Dönteni kell

Dörgedelmes figyelmeztetések megfogalmazásában az Európai Unió már nagy profi. Milyen kár, hogy a Tripolit ostromló Halifa Haftár líbiai tábornok aligha olvassa a brüsszeli közleményeket! Igaz, ha megtenné, attól se állna meg benne az ütő. Tudja jól, ha a tettek mezejére kell lépni, az unió béna kacsa. Cselekvéshez se ereje, se szándéka. Nem hogy közös hadserege, de egységes külpolitikája sincs, a tagállamok között túl nagy a széthúzás. Így pedig legfeljebb játszani lehet a nagyhatalmasdit. És  végignézni a vérfürdőt a szomszédban.
Vannak, akik szeretnének változtatni ezen. Gazdasági erejéhez méltó, világpolitikai szereplővé tennék az uniót. Élükön áll Emmanuel Macron, bár mikor a francia érdekek összeütköznek az európaival, olykor a francia államfő ideológiai iránytűje is megzavarodik. Miközben például az egész világ a mindent bekebelező kínai gazdaság miatt aggódik, ő néhány hete alaposan megszorongatta a kínai elnök kezét, és dörzsölte a saját tenyerét a megkötött zsíros üzletek, vaskos euró milliárdok ígéretére. A minap pedig az is kiderült: Franciaország nem volt hajlandó támogatni azt a közös uniós állásfoglalást, melyben elítélték volna a líbiai főváros felé masírozó, nem mellesleg francia támogatást is élvező Haftár tábornokot.
Pedig ha már nyolc évvel ezelőtt az Élysée-palota akkori ura, Nicolas Sarkozy az elsők között volt, aki a NATO-beavatkozást követelve a káosz felé taszította Líbiát, most segítő kezet is nyújthatnának. Példát mutathatna Párizs a briteknek, amerikaiak, hogy már az óvodában is az a szabály: akik a rendetlenséget csinálták, rendet rakni is azoknak kell. Eddig bukhatott Kadhafi és tombolhatott háború, megjelenhetett az Iszlám Állam és több százezer bevándorló, az olasz és francia olajkutak Líbiában csak lelassultak, de meg nem álltak. Amíg folyt az olaj, és nem jöttek a migránsok, mindenki mosta kezeit. Ám hogy ez így is maradjon, Franciaországnak és Európának előbb-utóbb döntenie kell: önös érdekek vagy egység? Mindenki egyért, vagy egy mindenkiért?
Szerző
László Dávid
Frissítve: 2019.04.15. 09:03

A koholt vádak hete

Azt állította Hollik István, a kormány szóvivője (sajtótájékoztatóján), hogy az Európai Bizottság a migránskártya-program sikeréről beszél, miközben ezzel terroristákat pénzelnek. Mint mondta, a Magyarországon elfogott Haszán F. terroristavezér is ilyen migránskártyán keresztül kapott pénzt.
Ezzel szemben a tény az, hogy a kártyákkal nem terroristákat, hanem menekülteket támogatnak, akiket természetesen ellenőriznek, bár előfordulhat, hogy terroristák is átcsúsznak az ellenőrzésen. Haszán F.-ről pedig egyelőre még azt is csak feltételezik, hogy terrorcselekményeket követett el, ám hogy terroristavezér lenne, azt nem. De ha a magyar kormány már itt tart, akkor a terrorizmus elleni harcban lassan átvesszük a vezető szerepet.
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (az uniós külügyminiszterek tanácskozása után), hogy a Líbiában zajló konfliktusoknak beláthatatlanok a következményei, mert az ország területén tartózkodó legalább kétmillió migráns, valamint a nehéz helyzetben lévő líbiaiak bármikor megindulhatnak Európa felé.
Ezzel szemben a tény az, hogy Líbiában nincs kétmillió migráns, hanem 58 ezer az ENSZ által regisztrált menekült, 172 ezer lakóhelyéről távozni kényszerült líbiai, valamint körülbelül 400 ezer nem nyilvántartott migráns, vagyis becslések szerint mintegy 600-650 ezer ember. Az is sok, de azért nem árt tudni, hogy elsősorban az ő életüket fenyegeti veszély, nem az európaiakét. Nem mindegy.
Azt állította Varga Judit, a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkára (a tagállamok illetékes minisztereinek luxemburgi tanácsülése után), hogy koholt vádak alapján próbálja elítéltetni Magyarországot az Európai Parlament bevándorláspárti többsége. Szerinte ezt az is bizonyítja, hogy nem halad előre a hetes cikkely szerinti eljárás a kormányokat tömörítő tanácsban. 
Ezzel szemben a tény az, hogy a német és a francia kormány közös nyilatkozatban sorolta föl, hogy aggódik a magyarországi médiaszabadság, a tanszabadság és a vallásszabadság csorbítása, az igazságszolgáltatás függetlenségének korlátozása, valamint a kisebbségek és a menekültek jogainak megsértése miatt. Ha ez mind koholt vád, akkor Hitler és Sztálin utódja Merkel és Macron. Csak a végén meg ne szálljanak minket.
Azt állította a Magyar Nemzetben Krómer István (a német megszállás következményeiről írva, és vitatva azt a megállapítást, hogy a zsidók sorsát nem önmagában a megszállás, hanem a megszállás utáni német és magyar politika döntötte el), hogy „a megszállás után nem volt magyar politika.”
Ezzel szemben a tény az, hogy már hogyne lett volna. Akkor is volt, amikor a magyar hatóságok Európában példátlan gyorsasággal és buzgalommal deportálták a zsidókat, akkor is, amikor Horthy júliusban ezt felfüggesztette, akkor is, amikor a kormányzó októberben bejelentette a fegyverszünetet, és megpróbált kiugrani a háborúból, sőt még akkor is, amikor megtörtént a nyilas hatalomátvétel. Mindig volt magyar politika, és voltak magyar felelősök.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.04.13. 10:01

Varázsvessző

Sok békési fiatal tanult még a második világháború alatt is Nagyváradon. Köztük volt anyám is. Értem tehát, hogy miért azzal magyarázzák a kutatók a határ menti megyék lemaradását, hogy ezek a területek elvesztették a központjukat - Ady városa mellett Szabadkát, Kassát is -, és a fej nélkül törvényszerűen elsorvadtak. Egy térség sorsán évszázados távlatban is nehéz fordítani.
Valójában mégsem értem, miért vizsgázunk jó esetben kettesre területfejlesztésből, ha ismerjük a bajt. Tudják a törvényhozók, megyei és térségi vezetők, helyi polgármesterek, hogy csak az a vidék fejlődik, ahol az üzemek azt termelik, a földbe azt vetik, a szolgáltatók azt kínálják, ami eladható. De valamit mindenhol kell csinálni ahhoz, hogy a jövő esélye megmaradjon. Nem lebecsülöm a térségi szövetek jelentőségét, de egy ekkora országban ennyi fejlesztéshez értő okos fő csak képes lett volna kiagyalni valamilyen funkciót Nógrádnak, Szabolcsnak, Békésnek, Baranyának, ha lett volna erre politikai elszánás. 
Csakhogy a politikai beleszólás az utóbbi évtizedekben épp arra terjedt ki, hogy további nem szervesen egybeépülő kisebb térségeket, legutóbb épp mesterséges járásközpontokat jelöljenek ki. Szakértők szerint a 174 mai járási székhely egyharmada csak belekényszerült ebbe a szerepbe. Ha ehhez hozzávesszük, hogy minden vezetésnek megvolt, van és nagy eséllyel lesz is a maga kedves térsége, városa, ahová aránytalan mennyiségben vándorolnak a pénzek, majd akár egy kurzuson belüli kegyvesztés okán is hirtelen elapadnak - gondoljanak csak Kisvárdára –, már közelebb jutunk a különbségek magyarázatához.
Egy biztos: a falusi csok, amit most úgy állít be a kormány, mint a falvak elnéptelenedését megállító varázsvesszőt, édeskevés ahhoz, hogy a fiatalok ne meneküljenek el tömegesen a leszakadt régiók kistelepüléseiről. Ahhoz egy átfogó csomag kellene, ami a helyi gazdaság megerősítéséből indulna ki, térségre szabott oktatást, egészségügyet, gyermekintézményeket kínálna, s ha a család már biztosnak látja a jövőjét, jöhetne a csok is.
Frissítve: 2019.04.13. 09:52