos foltokban van meg. Tudom, hogy laktam több helyen is, de hogy kiknél, arról csak eposzi jelzőim vannak: például a zöld wartburgoséknál, vagy Terinél.” 

Kell a káosz

A gyivi, annak ellenére, hogy poroszos nevelésével kivívta a leggyűlöltebb helynek járó elismerést Krisztiánban, sorsfordító jelentőségű volt az életében. Itt ismerte meg ugyanis a nevelőszüleit, akik nem kifejezetten érte érkeztek az intézménybe, de olyannyira meggyőzően üvöltötte, sírta, hogy vigyék magukkal, hogy végül őt választották. Elvitték Kápolnásnyékre, ahol végre „rendes” családban élhetett, óvodába, iskolába járhatott. Nem ment azonnal könnyen: olyan tudásbeli hiányossággal indult, hogy kisegítő iskolába tanácsolták, de a nevelőszüleinek – örökbe nem fogadhatták, mert a gyámügy jobbnak látta nem bolygatni az anyai jogokat, ekképpen hivatalosan sohasem mondott le róla a vér szerinti családja – gyanús volt a gyerek kreativitása. A pszichológusi szakvélemény megerősítette: semmiképp nem visszamaradott szellemileg, sőt jó eszű, okos kisfiú, érdemes vele foglalkozni és a kisegítő iskola helyett inkább pótolni a hiányosságokat. „Nagyon igaznak tartom azt az irgalmatlan közhelyet, hogy az élet elvesz és ad egyszerre. A magam életében legalábbis eléggé kiegyensúlyozott ez a játszma – mondja 31 éve minden bölcsességével. – Az általános iskolában még megvoltak ugyan a magam csibészségei, de már akartam valamit. Pontosabban nem akartam lemaradni. Tanulni nem szerettem, de tudni igen! Az motivált, hogy ne legyek utolsó. A szüleim nagyon hamar észrevették, hogy én akkor működöm jól, ha le vagyok terhelve. Ha valahová odatesznek, azt igáslóként tolom végig. Ez egyébként a mai napig így van. Ha kevés a terheltség, szétesem. Kell némi káosz. Szóval, már az általánosban jó alaposan leterheltek, hogy ne legyen időm szétcsúszni. Furulyáztam, klarinétoztam, zongoráztam – a vérem megvolt hozzá, mondjuk úgy: volt bennem egy-két vonóval, tetszik ez a hasonlat –, és kenuztam a VVSI-ben (Velencei-tavi Vízi Sportiskola). Az első ember, akire a szüleimen kívül felnéztem, az edzőm, Ligeti Laci bácsi vaskalapos, kemény ember volt, sokszor helyre tett, 15 évesen országos bajnoki címig hajszolt. Azt hiszem, ezen áll vagy bukik minden: kikkel, milyen jó emberekkel, mentorokkal hoz össze a sors. Nyolcadikban már három út állt előttem: konzervatóriumba megyek, folytatom a sportot és a váci piaristáknál tanulok tovább vagy megyek Pannonhalmára, a bencésekhez gyarapítani a tudásomat. Titkon erre vágytam, a hely már a felvételin lenyűgözött, úgyhogy csak erősítette a döntésemet, amikor elsőként innen érkezett meg a felvételt tanúsító válaszlevél.” Az élet itt is egy karizmatikus mentort sodort a fiú útjába: Répásy József biológiatanár meglátta benne a lehetőséget, és – ahogy Krisztián fogalmaz –, „nem engedte, hogy kikötődjek”, vagyis, hogy lankadjon az érdeklődése a biológia iránt. Az egyetemet már, ahol ­OTDK-győzelemig (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) is jutott, summa cum laude végezte el, és azóta is épp ilyen „unalmasan” ível felfelé a pályája: hamarosan megszerzi doktori címét a SZTE ÁOK Neurológiai Klinikáján.

Nincs repeta, a végén még kifehéredsz

Bár a származása miatt többször is érték atrocitások, onnantól, hogy beindult az élete, nem nagyon foglalkozott az iskolai „büdös cigányozásokkal”. Egy alkalommal, már középiskolásként, Fehérvárcsurgón indultak barátaival egy focikupán. A nap végén, fáradtan, éhesen állt sorba repetáért, ám étel helyett megjegyzést kapott: nem kapsz többet, mert kifehéredsz! Annak ellenére, hogy a szülei belénevelték, a származása miatt neki mindig kétszer annyit kell teljesítenie, hogy elismerjék, valahogy kezdte kizárni a cigányságát. Aztán néhány évvel ezelőtt, Szegeden megnézte a Somnakaj című roma musicalt, és ahogy ösztönösen rámozdult a ritmusra, valami újra megnyílt a lelkében. 2013-ban csatlakozott a Czinka Panna vidékfejlesztő roma ­fiatalok ösztöndíjasainak csoportjához – az egyéves programba, melynek elsődleges célja, hogy a vidékfejlesztés szempontjából afféle kovászembereket neveljen, be volt kapcsolva a cigányság is. Egyre inkább érezte, van benne valami, ami már talán kiveszőben, de ha odakoncentrál, újra meg tud dobbanni. „Mindig is volt bennem egyfajta megmagyarázhatatlan kényelmetlenségérzés, és itt rájöttem, hogy ha teszek valamit, akkor a rossz érzés is megszűnik. Megértettem, hogy én is tudok tenni valamit. Pusztán attól, hogy példával járunk elöl, még nem lesz kenyér senkinek az asztalán. Fontos az aktivitás. A másik nagyon lényeges kérdés, hogy meddig tartozunk csupán hálával, és mikor kezdjük visszafizetni mindazt, amit kaptunk. A tékozló fiú is ismeri a határait, előbb-utóbb hazamegy, és jó gyerek lesz. Valahogy így voltam vele én is, amikor kapcsolatba kerültem a Keresztény Roma Szakkollégiummal – szeretnénk kiépíteni egy olyan hálózatot, ami segít kibontakoztatni a cigány fiatalokat. Nem szeretem a tehetséggondozás szót, mert itt sok esetben egyelőre csak arról beszélhetünk, hogy egy fiatal jusson el ­egyáltalán középiskolába. Ha egyet is sikerül eljuttatni, akkor az már jó. Ha egy ilyen bázis egyszer felnő, akkor ők már talán képesek lehetnek megváltoztatni a rossz beidegződéseket. A legtitkosabb vágyam egy amolyan árvaház létrehozása – az első közös karácsonyról, egy tonna gyerkőccel, már régóta ábrándozom.”

A tíz befutós jelöltből – volt köztük például építész, gyárigazgató, műfordító, riporter vagy politikatudományi doktorandusz – a szavazatok alapján magasan Sztojka Edina hospice ápolónő bizonyult a leghősiesebbnek.

Ez a falu meg lett mentve - és a tévéműsor legvadabb sztárszakácsa csinálta

Publikálás dátuma
2019.04.14 10:57

Fotó: Draskovics Adam/ Draskovics Adam
Épp szalmabálát pakolt, amikor telefonon hívtam. A korábban Budapesten élő Vári Dávid, a Konyhafőnök című tévéműsor „legvadabb séfje” decemberben lett Megyer polgármestere. Ő pályázott egyedül, de ha tülekedtek volna a posztért, akkor is őt választják. Azzal nyerte el az ország legkisebb önálló falujának bizalmát, hogy az ősz folyamán egy szál maga kipucolta a községet a fejtetőig érő gazból.
Megyer: pici zsákfalu a sümegi járásban. Az egyutcás települést dombok ölelik körül, határában patak folyik, gyönyörű vidék, a béke szigete. Mielőtt Dávid tanyát vert itt, tizenketten lakták, most tizenkilencen, a legfiatalabb kéthetes. Az önkormányzat előtt álmos puli sütkérezik. Az épület valaha hagyományos parasztház lehetett, szépen kicsinosították, hibátlan a festés, a cseréptető, az ajtókon függő vendégváró koszorúk. Dávid futólépésben érkezik, közben telefonál, felénk integet – sodró lendülete azonnal magával ragad. Egyedi figura, szokatlan életúttal. Szülei 1972-ben „elfelejtettek visszajönni” Németországból, ő ott született, ott nőtt fel.

Nyomot hagyni a világban

„Azért jöttem haza Magyarországra, mert identitáshiányban szenvedtem. Huszonegy évesen egy hátizsákos túrán elvetődtem az egri Várnapokra, álltam a vásári forgatagban, hallgattam a népzenét, néztem a színpadon a néptáncot, és egyszer csak ráébredtem, hogy magyar vagyok. Úgyhogy befejeztem Németországban a közgazdasági egyetemet, és a diploma után áttelepültem Budapestre” – mondja. Tíz évig környezetvédelmi berendezések vezérléstechnikáját fejlesztette, forgalmazta. Édesapja máig ezzel foglalkozik Németországban. Dávid itthon felfuttatta a családi vállalkozást, a csúcsponton 37 embernek adott munkát. De sok volt a tíz év, belefáradt. Ekkor jött a következő kanyar. Kedvenc hobbija a vadászat, szeret főzni, főként vadételeket, ezért akkori élettársa titokban benevezte a Konyhafőnök című műsorba. Eljutott a döntőig, ezzel celeb lett, egyre több főzős rendezvényre hívták. Sümegre egy helyi borász invitálta zsűrizni. Összebarátkoztak, gyakran találkoztak, s a borász örökösen Megyerről mesélt. Így tudta meg, hogy az elnéptelenedő községet egy évtizede fölkarolta a budapesti Pájer Kristóf, aki meghirdette, hogy kibérelhető a falu, az alpolgármesterség, sőt az utolsó tehén is. A hírből 2015-ben médiaszenzáció lett, de nem jött be a számítás. „Kristóf hosszú évekig Budakesziről irányította Megyert, három éve pedig Angliából. Ő is látta, hogy ez így nem jó, nem lehet egy falut távvezérléssel működtetni. Ahhoz, hogy menjenek a dolgok, itt kell lenni. Én tavaly nyáron beragadtam egy dugóba, ettől egyszeriben megutáltam Budapestet. Augusz­tusban házat vettem Megyeren és ideköltöztem. Nem félek a munkától, a centi és a kesztyű mindig velem van – fordítja ki zsebeit igazolásul. – Amikor idejöttem, itt dzsungel volt. Három hónap alatt rendbe tettem.” Dávid szerint Megyer a kiaknázatlan lehetőségek tárháza. Hét vendégházukban egyszerre 52 főt tudnak fogadni, s ha ezek működnek, minden működik. Jó marketing kell, megfelelő személy vezényletével, és neki is van reklámértéke, ide tud hozni csoportokat, rendezvényeket. A vendégházakat karban kell tartani, a fűtési rendszer cserére szorul. A divatos, de gyenge teljesítményt nyújtó kályhák helyett visszatérnek a rakott cserépkályhákhoz, illetve a régi vaskályhákhoz. Kocsmájuk már van, májusban nyílik egy kisebb bisztró is. A távlati terv az, hogy önellátó településsé váljanak. A vendégházak körül rengeteg a gyümölcsfa, ezeket eddig senki nem gondozta. Idén hasznosítási szerződést kötöttek a tulajdonosokkal, a termésből házi lekvárok, befőttek készülnek majd. Hozzákezdtek a konyhakerthez, hamarosan lesznek rackáik, mangalicáik, baromfiudvaruk. Ezért már érdemes nyolc közmunkást foglalkoztatni. „Tavaly 12 esküvőt rendeztünk, idén 16-ot fogunk. Jönnek hozzánk romantikázni vágyó párok, túrázni szerető családok, csoporttréningeket is szerveznek ide – folytatja. – Én szerény ember vagyok, nincsenek nagy álmaim. Nem hiányzik a sportautó, a karib-tengeri út. Hallgatom a csendet, élvezem a madárcsicsergést – ez nekem többet ér bármi másnál. De arra mindig vágytam, hogy nyomot hagyjak magam után, és úgy érzem, Megyeren ezt megtehetem.” 

Nem vágynak városba

Meg akartam tudni, vajon mit szólnak a helyiek a falu felélesztési kísérletéhez? Nem volt könnyű, ugyanis készült Megyerről egy írás, amiből sajtóper lett. Mindenütt bizalmatlanságba ütköztem, csupán néhány embert sikerült szóra bírni. Osváth Dániel három felnőtt fiával él egy rozoga házban. Arca olyan, mint az aszály sújtotta föld – csupa mély barázda. Fiatal korától a falu lakója, kétéves volt a kislánya, amikor elhagyta az asszony, öt gyereket nevelt fel egyedül. „Az élet alapja a család. Nem így terveztem, örök életre esküdtem, de nem úgy sikerült. Egyszer próbálkoztam új asszonnyal, főleg a gyerekek miatt, de kivételezett a saját fiával, nem főzött, nem takarított, hát elküldtem. Többé nem kísérleteztem, mert akit egyszer-kétszer megcsíp a kígyó, fél a gyíktól is. A téesz idejében minden jó volt. Akkoriban nyolcvan főt számlált Megyer, mindegyik házban laktak, a gyerekek a Marcalban fürödtek, volt sárcsata, sivalkodás, vidámság. Az emberek összejártak, esténként kiültek a ház elé beszélgetni – lehetett hosszú távra tervezni. Most napról napra élek. A lányom és egy fiam már elköltözött, nem sokat tudok róluk. Egyik fiam rokkant, mióta a szomszéd községben majdnem elütötte egy autó, ki se engedem a házból. A másik kettő dolgozik, de alig tudnak valamit hazaadni. 86 ezer a nyugdíjam, mire mindent kifizetek, marad is meg nem is” – meséli. Hetvennégy éves, de a földet még műveli. Ha jön a kikelet, nem bír magával. A zöldséget már elvetette, nem tudja, mi lesz belőle. Nincs eső, lehet, hogy ki se kel. Nagy a föld, hétszáz négyszögöl, az öntözést nem győzi pénzzel. A házon is lenne mit csinálni, ki kéne cserélni az ablakokat, megjavítani a kéményt, a tetőt. Abban bízik, hogy a fiai előbb-utóbb jobb munkát találnak, akkor előbbre juthatnának. Babaillat terjeng, Hegedüs Hajnalka épp befejezte a kéthetes pici altatását. Nem őslakók, csak pár hete jelentkeztek be Megyerre. „Én anyuékkal '96-ban jöttem ide, ők lent laknak a falu elején. 2007-től a szomszédban, Ukkon éltem a párommal. Nyolc év után léptem ki abból a kapcsolatból, két gyerekkel – vág bele a történetbe. – Korán kezdtem, tizenhét évesen, fejetlenül teherbe estem, a nagylányom tizennégy éves. A fiam most lesz hét, ő attól a páromtól van, akivel aztán szétmentünk. A jelenlegi páromtól született a pici. Az ilyen kis falvakban könnyű ismerkedni, mindenki mindenkiről mindent tud, amit meg nem tud, annak utánaérdeklődik, és nem csak helyben, a szomszéd falvakban is. A mostani párom rigácsi, oda jártunk át fagyizni a gyerekekkel és kinéztem magamnak. A kényszer hozott vissza anyuékhoz. Egyedül, a két gyerekkel nem tudtam volna albérletet fizetni. De nem bántam meg, a fiam itt sokkal szabadabb, nyugodtan játszhat, biciklizhet bármerre, nem kell őrizni. Itt figyelnek egymásra az emberek, ha későre jár, valaki mindig hazaküldi. Én nem szavaztam Dávidra, mert akkor még nem voltam állandóra bejelentve Megyeren. De ha szavazhattam volna, mindenképp rá szavazok, és nem azért, mert celeb, hanem a segítőkészsége miatt.” Nincs kocsijuk, se jogosítványuk, Dávid szokott nekik bevásárolni Sümegen. A házhoz is az ő révén jutottak hozzá. Szeretnék fölvenni a csok-ot, felújítanák, kicsit átalakítanák a házat, csinálnának kertet is, ültetnének gyümölcsfákat, kerítést építenének. Nem vágynak városba, bár ott több munkalehetőség lenne. Hajnalka tanult szakmája bolti eladó és pénztáros, de volt pultos is Ukkon, egy kocsmában, és dolgozott három műszakban egy sümegi üzemben. Munkabíró, sok helyen bevethető, könnyen alkalmazkodik. Joggal bízik tehát abban, hogy ha beindulnak Megyeren a tervezett fejlesztések, mire lejár a gyes, jó munkája lesz. Éles csengőhang hasít bele a csöndbe: megjött a mozgóposta, s nyomában befut Ignácz Lajos. A vékony csontú, de erős, fiatal férfi közmunkás – füvet nyír, fát hasogat, részt vesz a vendégházak karbantartásában, az építkezésekben. Történetesen roma, de ez itt nem számít. Ha megbízható, ha rendesen végzi a munkáját, senki sem kérdi tőle, milyen anya szülte. Lajos majd’ egy éve egymaga neveli három gyermekét. Dominik Lajos hatéves, Patrícia négy, Zsejke három. „Megcsalt az asszony, elment egy másik emberrel. Nem laknak messze, meg tudná oldani, hogy kéthetente elvigye a gyerekeket. De a kicsik távolodnak tőle, a legnagyobb már nem is akar vele menni. Rigácson lakunk, Megyeren dolgozom, háromkor megyek a buszhoz a gyerekekért, utána mosok, főzök, takarítok otthon. Főzni édesanyám tanított meg gyerekkoromban, szeretem csinálni, még palacsintát is sütök. Megfordult a fejemben, hogy elmegyünk Sümegre, mert ott talán többet kereshetnék, de aztán úgy döntöttem, inkább Megyerre költöznénk. Jó itt, összetartók a népek, nincs pletyka, nincs kibeszélés, nincs csetepaté. Ha valaki bajban van, kisegítjük egymást. Dávid is sokat segít, visz ide-oda, kiváltja a gyerek gyógyszerét, mert a fiam pollenallergiás.” Lajos imádja a lovakat. A régi polgármester idejében tizennégy ló volt Megyeren, ő dolgozott velük. Felnyergelte őket, ha jöttek a vendégek, futószáraztatta a gyerekeket, kocsiztatott, ha arra volt igény. Most csak egy ló van, de reméli, lesz több is. „Ez a falu meg lett mentve. Ha nincs Kristóf, Megyer összedőlt volna – állítja meggyőződéssel. – Valami új kezdődött, ami, ha Isten velünk van, felvirágoztatja a falut.”