A honi sajtó is beszámolt arról, hogy gazdasági termelés (GDP) és lakosságszám alapján jelöltek meg és állítottak sorrendbe 29 megarégiót, amelyek ma a világot uralják. De az értelmezés nagyobb részt - itthon legalábbis - elmaradt. Ezért is kérdezem, tekinthető ez a megközelítési mód szemléletváltásnak?
A nemzetállamok szerepéről folyó vitának nem ez az egyetlen területe. A nemzetállamoknak az európai hatalmi rendben az 1648-as vesztfáliai békében meghatározott szerepét – lásd Henry Kissinger Világrend című könyvét – mára kikezdte az idő. Az akkor elfogadott szuverenitás eszményt, a saját területen belüli „korlátlan” hatalomgyakorlást már a hatalmi ágak szétválasztásának Montesquieu által megfogalmazott elmélete is korlátozta. De ma a nemzetállamokat számos területen a különböző nemzetközi szervezetek – ENSZ (békefenntartás, klímapolitika), OECD (közigazgatás), NATO (honvédelem, biztonság), Európai Unió (mezőgazdaság, környezetvédelem, kereskedelem, közlekedés, versenyszabályozás,) - döntései is befolyásolják. Hasonló hatása van a szubnacionális közigazgatási szinteknek, hiszen a régiók és települések önkormányzatisága számos országban erősödik. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a nemzetállamok és a transznacionális vállalatok kapcsolatrendszerében is, ha a munkahelyek teremtését, a beruházásokat, a kutatás-fejlesztést nézzük. A nemzetállamok vezetői szembesülnek e kérdésekkel, mert bizonyos feladatok ellátásához önmagukban túl kicsik, vagy korlátozottak az eszközeik. De közben egymással is versenyeznek a képzett munkaerőért vagy annak megtartásáért, a nemzetközi vállalatok beruházásaiért.
Akkor a nemzetállam vesztes pozícióban van?
Miközben úgy tűnhet, hogy az elmúlt évtizedekben megfigyelhető globalizációnak az egyik vesztese a nemzetállam, arra is figyelmeztetni kell, hogy az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a polgári és a büntető jog, a közigazgatás, az identitás a nemzetállam feladatainak része, annak belső kohézióját erősíti. Ma egy nemzetállamnak sokkal több feladata van, mint akár 100-200 évvel ezelőtt, tehát még erősebbnek és nagyobbnak is gondolhatjuk az államot, mint akkoriban. Ez meg is látszik abban, hogy a megtermelt nemzeti jövedelem mekkora hányadát osztják el újra az államháztartáson keresztül: az 1910-es évek 10-12 százaléka helyett ma 40-50 százalékot! De ma egy nemzetállam akkor sikeres, ha képes sikerorientáltan újradefiniálni önmagát és saját szerepét a világban, ha vezető politikusai nem kardcsörtető papírtigrisek, hanem képesek megfelelő módon kommunikálni és együttműködni a világgazdaság és a világpolitika meghatározó szereplőivel.
Jean Gottmann francia geográfus 1961-ben használta először tudományos igénnyel a megalopolisz kifejezést a Boston és Washington között kialakult városi régióra. A kifejezést a Nyugat alkonya című művében (1918) Spengler is alkalmazta. Hogyan jutunk el a megalopolisztól a megarégióig?
Az USA Boston és Washington közötti tengelye egyszerre megalopolisz és egy óriásira nőtt városhalmaz. Tíz amerikai államot foglal magában és számtalan kisebb, nagyobb közigazgatásilag önálló – pénzügyileg független, mert az USA-ban az egyes közigazgatási szintek között nincsenek pénzügyi transzferek –, de mégis összenőtt településből áll. Belső kohéziója a nagyon erős infrastruktúra, valamint az elképesztő mértékű ember-, anyag-, tőke- és információáramlás. Ez jellemzi leginkább a térséget. Közigazgatásban pedig a gyenge szövetségi részvétel mellett - vagy helyett - erős a térségen belüli horizontális együttműködés. Washington a világhatalom politikai döntéshozatali központja, New York az ENSZ és az amerikai gazdaság pénzügyi központja, Bostont a kutatás-fejlesztés és a felsőoktatás – az MIT és a Harvard a világ TOP10-es egyetemei – teszi az erőközpont egyenjogú tagjává. Washington a 325 millió lakosú USA fővárosaként is egy hatalmasra nőtt, de élhető kisváros hangulatát kelti. Talán nem is figyelnénk oda rá, ha nem egy szuperhatalom és a világ legütőképesebb hadseregének irányítóközpontja lenne. New York pénzügyi központját a világ legerősebb gazdasági hatalmának ipara, szolgáltató szektora, mint hátország emelte a rivális központok fölé. Washington is, New York is irányító központ, súlyukat az USA egészének nagysága, világgazdasági és politikai súlya adja.
Nem tudjuk nem észrevenni, hogy a megarégiók aligha közigazgatási, kormányzati és államigazgatási elvek mentén jöttek létre…
Ezt fontos megemlíteni! Ugyanis, ha régiónak vagy megarégiónak nevezzük a térséget, akkor azt a fejlettség hasonló szintje, a nagyon erős belső kohézió miatt tehetjük. De a régió elnevezéshez itt (az USA-ban) hiányzik a konkrét területi, közigazgatási lehatárolás, a kijelölt, felépített a régiót irányító közigazgatási struktúra. Tehát nem felülről irányított és kijelölt, hanem alulról szerveződő régióról beszélünk. Az alulról szerveződő régiók sajátossága, hogy az ezeket létrehozó erők autonóm szereplők. A közös telephelyválasztásból adódó együttes hatások és az ebből fakadó együttműködések hozták össze és ösztönzik őket együttműködésre. Bármilyen elképesztően is hangzik, de ebből a szempontból az amerikai szövetségi állam a maga intézményeivel nem ennek a régiónak (erőközpontnak) a létrehozója, hanem csak az egyik, még ha talán a legbefolyásosabb, autonóm szereplője az itt lévő vállalatokkal, lakossággal és más intézményekkel együtt.
Akkor pontosan minek tekintsük ezt és a hozzá hasonló megarégiókat?
Az Amerika keleti partvidékén létrejött megarégió nem egy igazgatási, közigazgatási modell, hanem az autonóm gazdasági, társadalmi szereplők sokaságának döntéseire épülő térszerveződési forma. Ezeknek az erejét, befolyását a saját teljesítményük – GDP, befektetések volumene, vállalati központok, bejelentett szabadalmak száma – és a világgazdasági kapcsolati hálójuk nagysága, intenzitása adja.
A világ vezető hatalmaira szuverén államként tekintünk, és különböző szempont szerint rakjuk sorrendbe őket (nemzetgazdasági összteljesítmény, egy főre jutó nemzeti jövedelem, adósság, diplomások aránya, ezer főre jutó gépkocsik száma stb.). Az új megközelítés ezt átírja: nem létezik úgy nemzet és nemzetgazdaság, ahogy eddig. De van Párizs-Amszterdam-Brüsszel-München, Los Angeles-San Diego, vagy Peking-Tiencsin megarégió...
A leggazdagabb nemzetállamok és a világgazdaságot „irányító” megarégiók ugyanannak az éremnek a két oldalát képviselik. Szögezzük le: a megarégiók sincsenek meg a területük felett szuverenitását gyakorló nemzetállamok nélkül. A Szilícium-völgy (San Francisco–San José) vállalatai (Apple, Google, Mozilla, stb.) is az amerikai hadseregtől kapták kezdetben a legkomolyabb fejlesztési feladataikat és forrásaikat. A Nobel-díjas kutatók sorát felvonultató helyi egyetemek (Berkley, Caltech, UCLA) költségvetésének nagyjából kétharmadát közvetlenül vagy közvetve a szövetségi költségvetés fizeti. Közvetlenül a kutatás-fejlesztési projektek megrendelésein, közvetve a háború viselt veteránok számára kifizetett tandíjakon keresztül. Hasonló helyzettel találkozhatunk a Csendes-óceán túlsó partján Kínában, Japánban, Dél-Koreában. Ugyanakkor abban hinni, hogy ezek a megarégiók majd a nemzetállamok helyett irányítják a világgazdaságot, körülbelül olyan, mint az állam nélküli piacot elképzelni. Az állam által alakított polgári jog és a gazdasági szereplők közötti szerződések betartását felügyelő, kikényszerítő állami intézmények és törvények nélkül a piac nem működik. A kezdeti, a XVII. századi angolszász kapitalizmusra volt jellemző az üzleti szokások, jogok, etikai kódexek alulról jövő kialakítása, amit először a bírósági döntésekre épülő esetjog, majd végül a parlament által elfogadott törvények szabályoztak. A kontinentális Európa a gazdasági jogalkotást mindig felülről, a törvényi szabályozással kezdte. A nemzetállam kompetenciáit nem a megarégiók vagy a transznacionális vállalatok erodálják leginkább, hanem a technikai, elsősorban az informatikára építő fejlesztések. Okostelefonok applikációin keresztül bonyolíthatók le a pénzügyi műveletek. Az árnyékbankolás, az egymástól független magánszemélyek közötti hitelezés Kínában például tömeges elterjedt, s egyelőre semmilyen állami szabályozás nem hat rá, nincsenek kockázatelemzések, nincs garanciavállalás - esetleges válsága bedöntheti a teljes kínai pénzügyi rendszert.
Érdekes kép bontakozik ki, ha a megarégiókat földrészenként és/vagy országokként lebontjuk. Az USA-ban 9, Európában 6, Kínában 4, de Ázsiában összesen 11, Észak-Amerikában pedig 10 megarégiót találunk, vagyis egyfajta kiegyenlítődés látszik.
A számok itt nem sokat mondanak. Ha az abszolút számokat nézzük vagy éppen a 100 millió főre jutó megarégiók számát, akkor az Egyesült Államok vezet. Ez részben az ország településhálózatának sajátosságaival magyarázható. Az ország lakosságának közel 85 százaléka él az Atlanti- és a Csendes-óceán, a Mexikói-öböl és a Nagy-tavak partvidékének mintegy 100-150 km sávjában. A népesség ilyen mértékű koncentrációja a gazdaság agglomerálódását is magával hozza. Japánban az ország területének 3 százalékán él a népesség 90 százaléka. A "Nagy Tokiói Agglomerációban" több ember él, mint Magyarországon, Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában együttvéve! Budapest nem férne be a 60 legnépesebb kínai város közé! A megarégiók kialakulásának feltételének mondhatjuk a nagy népsűrűséget, legalább 400 fő/km, és az 50-100 milliós hátországot. Ehhez a legnagyobb népességű országokban - Kína, India, USA, Japán, Brazília - megvannak a feltételek. Dubaj, Abu-Dzabi az olajnak és a váratlanul felértékelődő közlekedés-földrajzi helyzetének és az ezt kihasználó gyors gazdasági fejlődésének, szerkezetváltásának köszönheti, hogy besorolták.
Hogyan értékelhető, hogy a „hanyatló” Nyugat, azon belül a még inkább lemaradó, elöregedő Európa 6 megarégióval előkelő helyet foglal el?
London és Párizs egyértelműen megarégiók. Önmagukban is népesek, hátországuk is megvan, talán politikai és gazdasági szempontból is döntéshozó centrumnak számítanak. Bár London mintha mostanában akarna kiiratkozni ebből a körből. A legnagyobb német városok, Berlin és München önmagukban kicsik ehhez. Frankfurt és a Ruhr-vidék szintén. A Rajna völgye Bázeltől Rotterdamig Stuttgarttal, Frankfurttal, a Ruhr-vidékkel, Brüsszellel, Amszterdammal kiegészítve már valóban egy ütőképes megarégiónak számít. De ahhoz, hogy ez működjön a Közös Piac, az Európai Unió megteremtett nemzetközi keretek, egységes piac és szabályozás kell. Nem kétséges: ez Európa gazdasági, közlekedési, politikai magterülete.
A 29-ek között a 18. helyen találjuk a Bécset és Budapestet magában foglaló megarégiót. Ezt hogyan értékelhetjük?
Bécs globális turisztikai desztináció, az ENSZ egyik európai, az OPEC és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség globális központja. Bécsnek, az osztrák bankoknak, néhány osztrák vállalatnak van regionális irányító, közvetítő szerepe Gdansktól Veronáig, Prágától, Münchentől Tiranáig. De Budapestnek csak egy Molja és egy OTP-je van, azon kívül semmi! Budapest a magyar gazdaság teljesítményének jó részére sem tud hatni, mert az itteni külföldi vállalatok döntéseinek jó része független a magyar gazdaságpolitikától, nemhogy globális szerepről álmodozhatna. A régióhoz sorolják még Brnót és Morvaországot illetve a nagyon iparosodott cseh és lengyel Sziléziát. E régiókkal Magyarország csak a német Volkswagen, illetve az egykori német, majd amerikai, most francia tulajdonban lévő Opel különböző leányvállalatai révén kereskedik. Talán még a Mol-töltőállomásoknak van némi szerepe. Magyarország igazából semmit nem irányít ezekben a térségekben.
Örüljünk inkább, hogy a megarégiós összevetésben Budapestet és vele Magyarország egy részét így felértékelték! Látni kell, még a V4-országok gazdaságilag fejlett területeinek idesorolásával sem vagyunk a többi megarégióval egy súlycsoportban! A szabadalmak száma évente a világon mintegy 200 ezer, a kínai Sencsenben 12 ezer, az amerikai Szilícium-völgyben 11 ezer, a visegrádi országokban és Ausztriában pedig együtt 600. Stockholm vagy a Nokia révén Helsinki egy ideig sokkal inkább globális játékos volt, mint mi. Szerintem a 29 megarégióból igazából csak az első 10-12 irányítja a világgazdaságot! A többi is fejlettebb a környezeténél, szűkebb vagy tágabb területére hatása van, de globális irányító szerepe nincs.