Papp Sándor Zsigmond: Rutin és varázslat

Publikálás dátuma
2019.04.14 13:03

Fotó: Shutterstock/ Gerard Bottino
Az apám imádta az amerikai filmeket. Pontosabban a filmek azon pillanatát, amikor valamilyen baj esetén egyszerre lódult meg szirénázva a rendőrség, az FBI, a mentők, a tűzoltók, mindenféle szolgálat, hogy ki- vagy megmentsenek valakit. Bűnügy, katasztrófa, baleset, szinte mindegy, mert ugyanaz volt a koreográfia. Ezt az amcsik tényleg nagyon látványosan mutatták meg, feszes dramaturgiával, meggyőző képekkel, sodró lendülettel. Apám imádta, ahogy „mozgásba lép a rendszer”, mert ebben annak bizonyítékát látta, hogy ott igenis ennyire fontos az emberélet. Az egyes ember élete.
Értelmetlen lett volna árnyalni a képet azzal, hogy mindez csupán film, ügyes trükk, forgatókönyvi fordulat. Az életben nyilván ott is körülményesebb és lassúbb a „rendszer”, s azt is kapargathattuk volna, hogy tán nem mindenütt és nem mindenkiért törik így magukat a rend, a biztonság és egészség őrei. (Más amerikai filmekből tudjuk, hogy azért ott is vannak páriák, és itt-ott könnyebb átlagos fehér emberként túlélni, mint pénztelen színes bőrűként.) Mondom, lehetett volna közelíteni mindezt a valósághoz, de ez a fénytelenített valóság is sokkal nagyobb odafigyelést és gondoskodást tükrözött volna, sokkal humánusabb mentalitást, mint amit ő sokat látott ká-európai polgárként valaha át- vagy megélt a hazai „rendszer” részéről. Vásznon még a rutin is varázslatnak tűnt.
A második világháború végén született, vagyis az a tapasztalat ivódott a sejtjeibe, hogy az emberélet nem túl sokat ér, elég ha a sorsa (vagy sorstalansága) rossz irányba fordul, s máris garmadába dőlnek a holtak körülötte. Ráadásul sokakról még ma sem tudjuk, miért is haltak meg (már a hangzatos szavakon túl) valójában. A rövid átmeneti időszak után a hamar megerősödő kommunista rendszer sem arról vált nevezetessé, hogy oly nagyon odafigyelne az általa csak masszaként kezelt alattvalókra. Minden, ami az embert egyénné tette volna – szó, gondolat, tett – csak zavarta a rendszert, hiszen az önállóság minden csíráját meg kellett figyelni, ki kellett vizsgálni, hogy passzol-e a direktívákhoz, hiszen csak ennek alapján dőlhetett el, hogy ér-e valamit a hordozója. Számíthat-e a rá a Párt, a Vezető. De ha még passzolt is, akkor sem volt több puszta foltnál, amely lelkesen olvadt be a menetbe ünnepekkor, vonult ki tapsolni. Nem volt más csak egy csattanó tenyér, eleven pixel az élőképben, erőtlen visszhang.
Bár a román kommunizmus időszaka sem volt homogén, hol enyhült, hol szorított, hogy végül totális abszurdba torkolljon, azt mindvégig világossá tette, hogy az egyenlőbbeken kívül nem nagyon érdekli a sokoldalúan fejlett szocializmus parányi alkatrésze, az ember. Nem is emberként gondolkodott róla. Számokról vagy egységről, termelékenységi mutatóról, az ötéves terv végrehajtójáról. S bár a vége felé mindent megtett, hogy sokan legyünk (az abortuszt szigorúan büntették), ezt nem a nagy család után vágyakozó Apa szeretete diktálta, hanem valamiféle hagymázas elképzelés a Kárpát-medence vezető erejéről.
Egy ilyen rendszerben nem élni lehet, hanem túlélni. Bekkelni, vegetálni. Az esélyeket pedig nem a rendszer működőképessége, érzékenysége, reakcióideje határozza meg, hanem a leleményesség. A kijárási faktor. Kinek milyen használható ismerőse van, kit tud lekenyerezni hivatalnokot, fontos embert szappannal, disznóhússal, ha baj van. Ki tud vinni köt- és gyógyszert, netán orvost is magával az operációhoz. Mintha a természetes szelekció némi művi beütéssel érvényesülne. Verseny lenne ez is, sok sunyi akadállyal.
Tudjuk jól, hogy a rendszerváltás sem hozott e tekintetben forradalmi változást. Csak ma már hihetőbben imitáljuk a normális állapotokat (lásd még: senkit sem hagyunk az út szélén).
Talán apám arra vágyott egész életében, hogy egyszer érte mozduljon meg egy láthatatlan rendszer. Spontán. Csak azért, mert ez a dolga. Erre esküdtek fel. De úgy mozduljon meg, hogy ne ő legyen az áldozat és a mentős is egyszerre. Világéletében két lábbal állt a földön, ami jobbára azt jelentette, hogy tudta, mi a menekvés ára. Mennyiért kapcsolják be a szirénát. Akkor is tudta, amikor tényleg eljött a drámai pillanat az ő ká-európai filmjében. Amikor hangosabb a zene, amikor eldől a csata Jó és Rossz között. Tudta, mennyit kell adni zsebbe a nővéreknek, s mennyit az operáló orvosnak. Euróban, mert az mégiscsak másként fest, mint a forint. Azt komolyan lehet venni.
Persze van, amit nem lehet sem ösztönözni, sem lekenyerezni. Ahogy mondani szokás, a pénz nem garancia arra, hogy a film jó is legyen. Az csak a végén derül ki. És ki szokott reklamálni a pénztárban, ha elmaradt a hepiend? Senki. Akkor miért tenné egy elrontott műtét miatt? Én is ebben a filmben téblábolok, így fel sem merült bennem, hogy visszakérjük a pénzét, netán, hogy valaki személyesen szóljon a maga őszinte nyerseségével: elcsesztük. Még az is megfordult a fejemben, hogy a kórházi széfben talált pénzt szétosztogatom, ahogy ő maga akarta, ha gyógyultan távozik.
Hiszen ez is távozás, ha jobban belegondolok. Kicsit olyan, mint a sírósabb amcsi filmekben, ahol direkt a nézők könnyzacskóira hajtanak. Ahol az ember alig több, mint a zárójelentése.

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)

Antal Attila: Orbán bárkája

Publikálás dátuma
2019.04.14 15:06

Fotó: A. Lesik
Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.
Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.
Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.