„Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” - Államügyek a faluvégről

Publikálás dátuma
2019.04.22. 10:52

Szépné Rózsa Judit somogyvámosi nyugdíjas talán nem tudja megmenteni Magyarországot a dugába dőléstől, és talán Európán sem segíthet. De amit az államügyekért a kis konyhájából elszeparált asztalkánál megtehetett, megtette. Nemrég európai parlamenti képviselőknek írt levelet migrációügyben, az Orbán-kormány ultrapopulista retorikájára válaszul.
Judit nénit délelőtt hívni nem ildomos. Ki szeretné, ha felvernék legmélyebb álmából? A 69 éves nyugdíjas kakaskukorékoláskor indul aludni, hogy kipihenje az éjszakát, amikor állampolgári aktivitása a legélénkebb. Későn kezdődik számára a nap, ekkor a hírekben hallott tartalmakat beszéli meg a közélet iránt hasonló érdeklődést mutatókkal, köztük újságírókkal, akikkel barátságba került mint olvasóilevél-író. „Azt kellene tudatosítani az emberekben...”, így a megszokott kezdés. „De mindig előre bocsátom, hogy kettő perc lesz vagy öt, és akkor le is teszem, nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondja Judit néni, és ez olykor igaz. De ha nem kettő meg öt az a perc, megéri.  

Ovális szoba-konyha

Néró, a környék alighanem legcsúnyább, de ismerősökkel legkedvesebb kutyája kötelességszerű ugatással köszönt. Judit nénivel az államügyek intézésére kialakított „news room”-ban ülünk le, újságok, tévé, telefon, laptop kéznyújtásnyira. Az antivilágban egy jobb amerikai elnök sem üzemelt ekkora infrastruktúrával. A térelválasztón cetlik, az egyiken: INNI – napi három liter. Hiába, no, az államügyekkel élve lehet a leghatékonyabban foglalkozni. Mielőtt félreértés esnék, nincs cinizmus e sorokban, Judit nénit csodálom. Amíg a hozzá hasonló tudatos és magabiztos állampolgárból kevés van szerte az országban, és egyre kevesebb, és aki annak mondható, az is „kussol inkább” a családjára, a szomszédjára, a tanáraira meg ki tudja, kire tekintettel, addig nagy a baj. És hát látjuk, hogy nagy. Látnunk kell azt is, hogy ezt a „világra szóló förtelmet”, amit illiberalizmus címen művel a kormány, megette sok millió ember, a többi sok millió pedig kevés kivétellel csöndben nézi. Változtatni kell tehát az emberek tudatosságán, ez a felelős nyugdíjas krédója. Judit néni világéletében fogékony volt a jóra, az elesettek támogatására. Gyermekkorában éveket töltött nevelőotthonban, kitűnő tanuló volt, de kitűnni nem akart, és bár alapvetően visszahúzódónak ismerték, gyakran az igazság bajnokaként védte meg magát vagy társait, amikor éppen nem korrepetálta őket. Vallásos neveléséből a kötelességtudat és a légy jó parancsa ivódott belé. Az ötvenes-hatvanas évek filmhíradóin nőtt fel, ismerős volt a mozi jegyszedője, de csak felnőtt fejjel értette meg, hogy a kommunizmusban, később a szocializmusban messze nem minden működött tökéletesen. Az sem, idézi, ahogy a nyolcszobás kúriájából 1954-ben kitelepített arisztokrata szomszédasszonnyal elbánt a rendszer. 

Orbán bűnlajstroma

Ha valamivel, akkor a pártállam tájékoztató gyakorlatával a ’70-es, ’80-as években mint munkavállaló elégedett volt. A nyugdíjrendszer változásait például felelősen és kimerítően magyarázták minden fórumon. Ezt tette maga is nyugdíjügyi előadóként. Ez az igényfelvevői pozíció ahhoz is teret adott, hogy sokféle emberi sorssal, kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, egykori téesztagokkal ismerkedjen meg, miközben együtt morzsolgatta velük az éveket. Mindenkit egyenlő mércével kell mérni, tanulta meg ekkor. „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak, hogy ezt a társadalombiztosítási rendszert szétrobbantották”, jegyzi meg, s teszek egy strigulát Judit néni „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” kezdetű, vaskos sérelemgyűjteményéhez. Ezután a három nagyobb Budapest környéki téesz közül a 3600-as taglétszámú Rozmaringban dolgozott. A fejlesztést segítő részjegyek és célrészjegyek bevezetéséről esett szó egyszer egy gyűlésen, amikor szemet szúrt neki, hogy a tervezet a módosabbaknak lehetőségként 12, a szegényebbeknek kötelezően 5 százalékos részesedést ígér. Mivel senki nem szólt az aránytalanság miatt, ezért úgy érezte, neki kell megtennie, s ezzel kijárta a kedvezőbb feltételt. Ekkortájt gyakorló bagolyként az éjszakai televíziós műsorsáv egyre értelmesebb programjait nézte, ilyenek voltak A Hétből ismert Hajdú János interjúi és Sára Sándor dokumentumfilmjei is, melyek szélesebb kitekintést engedtek a világra. A rendszerváltozás idején Judit néni élénken figyelte az ellenzéki kerekasztal tárgyalásairól szóló híreket. Egy Buda-környéki nagyközségben magától értetődően ment el meghívás nyomán a helyi ellenzéki kerekasztal-fórumra, ahol az alakuló pártok az első szabad parlamenti választások teendőit egyeztették. A KDNP ekkor lopta ki magát a szívéből, mert miután kiderült, hogy saját maga képviseletében van jelen, a helyi kereszténydemokrácia ki akarta küldeni. „Én? Dehogy mentem, sőt felszólaltam és javasoltam, hogy a civileknek is szervezzenek fórumot. Meg is tartották, elmentem oda is. Azt tapasztaltam, hogy régiek és újak csak »az aki kapja, marja« elven működnek, amiben nem kívántam részt venni”, emlékszik. Ezek után Judit néni 1990 és 2005 között jószerével csak német adókat nézett, köszönhetően egy jóval korábbi négyéves NDK-s tartózkodáson szerzett nyelvtudásnak. A helyi önkormányzatiság nyegle működése döbbentette rá, hogy ismét porszem került a gépezetbe. Egy neki küldött határozatban olvasta, hogy az állampolgároknak semmi tennivalójuk nincs egy tér átnevezésével kapcsolatban. „Már azt is ostobaságnak tartottam, miért kell a Szabadság teret Templom térre átnevezni, mi baj van a szabadsággal? De hogy semmi tennivaló nem lenne egy közterület átnevezése után? Őrület!”, magyarázza felháborodása okát. 

Búcsú a népbutítástól

A 2010-es fordulatot már élénk figyelemmel követte. Olvasóként a megyei napilap rendszeres levelezője, a rovat gyakori szerzője lett. Leggyakrabban a vidéket érintő hátrányok ­miatt ragadott tollat, később laptopot. Az országos híreket megelőzve írta meg például, hogy az ATM-ek hiánya ­miatt másodrendű állampolgárok lettek a falun élők. Somogyvámosra egykori szomszédja révén került, ahol német falubelijének segített majd’ százezer forintot visszaperelni a közműszolgáltatóktól. Ugyanez a hölgy egyszer, felbátorodva a sikeren, 380 forintos vitás összeget akart vele január elsején bepanaszoltatni. „Január elsején 380 forintért még magamnak sem mozdulnék meg!”, nevet a történeten. A napilappal kötött barátsága Mészáros Lőrinc tulajdonosi befolyásával szakadt meg. Tűrte, ameddig tűrhette, mondhatnánk Arannyal, s hónapokig tűrte is. Ekkor megírta búcsúlevelét a szerkesztőségnek. Az alkalmasint szofisztikált Judit néni „Behányok az Önök népbutító lapjától” című levelét később a Magyar Narancs közölte. „Nem az ára miatt szakítunk, hanem a tartalma miatt, ami hetek óta hol dühít, hol végtelenül elszomorít, esetleg mindkettőt egy időben. Én »megpróbáltam szeretni«, mindhiába, ma a nemzeti konzultációs oldalakkal már betelt a mérték… Számomra teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító, végletekig egyoldalú, megosztásra törekvő, ellenséggyártó szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz.” Judit néni szerint a propaganda,a „sorosozók fröcsögése” gátlástalanul árad a lapból, eltékozolva az adómilliárdokat ahelyett, hogy azokat a közjóra fordítanák. 

Népet a hatalomhoz

Judit néni lap nélkül maradt. De a lapok nem maradtak nélküle: minden hónapban a független sajtót támogatja a korábbi előfizetés mértékéig. Közéleti érdeklődését választások idején, állampolgári kötelességként a falusi fórumok látogatásával elégíti ki. Ült már egyedül is politikussal szemben, s volt, hogy harmadmagával tette. Szinte szégyellte magát mások érdektelensége miatt. „A polgár közönye a demokrácia gyilkosa”, írja erről az Állampolgárképzőben. Egy kaposvári szabadegyetemen tett egész évados látogatásai, s különösképpen Kiss László alkotmányjogász előadása nyomán elhatározta, hogy ismeretterjesztő céllal papírra veti a demokrácia működésével kapcsolatos tudnivalókat. Rutinos szerzőként másfél oldalnak szánta, kilenc lett belőle. Három hétig fésülgette, barátok véleményét kikérve. Kiveri a frász a médiából áradó idegen szavaktól – mert ennek a számlájára írja sokak értetlenségét –, ezért egyszerűen, világosan vetette papírra gondolatait a „Demokráciához (néphatalomhoz) nép is kell” alcímmel, a biztos tudásra alapozott polgári öntudat fölébresztésének a szándékával. „Senki ne jöjjön itt azzal, hogy minden polgármesteri hivatalban olvasható az Alaptörvény, a folyosón van széke és asztala (szőttes terítővel), mert én élő embert ott ülni még nem láttam! Bár éreztem kísértést, én sem tettem. Vidéki vagyok, rossz a közlekedés, nem lesz később buszom”, írta egy némiképp epés piszkozatban. Judit néni az államtól azt várja, hogy a polgárok életét befolyásoló döntéseket megfelelő időben, közérthetően és elérhetően hirdesse ki ahelyett, hogy bírságokkal és a kritikusok levadászásával töltené az idejét. „A tisztességes tájékoztatást az önmagát emberszámba vevő népnek nem pusztán joga, de egyenesen feladata számon kérni. Ha ezt a feladatát elmulasztja, akkor önként vállalja a birka létformát, ami nyilvánvalóan ostoba döntés. Egyenes derékkal kell kiállni a jogokért...” Idén ellenzéki európai parlamenti képviselőknek írt levelet. Szerinte a határon túli magyarság támogatása már most is, egy esetleges befogadási kényszer miatt pedig a jövőben akkora teher lehetne, hogy ezzel mindenkorra mentesülnünk kellene a bevándorlók szétosztásának bármikor felmerülő kötelezettségétől. Kész, passz, nincs migránstéma. Hogy ez ilyen egyszerű-e, nehéz eldönteni, de Judit néni legalább megpróbálta. „Nem ülhetek, mint Szent Gug a faluvégen”, magyarázza az aktivitás kötelességét ismeretlen eredetű, de érthető szólással. Miután a Google értetlenül állt a keresés előtt, Judit néni bevallotta, hogy kár szépíteni, ez a szent szar (Kurt Vonnegut – a szerk.) szalonképes változata.
Szerző

Hátizsákkal Tajvanon, a komfortzónán túl

Publikálás dátuma
2019.04.22. 10:22

Fotó: Kuslits Szonja
Tajvan a soha el nem lopott biciklik, a mesebeli tájak, a modern technológiák, de leginkább a meglepően kedves és tisztességes emberek országa, amire Kína fenyegető árnyéka vetül.
A hajam még olajszagú az éjszakai piac nehéz levegőjétől. Érzem, ahogy az orom felé fújja a szél a tincseket. Körülöttem hangzavar, de semmit sem értek a kínai beszédből. Nem világít a Hold, a sötétben állok az út szélén. A karom kint, mutatom az egyezményes jelet, hátha valaki hazavisz. Nem tudtam, hogy Hengcsun ilyen messze van, de már mindegy, valahogy majd csak hazakeveredek. Tajvanon könnyű stoppolni. Most a második autó áll meg. Hatalmas terepjáró, benne két fiatal. A ronda kalapos, de nagyon kedves kaliforniai fiú, akivel pár órája ismerkedtem össze egy másik stoppolásnál, beszéli a nyelvet, így segít elmagyarázni, hogy a 15 kilométerre található Baisha Beach mellett lakom, és oda szeretnék valahogy eljutni. Turista barátom hatékony kommunikátor, egy perc múlva már a hátsó ülésre huppanok. A kaliforniait megölelem, valószínűleg nem látjuk egymást többet. Ő egy éve járja Ázsiát, kicsit irigylem a szabadságát. Míg kifelé haladunk a városból, angolul beszélgetek a fiatal lánnyal, aki az anyósülésről pislog hátra. Búvár­oktató. Engem is invitál, de ez a sport nem való a pénztárcámnak. Nem bánja, vidáman elbeszélgetünk az utamról, az életükről. Kiderül, hogy csak a városban mentek volna egy kört, nem arra vitt az útjuk, ahol lakom. Mégis 30 kilométert kocsikáztak a kedvemért, hogy biztonságban hazaérjek. Elváláskor még lövünk egy szelfit. Másnap látom, hogy megosztotta a Facebookon „találkozását a magyar újságíró lánnyal”. Amikor kiderült, hogy a tajvani külügyminisztérium engem is meghív arra a sajtóútra, amelynek témája Tajvan egészségügye és politikai helyzete, azonnal tudtam, hogy öt nap nem elég, maradni akarok. Így esett, hogy nyolc napig egyedül, hátizsákkal jártam körbe a szigetet. A megtett körülbelül 1300 kilométeres út alatt mindennapos élmény volt az a nyitottság, nagylelkűség és őszinteség, amivel a helyiek fordulnak egymás felé. Persze nincsenek illúzióim, nyilván nem mindenki ilyen, de a másik típus szerencsére elkerült. Pedig nem sikerült mindig kellő körültekintéssel utaznom. Mégis, igazán csak akkor féltem, mikor medúzarajba úsztam és azt hittem, ott fulladok meg, vagy amikor már hosszabb ideje egyedül gyalogoltam egy túraútvonalon, ahol 100 méterenként figyelmeztetnek a sziklaomlásra és a mérges kígyókra. Szerencsére elkerültek. Csak a medúzák csaptak le, találkozásunk nyomait azóta is őrzi a bőröm. 

Kagyló minden mennyiségben

A medúzás kalandfilm díszletéül szolgáló mesebeli Kenting a sziget legdélebbi csücske. De nem csak a káprázatos naplemente és a türkizkék, homokos tengerpart miatt érdemes ide utazni. Az itteni nemzeti parkban millió pillangóval, fantasztikus, tengerre néző kilátókkal, szűk, sziklák közötti átjárókkal és bambuszok szegélyezte ösvényekkel találkozhatunk. No meg persze olyan személyiségekkel, akiket sosem feledünk. Ilyen a kagylós bácsi. Még sosem találkoztam senkivel, aki olyan szenvedélyesen szereti a kagylókat, mint ő. Mosolyogva invitál a házába, ahol egy szobát bérelek. Látva a különös berendezés miatt az arcomra kiülő meglepetést, hamar mutogatni kezdi alkotásait. A háza minden szegletében találni valamit, amit azokból a kagylókból készített, amelyeket ő maga gyűjtött a tengerparton. Műanyag óriásteknős, bukósisak, papucs, ajtódísz, mellény, gumicsizma(!) – mind kagylókkal kirakva. Egy-egy alkotás akár másfél méter is lehet, és bár sokan akarták már megvenni egyiket-másikat, ő sosem állt kötélnek. Ajándékba viszont kapok tőle néhány különlegesen szép kagylót. Sőt, bár ez nincs benne az árban, vacsorára is meghív. Tojást süt hagymával és sütőtökkel (végre nem halat kapok, magamban ezért nagyon hálás vagyok neki). A vállamig ér, és láthatóan örül, hogy ilyen „különleges”, európai vendége van, legalábbis lelkesen készíti velem a szelfiket. Nem él különösebb gazdagságban, ahogy mások sem, akikkel az ország déli és keleti felében találkoztam. De ahogy azt később egy középkorú nő mondja, mikor erről kérdezem: nincs sok pénzük, de boldogok, mert értékelik azt, amijük van. Ő például sosem fekszik le úgy, hogy ne csodálná meg a tengerpartot.
Kentingből a sziget keleti felét célzom meg, vonz a szancsiantaji sárkányhíd, amely egy pici, buja növényzettel tarkított, lakatlan szigettel, a Három Halhatatlan Teraszával köti össze Tajvant. A legenda szerint az itt található három nagyobb szikla a Nyolc Halhatatlan (a kínai mitológia nyolc alakja) közül háromnak a lábnyoma. Máig tömegesen zarándokolnak ide az emberek.

Négyen a hátsó ülésen

Busszal, vonattal, stoppal, sőt még robogóval is utazok ezen a vidéken, bár két hét alatt sem sikerül megfejteni azt a rendszert, amit a közlekedésben használnak. Addig nemigen láttam olyat, hogy egy motoron együtt zötyögne apuka és két csemetéje, vagy hogy négyen is lehet utazni a taxik hátsó ülésén – ezt kétszer is volt alkalmam megtapasztalni. Érdekes, hogy ha valamit leteszel Tajvanban valahova, az nagy valószínűséggel ott lesz órák és napok múlva is. A bicikliket például egyáltalán nem zárják le, nincs miért. A Taroko nemzeti parkhoz közeli Hszincsengben négy napig sétáltam el amellett a ruha- és krémkupac mellett, amit valaki egy padra helyezett, valószínűleg annak reményében, hogy más még hasznosítja. Első nap még rendezett kis kupac volt ez, négy nappal később már zilált szeméthalom, de eltűnni semmi sem tűnt el. Persze lehet, hogy ha egy iPhone-t hagy el valaki, az nem lesz meg. De saját bőrömön is tapasztaltam, hogy ott valahogy kevésbé tűnnek el a dolgok. Az egyik leghasznosabb eszköz, amit az ember magával vihet egy olyan útra, ahol egyáltalán nem beszéli a helyiek nyelvét, ők meg az angolt, az a telefonon lévő fordítóprogram. A Google­-nak hála csak az orruk alá tartom a telefont, ők elmondják kínaiul, amit akarnak, a program pedig fordít angolra. De nemcsak hanggal, a képekkel is működik a dolog. Elég csak lefotózni a menetrendet vagy az étlapot, kijelölni, hogy melyik kínai írásjeleket akarom angolra fordítani, és máris értelmet nyer minden. Nélkülözhetetlen! Csak éppen az kell hozzá, hogy online legyen az ember, ami a brutális roamingköltségek miatt az otthoni mobilnettel kizárt. Éppen ezért életmentő az a kis kütyü, ami a reptéren bérelhető. Ez a mobil wifi korlátlan netet biztosít az egész szigeten. Mindenhol – és ezzel nem viccelnek! Még a hegyekben túrázva is fel tudom hívni a barátnőmet, mikor szükség van rá. Mindezt 6500 forintért, 2 hétre. Az eszközt persze sikeresen elhagytam a vonaton egyik reggel, és már csak a 33 ezer forintos letéti díj miatt is nagy öröm volt, mikor este visszakaptam. Ugyanis megtalálták és leadták az állomáson. Ez Tajvan. 

Korlátok nélkül

A fordítóprogram igazán jó szolgálatot tesz olyan helyzetekben is, amikre egyáltalán nem számít az ember. Ilyen, amikor útba igazításért bekopog egy házba, ahol végül nemcsak azt tudja meg, hogy melyik túraútvonalat érdemes választani, hanem azt is, hogy milyen egy vidéki családi ebéd, hagyományos tajvani ételekkel. Az európai ember, főleg egy egyedül utazó magas (a tajvaniak többsége a nyakamig ért) fiatal lány ritkaság ugyanis arrafelé. Egy hét után már megszoktam, hogy napjában többször megszólítanak, hadd fotózkodhassanak velem. De azért ez a fajta vendégszeretet engem is meglepett. De nincs mit tenni, a hatalmas körasztalnál ülő idős férfiak lelkesen mutogatnak a székre, így maradni kell. Bár egy szót sem beszélnek angolul, elismerően felhorkannak, mikor kiderül, hogy tudok pálcikával enni. Na igen, a technikát, amit vagy húsz évig nem sikerült elsajátítani, itt három nap alatt megtanultam. A kulcs, azt hiszem, az éhség. Az sosem lesz világos, hogy pontosan mi volt az asztalon, lelkesen megkóstoltam szinte mindent, és hála a fordítóprogramnak, beszélgetni is tudtunk. Persze az ételekkel kapcsolatos nyitottság nem jött csak úgy magától, az első 3-4 napban komoly fejtörést okozott, hogy küzdjem le a torkomon a különféle tengeri herkentyűket, hínárokat, páfrányt, algát stb. De végül rátaláltam a zöldséges tésztára, aztán a marhás ragura, a helyi levesekre, azt hiszem, akkor menekültem meg. Kezdetben persze óvatos az ember, én is figyeltem arra, hogy ne egyek utcai büfében vagy olyan helyen, ami egyértelműen messze van az európai sztenderdektől, de egy idő után ezt is el kellett engedni, ahogy az angol vécét. Tajvanon nagyon sok helyen csak a hagyományos, guggolós, japán stílusú vécé van ugyanis, ami elsőre jelent némi kultúrsokkot. De egy idő után már az is természetes, hogy egy olyan kifőzdében vacsorázunk, amit a ­Nébih valószínűleg már akkor bezáratna, amikor kívülről meglátja. Tajvan tényleg más világ, kell hozzá némi rugalmasság és kalandvágy. De ha az ember ráérez az ízére, akkor nem menekül, hanem visszavágyik.
Szerző
Témák
utazás Tajvan
Frissítve: 2019.04.30. 11:35

Heti Abszurd: Bohócok világa

Napjainkban már nincsenek udvari bolondok. A politikusok kénytelenek ezt a szerepet maguk eljátszani. Nem esik nehezükre. „Egy showmanből lehet államfő, de ha egy államfő válik showmanné, az túlzás” – mondta egy humorista, és nem viccelt. Már csak azért sem, mert ez az ember – aki hivatalosan rendező, előadóművész, producer és most már politikus is – feltehetően Ukrajna következő államfője lesz. Feltéve persze, hogy hinni lehet a közvélemény-kutatásoknak, mert hazai bölcsektől is tudjuk, nem azokat kell megnyerni. Vasárnap estére – vagy talán hétfőre – mindenesetre kiderül, hogy jogosan üzent-e így Volodimir Zelenszkij a pillanatnyilag még hivatalban lévő elnöknek. Petro Porosenko a jelek szerint nem vette komolyan, hogy kihívója – aki egyébként jelentős fölénnyel nyerte meg az elnökválasztás első fordulóját – kiütheti őt a nyeregből. Mire aztán kampányában odáig jutott, hogy ellenfelét drogos hazudozónak állította be, már késő volt. Az sem tett jót neki, hogy mindenféle ürügyekkel kitért az elnökjelölti vita elől, illetve saját feltételeit igyekezett ráerőltetni Zelenszkijre. Ha valóban bejön, amire az esélylatolgatók számítanak, Porosenko majd elgondolkodhat rajta, valóban olyan abszurd-e feltételezni, hogy egy hivatásos humorista államfővé válhat. Pedig csak körül kellene pillantania a világban, hogy számára is kiderüljön, napjainkban már szinte eltűnt a különbség a viccipari szakmunkások és a politikusok között. Zelenszkij másoknak is üzenhetett volna. Az államférfiak lesüllyedtek a showmanek szintjére, bár elképzelhető, maguk úgy érzik, felemelkednek. Az viszont biztos, hogy nem kabarét akarnak csinálni, csak – komoly politikai tevékenységükből – az lesz. A legjobb példa minderre a Brexit néven elhíresült végeérhetetlen szomorújáték, amely annyira abszurd, hogy már nevetni sem nagyon lehet rajta. Főképp az Egyesült Királyság népének, amelynek a bőrére megy mindez. Aligha ilyen fejleményekre számított bármelyikük, amikor néhány éve megszavaztatták őket az uniós tagságról. Ha sokan meg is bánták már a referendumon leadott voksukat, arra is rá kellett jönniük, hogy Nagy-Britannia immár saját, sokat dicsért és példának állított demokráciájának foglya lett. Hasonló felfedezést tehettek az utóbbi több mint két évben az amerikaiak is, akik a legutóbbi elnökválasztáson a két rossz közül a szórakoztatóbbat juttatták a Fehér Házba. A mulatság azóta is tart, a világ meg elcsodálkozhat azon, hogy az első számú világhatalom első embere még mindig azt képzeli, a Reszkessetek, betörők valamelyik folytatásának egyik epizódszerepét alakítja. Kétségkívül jelentős eredmény, hogy nagyobb baj eddig nem származott ebből a bohóckodásból. A példák pedig vég nélkül sorolhatók a nemzetközi politikából, és akkor még hazai leágazásait nem is említettük. Az abszurd eluralkodott a világban. Lassacskán megbarátkozhatunk azzal a gondolattal is, hogy immár ez válik normálissá.
Témák
abszurd