Hargitai Miklós: Böjti szelek

Abban az évben derült ki (később, visszaemlékezve majd így fogjuk mondani), amikor leégett a Notre Dame: Magyarország olyan keresztény ország, ahol a kormánypárt jászsági senki-helyettese azzal fejezi ki szeretetét cigány felebarátja iránt, hogy bezárja egy kazánba, és megfenyegeti, hogy alágyújt. Aztán amikor a média rákérdez, úgy hárítja el az érdeklődést: „böjtben nem nyilatkozom”.

A "lopakodó iszlám jele"?

A nagyböjti időszak nem ennyire válogatós: nemhogy egy megtévedt politikus bűnbánó nyilatkozata, de amint az látható volt, a párizsi főszékesegyház födémének porrá égése is belefér. Mi magunk - bár itt élünk közöttük -, nem tudhatjuk, hogy az Orbán-hit követői mennyire járatosak a keresztény szokásokban (nemrég az egyik hangadójuk a böjti lepellel letakart feszületet a lopakodó iszlám jelének vélte); talán a kedvükért, meg a szekuláris többség tájékoztatása végett is érdemes néhány alapvető tényt és összefüggést föleleveníteni.

Például azt, hogy állatkísérletekben az embert leggyakrabban helyettesítő patkányok életét egyetlen módon sikerült szignifikánsan meghosszabbítani: ha hetente egy napig nem adtak nekik enni. A böjtölés jótékony hatásai nagyjából azóta ismertek, mióta az emberi társadalom túllépett azon a fejlődési szinten, hogy az éhenhalás elkerülése végett folyamatosan gyűjtögetnie és táplálkoznia kelljen. Ez, hogy tovább merüljünk a szórakoztató embertanban, akkoriban lehetett, amikor rászoktunk a dögevésre. (A sokféle uralkodó elmélet egyike szerint a bolygót a trópusoktól távolodva benépesítő ember a hideg évszakot kezdetben, amíg meg nem tanult vadászni, nem tudta volna átvészelni a dögevés nélkül. Később az első zsákmányállatokat sem volt mivel tartósítani: addig faltak belőlük elődeink, amíg a gyomruk bírta, és utána ott emésztettek és koplaltak a csupaszra rágott csontok mellett, ugyanúgy, ahogyan az oroszlánok is teszik, egészen addig, amíg csak az éhség újra rá nem vette őket, hogy valami eledel után nézzenek).

A böjtölés vallásos gyökereit sincs okunk elhallgatni. A zsidó Mózes negyven napon át böjtölt, mielőtt kézhez kapta a kőtáblákat a törvényekkel. Amennyire ez utólag megállapítható, a parancsolatok szövegében nem szerepelt utalás a böjtölésre, viszont a görögöktől átvett ún. sarkalatos erények egyike, a mértékletesség nagyon is szoros kapcsolatban áll vele. Az Ószövetségben a böjt a gyász, a vezeklés és a megtérés külső jele volt; olyan engesztelő áldozat, amely az Isten kemény szívét is sokszor megenyhítette; egyetlen eset, Ninive megmenekülése a hívek szűkebb körén túl is sokaknak lehet ismerős. Hosszan böjtölt maga Jézus is, mielőtt megkezdte a kereszthalálig tartó tanítói szolgálatát, és a követői figyelmét is felhívta a böjtölésre a hegyi beszédben. Ugyanő ugyanott arra is kitért, hogy semmit sem ér az a böjt, ami a külsőségekben nyilvánul meg: akkor az igazi, ha senki nem tud róla. (Ezen a teszten a bevezetőben említett fideszes potentát sajnos elbukott: nem nyilatkozunk a médiának a böjtölésünkről, még annyit sem, hogy böjt idején nem nyilatkozunk.)

Bűnbánat és megtisztulás

A keresztény egyház már a kezdetekkor rákapott a böjtre. Egyfajta szimbólumba csomagolt szimbólumként kezelte, amelyben a Jézus távozásától a második eljöveteléig tartó időszaknak a szimbóluma a nagyböjt, azaz a húsvétot megelőző negyven napos böjtölés, ami arra emlékeztet, hogy bűnbánat és megtisztulás nélkül sosem fogjuk viszontlátni a megváltót. Az első keresztények még hetente két napon, szerdán és pénteken is böjtöltek, ebből a pénteki böjtnap máig él a katolikus vallásban. A mai értelemben vett nagyböjtöt a IV. század – körülbelül a kereszténység államvallássá válása – óta tartjuk, de ridegsége mára sokat enyhült: a szigorú böjt szabályai (18 és 60 éves kor között naponta háromszor szabad enni és egyszer jóllakni, a húsevés pedig tilos) már csak hamvazószerdára és nagypéntekre vonatkoznak, illetve a hústilalom a közbenső péntekekre is. A böjti szezon szép hagyományai közé tartozik – szintén a gyász jeleként –, hogy nagyböjt ötödik vasárnapjától (amit feketevasárnapnak is neveznek) a feltámadási szertartásig a templomi feszületeket és az oltárképet a bűnbánat lila, vagy egyes vidékeken a halál fekete leplével takarják le. Meg az is, hogy nagycsütörtök napján „a harangok Rómába mennek”, vagyis az utolsó vacsorától a feltámadásig nincs harangzúgás és csengőszó a templomokban.

A böjti napok megritkulásáról már szót ejtettünk, de azt is érdemes egyszer végigkövetni, hogyan vált a tej, a sajt, a tojás, a hal, a hód (!) - merthogy pikkelyes a farka, tehát tulajdonképpen halnak számít –, hivatalosan jóváhagyott böjti eledellé. Szimbólum ez is: az emberi gyarlóságé. Az őskeresztények drasztikus böjtkúráitól a mai könnyített koplalásig hajló ív hasonlatos – mondjuk – ahhoz, ahogyan a puritán kormányzás akarásától és ígéretétől eljutottunk kormányfőt és a sógorokat-komákat nyugat-európai focimeccsek VIP-páholyába reptető magánrepülő-flottáig, meg a „magam is falusi fickó volnék” miniszterelnöktől a drága vő 50 milliós AMG Mercedeséig.

Lemondás és önmegtagadás

A politikát ezen a téren az különbözteti meg a vallástól, hogy az utóbbi rövidebb – nem ezeréves, hanem 4-8-12 esztendős – ciklusokban gondolkodik, és hogy a megtisztulás és a lemondás útján elérhető katarzis a politikában kivétel nélkül mindig megmarad ígéretnek, és az emberek mégis mindig elhiszik. Így haladunk egyik rendszertől, egyik kormánytól a másikig, az orrunkba fűzött ígéretekkel, és a hittel, hogy legközelebb másképp lesz – miközben folyton ugyanazokat a köröket futjuk.

Rémlik még, mik voltak a rendszerváltás nagy ígéretei? Hogy a gazdaságot, az oktatást, az egészségügyet, a sajtót, meg persze a vallást kiszabadítjuk a politikai függőségből, és hogy a hatalom nem az életünk epicentruma, hanem a szükséges, de periférikus, leginkább adminisztratív kelléke lesz csupán; függelék a felépítményen. És, sikerült? Tessék csak megnézni, hova jutottunk, hova juttattak (vissza) minket harminc év alatt. A Fidesz semmilyen módon nem függ a gazdaságtól, ellenben a gazdaság függ a Fidesztől. Az oktatásban, az egészségügyben, a sajtóban, és bármilyen fájdalmas, a vallásban is hasonló a helyzet: ugyanaz a természetellenes, fordított függőség, ami miatt az előző rendszert olyan fojtogatónak éreztük.

Hogy mi számít Istennek tetsző cselekedetnek, mi a valódi kereszténység, hogyan kell helyesen böjtölni akár, azt az új államvallás Orbán Viktor által fölkent papjai mondják meg; olyan emberek akik előbb sülnének bele a Boldogasszony anyánkba vagy a Stabat Materbe, mint a szovjet himnuszba. Közben épp a lényeg – a böjt, illetve tágabban értelmezve a keresztény élet lényege - vész oda. Merthogy az újszövetségi kereszténység a lemondásról, az önmegtagadásról szól: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Önként lemondani a földi javak halmozásáról, az uralkodás gesztusairól nagyon nehéz, de máskülönben úgy járunk, mint a gazdag ifjú, akit Jézus megpróbált rábeszélni, hogy adja el mindenét, és az árát ossza szét a szegények között. „Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt” - így végződik a példázat, és nagyon sokszor ide konkludál a valóság is.

A lemondás/önmegtagadás a lakmuszpapír tévedhetetlenségével mutatja ki a valódi kereszténység jelenlétét: ahol nincs, ott hiába papolnak – mondjuk - kereszténydemokrata kormányzásról, az csak annyi, mint a szélbe szórt por. A keresztények éppen azért böjtölnek, hogy időről időre kénytelenek legyenek szembefordulni az emberi természettel (a saját, önzésre és a bűnös vágyak maradéktalan kielégítésére sarkalló természetükkel); hogy legalább évente egyszer emlékezzenek rá, miben is hisznek valójában.