„Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” - Államügyek a faluvégről

Szépné Rózsa Judit somogyvámosi nyugdíjas talán nem tudja megmenteni Magyarországot a dugába dőléstől, és talán Európán sem segíthet. De amit az államügyekért a kis konyhájából elszeparált asztalkánál megtehetett, megtette. Nemrég európai parlamenti képviselőknek írt levelet migrációügyben, az Orbán-kormány ultrapopulista retorikájára válaszul.

Judit nénit délelőtt hívni nem ildomos. Ki szeretné, ha felvernék legmélyebb álmából? A 69 éves nyugdíjas kakaskukorékoláskor indul aludni, hogy kipihenje az éjszakát, amikor állampolgári aktivitása a legélénkebb. Későn kezdődik számára a nap, ekkor a hírekben hallott tartalmakat beszéli meg a közélet iránt hasonló érdeklődést mutatókkal, köztük újságírókkal, akikkel barátságba került mint olvasóilevél-író. „Azt kellene tudatosítani az emberekben...”, így a megszokott kezdés. „De mindig előre bocsátom, hogy kettő perc lesz vagy öt, és akkor le is teszem, nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondja Judit néni, és ez olykor igaz. De ha nem kettő meg öt az a perc, megéri.

Ovális szoba-konyha

Néró, a környék alighanem legcsúnyább, de ismerősökkel legkedvesebb kutyája kötelességszerű ugatással köszönt. Judit nénivel az államügyek intézésére kialakított „news room”-ban ülünk le, újságok, tévé, telefon, laptop kéznyújtásnyira. Az antivilágban egy jobb amerikai elnök sem üzemelt ekkora infrastruktúrával. A térelválasztón cetlik, az egyiken: INNI – napi három liter. Hiába, no, az államügyekkel élve lehet a leghatékonyabban foglalkozni. Mielőtt félreértés esnék, nincs cinizmus e sorokban, Judit nénit csodálom. Amíg a hozzá hasonló tudatos és magabiztos állampolgárból kevés van szerte az országban, és egyre kevesebb, és aki annak mondható, az is „kussol inkább” a családjára, a szomszédjára, a tanáraira meg ki tudja, kire tekintettel, addig nagy a baj. És hát látjuk, hogy nagy. Látnunk kell azt is, hogy ezt a „világra szóló förtelmet”, amit illiberalizmus címen művel a kormány, megette sok millió ember, a többi sok millió pedig kevés kivétellel csöndben nézi. Változtatni kell tehát az emberek tudatosságán, ez a felelős nyugdíjas krédója.

Judit néni világéletében fogékony volt a jóra, az elesettek támogatására. Gyermekkorában éveket töltött nevelőotthonban, kitűnő tanuló volt, de kitűnni nem akart, és bár alapvetően visszahúzódónak ismerték, gyakran az igazság bajnokaként védte meg magát vagy társait, amikor éppen nem korrepetálta őket. Vallásos neveléséből a kötelességtudat és a légy jó parancsa ivódott belé. Az ötvenes-hatvanas évek filmhíradóin nőtt fel, ismerős volt a mozi jegyszedője, de csak felnőtt fejjel értette meg, hogy a kommunizmusban, később a szocializmusban messze nem minden működött tökéletesen. Az sem, idézi, ahogy a nyolcszobás kúriájából 1954-ben kitelepített arisztokrata szomszédasszonnyal elbánt a rendszer.

Orbán bűnlajstroma

Ha valamivel, akkor a pártállam tájékoztató gyakorlatával a ’70-es, ’80-as években mint munkavállaló elégedett volt. A nyugdíjrendszer változásait például felelősen és kimerítően magyarázták minden fórumon. Ezt tette maga is nyugdíjügyi előadóként. Ez az igényfelvevői pozíció ahhoz is teret adott, hogy sokféle emberi sorssal, kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, egykori téesztagokkal ismerkedjen meg, miközben együtt morzsolgatta velük az éveket.

Mindenkit egyenlő mércével kell mérni, tanulta meg ekkor. „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak, hogy ezt a társadalombiztosítási rendszert szétrobbantották”, jegyzi meg, s teszek egy strigulát Judit néni „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” kezdetű, vaskos sérelemgyűjteményéhez. Ezután a három nagyobb Budapest környéki téesz közül a 3600-as taglétszámú Rozmaringban dolgozott. A fejlesztést segítő részjegyek és célrészjegyek bevezetéséről esett szó egyszer egy gyűlésen, amikor szemet szúrt neki, hogy a tervezet a módosabbaknak lehetőségként 12, a szegényebbeknek kötelezően 5 százalékos részesedést ígér. Mivel senki nem szólt az aránytalanság miatt, ezért úgy érezte, neki kell megtennie, s ezzel kijárta a kedvezőbb feltételt. Ekkortájt gyakorló bagolyként az éjszakai televíziós műsorsáv egyre értelmesebb programjait nézte, ilyenek voltak A Hétből ismert Hajdú János interjúi és Sára Sándor dokumentumfilmjei is, melyek szélesebb kitekintést engedtek a világra.

A rendszerváltozás idején Judit néni élénken figyelte az ellenzéki kerekasztal tárgyalásairól szóló híreket. Egy Buda-környéki nagyközségben magától értetődően ment el meghívás nyomán a helyi ellenzéki kerekasztal-fórumra, ahol az alakuló pártok az első szabad parlamenti választások teendőit egyeztették. A KDNP ekkor lopta ki magát a szívéből, mert miután kiderült, hogy saját maga képviseletében van jelen, a helyi kereszténydemokrácia ki akarta küldeni. „Én? Dehogy mentem, sőt felszólaltam és javasoltam, hogy a civileknek is szervezzenek fórumot. Meg is tartották, elmentem oda is. Azt tapasztaltam, hogy régiek és újak csak »az aki kapja, marja« elven működnek, amiben nem kívántam részt venni”, emlékszik. Ezek után Judit néni 1990 és 2005 között jószerével csak német adókat nézett, köszönhetően egy jóval korábbi négyéves NDK-s tartózkodáson szerzett nyelvtudásnak. A helyi önkormányzatiság nyegle működése döbbentette rá, hogy ismét porszem került a gépezetbe. Egy neki küldött határozatban olvasta, hogy az állampolgároknak semmi tennivalójuk nincs egy tér átnevezésével kapcsolatban. „Már azt is ostobaságnak tartottam, miért kell a Szabadság teret Templom térre átnevezni, mi baj van a szabadsággal? De hogy semmi tennivaló nem lenne egy közterület átnevezése után? Őrület!”, magyarázza felháborodása okát.

Búcsú a népbutítástól

A 2010-es fordulatot már élénk figyelemmel követte. Olvasóként a megyei napilap rendszeres levelezője, a rovat gyakori szerzője lett. Leggyakrabban a vidéket érintő hátrányok miatt ragadott tollat, később laptopot. Az országos híreket megelőzve írta meg például, hogy az ATM-ek hiánya miatt másodrendű állampolgárok lettek a falun élők. Somogyvámosra egykori szomszédja révén került, ahol német falubelijének segített majd’ százezer forintot visszaperelni a közműszolgáltatóktól. Ugyanez a hölgy egyszer, felbátorodva a sikeren, 380 forintos vitás összeget akart vele január elsején bepanaszoltatni. „Január elsején 380 forintért még magamnak sem mozdulnék meg!”, nevet a történeten.

A napilappal kötött barátsága Mészáros Lőrinc tulajdonosi befolyásával szakadt meg. Tűrte, ameddig tűrhette, mondhatnánk Arannyal, s hónapokig tűrte is. Ekkor megírta búcsúlevelét a szerkesztőségnek. Az alkalmasint szofisztikált Judit néni „Behányok az Önök népbutító lapjától” című levelét később a Magyar Narancs közölte. „Nem az ára miatt szakítunk, hanem a tartalma miatt, ami hetek óta hol dühít, hol végtelenül elszomorít, esetleg mindkettőt egy időben. Én »megpróbáltam szeretni«, mindhiába, ma a nemzeti konzultációs oldalakkal már betelt a mérték… Számomra teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító, végletekig egyoldalú, megosztásra törekvő, ellenséggyártó szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz.” Judit néni szerint a propaganda,a „sorosozók fröcsögése” gátlástalanul árad a lapból, eltékozolva az adómilliárdokat ahelyett, hogy azokat a közjóra fordítanák.

Népet a hatalomhoz

Judit néni lap nélkül maradt. De a lapok nem maradtak nélküle: minden hónapban a független sajtót támogatja a korábbi előfizetés mértékéig. Közéleti érdeklődését választások idején, állampolgári kötelességként a falusi fórumok látogatásával elégíti ki. Ült már egyedül is politikussal szemben, s volt, hogy harmadmagával tette. Szinte szégyellte magát mások érdektelensége miatt. „A polgár közönye a demokrácia gyilkosa”, írja erről az Állampolgárképzőben. Egy kaposvári szabadegyetemen tett egész évados látogatásai, s különösképpen Kiss László alkotmányjogász előadása nyomán elhatározta, hogy ismeretterjesztő céllal papírra veti a demokrácia működésével kapcsolatos tudnivalókat. Rutinos szerzőként másfél oldalnak szánta, kilenc lett belőle. Három hétig fésülgette, barátok véleményét kikérve. Kiveri a frász a médiából áradó idegen szavaktól – mert ennek a számlájára írja sokak értetlenségét –, ezért egyszerűen, világosan vetette papírra gondolatait a „Demokráciához (néphatalomhoz) nép is kell” alcímmel, a biztos tudásra alapozott polgári öntudat fölébresztésének a szándékával. „Senki ne jöjjön itt azzal, hogy minden polgármesteri hivatalban olvasható az Alaptörvény, a folyosón van széke és asztala (szőttes terítővel), mert én élő embert ott ülni még nem láttam! Bár éreztem kísértést, én sem tettem. Vidéki vagyok, rossz a közlekedés, nem lesz később buszom”, írta egy némiképp epés piszkozatban.

Judit néni az államtól azt várja, hogy a polgárok életét befolyásoló döntéseket megfelelő időben, közérthetően és elérhetően hirdesse ki ahelyett, hogy bírságokkal és a kritikusok levadászásával töltené az idejét. „A tisztességes tájékoztatást az önmagát emberszámba vevő népnek nem pusztán joga, de egyenesen feladata számon kérni. Ha ezt a feladatát elmulasztja, akkor önként vállalja a birka létformát, ami nyilvánvalóan ostoba döntés. Egyenes derékkal kell kiállni a jogokért...”

Idén ellenzéki európai parlamenti képviselőknek írt levelet. Szerinte a határon túli magyarság támogatása már most is, egy esetleges befogadási kényszer miatt pedig a jövőben akkora teher lehetne, hogy ezzel mindenkorra mentesülnünk kellene a bevándorlók szétosztásának bármikor felmerülő kötelezettségétől. Kész, passz, nincs migránstéma. Hogy ez ilyen egyszerű-e, nehéz eldönteni, de Judit néni legalább megpróbálta. „Nem ülhetek, mint Szent Gug a faluvégen”, magyarázza az aktivitás kötelességét ismeretlen eredetű, de érthető szólással. Miután a Google értetlenül állt a keresés előtt, Judit néni bevallotta, hogy kár szépíteni, ez a szent szar (Kurt Vonnegut – a szerk.) szalonképes változata.