Ugyanazon érme két oldala: nemzetállamok és megarégiók

Publikálás dátuma
2019.04.14. 14:11

A világ gazdaságát nem a emzetállamként meghatározott hatalmak, hanem 29, több esetben határokon átívelő megarégió mozgatja - a CityLAB portál e vitára ingerlő megállapítása, amely az Oxford Economics adatain alapszik, nemrég szaladt körbe a világsajtón. Forman Balázs, a Corvinus Egyetem Társadalomtudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Karának docense szerint az összkép ennél árnyaltabb.
A honi sajtó is beszámolt arról, hogy gazdasági termelés (GDP) és lakosságszám alapján jelöltek meg és állítottak sorrendbe 29 megarégiót, amelyek ma a világot uralják. De az értelmezés nagyobb részt - itthon legalábbis - elmaradt. Ezért is kérdezem, tekinthető ez a megközelítési mód szemléletváltásnak? A nemzetállamok szerepéről folyó vitának nem ez az egyetlen területe. A nemzetállamoknak az európai hatalmi rendben az 1648-as vesztfáliai békében meghatározott szerepét – lásd Henry Kissinger Világrend című könyvét – mára kikezdte az idő. Az akkor elfogadott szuverenitás eszményt, a saját területen belüli „korlátlan” hatalomgyakorlást már a hatalmi ágak szétválasztásának Montesquieu által megfogalmazott elmélete is korlátozta. De ma a nemzetállamokat számos területen a különböző nemzetközi szervezetek – ENSZ (békefenntartás, klímapolitika), OECD (közigazgatás), NATO (honvédelem, biztonság), Európai Unió (mezőgazdaság, környezetvédelem, kereskedelem, közlekedés, versenyszabályozás,) - döntései is befolyásolják. Hasonló hatása van a szubnacionális közigazgatási szinteknek, hiszen a régiók és települések önkormányzatisága számos országban erősödik. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a nemzetállamok és a transznacionális vállalatok kapcsolatrendszerében is, ha a munkahelyek teremtését, a beruházásokat, a kutatás-fejlesztést nézzük. A nemzetállamok vezetői szembesülnek e kérdésekkel, mert bizonyos feladatok ellátásához önmagukban túl kicsik, vagy korlátozottak az eszközeik. De közben egymással is versenyeznek a képzett munkaerőért vagy annak megtartásáért, a nemzetközi vállalatok beruházásaiért.
Akkor a nemzetállam vesztes pozícióban van? Miközben úgy tűnhet, hogy az elmúlt évtizedekben megfigyelhető globalizációnak az egyik vesztese a nemzetállam, arra is figyelmeztetni kell, hogy az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a polgári és a büntető jog, a közigazgatás, az identitás a nemzetállam feladatainak része, annak belső kohézióját erősíti. Ma egy nemzetállamnak sokkal több feladata van, mint akár 100-200 évvel ezelőtt, tehát még erősebbnek és nagyobbnak is gondolhatjuk az államot, mint akkoriban. Ez meg is látszik abban, hogy a megtermelt nemzeti jövedelem mekkora hányadát osztják el újra az államháztartáson keresztül: az 1910-es évek 10-12 százaléka helyett ma 40-50 százalékot! De ma egy nemzetállam akkor sikeres, ha képes sikerorientáltan újradefiniálni önmagát és saját szerepét a világban, ha vezető politikusai nem kardcsörtető papírtigrisek, hanem képesek megfelelő módon kommunikálni és együttműködni a világgazdaság és a világpolitika meghatározó szereplőivel.
Jean Gottmann francia geográfus 1961-ben használta először tudományos igénnyel a megalopolisz kifejezést a Boston és Washington között kialakult városi régióra. A kifejezést a Nyugat alkonya című művében (1918) Spengler is alkalmazta. Hogyan jutunk el a megalopolisztól a megarégióig? Az USA Boston és Washington közötti tengelye egyszerre megalopolisz és egy óriásira nőtt városhalmaz. Tíz amerikai államot foglal magában és számtalan kisebb, nagyobb közigazgatásilag önálló – pénzügyileg független, mert az USA-ban az egyes közigazgatási szintek között nincsenek pénzügyi transzferek –, de mégis összenőtt településből áll. Belső kohéziója a nagyon erős infrastruktúra, valamint az elképesztő mértékű ember-, anyag-, tőke- és információáramlás. Ez jellemzi leginkább a térséget. Közigazgatásban pedig a gyenge szövetségi részvétel mellett - vagy helyett - erős a térségen belüli horizontális együttműködés. Washington a világhatalom politikai döntéshozatali központja, New York az ENSZ és az amerikai gazdaság pénzügyi központja, Bostont a kutatás-fejlesztés és a felsőoktatás – az MIT és a Harvard a világ TOP10-es egyetemei – teszi az erőközpont egyenjogú tagjává. Washington a 325 millió lakosú USA fővárosaként is egy hatalmasra nőtt, de élhető kisváros hangulatát kelti. Talán nem is figyelnénk oda rá, ha nem egy szuperhatalom és a világ legütőképesebb hadseregének irányítóközpontja lenne. New York pénzügyi központját a világ legerősebb gazdasági hatalmának ipara, szolgáltató szektora, mint hátország emelte a rivális központok fölé. Washington is, New York is irányító központ, súlyukat az USA egészének nagysága, világgazdasági és politikai súlya adja.
Nem tudjuk nem észrevenni, hogy a megarégiók aligha közigazgatási, kormányzati és államigazgatási elvek mentén jöttek létre… Ezt fontos megemlíteni! Ugyanis, ha régiónak vagy megarégiónak nevezzük a térséget, akkor azt a fejlettség hasonló szintje, a nagyon erős belső kohézió miatt tehetjük. De a régió elnevezéshez itt (az USA-ban) hiányzik a konkrét területi, közigazgatási lehatárolás, a kijelölt, felépített a régiót irányító közigazgatási struktúra. Tehát nem felülről irányított és kijelölt, hanem alulról szerveződő régióról beszélünk. Az alulról szerveződő régiók sajátossága, hogy az ezeket létrehozó erők autonóm szereplők. A közös telephelyválasztásból adódó együttes hatások és az ebből fakadó együttműködések hozták össze és ösztönzik őket együttműködésre. Bármilyen elképesztően is hangzik, de ebből a szempontból az amerikai szövetségi állam a maga intézményeivel nem ennek a régiónak (erőközpontnak) a létrehozója, hanem csak az egyik, még ha talán a legbefolyásosabb, autonóm szereplője az itt lévő vállalatokkal, lakossággal és más intézményekkel együtt.
Akkor pontosan minek tekintsük ezt és a hozzá hasonló megarégiókat?
Az Amerika keleti partvidékén létrejött megarégió nem egy igazgatási, közigazgatási modell, hanem az autonóm gazdasági, társadalmi szereplők sokaságának döntéseire épülő térszerveződési forma. Ezeknek az erejét, befolyását a saját teljesítményük – GDP, befektetések volumene, vállalati központok, bejelentett szabadalmak száma – és a világgazdasági kapcsolati hálójuk nagysága, intenzitása adja.
A világ vezető hatalmaira szuverén államként tekintünk, és különböző szempont szerint rakjuk sorrendbe őket (nemzetgazdasági összteljesítmény, egy főre jutó nemzeti jövedelem, adósság, diplomások aránya, ezer főre jutó gépkocsik száma stb.). Az új megközelítés ezt átírja: nem létezik úgy nemzet és nemzetgazdaság, ahogy eddig. De van Párizs-Amszterdam-Brüsszel-München, Los Angeles-San Diego, vagy Peking-Tiencsin megarégió... A leggazdagabb nemzetállamok és a világgazdaságot „irányító” megarégiók ugyanannak az éremnek a két oldalát képviselik. Szögezzük le: a megarégiók sincsenek meg a területük felett szuverenitását gyakorló nemzetállamok nélkül. A Szilícium-völgy (San Francisco–San José) vállalatai (Apple, Google, Mozilla, stb.) is az amerikai hadseregtől kapták kezdetben a legkomolyabb fejlesztési feladataikat és forrásaikat. A Nobel-díjas kutatók sorát felvonultató helyi egyetemek (Berkley, Caltech, UCLA) költségvetésének nagyjából kétharmadát közvetlenül vagy közvetve a szövetségi költségvetés fizeti. Közvetlenül a kutatás-fejlesztési projektek megrendelésein, közvetve a háború viselt veteránok számára kifizetett tandíjakon keresztül. Hasonló helyzettel találkozhatunk a Csendes-óceán túlsó partján Kínában, Japánban, Dél-Koreában. Ugyanakkor abban hinni, hogy ezek a megarégiók majd a nemzetállamok helyett irányítják a világgazdaságot, körülbelül olyan, mint az állam nélküli piacot elképzelni. Az állam által alakított polgári jog és a gazdasági szereplők közötti szerződések betartását felügyelő, kikényszerítő állami intézmények és törvények nélkül a piac nem működik. A kezdeti, a XVII. századi angolszász kapitalizmusra volt jellemző az üzleti szokások, jogok, etikai kódexek alulról jövő kialakítása, amit először a bírósági döntésekre épülő esetjog, majd végül a parlament által elfogadott törvények szabályoztak. A kontinentális Európa a gazdasági jogalkotást mindig felülről, a törvényi szabályozással kezdte. A nemzetállam kompetenciáit nem a megarégiók vagy a transznacionális vállalatok erodálják leginkább, hanem a technikai, elsősorban az informatikára építő fejlesztések. Okostelefonok applikációin keresztül bonyolíthatók le a pénzügyi műveletek. Az árnyékbankolás, az egymástól független magánszemélyek közötti hitelezés Kínában például tömeges elterjedt, s egyelőre semmilyen állami szabályozás nem hat rá, nincsenek kockázatelemzések, nincs garanciavállalás - esetleges válsága bedöntheti a teljes kínai pénzügyi rendszert.
Érdekes kép bontakozik ki, ha a megarégiókat földrészenként és/vagy országokként lebontjuk. Az USA-ban 9, Európában 6, Kínában 4, de Ázsiában összesen 11, Észak-Amerikában pedig 10 megarégiót találunk, vagyis egyfajta kiegyenlítődés látszik. A számok itt nem sokat mondanak. Ha az abszolút számokat nézzük vagy éppen a 100 millió főre jutó megarégiók számát, akkor az Egyesült Államok vezet. Ez részben az ország településhálózatának sajátosságaival magyarázható. Az ország lakosságának közel 85 százaléka él az Atlanti- és a Csendes-óceán, a Mexikói-öböl és a Nagy-tavak partvidékének mintegy 100-150 km sávjában. A népesség ilyen mértékű koncentrációja a gazdaság agglomerálódását is magával hozza. Japánban az ország területének 3 százalékán él a népesség 90 százaléka. A "Nagy Tokiói Agglomerációban" több ember él, mint Magyarországon, Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában együttvéve! Budapest nem férne be a 60 legnépesebb kínai város közé! A megarégiók kialakulásának feltételének mondhatjuk a nagy népsűrűséget, legalább 400 fő/km, és az 50-100 milliós hátországot. Ehhez a legnagyobb népességű országokban - Kína, India, USA, Japán, Brazília - megvannak a feltételek. Dubaj, Abu-Dzabi az olajnak és a váratlanul felértékelődő közlekedés-földrajzi helyzetének és az ezt kihasználó gyors gazdasági fejlődésének, szerkezetváltásának köszönheti, hogy besorolták.
Hogyan értékelhető, hogy a „hanyatló” Nyugat, azon belül a még inkább lemaradó, elöregedő Európa 6 megarégióval előkelő helyet foglal el? London és Párizs egyértelműen megarégiók. Önmagukban is népesek, hátországuk is megvan, talán politikai és gazdasági szempontból is döntéshozó centrumnak számítanak. Bár London mintha mostanában akarna kiiratkozni ebből a körből. A legnagyobb német városok, Berlin és München önmagukban kicsik ehhez. Frankfurt és a Ruhr-vidék szintén. A Rajna völgye Bázeltől Rotterdamig Stuttgarttal, Frankfurttal, a Ruhr-vidékkel, Brüsszellel, Amszterdammal kiegészítve már valóban egy ütőképes megarégiónak számít. De ahhoz, hogy ez működjön a Közös Piac, az Európai Unió megteremtett nemzetközi keretek, egységes piac és szabályozás kell. Nem kétséges: ez Európa gazdasági, közlekedési, politikai magterülete.
A 29-ek között a 18. helyen találjuk a Bécset és Budapestet magában foglaló megarégiót. Ezt hogyan értékelhetjük?
Bécs globális turisztikai desztináció, az ENSZ egyik európai, az OPEC és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség globális központja. Bécsnek, az osztrák bankoknak, néhány osztrák vállalatnak van regionális irányító, közvetítő szerepe Gdansktól Veronáig, Prágától, Münchentől Tiranáig. De Budapestnek csak egy Molja és egy OTP-je van, azon kívül semmi! Budapest a magyar gazdaság teljesítményének jó részére sem tud hatni, mert az itteni külföldi vállalatok döntéseinek jó része független a magyar gazdaságpolitikától, nemhogy globális szerepről álmodozhatna. A régióhoz sorolják még Brnót és Morvaországot illetve a nagyon iparosodott cseh és lengyel Sziléziát. E régiókkal Magyarország csak a német Volkswagen, illetve az egykori német, majd amerikai, most francia tulajdonban lévő Opel különböző leányvállalatai révén kereskedik. Talán még a Mol-töltőállomásoknak van némi szerepe. Magyarország igazából semmit nem irányít ezekben a térségekben.
Örüljünk inkább, hogy a megarégiós összevetésben Budapestet és vele Magyarország egy részét így felértékelték! Látni kell, még a V4-országok gazdaságilag fejlett területeinek idesorolásával sem vagyunk a többi megarégióval egy súlycsoportban! A szabadalmak száma évente a világon mintegy 200 ezer, a kínai Sencsenben 12 ezer, az amerikai Szilícium-völgyben 11 ezer, a visegrádi országokban és Ausztriában pedig együtt 600. Stockholm vagy a Nokia révén Helsinki egy ideig sokkal inkább globális játékos volt, mint mi. Szerintem a 29 megarégióból igazából csak az első 10-12 irányítja a világgazdaságot! A többi is fejlettebb a környezeténél, szűkebb vagy tágabb területére hatása van, de globális irányító szerepe nincs.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Rutin és varázslat

Publikálás dátuma
2019.04.14. 13:03

Fotó: Gerard Bottino / Shutterstock
Az apám imádta az amerikai filmeket. Pontosabban a filmek azon pillanatát, amikor valamilyen baj esetén egyszerre lódult meg szirénázva a rendőrség, az FBI, a mentők, a tűzoltók, mindenféle szolgálat, hogy ki- vagy megmentsenek valakit. Bűnügy, katasztrófa, baleset, szinte mindegy, mert ugyanaz volt a koreográfia. Ezt az amcsik tényleg nagyon látványosan mutatták meg, feszes dramaturgiával, meggyőző képekkel, sodró lendülettel. Apám imádta, ahogy „mozgásba lép a rendszer”, mert ebben annak bizonyítékát látta, hogy ott igenis ennyire fontos az emberélet. Az egyes ember élete.
Értelmetlen lett volna árnyalni a képet azzal, hogy mindez csupán film, ügyes trükk, forgatókönyvi fordulat. Az életben nyilván ott is körülményesebb és lassúbb a „rendszer”, s azt is kapargathattuk volna, hogy tán nem mindenütt és nem mindenkiért törik így magukat a rend, a biztonság és egészség őrei. (Más amerikai filmekből tudjuk, hogy azért ott is vannak páriák, és itt-ott könnyebb átlagos fehér emberként túlélni, mint pénztelen színes bőrűként.) Mondom, lehetett volna közelíteni mindezt a valósághoz, de ez a fénytelenített valóság is sokkal nagyobb odafigyelést és gondoskodást tükrözött volna, sokkal humánusabb mentalitást, mint amit ő sokat látott ká-európai polgárként valaha át- vagy megélt a hazai „rendszer” részéről. Vásznon még a rutin is varázslatnak tűnt.
A második világháború végén született, vagyis az a tapasztalat ivódott a sejtjeibe, hogy az emberélet nem túl sokat ér, elég ha a sorsa (vagy sorstalansága) rossz irányba fordul, s máris garmadába dőlnek a holtak körülötte. Ráadásul sokakról még ma sem tudjuk, miért is haltak meg (már a hangzatos szavakon túl) valójában. A rövid átmeneti időszak után a hamar megerősödő kommunista rendszer sem arról vált nevezetessé, hogy oly nagyon odafigyelne az általa csak masszaként kezelt alattvalókra. Minden, ami az embert egyénné tette volna – szó, gondolat, tett – csak zavarta a rendszert, hiszen az önállóság minden csíráját meg kellett figyelni, ki kellett vizsgálni, hogy passzol-e a direktívákhoz, hiszen csak ennek alapján dőlhetett el, hogy ér-e valamit a hordozója. Számíthat-e a rá a Párt, a Vezető. De ha még passzolt is, akkor sem volt több puszta foltnál, amely lelkesen olvadt be a menetbe ünnepekkor, vonult ki tapsolni. Nem volt más csak egy csattanó tenyér, eleven pixel az élőképben, erőtlen visszhang.
Bár a román kommunizmus időszaka sem volt homogén, hol enyhült, hol szorított, hogy végül totális abszurdba torkolljon, azt mindvégig világossá tette, hogy az egyenlőbbeken kívül nem nagyon érdekli a sokoldalúan fejlett szocializmus parányi alkatrésze, az ember. Nem is emberként gondolkodott róla. Számokról vagy egységről, termelékenységi mutatóról, az ötéves terv végrehajtójáról. S bár a vége felé mindent megtett, hogy sokan legyünk (az abortuszt szigorúan büntették), ezt nem a nagy család után vágyakozó Apa szeretete diktálta, hanem valamiféle hagymázas elképzelés a Kárpát-medence vezető erejéről.
Egy ilyen rendszerben nem élni lehet, hanem túlélni. Bekkelni, vegetálni. Az esélyeket pedig nem a rendszer működőképessége, érzékenysége, reakcióideje határozza meg, hanem a leleményesség. A kijárási faktor. Kinek milyen használható ismerőse van, kit tud lekenyerezni hivatalnokot, fontos embert szappannal, disznóhússal, ha baj van. Ki tud vinni köt- és gyógyszert, netán orvost is magával az operációhoz. Mintha a természetes szelekció némi művi beütéssel érvényesülne. Verseny lenne ez is, sok sunyi akadállyal.
Tudjuk jól, hogy a rendszerváltás sem hozott e tekintetben forradalmi változást. Csak ma már hihetőbben imitáljuk a normális állapotokat (lásd még: senkit sem hagyunk az út szélén).
Talán apám arra vágyott egész életében, hogy egyszer érte mozduljon meg egy láthatatlan rendszer. Spontán. Csak azért, mert ez a dolga. Erre esküdtek fel. De úgy mozduljon meg, hogy ne ő legyen az áldozat és a mentős is egyszerre. Világéletében két lábbal állt a földön, ami jobbára azt jelentette, hogy tudta, mi a menekvés ára. Mennyiért kapcsolják be a szirénát. Akkor is tudta, amikor tényleg eljött a drámai pillanat az ő ká-európai filmjében. Amikor hangosabb a zene, amikor eldől a csata Jó és Rossz között. Tudta, mennyit kell adni zsebbe a nővéreknek, s mennyit az operáló orvosnak. Euróban, mert az mégiscsak másként fest, mint a forint. Azt komolyan lehet venni.
Persze van, amit nem lehet sem ösztönözni, sem lekenyerezni. Ahogy mondani szokás, a pénz nem garancia arra, hogy a film jó is legyen. Az csak a végén derül ki. És ki szokott reklamálni a pénztárban, ha elmaradt a hepiend? Senki. Akkor miért tenné egy elrontott műtét miatt? Én is ebben a filmben téblábolok, így fel sem merült bennem, hogy visszakérjük a pénzét, netán, hogy valaki személyesen szóljon a maga őszinte nyerseségével: elcsesztük. Még az is megfordult a fejemben, hogy a kórházi széfben talált pénzt szétosztogatom, ahogy ő maga akarta, ha gyógyultan távozik.
Hiszen ez is távozás, ha jobban belegondolok. Kicsit olyan, mint a sírósabb amcsi filmekben, ahol direkt a nézők könnyzacskóira hajtanak. Ahol az ember alig több, mint a zárójelentése.

Hasadt társadalmak, illiberális megváltás

Publikálás dátuma
2019.04.13. 19:45

A 80-as évek második felében egy duhaj, átkocsmázott éjszakán eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha miután megkaptuk a diplománkat, levonulnánk egy faluba, átvennénk az összes fontos pozíciót, és onnantól kezdve a teljes helyi populáció nekünk dolgozna: a jegyzőtől az orvosig, a patikustól az iskolaigazgatóig, a téeszelnöktől a pártitkárig lett volna alkalmas emberünk. Aztán évekig röhögtünk rajta, máig is emlegetjük.
Nagyjából ugyanakkor, egy másik kocsmában egy másik csapat hasonló játékot játszott, de ők mertek nagyobbat álmodni, pártot alapítottak, és amikor hatalomra jutottak, egy egész országot lefosztottak. Ha úgy tetszik, ez volt a magyar "tea"- – vagy tekintettel Orbán későbbi gyengéjére – "pálinka-party". Aztán a politológusok nevet is adtak a játéknak, ez lett a "state capture", vagyis a rabul ejtett állam. A Wikipedia szócikk négy példán mutatja be a jelenséget - Dél-Afrika, Latin-Amerika, Bulgária és Magyarország. Büszkeségre mindig akad ok…
A valóságban a Fidesz-történet ennél cizelláltabb, de egy külső szemlélőnek ez segíthet eligazodni az előzményekben. Mára sokan elfelejtették, de a korai, radikálisan demokrata Fidesz egyik fő küldetésének tekintette az ország szellemi kettéosztottságnak a felszámolását: azért hívták magukat „elvált szülők gyermekének”, mert elutasították apáik nemzedékének opcióit, a népies-urbánus, keleti-nyugati orientációt, de még a politikai jobb és bal közötti választást is. Az első illiberális félfordulat az 1990-es évek közepén történt, amikor lemondtak arról a küldetésükről, hogy integrálják a társadalmat, és elindultak meghódítani a jobboldali-konzervatív térfelet. A fordulat befejező mozzanatát 2002 tavaszán hajtották végre, amikor Orbán Viktor arra szólította fel híveit – a keresztény, igaz magyarokat, a nemzetet - ünnepi beszédében, hogy a választásokig, azaz három héten át ne vegyék le a kokárdát. Mindenki megtudta a szomszédjáról, barátjáról, kollégájáról, kire fog szavazni, melyik történetben hisz. Előkaparta a régi hasadékot, behúzta a társadalom egy részét a maga mátrixába, és ezzel megalapozta 2010-es hatalomra kerülését.

Minek nevezzelek?

Orbán Viktor 2014 júniusában jelentette be az „illiberális demokráciát”. Addigra már a liberális, liberalizmus kifejezés szitokszókét forgott a közbeszédben, a nemzetvesztő, istentelen, idegenszívű a radikálisabb kormánymédiában szimplán a zsidó szinonimája volt. Értelmiségi-szakmai körökben közhelynek számított, hogy 2010 után a Fidesz illiberális politikát folytat/nézeteket vall/magatartást tanúsít stb. A politikai filozófusok és egyéb elemzők a 2010-es fordulat óta száznál is több tanulmányban, könyvben és elemző esszében sorozatban gyártják a fogalmakat, elméleteket, kategóriákat, melyekkel az előállt helyzetet értelmezni lehet. Ha Marxnak igaza lenne abban, hogy a mennyiségi felhalmozás minőségi változásba csap át, ekkora tudás(túl)termelésnek már rég ki kellett volna robbantania a forradalmat. De alighanem tévedett.
Az illiberalizmust magyarázó számos nézet közül talán a „maffiaállam” elmélete a legemészthetőbb. A "state capture" tézisét kibontó elképzelés szerint az ideológia csak a családi biznisz álcájaként szolgál, az autoriter állam senkit sem enged a gazdasági erőforrások közelébe, aki nem a padre szűk köréhez tartozik. Mások az „elitek árulását” okolják a demokrácia hanyatlásáért. Jacques Rupnik és a hozzá hasonlóan érvelők a „polarizációs tézissel” – végsőkig leegyszerűsítve – azt állítják, hogy a rossz, normaszegő politikusok felrúgták az 1989 óta gyakorlatilag kétpólusú politikai térben addig meglévő „liberális minimum” konszenzusát, hatalomkoncentrációval államfüggővé tették a gazdasági eliteket, megfosztva ezzel az ellenfeleket a külső támogatástól. Ez a populizmus térnyerésével és a politikai ellenfél megsemmisítésével járt. Ennek az elképzelésnek a továbbgondolása az „alulteljesítő liberalizmus” koncepció, melyet például Ivan Krastev képvisel. Szerinte a liberális demokrácia nem váltotta be a hozzá fűzött gazdasági reményeket, ellenben még nagyobb szegénységet és vagyoni különbségeket eredményezett.
A liberalizmus globális válságával érvelők ehhez még hozzáteszik, hogy az újonnan létrehozott intézmények merevek és személytelenek, ami elriasztotta az embereket a demokrácia alapértékeitől. Más gondolatmenettel, de hasonló következtetéseket vonnak le a történelmi-kulturális szemlélet képviselői: a nyugati mintákra kiépült liberális intézmények tartalom nélkül maradnak, hiszen sem a „gulyáskommunizmus”, sem a horthysta autokrácia nem adhatott kellő demokratikus muníciót ezek feltöltésére. A nyomdokaikban járó külföldi szerzők is leggyakrabban a nacionalista-antiszemita múltra hivatkoznak, ennek visszatérést látják az illiberális populizmus népszerűségében. A rendszerkritikusok ezzel szemben a globális kapitalizmus válságának és tarthatatlanságának tudják be az illiberalizmus diadalát, a Fidesz rezsimjét „autoriter neoliberalizmusnak” tekintik, mely a nacionalista retorikát a nemzeti burzsoázia megerősítésére használja. A legmegengedőbbek a „fejlesztő állam” távol-keleti koncepcióját látják megvalósulni az etatista, protekcionista és gazdaságot centralizáló törekvésekben, melyek valójában a nemzetközi versenyképesség növelését célozzák.
A legnagyobb karriert a politológusok körében a Way és Levitsky amerikai elemzők által 2002-ben bevezetett „hibrid rezsim” fogalom futotta be. Bozóki András szerint a hatalom megtartotta ugyan a demokrácia külsődleges attribútumait, az intézmények látszólag funkcionálnak, csakhogy épp úgy és annyira alakították át ezeket, hogy minden mozzanatukkal az aktuális hatalom érdekeit szolgálják. Ilyen „Patyomkin-falu” a választás, mely formálisan szabad ugyan, de manipulálták egy új választási törvénnyel; az alkotmánybíróság, mely hozhat ugyan ítéletet, de a tagjait a Fidesz választja ki; a független legfőbb ügyész, aki konkrétan párttag (volt); bíróságok, melyek döntéseit egy föléjük helyezett szervezet felügyeli; közszolgálati média, mely direkt propagandát folytat... Nem akarok bűnlajstromot írni, bőven elég, hogy benne élek.
Elsőre távoli asszociáció: a „hibrid” kifejezés 1979-ben bukkan elő hasonló kontextusban egy mára elfelejtett orosz liberális gondolkodó könyvében (lásd keretes írásunk). Alekszandar Ahiezer pontosan érzékelte a különbséget hagyomány és örökség között, pedig se mintázatokról, se mémekről nem beszélt még akkor senki. És ez rögtön más dimenzióba helyezi azt a kérdést, hogy vajon miért épp abban a három európai országban vettette meg a lábát az illiberalizmus, ahol a leginkább kettéhasadt a társadalom: Magyarországon, Törökországban és Oroszországban. Ahol a birodalmi tudat (hagyjuk, mennyire valós ez a mi esetünkben) olyan mértékben torzítja az önképet, gátolja a szembesülést a múlttal, ott a többség egy jól irányzott „emlékezetpolitikával” emocionálisan bármivé manipulálható. És igen, helytálló a politológusok összes részigazsága, kellenek hozzá rossz politikusok, kell hozzá egy gyengén kommunikáló, magát liberálisnak mondó elit, kell a társadalmi egyenlőtlenség növekedése, de a vágyakhoz, ábrándokhoz és félelmekhez ezeknek alig van köze.

A racionalitás mítosza

Egy kulturálisan hasadt országban mindenből kettő van: két művészeti akadémia, két írószervezet, két jazz- és két színházi szövetség, két civil társadalom – a miénk és az övék. Itt élve miért is ne értelmezném Magyarországra azt, amit George Lakoff, kognitív pszichológus, nyelvész Amerikáról mond: „A hasadás az elménkben (brain) van - vagyis abban, ahogy az amerikaiak megértik a világot. Két versengő gondolkodásmódot követnek, amelyek teljesen ellentétes elképzeléshez vezetnek azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene kormányozni országunkat. Az egyik alapvetően demokratikus, a másik pedig alapvetően antidemokratikus.”
Ijesztően esszencialistának hangzik, de még a világ talán legszabadabb elméje, Yuval Harari történész is a liberalizmus felülvizsgálatára buzdít, és pontosan rámutat arra, mitől veszítette el vonzerejét és hatékonyságát a hétköznapi politizálásban: a liberalizmus a racionalitás mítoszában érvényesül, az ember márpedig fiziológiailag, a neuronok szintjén nem racionális lény. „A népszavazások és választások nem a racionalitásról szólnak, hanem az érzelmekről”, szögezi le, vagyis aki a hatalmat akarja, annak elég egy koherens történetet adnia a saját - Lakoff-fal nevezzük - „antidemokratikus” oldalának, és mindegy, igaz, vagy hazug: az embereknek vissza kell fecskendezni az agyukba a saját, új formába öntött tündérmeséjüket. Mondjuk Kert-Magyarországot, Kompországot, Híd-Magyarországot – van elég történelem és szerző, akinek a hagymázaiból lehet válogatni, a post-truth korában pedig minden igaz lehet, vagyis igazzá tehető. Persze, mire föl kárhoztatjuk „mitomániájukért” a közép-ázsiai „etnikai rokonokkal” turult röptető, vagy rovásírásos táblákat kihelyező, nemzeti egységről fantáziáló embertársainkat, amikor mi is csak hívők vagyunk: felvilágosulás-determinált racionalisták, akiknek téves elképzelései vannak saját racionalitásunkról. Mert, mint Lakoff megjegyzi: „The proper emotions are rational.” (A megfelelő érzelmek racionálisak.) És ezzel nem tudunk mit kezdeni. Pedig Ahiezer már 1979-ben óva intett: „Nem szabad elfelednünk, hogy az összemberi történelem szempontjából a liberális értékek csak vékony jégkéreg a tradicionalizmus vastag rétegein.” Figyelemre méltó intuíciói: ez a jég be is szakadt alattunk, és az ideológusok az alatta lévő rétegekben kotorásznak új mesék után, vagy ahogy Harari mondja: „a liberalizmus összeomlása után maradt űrt lassanként kezdik betölteni a nemzeti aranykorról szóló nosztalgikus ábrándok.”
Mióta a politika küzdelem nem programok és látomások között zajlik, hanem arról szól, ki gyúrja át a maga képére az emberek agyát, a demokratikus oldal szénája rosszul áll. „A progresszívek, anélkül, hogy tudták volna, nagy előnyt adtak a konzervatívoknak a kulturális háborúban. A radikális konzervatívok a vagyonok koncentrációjával és ellenőrzésük alatt tartásával már elkezdték kiépíteni tekintélyelvű hierarchiájukat, a megfélemlítésen alapuló rendet, a kényszeres engedelmességet. Egyfajta rossz (broken) kormányt, hatalmi ellensúlyok nélkül, ahol a közszféra, a hivatalok helyett a vállalatok és a katonai tevékenységek kerülnek előtérbe, a társadalmi felelősséget pedig az egyénre hárítják át. Kontrollálják a választásokat, ellenőrzik, kik mennek el szavazni és igyekeznek maguknak kedvező választási rendszert kialakítani. A média segítségével befolyásolják az emberek gondolatait és fontosak számukra a patriarchális családi értékek." – Ez a Lakoff-szöveg 2008-ban jelent meg, a Fidesz 2010-ben került hatalomra.
Hararit is többek között azért idézem, mert ő Orbán kedvenc szerzője, belső források szerint a vezető személyes konzultációt is kért már tőle. S mintha ebből a forgatókönyvből dolgozna. Lehet, hogy a demokratikus oldal sokkal beljebb lenne, ha legalább fele annyi érdeklődést tanúsítana gondolataik iránt, mint fordítva. És most el lehet tekinteni attól a nagyképű szövegtől, hogy igen, mert a „mi oldalunk” termeli a tudást. Lehet, de az „övék” termeli belőle a hasznot.

Átvételek és/vagy hasonlóságok: Putyin és Orbán

Hogy a hasonló logika szerint működő autoriter rezsimek ideológiái között mennyi az átvétel, és mennyi a tipológiai hasonlóság, azt nehéz kideríteni. Vlagyiszlav Szurkov, akit „Putyin Raszputyinjaként” tartanak számon, és a posztmodern, vagy inkább a post-truth politikai porhintés meglehetősen ügyes machinátora, idén februárban jelentette meg manifesztumát Putyin hosszú országlása címen. A számos szövegszerű áthallás Orbán ünnepi beszédeivel (pl. megszabadultunk a hanyatló nyugat nyomasztó terhétől; ebben a kormányzati formában találta meg a nemzet önmagát; ezzel tudjuk beteljesíteni történelmi küldetésünket; felébresztjük Európát stb.) sokkal kevésbé meglepő, mint az, hogy mintha már a címmel a tíz éve megboldogult, saját hazájában alig ismert Ahiezernek akarna üzenni.
A kiáltványban többször is szóba kerül az orosz történelem, sajátos interpretációban, de az ahiezeri ciklusok szerinti bontásban. Nyilván nem említi a történész nevét, de Hararira és Lakoffra sem hivatkozik, amikor az ő érveiket fordítja a Nyugatot jelképező liberalizmus ellen. Külön kitér arra, hogy a nyugati elemzők őrjöngenek, mert nem értik az orosz választók paranormális viselkedését, a populizmusnak tudják azt be, mert nincs rá más szavuk, pedig bele kell törődniük, hogy idővel egyre több országban ez lesz a mértékadó választói magatartás. A szóválasztás (paranormális) itt nem véletlen, nem is teszi idézőjelbe: a paranormális túlmutat az irracionális választói magatartáson, átvezet az okkultba, a misztikus szellemi közösségbe (oroszul: szobornoszty), mely évszázadok óta az orosz eszme egyik központi ideológiai pillére. Szinte már látom, amint ez az egyedülálló spiritualitás úgy árad ki Oroszországból, mint annak idején a proletár világforradalom eszméje és gyakorlata. Szinte érzem, ahogy a Magyarországra települő, erősen KGB-s kötődő Nemzetközi Beruházási Bank diplomatastátusszal megajándékozott orosz munkatársai magukkal hozzák ennek szellemiségét...
Persze mindenkit az érdekel a leginkább, miben lehet reménykedni. Ahiezerből egy volt, ő már elmondta a maga prognózisát, más társadalomtudósnak ez nem állna jól. Valójában az elmúlt két és fél ciklus alatt Magyarországon a nem Fidesz-vallású polgár megpróbált mindent, és annak az ellenkezőjét is, gyakorlatilag kimerítette az ellenállási formák minden lehetőségét. A pártoktól a bázisközösségekig, környezetvédőktől a fegyveres testületekig, a diákoktól a pedagógusokig, az egészségügyi dolgozóktól a mezei internetfelhasználókig (legutóbb már a szakszervezetek is) mind ellőtték a puskaporukat, ellepték az utcákat, kikötözték magukat, botrányt csináltak a parlamentben és a köztévében, elfoglaltak közterületeket, saját dalokat költöttek, szerveztek flash mobokat, gyűjtöttek aláírást – minden úgy ment, mint máshol, csak épp az átütő hatás maradt el. Már szinte csak a történelmi egyházak nem mozgósítottak a hatalom ellen, de az ő forradalmi hajlandóságukra nem mernék fogadni.
Egyszer sem egyesült egy közös akaratba a rengeteg különálló próbálkozás. Ezt hívja a hatalom „centrális erőtérnek”: együtt kell tartani a saját hívők táborát, a kommunikációnak folyamatosan táplálnia kell az ábrándokat (nemzet) és félelmeiket (migránsok, Soros), a többieket viszont egyenlő távolságra kell tartania önmagától és – főként - egymástól, hogy soha ne tudjanak szövetkezni, legalább annyira ódzkodjanak egymástól, mint amennyire meg akarják dönteni a rezsimet. Ez rengeteg pénzt és energiát emészt fel, de egyelőre ezen múlik a hatalmon maradásuk: amíg a több tucatnyi különböző, egyenként érvényes racionalitást, érvet, aspektust nem egyesíti egy közös vágykép, addig a hatalom biztonságban van, minden abszurd és korrupt gesztussal csak részérdekeket fog sérteni.
Jó lenne optimista és biztató véget kerekíteni ehhez a történethez. Például Lincolnt idézni, aki szerint „bolondíthatsz néhány embert mindig és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit”. Csakhogy a post-truth korában ez legfeljebb szép, de nem igaz. A „pálinka-party” beszivárgott az intézményekbe, a gazdaságba, megteremtette a maga cefreszagú párhuzamos valóságát, alternatív történelmét, hiedelmeit, rítusait, és egyre kevesebben biztosak abban, hol végződik a mátrix, és mi van rajta túl. Szlovákia reménykeltő példát adhat az integráló Caputová sikerével, de egy sokkal kevésbé sérült társadalomban az elitváltás sokkal könnyebben elképzelhető: ott sosem számolták fel a civil társadalmat és a független médiát. Bár lehet, hogy ebben is Hararinak lesz igaza, és a nagyon sok hatalom a birtokosait arra a valóságra is vakká teszi, melyt ők maguk kreáltak, és akkor összeomolhat az egész építményük. Ez azért valamennyire reménykeltően hangzik. Vagy annyira azért mégsem?

"Hibrid" orosz posztkommunizmus

Alekszandar Ahiezer orosz társadalomtörténész a „hibrid” kifejezéssel határozta meg a majdani posztkommunista attitűdöt, melyről úgy gondolta „a liberalizmuson kívül a haszonelvűség lesz még jelen benne, ennek különböző változatai, és ennek elemei fognak egybefonódni a tradicionalizmussal”. Több mint ezer oldalas művének a kulcsszava a „hasadás”, ami minden jelentős történelmi eseménynél megosztja az orosz társadalmat – a kereszténység felvételétől a „zavaros időkön” és a Nagy Péter-i reformokon, a XIX. századi falu-város szakadáson, valamint a nyugatos-népies konfrontáción át a „nagy októberi tragédiáig” –, és más társadalmakkal ellentétben semmiféle integratív mechanizmus nem alakult ki arra, hogy ezek a törésvonalak elsimuljanak. A történelemben ciklikusan visszatérő jelenségeket mutat ki: az egész konstrukciót körülbelül úgy lehet elképzelni, mint egy Mengyelejev-táblázatot, ahol a jövőnek szánt cellák még üresek ugyan, de főbb sajátságaik leírhatók, s utólag – mint az idézet is mutatja – a feltételezések beigazolódnak. A nyilván név nélkül előrejelzett (putyini) autoriter, ha úgy tetszik „hibrid” rendszernek ez a logika még egy-két évet szán. A mű kéziratát a KGB 1982-ben elkobozta, de a szerző nyolc évi munkával rekonstruálta, és végül 1991-ben jelent meg.

Szerző