Papp Sándor Zsigmond: Rutin és varázslat

Publikálás dátuma
2019.04.14. 13:03

Fotó: Gerard Bottino / Shutterstock
Az apám imádta az amerikai filmeket. Pontosabban a filmek azon pillanatát, amikor valamilyen baj esetén egyszerre lódult meg szirénázva a rendőrség, az FBI, a mentők, a tűzoltók, mindenféle szolgálat, hogy ki- vagy megmentsenek valakit. Bűnügy, katasztrófa, baleset, szinte mindegy, mert ugyanaz volt a koreográfia. Ezt az amcsik tényleg nagyon látványosan mutatták meg, feszes dramaturgiával, meggyőző képekkel, sodró lendülettel. Apám imádta, ahogy „mozgásba lép a rendszer”, mert ebben annak bizonyítékát látta, hogy ott igenis ennyire fontos az emberélet. Az egyes ember élete.
Értelmetlen lett volna árnyalni a képet azzal, hogy mindez csupán film, ügyes trükk, forgatókönyvi fordulat. Az életben nyilván ott is körülményesebb és lassúbb a „rendszer”, s azt is kapargathattuk volna, hogy tán nem mindenütt és nem mindenkiért törik így magukat a rend, a biztonság és egészség őrei. (Más amerikai filmekből tudjuk, hogy azért ott is vannak páriák, és itt-ott könnyebb átlagos fehér emberként túlélni, mint pénztelen színes bőrűként.) Mondom, lehetett volna közelíteni mindezt a valósághoz, de ez a fénytelenített valóság is sokkal nagyobb odafigyelést és gondoskodást tükrözött volna, sokkal humánusabb mentalitást, mint amit ő sokat látott ká-európai polgárként valaha át- vagy megélt a hazai „rendszer” részéről. Vásznon még a rutin is varázslatnak tűnt.
A második világháború végén született, vagyis az a tapasztalat ivódott a sejtjeibe, hogy az emberélet nem túl sokat ér, elég ha a sorsa (vagy sorstalansága) rossz irányba fordul, s máris garmadába dőlnek a holtak körülötte. Ráadásul sokakról még ma sem tudjuk, miért is haltak meg (már a hangzatos szavakon túl) valójában. A rövid átmeneti időszak után a hamar megerősödő kommunista rendszer sem arról vált nevezetessé, hogy oly nagyon odafigyelne az általa csak masszaként kezelt alattvalókra. Minden, ami az embert egyénné tette volna – szó, gondolat, tett – csak zavarta a rendszert, hiszen az önállóság minden csíráját meg kellett figyelni, ki kellett vizsgálni, hogy passzol-e a direktívákhoz, hiszen csak ennek alapján dőlhetett el, hogy ér-e valamit a hordozója. Számíthat-e a rá a Párt, a Vezető. De ha még passzolt is, akkor sem volt több puszta foltnál, amely lelkesen olvadt be a menetbe ünnepekkor, vonult ki tapsolni. Nem volt más csak egy csattanó tenyér, eleven pixel az élőképben, erőtlen visszhang.
Bár a román kommunizmus időszaka sem volt homogén, hol enyhült, hol szorított, hogy végül totális abszurdba torkolljon, azt mindvégig világossá tette, hogy az egyenlőbbeken kívül nem nagyon érdekli a sokoldalúan fejlett szocializmus parányi alkatrésze, az ember. Nem is emberként gondolkodott róla. Számokról vagy egységről, termelékenységi mutatóról, az ötéves terv végrehajtójáról. S bár a vége felé mindent megtett, hogy sokan legyünk (az abortuszt szigorúan büntették), ezt nem a nagy család után vágyakozó Apa szeretete diktálta, hanem valamiféle hagymázas elképzelés a Kárpát-medence vezető erejéről.
Egy ilyen rendszerben nem élni lehet, hanem túlélni. Bekkelni, vegetálni. Az esélyeket pedig nem a rendszer működőképessége, érzékenysége, reakcióideje határozza meg, hanem a leleményesség. A kijárási faktor. Kinek milyen használható ismerőse van, kit tud lekenyerezni hivatalnokot, fontos embert szappannal, disznóhússal, ha baj van. Ki tud vinni köt- és gyógyszert, netán orvost is magával az operációhoz. Mintha a természetes szelekció némi művi beütéssel érvényesülne. Verseny lenne ez is, sok sunyi akadállyal.
Tudjuk jól, hogy a rendszerváltás sem hozott e tekintetben forradalmi változást. Csak ma már hihetőbben imitáljuk a normális állapotokat (lásd még: senkit sem hagyunk az út szélén).
Talán apám arra vágyott egész életében, hogy egyszer érte mozduljon meg egy láthatatlan rendszer. Spontán. Csak azért, mert ez a dolga. Erre esküdtek fel. De úgy mozduljon meg, hogy ne ő legyen az áldozat és a mentős is egyszerre. Világéletében két lábbal állt a földön, ami jobbára azt jelentette, hogy tudta, mi a menekvés ára. Mennyiért kapcsolják be a szirénát. Akkor is tudta, amikor tényleg eljött a drámai pillanat az ő ká-európai filmjében. Amikor hangosabb a zene, amikor eldől a csata Jó és Rossz között. Tudta, mennyit kell adni zsebbe a nővéreknek, s mennyit az operáló orvosnak. Euróban, mert az mégiscsak másként fest, mint a forint. Azt komolyan lehet venni.
Persze van, amit nem lehet sem ösztönözni, sem lekenyerezni. Ahogy mondani szokás, a pénz nem garancia arra, hogy a film jó is legyen. Az csak a végén derül ki. És ki szokott reklamálni a pénztárban, ha elmaradt a hepiend? Senki. Akkor miért tenné egy elrontott műtét miatt? Én is ebben a filmben téblábolok, így fel sem merült bennem, hogy visszakérjük a pénzét, netán, hogy valaki személyesen szóljon a maga őszinte nyerseségével: elcsesztük. Még az is megfordult a fejemben, hogy a kórházi széfben talált pénzt szétosztogatom, ahogy ő maga akarta, ha gyógyultan távozik.
Hiszen ez is távozás, ha jobban belegondolok. Kicsit olyan, mint a sírósabb amcsi filmekben, ahol direkt a nézők könnyzacskóira hajtanak. Ahol az ember alig több, mint a zárójelentése.

Hasadt társadalmak, illiberális megváltás

Publikálás dátuma
2019.04.13. 19:45

A 80-as évek második felében egy duhaj, átkocsmázott éjszakán eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha miután megkaptuk a diplománkat, levonulnánk egy faluba, átvennénk az összes fontos pozíciót, és onnantól kezdve a teljes helyi populáció nekünk dolgozna: a jegyzőtől az orvosig, a patikustól az iskolaigazgatóig, a téeszelnöktől a pártitkárig lett volna alkalmas emberünk. Aztán évekig röhögtünk rajta, máig is emlegetjük.
Nagyjából ugyanakkor, egy másik kocsmában egy másik csapat hasonló játékot játszott, de ők mertek nagyobbat álmodni, pártot alapítottak, és amikor hatalomra jutottak, egy egész országot lefosztottak. Ha úgy tetszik, ez volt a magyar "tea"- – vagy tekintettel Orbán későbbi gyengéjére – "pálinka-party". Aztán a politológusok nevet is adtak a játéknak, ez lett a "state capture", vagyis a rabul ejtett állam. A Wikipedia szócikk négy példán mutatja be a jelenséget - Dél-Afrika, Latin-Amerika, Bulgária és Magyarország. Büszkeségre mindig akad ok…
A valóságban a Fidesz-történet ennél cizelláltabb, de egy külső szemlélőnek ez segíthet eligazodni az előzményekben. Mára sokan elfelejtették, de a korai, radikálisan demokrata Fidesz egyik fő küldetésének tekintette az ország szellemi kettéosztottságnak a felszámolását: azért hívták magukat „elvált szülők gyermekének”, mert elutasították apáik nemzedékének opcióit, a népies-urbánus, keleti-nyugati orientációt, de még a politikai jobb és bal közötti választást is. Az első illiberális félfordulat az 1990-es évek közepén történt, amikor lemondtak arról a küldetésükről, hogy integrálják a társadalmat, és elindultak meghódítani a jobboldali-konzervatív térfelet. A fordulat befejező mozzanatát 2002 tavaszán hajtották végre, amikor Orbán Viktor arra szólította fel híveit – a keresztény, igaz magyarokat, a nemzetet - ünnepi beszédében, hogy a választásokig, azaz három héten át ne vegyék le a kokárdát. Mindenki megtudta a szomszédjáról, barátjáról, kollégájáról, kire fog szavazni, melyik történetben hisz. Előkaparta a régi hasadékot, behúzta a társadalom egy részét a maga mátrixába, és ezzel megalapozta 2010-es hatalomra kerülését.

Minek nevezzelek?

Orbán Viktor 2014 júniusában jelentette be az „illiberális demokráciát”. Addigra már a liberális, liberalizmus kifejezés szitokszókét forgott a közbeszédben, a nemzetvesztő, istentelen, idegenszívű a radikálisabb kormánymédiában szimplán a zsidó szinonimája volt. Értelmiségi-szakmai körökben közhelynek számított, hogy 2010 után a Fidesz illiberális politikát folytat/nézeteket vall/magatartást tanúsít stb. A politikai filozófusok és egyéb elemzők a 2010-es fordulat óta száznál is több tanulmányban, könyvben és elemző esszében sorozatban gyártják a fogalmakat, elméleteket, kategóriákat, melyekkel az előállt helyzetet értelmezni lehet. Ha Marxnak igaza lenne abban, hogy a mennyiségi felhalmozás minőségi változásba csap át, ekkora tudás(túl)termelésnek már rég ki kellett volna robbantania a forradalmat. De alighanem tévedett.
Az illiberalizmust magyarázó számos nézet közül talán a „maffiaállam” elmélete a legemészthetőbb. A "state capture" tézisét kibontó elképzelés szerint az ideológia csak a családi biznisz álcájaként szolgál, az autoriter állam senkit sem enged a gazdasági erőforrások közelébe, aki nem a padre szűk köréhez tartozik. Mások az „elitek árulását” okolják a demokrácia hanyatlásáért. Jacques Rupnik és a hozzá hasonlóan érvelők a „polarizációs tézissel” – végsőkig leegyszerűsítve – azt állítják, hogy a rossz, normaszegő politikusok felrúgták az 1989 óta gyakorlatilag kétpólusú politikai térben addig meglévő „liberális minimum” konszenzusát, hatalomkoncentrációval államfüggővé tették a gazdasági eliteket, megfosztva ezzel az ellenfeleket a külső támogatástól. Ez a populizmus térnyerésével és a politikai ellenfél megsemmisítésével járt. Ennek az elképzelésnek a továbbgondolása az „alulteljesítő liberalizmus” koncepció, melyet például Ivan Krastev képvisel. Szerinte a liberális demokrácia nem váltotta be a hozzá fűzött gazdasági reményeket, ellenben még nagyobb szegénységet és vagyoni különbségeket eredményezett.
A liberalizmus globális válságával érvelők ehhez még hozzáteszik, hogy az újonnan létrehozott intézmények merevek és személytelenek, ami elriasztotta az embereket a demokrácia alapértékeitől. Más gondolatmenettel, de hasonló következtetéseket vonnak le a történelmi-kulturális szemlélet képviselői: a nyugati mintákra kiépült liberális intézmények tartalom nélkül maradnak, hiszen sem a „gulyáskommunizmus”, sem a horthysta autokrácia nem adhatott kellő demokratikus muníciót ezek feltöltésére. A nyomdokaikban járó külföldi szerzők is leggyakrabban a nacionalista-antiszemita múltra hivatkoznak, ennek visszatérést látják az illiberális populizmus népszerűségében. A rendszerkritikusok ezzel szemben a globális kapitalizmus válságának és tarthatatlanságának tudják be az illiberalizmus diadalát, a Fidesz rezsimjét „autoriter neoliberalizmusnak” tekintik, mely a nacionalista retorikát a nemzeti burzsoázia megerősítésére használja. A legmegengedőbbek a „fejlesztő állam” távol-keleti koncepcióját látják megvalósulni az etatista, protekcionista és gazdaságot centralizáló törekvésekben, melyek valójában a nemzetközi versenyképesség növelését célozzák.
A legnagyobb karriert a politológusok körében a Way és Levitsky amerikai elemzők által 2002-ben bevezetett „hibrid rezsim” fogalom futotta be. Bozóki András szerint a hatalom megtartotta ugyan a demokrácia külsődleges attribútumait, az intézmények látszólag funkcionálnak, csakhogy épp úgy és annyira alakították át ezeket, hogy minden mozzanatukkal az aktuális hatalom érdekeit szolgálják. Ilyen „Patyomkin-falu” a választás, mely formálisan szabad ugyan, de manipulálták egy új választási törvénnyel; az alkotmánybíróság, mely hozhat ugyan ítéletet, de a tagjait a Fidesz választja ki; a független legfőbb ügyész, aki konkrétan párttag (volt); bíróságok, melyek döntéseit egy föléjük helyezett szervezet felügyeli; közszolgálati média, mely direkt propagandát folytat... Nem akarok bűnlajstromot írni, bőven elég, hogy benne élek.
Elsőre távoli asszociáció: a „hibrid” kifejezés 1979-ben bukkan elő hasonló kontextusban egy mára elfelejtett orosz liberális gondolkodó könyvében (lásd keretes írásunk). Alekszandar Ahiezer pontosan érzékelte a különbséget hagyomány és örökség között, pedig se mintázatokról, se mémekről nem beszélt még akkor senki. És ez rögtön más dimenzióba helyezi azt a kérdést, hogy vajon miért épp abban a három európai országban vettette meg a lábát az illiberalizmus, ahol a leginkább kettéhasadt a társadalom: Magyarországon, Törökországban és Oroszországban. Ahol a birodalmi tudat (hagyjuk, mennyire valós ez a mi esetünkben) olyan mértékben torzítja az önképet, gátolja a szembesülést a múlttal, ott a többség egy jól irányzott „emlékezetpolitikával” emocionálisan bármivé manipulálható. És igen, helytálló a politológusok összes részigazsága, kellenek hozzá rossz politikusok, kell hozzá egy gyengén kommunikáló, magát liberálisnak mondó elit, kell a társadalmi egyenlőtlenség növekedése, de a vágyakhoz, ábrándokhoz és félelmekhez ezeknek alig van köze.

A racionalitás mítosza

Egy kulturálisan hasadt országban mindenből kettő van: két művészeti akadémia, két írószervezet, két jazz- és két színházi szövetség, két civil társadalom – a miénk és az övék. Itt élve miért is ne értelmezném Magyarországra azt, amit George Lakoff, kognitív pszichológus, nyelvész Amerikáról mond: „A hasadás az elménkben (brain) van - vagyis abban, ahogy az amerikaiak megértik a világot. Két versengő gondolkodásmódot követnek, amelyek teljesen ellentétes elképzeléshez vezetnek azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene kormányozni országunkat. Az egyik alapvetően demokratikus, a másik pedig alapvetően antidemokratikus.”
Ijesztően esszencialistának hangzik, de még a világ talán legszabadabb elméje, Yuval Harari történész is a liberalizmus felülvizsgálatára buzdít, és pontosan rámutat arra, mitől veszítette el vonzerejét és hatékonyságát a hétköznapi politizálásban: a liberalizmus a racionalitás mítoszában érvényesül, az ember márpedig fiziológiailag, a neuronok szintjén nem racionális lény. „A népszavazások és választások nem a racionalitásról szólnak, hanem az érzelmekről”, szögezi le, vagyis aki a hatalmat akarja, annak elég egy koherens történetet adnia a saját - Lakoff-fal nevezzük - „antidemokratikus” oldalának, és mindegy, igaz, vagy hazug: az embereknek vissza kell fecskendezni az agyukba a saját, új formába öntött tündérmeséjüket. Mondjuk Kert-Magyarországot, Kompországot, Híd-Magyarországot – van elég történelem és szerző, akinek a hagymázaiból lehet válogatni, a post-truth korában pedig minden igaz lehet, vagyis igazzá tehető. Persze, mire föl kárhoztatjuk „mitomániájukért” a közép-ázsiai „etnikai rokonokkal” turult röptető, vagy rovásírásos táblákat kihelyező, nemzeti egységről fantáziáló embertársainkat, amikor mi is csak hívők vagyunk: felvilágosulás-determinált racionalisták, akiknek téves elképzelései vannak saját racionalitásunkról. Mert, mint Lakoff megjegyzi: „The proper emotions are rational.” (A megfelelő érzelmek racionálisak.) És ezzel nem tudunk mit kezdeni. Pedig Ahiezer már 1979-ben óva intett: „Nem szabad elfelednünk, hogy az összemberi történelem szempontjából a liberális értékek csak vékony jégkéreg a tradicionalizmus vastag rétegein.” Figyelemre méltó intuíciói: ez a jég be is szakadt alattunk, és az ideológusok az alatta lévő rétegekben kotorásznak új mesék után, vagy ahogy Harari mondja: „a liberalizmus összeomlása után maradt űrt lassanként kezdik betölteni a nemzeti aranykorról szóló nosztalgikus ábrándok.”
Mióta a politika küzdelem nem programok és látomások között zajlik, hanem arról szól, ki gyúrja át a maga képére az emberek agyát, a demokratikus oldal szénája rosszul áll. „A progresszívek, anélkül, hogy tudták volna, nagy előnyt adtak a konzervatívoknak a kulturális háborúban. A radikális konzervatívok a vagyonok koncentrációjával és ellenőrzésük alatt tartásával már elkezdték kiépíteni tekintélyelvű hierarchiájukat, a megfélemlítésen alapuló rendet, a kényszeres engedelmességet. Egyfajta rossz (broken) kormányt, hatalmi ellensúlyok nélkül, ahol a közszféra, a hivatalok helyett a vállalatok és a katonai tevékenységek kerülnek előtérbe, a társadalmi felelősséget pedig az egyénre hárítják át. Kontrollálják a választásokat, ellenőrzik, kik mennek el szavazni és igyekeznek maguknak kedvező választási rendszert kialakítani. A média segítségével befolyásolják az emberek gondolatait és fontosak számukra a patriarchális családi értékek." – Ez a Lakoff-szöveg 2008-ban jelent meg, a Fidesz 2010-ben került hatalomra.
Hararit is többek között azért idézem, mert ő Orbán kedvenc szerzője, belső források szerint a vezető személyes konzultációt is kért már tőle. S mintha ebből a forgatókönyvből dolgozna. Lehet, hogy a demokratikus oldal sokkal beljebb lenne, ha legalább fele annyi érdeklődést tanúsítana gondolataik iránt, mint fordítva. És most el lehet tekinteni attól a nagyképű szövegtől, hogy igen, mert a „mi oldalunk” termeli a tudást. Lehet, de az „övék” termeli belőle a hasznot.

Átvételek és/vagy hasonlóságok: Putyin és Orbán

Hogy a hasonló logika szerint működő autoriter rezsimek ideológiái között mennyi az átvétel, és mennyi a tipológiai hasonlóság, azt nehéz kideríteni. Vlagyiszlav Szurkov, akit „Putyin Raszputyinjaként” tartanak számon, és a posztmodern, vagy inkább a post-truth politikai porhintés meglehetősen ügyes machinátora, idén februárban jelentette meg manifesztumát Putyin hosszú országlása címen. A számos szövegszerű áthallás Orbán ünnepi beszédeivel (pl. megszabadultunk a hanyatló nyugat nyomasztó terhétől; ebben a kormányzati formában találta meg a nemzet önmagát; ezzel tudjuk beteljesíteni történelmi küldetésünket; felébresztjük Európát stb.) sokkal kevésbé meglepő, mint az, hogy mintha már a címmel a tíz éve megboldogult, saját hazájában alig ismert Ahiezernek akarna üzenni.
A kiáltványban többször is szóba kerül az orosz történelem, sajátos interpretációban, de az ahiezeri ciklusok szerinti bontásban. Nyilván nem említi a történész nevét, de Hararira és Lakoffra sem hivatkozik, amikor az ő érveiket fordítja a Nyugatot jelképező liberalizmus ellen. Külön kitér arra, hogy a nyugati elemzők őrjöngenek, mert nem értik az orosz választók paranormális viselkedését, a populizmusnak tudják azt be, mert nincs rá más szavuk, pedig bele kell törődniük, hogy idővel egyre több országban ez lesz a mértékadó választói magatartás. A szóválasztás (paranormális) itt nem véletlen, nem is teszi idézőjelbe: a paranormális túlmutat az irracionális választói magatartáson, átvezet az okkultba, a misztikus szellemi közösségbe (oroszul: szobornoszty), mely évszázadok óta az orosz eszme egyik központi ideológiai pillére. Szinte már látom, amint ez az egyedülálló spiritualitás úgy árad ki Oroszországból, mint annak idején a proletár világforradalom eszméje és gyakorlata. Szinte érzem, ahogy a Magyarországra települő, erősen KGB-s kötődő Nemzetközi Beruházási Bank diplomatastátusszal megajándékozott orosz munkatársai magukkal hozzák ennek szellemiségét...
Persze mindenkit az érdekel a leginkább, miben lehet reménykedni. Ahiezerből egy volt, ő már elmondta a maga prognózisát, más társadalomtudósnak ez nem állna jól. Valójában az elmúlt két és fél ciklus alatt Magyarországon a nem Fidesz-vallású polgár megpróbált mindent, és annak az ellenkezőjét is, gyakorlatilag kimerítette az ellenállási formák minden lehetőségét. A pártoktól a bázisközösségekig, környezetvédőktől a fegyveres testületekig, a diákoktól a pedagógusokig, az egészségügyi dolgozóktól a mezei internetfelhasználókig (legutóbb már a szakszervezetek is) mind ellőtték a puskaporukat, ellepték az utcákat, kikötözték magukat, botrányt csináltak a parlamentben és a köztévében, elfoglaltak közterületeket, saját dalokat költöttek, szerveztek flash mobokat, gyűjtöttek aláírást – minden úgy ment, mint máshol, csak épp az átütő hatás maradt el. Már szinte csak a történelmi egyházak nem mozgósítottak a hatalom ellen, de az ő forradalmi hajlandóságukra nem mernék fogadni.
Egyszer sem egyesült egy közös akaratba a rengeteg különálló próbálkozás. Ezt hívja a hatalom „centrális erőtérnek”: együtt kell tartani a saját hívők táborát, a kommunikációnak folyamatosan táplálnia kell az ábrándokat (nemzet) és félelmeiket (migránsok, Soros), a többieket viszont egyenlő távolságra kell tartania önmagától és – főként - egymástól, hogy soha ne tudjanak szövetkezni, legalább annyira ódzkodjanak egymástól, mint amennyire meg akarják dönteni a rezsimet. Ez rengeteg pénzt és energiát emészt fel, de egyelőre ezen múlik a hatalmon maradásuk: amíg a több tucatnyi különböző, egyenként érvényes racionalitást, érvet, aspektust nem egyesíti egy közös vágykép, addig a hatalom biztonságban van, minden abszurd és korrupt gesztussal csak részérdekeket fog sérteni.
Jó lenne optimista és biztató véget kerekíteni ehhez a történethez. Például Lincolnt idézni, aki szerint „bolondíthatsz néhány embert mindig és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit”. Csakhogy a post-truth korában ez legfeljebb szép, de nem igaz. A „pálinka-party” beszivárgott az intézményekbe, a gazdaságba, megteremtette a maga cefreszagú párhuzamos valóságát, alternatív történelmét, hiedelmeit, rítusait, és egyre kevesebben biztosak abban, hol végződik a mátrix, és mi van rajta túl. Szlovákia reménykeltő példát adhat az integráló Caputová sikerével, de egy sokkal kevésbé sérült társadalomban az elitváltás sokkal könnyebben elképzelhető: ott sosem számolták fel a civil társadalmat és a független médiát. Bár lehet, hogy ebben is Hararinak lesz igaza, és a nagyon sok hatalom a birtokosait arra a valóságra is vakká teszi, melyt ők maguk kreáltak, és akkor összeomolhat az egész építményük. Ez azért valamennyire reménykeltően hangzik. Vagy annyira azért mégsem?

"Hibrid" orosz posztkommunizmus

Alekszandar Ahiezer orosz társadalomtörténész a „hibrid” kifejezéssel határozta meg a majdani posztkommunista attitűdöt, melyről úgy gondolta „a liberalizmuson kívül a haszonelvűség lesz még jelen benne, ennek különböző változatai, és ennek elemei fognak egybefonódni a tradicionalizmussal”. Több mint ezer oldalas művének a kulcsszava a „hasadás”, ami minden jelentős történelmi eseménynél megosztja az orosz társadalmat – a kereszténység felvételétől a „zavaros időkön” és a Nagy Péter-i reformokon, a XIX. századi falu-város szakadáson, valamint a nyugatos-népies konfrontáción át a „nagy októberi tragédiáig” –, és más társadalmakkal ellentétben semmiféle integratív mechanizmus nem alakult ki arra, hogy ezek a törésvonalak elsimuljanak. A történelemben ciklikusan visszatérő jelenségeket mutat ki: az egész konstrukciót körülbelül úgy lehet elképzelni, mint egy Mengyelejev-táblázatot, ahol a jövőnek szánt cellák még üresek ugyan, de főbb sajátságaik leírhatók, s utólag – mint az idézet is mutatja – a feltételezések beigazolódnak. A nyilván név nélkül előrejelzett (putyini) autoriter, ha úgy tetszik „hibrid” rendszernek ez a logika még egy-két évet szán. A mű kéziratát a KGB 1982-ben elkobozta, de a szerző nyolc évi munkával rekonstruálta, és végül 1991-ben jelent meg.

Szerző

Édes és keserű Sacher

Publikálás dátuma
2019.04.13. 19:12

Világszám volt 1958 őszén a szomszédban: a Torinóban 3:1-re elvesztett első mérkőzés után a Wiener SC 7:0-ra nyerte Bécsben a Juventus elleni BEK-visszavágót. A kimenetelt a Futballrekordok osztrák kiadású nagykönyvében (Das grosse Buch der Fussball Rekorde) minden idők 15. szenzációjaként rangsorolják. E kötetben az 1954-es világbajnokság NSZK–Magyarország döntője a 6., két további vb-meccs, az Egyesült Államok–Anglia (1:0, 1950) és az Észak-Korea–Olaszország (1:0, 1966) a 4., illetve a 9. helyet foglalja el.
„Senki sem remélt sikert az itáliai vereség után, ezért csak 34 ezer néző volt a Práterben” – állt a 7:0 másnapján a bécsi tudósítások egyikében. Pepi Hamerl legalább kényelmesen utazott. A válogatottban az év tavaszán – helyesebben márciusi telén –, az olaszok elleni 3:2 alkalmával, a Práter haván bemutatkozó csatár ugyanis rendre villanyossal ment saját meccseire. A hétköziekre – amilyen a Juve elleni találkozó is volt – a munkahelyéről érkezett a stadionba. A jelek szerint a BEK-visszavágó napján nem fáradt el különösebben a melóban, mert este a 34. és a 79. perc között szériában négy gólt vágott be a boldogtalan Carlo Mattrel kapusnak. E sorozatával 1:0-ról 5:0-ra alakította az állást, azaz még hátra volt Erich Hof duplája. Hamerl harmadik góljáról a Neues Österreich című lap így írt: „Azzal, ahogyan lábán a labdával tulajdonképpen elsétált a hálóig, ugyanazt a hatást váltotta ki, mint hajdanán Sindelar.”
Nem akárkihez hasonlították: Matthias Sindelart a XX. század legkiválóbb osztrák labdarúgójává választották. A legendás csatár a legnagyszerűbb emberek között is a közvetlen élmezőnyhöz tartozott, mert az Anschluss után volt bátorsága nemet mondani a német válogatottságra. Márpedig az osztrákok játékára igényt tartottak a nácik, de utasították Sepp Herberger szövetségi kapitányt: minimum hat poszton eredeti német labdarúgónak kell szerepelnie, nehogy felboruljon az „egyensúly”. A labdaművész Sindelar szó szerint az életével játszott, 1939 januárjában – barátnőjével együtt – holtan találták; a hivatalos indoklás szerint szén-dioxid-mérgezés végzett vele, de a körülmények azóta sem tisztázódtak.
Az viszont biztos, hogy a 7:0 után a Juventusnak otthont adó hotelbe kiszállt a bécsi rendőrség, mert az argentin származású, honosított olasz Omar Sivori – az európai Aranylabda 1961-es nyertese – dühében „átrendezte” a szállodát. A torinóiakat rettenetesen megviselte a súlyos csapás: „Pályafutásom legrosszabb meccse” – írta önéletrajzában John Charles, a Juve János királynak becézett walesi centere. Ám a korabeli Wiener SC-nél egyáltalán nem volt ritkaság a góleső: az együttes 1958-ban 102, 1959-ben 104 gólt szerezve nyerte el az osztrák bajnoki címet, e két szezonban egyetlen vereséget szenvedett és 41 egymást követő meccsen veretlen maradt.
Érthető, ha a Real Madrid elleni negyeddöntőre már 78 562 bécsi szurkoló váltott jegyet; ez minden idők második, klubmérkőzésen regisztrált osztrák nézőszáma. Az abszolút lista első helyén az 1960 októberi Ausztria–Spanyolország találkozó (3:0) áll 91 ezer drukkerrel. (Hamerl és Hof azon a meccsen is játszott, Hof szerezte a harmadik gólt. A spanyol csatársor összetétele ez volt: Pereda, Del Sol, Di Stefano, Suarez, Gento. Két-két aranylabdással és Európa-bajnokkal, valamint egy hatszoros BEK-győztessel, szerényen.) A hatalmas várakozás ellenére a „királyi gárda” 0:0-lal távozott a Práterből, ráadásul a buzgón „faragó” Lepold Barschandt gondoskodott arról, hogy Puskás Ferenc ne játsszék a visszavágón. Ám hiába iktatta ki a magyar bálványt, az 1959. március 18-án tartott madridi mérkőzésen a Wiener SC megismerhette a Juventus-érzést: a „Fehér Balett” 7:1-es diadallal táncolt a legjobb négy közé. Alfredo di Stefano négy góllal szomorította el a vendégeket, ám a Puskást helyettesítő Enrique Mateost sem sikerült lefogni: a 8. percben épp a „dublőr” indította el a gólzuhatagot.
Magyarország Madridban Panchónak nevezett Öcsijét a döntőn is pótolni kellett, noha nem volt sérült, sőt március 29-én, a Granadával vendégként vívott bajnokin visszatért. S hogyan! A 3:0-ás mérkőzés valamennyi gólját ő szerezte, majd összeölelkezett az ellenfél edzőjével, Kalmár Jenővel, korábbi kispesti trénerével. A BEK csúcstalálkozóját azért kellett kihagynia, mert Luis Carniglia, a Real szakvezetője felemlegette, hogy az 1954-es vb-ről nyilatkozó extraklasszis doppingolással gyanúsította meg a nyugatnémeteket, s az argentin edző attól tartott: ha Puskás pályára lép a stuttgarti döntőn, a hangulat a Madrid ellen fordul. A mester akár jól is kijöhetett volna e feltűnést keltő döntésből, hiszen Mateos megint gólt szerzett, sőt a Neckar stadionban mindjárt az első percben beköszönt a Reimsnek (2:0). Ám – diadal ide, diadal oda – a trénert elbocsátották, pedig a „királyiak” 1955-66 közötti, hat BEK-győzelmet hozó "aranykorában" az együttesnek csupán négy edzője volt (Carniglián kívül José Villalonga, a paraguayi Manuel Fleitas Solich, valamint Miguel Munoz). E fényes periódusban a legtöbb BEK-meccset (72) a mindössze háromszor hiányzó Francisco Gento játszotta, s az állhatatos balszélső mögött így alakult a sorrend: Di Stefano (58), Santamaria (50), Puskás (39). A sikerkorszakban a Real tizenkét külföldi játékost foglalkoztatott, de a kétszeres világbajnok brazil Didi, valamint az 1958-ban vb-ezüstérmes svéd Simonsson egyetlen BEK-találkozón sem szerepelt. Játszott viszont az argentin Dominguez, Roque Olsen és Rial, a brazil Canario és Evaristo, a francia Kopa és Muller, valamint a – Di Stefanóhoz és Puskáshoz hasonlóan – honosított uruguayi Santamaria.
Az 1958 augusztusában szerződtetett Puskás az évad végén így számolt be tapasztalatairól: „A bajnokságban öt meccs kivételével mindig játszottam, ebből három alkalommal sérült voltam, kettőn nem állított be az edző azért, mert azt találta ki, hogy én antik futballt játszom, és ez a csapat modern játékra van berendezkedve. De hamar visszatett a csapatba, mert igen rosszul játszották a modern futballt. A góllövőlistán a második lettem 21 góllal, az első Di Stefano lett 23-mal, de ő minden meccsen játszott. A játék elég tűrhetően megy, meg vannak velem elégedve, sajnos a tréner egy szemét, de most megkapta a meszelőt, és elzavarták.”
Abban az évben pesti fodrászának küldött levelében azt írta: „Bercikém, attól ne féljen, hogy politikáról fogok magának írni, ugyanis én soha életemben nem foglalkoztam politikával, és most sem foglalkozom, az nem az én foglalkozásom. Nekem egy politikám van, a foci, és az, hogy hogy lehet nagyon sok pénzt keresni, azt hiszem, ennél szebb politika nincs is.” Nem igaz?

GRANADA–REAL MADRID 0:3 (0:1)

Spanyol bajnoki mérkőzés, 1959. március 29., Granada, 20 000 néző. Jv.: Gardeazabal. Granada: Piris – Vicente, Becerril, Mendez – Larrabeiti, Pellejero – Arsenio, Benavidez, Loren, Olalla, Ramirez. Real Madrid: Dominguez – Marquitos, Santamaria, Lesmes – Santisteban, Antonio Ruiz – Kopa, Rial, Di Stefano, Puskás, Gento. Gól: Puskás (31., 46. és 88.).

Szerző