Mit láttak az emigrációban?

Külföldön élő magyarok sokfélesége hiteles szereplőkkel és hiteles történetekkel Cseke Szilárd fikcióin.
Mit láttam a Szovjetunióban? – ez Benedek Jenő olajképe volt negyvenkilencben az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon, és nyilvánvaló ösztöndíjast ábrázolt meghitt paraszti környezetben. A szuvenír üzbég sapkát, de paraszti származását demonstráló csizmát viselő főszereplőt egyebek közt piros nyakkendős úttörő-rokon, krumplit hámozó fejkendős anya, pilotkás, azaz új, szovjet típusú katonasapkát viselő honvéd hallgatja, valamint ősz nagyapa, aki épp olyan, mint akkor Bihari József Tiborcként a Bánk bánban. Ezzel szemben Cseke Szilárd Kisvárosi sráca, Zoltán mezítláb áll egy elég kopott stégen, némiképp a Majálisra emlékeztető társaságnak mesél autójáról, londoni sikerereiről, lányokról, Majálisra némiképp emlékeztető zöld környezetben.
KISVÁROSI SRÁC - 2019. Zoltán, London
Gabi egy holtág partján heverve vall Dubairól, amely holtág bizonyára a Tiszáé, Adrienn a Balaton-parton Londonról és a barátnőiről, a müncheni András egy pipacsos mezőn osztja meg gondolatait, nyakában a fiával. A szituáció tehát nagyjából azonos a külföldi élményeiről beszámoló ösztöndíjaséval, minden más azonban tiltakozik az első pillanatban provokáló párhuzam ellen. Már csak azért is, mert az ösztöndíjas idill nézőjének magának kellett kitalálnia azt a sok szépet és jót, amiről a főszereplő beszámol (némely interpretációk ezt anno meg is tették), míg a Cseke-képek közönségét lényegre törő, értelmező szövegek segítik, közvetlenül a műcímek alatt. Csupa fikció, állítja a tájékoztatás, de Cseke (és ebben segítője, Dr. Gréczy Bea) dicséretére: ezt időnként a látogató szívesen kétségbe vonná. Mert csupa életszagú történet, csupa hitelesnek tetsző helyzet és szereplő. Renáta a bécsi kávézóban halálra dolgozza magát, Attilának hazafelé jövet Németországban összetörték a kocsiját, a mérnök Balázs Regensburgban annyit keres euróban, mint itthon hazai pénznemben. – Változó változatos sorsok, tipikusságukban sokféle emberek. Akárcsak az ábrázolásuk. Ha a kisvárosi Zoltán csoportképében Szinyei Merse majdnem-impresszionizmusát véljük felfedezni, Dalma (35) Florida mögött Turner, ha nem éppen Egry József ege fénylik. Elisabeth erdőrészletén Paál László hatást találna egy megszállottan hatásokat felfedező művészettörténész hallgató, míg Attila piros kocsija egyszerre tud hiperrealista és expresszionista lenni. Csupa posztmodernhez illő eklektika, és a Lajos utcai szociográfiai jelentés mégis elképesztően egységes. Összeköti az elnagyolt impresszionizmus elnagyoltsága (Zoltán), az elsietett expresszionizmus elsietettsége (Kata, [35], Utrecht), az a bravúrosan fellengzős beszédbeli ügyesség (hogy pontos legyek: sváda), amely nemcsak Adrienn csoportképén emlékeztet hajdani mozik bejárata fölötti festett óriásplakátokra. Összeköti – ne kerülgessük – az a kitartóan ellazult, mégis megfoghatatlanul egységes festői szemlélet, amely Cseke új korszakának az igazi értéke. A festő, aki kezdetben szigorú, hogy ne mondjam, kíméletlen erőrészletekkel vonta magára a megérdemelt figyelmet, aki nem festőként szerepelt térinstallációjával a tavalyi velencei biennálén, a képcédulák tanúsága szerint az idén ismét radikálisan váltott. Képeinek lényegét most az a különleges kettősség adja, hogy nagyon aktuális, nagyon ismert társadalmi-gazdasági-lélektani valóságot tud nagyon hiteles, de távol tartó, s imígyen a művészet szférájába áttevő módon megidézni. Többnyire nem olyan éles színekkel, mint Attila összetört vöröslő kocsija teszi, inkább nehézkes józansággal, mint a gyűrött paplané, amely a szabolcsi Barnabást még így is a Großglocknerre emlékezteti. Dráma és optimizmus, remény és lemondás, derű és keserűség – a témában, amely művészietlenül aktuális, veszedelmesen vagy lefegyverzően sok a véglet. Cseke új korszaka az utóbbi jelző helyénvalóságáról győz meg.   Infó: Cseke Szilárd: Amikor hazajön Budapest Galéria nyitva: május 5-ig  https://www.gyularozsa.com/

A gyermeki szuperhős esete

Publikálás dátuma
2019.04.16. 11:00
akik nem a múltban tettek valamit, hanem a jelenben cselekszenek
Fotó: INTERCOM
A képregényhősök mozis vetélkedéséből győztesen kerül ki a DC Comics stúdió új alkotása, a Shazam!.
Míg a Marvel stúdió immár huszonkét filmmel letarolta a mozipiac nagy részét, a nagy riválisnál, a DC Comics-nál nem jöttek be a számítások. Pedig a labda nagyon sokáig az ő térfelükön pattogott, hiszen 2005 és 2012 között Christopher Nolan elkészítette a híres Batman-trilógiáját, amely etalonná vált a képregényfilmek világában. A recept lényege az volt, hogy Nolan a fantasy helyett a realizmusban hitt, Batmant pedig nem szuperhősnek tartotta, hanem egy skizofrén csúcsgazdagnak, aki a szülei halála miatt hiszi magát igazságosztónak. A DC sokáig azt gondolta, hogy ezt az univerzumot pótolni, reprodukálni tudja, és Zack Snyder sorozatban készítette az értelmezhetetlen, ám sötét tónusú műveket, az ő Batmene más volt. A producerek nem vették figyelembe, hogy Christopher Nolanból csupán egy van a világon.  Sok évnek kellett eltelnie, mire a válságstáb kitalálta: a DC filmek legyenek olyanok, mint a Marvel mozik. Az új hullám egyik előfutára volt a Wonder Woman, majd az Aquaman, amelyen már semmi sem volt érezhető sem a realizmusból, sem a drámából, a humor és a szórakoztatás lett az első. Aztán, mivel a harc egyre jelentősebb a két képregény mogul között, sorra bevetik a kevésbé ismert karaktereket. Így került képbe a most a mozikban futó Shazam!, amelyről bátran kijelentem: a Nolan-éra óta a legnagyobb dobása a DC-nek. A sors iróniája, hogy majdnem ugyanazt lépték meg, mint a „Denevérember” esetében, csak itt a szuperhős nem skizofrén, hanem gyermek. Ezzel a húzással pedig a kissé feledésbe merült figura (hol van Shazam! Supermanhez vagy Batmanhez képes) hirtelen nagyon betalált a fiatalok – elsősorban – a tinik világába.  David F. Sandberg rendező (aki eddig csak olyan horrorokban utazott, mint az Amikor kialszik a fény vagy az Annabelle 2 – A teremtés) képregénymozija nem trükkökkel, effektekkel és egyéb fizikai hatásokkal fogja meg a nézőt, hanem a fantáziára támaszkodik. A történet hősei jobb sorsra érdemes tizenéves árvák, akik igazi szülők híján különösen hisznek az igazságot csettintésre elrendelő szuperlényekben. Vagy még inkább, olyan figurákban, akik egyfajta istenpótlók, nem a múltban tettek valamit, hanem itt és most cselekszenek. Kissé furcsa, ám zseniális húzás, hogy a célközönséget szintre hozza a Shazam!, azzal, hogy olyan alapművekből építkezik, mint Richard Donner jegyezte Kincsvadászok vagy akár a Steven Spielberg rendezte E.T. – A földönkívüli.    A csapat gyerek nem elég egy szuperhős-univerzumhoz, de ha a központi karakter, az őt elhagyó anyját kétségbeesetten kereső Billy Batson (Asher Angel) egy hatalmas varázslótól megkapja a szupererőt, már csodálatos a helyzet. Billy egy varázsszó hatására válik a huszonöt éves férfitesttel rendelkező Shazammá, aki hirtelen nem is tudja, hogy mi is történik vele és körülötte. Persze, az erejére van más jelentkező is, így  egy markáns főgonosz, bizonyos Dr. Sivana (Mark Strong hozza a formáját), így Billynek nagyon hamar fel kell nőnie: ifjú emberként és újjászületett szuperhősként egyaránt. Ha pedig egy kasszasiker ennyi mindenről szól, az már magában is kisebb csoda. Infó: Shazam!  Forgalmazó:Intercom
Frissítve: 2019.04.16. 11:27

Újra és újra el kell mondanunk ezeket a történeteket - interjú Johnathan Andrewszal

Publikálás dátuma
2019.04.16. 10:30

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Hazánkban 2001 óta április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Egy magyarországi születésű holokauszt-túlélő, a 92 éves Veronika történetéről a róla készült film dél-afrikai rendezőjével, Johnathan Andrewszal beszélgettünk.
A The Secret Survivor (A titkos túlélő) című filmje egy magyarországi zsidó nő, Veronica Phillips történetét mutatja be, akit 1944 decemberében deportáltak Budapestről a ravensbrücki koncentrációs táborba. Hogyan talált rá a történetére? Veronikával a Lina Amatóról szóló film után találkoztam. Lina Kantor Amato egy olasz holokauszt-túlélő, akiről szintén filmet készítettem. Nem sokkal azt követően felhívtak telefonon Izraelből, és arról kérdeztek, szeretnék-e találkozni egy másik túlélővel, Veronica Phillips-szel, mivel ő is ott lesz az évente magánházakban rendezett Zikáron Bászálonon. Eredetileg úgy volt, hogy az eseményről fogok forgatni, de szerettem volna előbb találkozni Veronikával, és amikor elkezdett az életéről mesélni, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Az szintén nagyon bensőséges volt, amit a Zikáron Bászálon alkalmával átéltem: volt ott vagy száz-százhúsz ember, köztük sok gyerek is (hét-nyolc-kilencévesek), akik mind odamentek Veronikához és az életéről beszélgettek vele. Miben más a két nő története? Lina Amato csak nyolcéves volt, amikor a Gestapo elment értük, és őt egy olasz családhoz adták. A visszaemlékezései Veronikáéhoz viszonyítva egészen mások. Veronika az egészet teljesen másként élte meg tizennyolc évesen. A Zikáron Bászálont követően többször találkoztunk – kilencvenkétéves vagy sem, állandóan e-maileket küld –, sokszor felkerestem, amikor felmerült bennem egy-egy kérdés. Szerintem ez az alapvető különbség: nem kell könyvekben kutatni a történet után, mert van egy élő tanú.
Mikor vált fontossá önnek a holokauszt témája? Ez egy nagyon nehéz terület. Lina története más volt, ő nem tapasztalta meg a tábort, a deportálást, semmi ilyesmit. A holokauszthoz rajta keresztül kerültem közelebb, és ez több dologgal kapcsolatban felnyitotta a szememet, amikkel korábban egyáltalán nem foglalkoztam. Veronika története viszont sokkal összetettebb és intenzívebb, mert ő átélte azt is, hogy mindenkit elhurcoltak a házukból. Elmesélte, emlékszik arra, ahogy a nagynénje kiabált: „ne tegyetek semmit a fiammal!” De miután összegyűjtötték az embereket, keresni kezdték a fiút is, és ahogy megtalálták, lelőtték az anyja szeme láttára. Tisztán emlékszik pillanatokra, például arra is, ahogy megérkeztek a ravensbrücki koncentrációs táborba, emlékszik a kutyaugatásra, vagy arra, ahogy a németek kiabáltak: schnell, schnell (gyorsan, gyorsan). A világ, amelyet megtapasztalt és megosztott velem, azt hiszem, az tett még inkább elkötelezetté. Amit az emlékeiből nekem adott, azt fordítottam át a film nyelvére. Az egészet interjúként forgattuk le, amelyet a Zikáron Bászálon inspirált: nagyon különleges tapasztalat ülni és hallgatni valakit, aki elmeséli az életét. Ez érdekelt engem igazán; a holokauszt, mint téma is izgatott, de főként az, hogy annyi emberhez juttassuk el a történetét, amennyihez csak lehet. Az elmúlt időszakban számos film született a holokausztról. Ön szerint miért foglalkoztat ez most sokakat? Mostanra hetven év eltelt, és az azóta felnőtt generációknak nincs és nem is volt ezzel igazán közvetlen kapcsolata. Amikor megtaláltam a lehetőséget, hogy együtt dolgozzak Veronikával, én sem mondtam, nem is tudtam volna nemet mondani, mert már csupán néhányan élnek a túlélők közül. Ezek olyan dolgok, amelyeket most kell megcsinálni. Ahhoz, hogy ne történhessenek ilyen igazságtalanságok, újra és újra el kell mondanunk ezeket a történeteket.
Van annak szerepe a filmben, hogy Veronika mikrobiológusként és genetikusként dolgozott a háborút követően? Ha Magyarországon maradt volna az iskola befejezése után, nem hiszem, hogy a története ugyanígy végződött volna. Ebből a szempontból is figyelemreméltó az élete, mivel abban az időben a nők nem feltétlenül kaptak helyet a tudományos szférában. Bár erre nem kerül nagy hangsúly a filmben, azt beemeltük, hogy megfogalmazza, több mint negyven évig az oktatásban dolgozott, mégis bizalmatlan azzal szemben, mert ami a holokauszt alatt történt, azt jól képzett szakemberek vitték véghez. Arról is beszél, hogy nyolcszor vetélt el: azok a vegyi anyagok, amiket a koncentrációs táborban az ételbe és az italba raktak, teljesen tönkretették a nők szervezetét. Természettudósként ezt a helyzetet ő egészen más oldalról is látja. Veronika jelenleg Johannesburgban él, és a film is számos országot érint. Hogyan kapcsolódik a magyarországi eseményekhez? Magyarország nagyon fontos volt számomra, mivel Veronika egy magyar zsidó. Még mindig van magyarországi útlevele, emlékszik az országra, és sokszor utazott Budapestre. Amikor elkezdtem foglalkozni a történetével, hamar egyértelművé vált, hogy a deportálásban a magyar vezetés is szerepet játszott; ám meg akartam mutatni azt a rendkívül komplex politikai helyzetet, amelyben ez megtörténhetett. Nem akartam a magyarokról beszélni a bevonásuk nélkül.
Néhány éve indította el saját programját, amely a #GETPeaceProject nevet viseli. Ennek része Lina Amato és Veronica Phillips története is. Professzionális fotósként és történetmesélőként úgy határoztam, az életem következő húsz évét egy fontos projektbe szeretném fektetni: történeteket szeretnék átadni a film eszközével. A tanulmányaim egyik területe antropológia volt, ami többek közt a kulturális relativizmus jelentőségét hangsúlyozza. Egy kultúrát annak részeseként érthetsz meg igazán, nem külső szemlélőként. A megértéshez pedig azt hiszem, a tolerancián, de leginkább a tiszteleten keresztül juthatsz el. Miként lehet ezt elérni? Lina egyszer azt mondta nekem: „meglepő számomra, hogy zsidó vagyok, de egy muszlim és egy katolikus mentett meg.” Végül mind megértjük, hogy emberek vagyunk, ugyanannak a világnak és ugyanazoknak a dolgoknak a részesei. Hasonló dolgok tesznek minket szomorúvá és boldoggá. Azt hiszem, ez az egység lényege.

Névjegy

Johnathan Andrews fotográfus, filmrendező, dokumentumfilm-rendező, szerző, a Johnathan Andrews Academy alapítója, producer, szabadúszó újságíró. 2018-ban mutatta be két holokauszt-túlélővel készített dokumentumfilmjét, először a The Story of Lina Amato című filmet, amelyet Veronica Phillips története, a The Secret Survivor követett.

Közös emlékezés

A Zikáron Bászálon (héberül azt jelenti „megemlékezés otthon”) egy évente ismétlődő esemény, amit a Jom Hásoá, az izraeli holokauszt emléknap előestéjén tartanak, és amelyre holokauszt-túlélőket is meghívnak, akik a jelenlévőknek átadják történetüket. Az eseményen családtagok, barátok, ismerősök gyűlnek össze valakinek a házában, és beszélgetések, énekek, felolvasások, történetmesélések keretében közösen emlékeznek a holokauszt történéseire. A hagyománnyá vált eseményt 2011-ben Izraelben indították el azzal a céllal, hogy a holokausztról való megemlékezésbe a fiatalabb generációkat is bevonják. Mára világszerte több ezer nappaliban mondják el a személyes történeteket, illetve beszélgetnek a holokauszt-túlélőkkel.

Szerző
Frissítve: 2019.04.16. 11:41