A Mága-jelenség

Tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy a világ legnevesebb hangversenytermeiben játszhat és amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját?

Bejárta a magyar sajtót a hír, ismét hatalmas sikerrel koncertezett Amerikában Mága Zoltán: a négy állomásból álló turné a Carnegie Hallban ért véget április 11-én.

A hegedűművész a saját maga alapította Budapesti Gypsy Virtuózok zenekarral turnézott; ez nem újdonság, évek óta megszokhattuk, hogy a világ olyan neves hangversenytermeiben lép fel, mint az említett New York-i, vagy a bécsi Musikvereinssaal, és a város másik híres koncerthelyszíne a Konzerthaus. Ezeket a komolyzene templomainak tartjuk, és a sportcsarnokokban is fellépő művész műsorát ismerve sokakban felmerülhet a kérdés, vajon miként lehet, hogy a klasszikus zeneművek felől nézve sokszor igencsak megkérdőjelezhető minőségű darabokat felvonultató programok e szentélyek színpadaira kerülhetnek, beleértve a Vigadót és a Budapesti Operaházat is.

Emellett komoly magyar állami kitüntetések birtokosa is Mága Zoltán - mindkét oldalról. Bizonyára vannak píszíre – a politikai korrektségre – hajazó, és mindenféle más politikai okai is ennek, de ez nem tárgya írásunknak. A kérdés inkább az, vajon tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy e pódiumokon játszhat és hogy az, amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját az említett helyszínekre.

Amit Mága tesz, az alapjaiban nem más, mint a hagyományos cigányzene új dimenziókba helyezése. A műfaj igazi fénykora a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartott, és tudnivaló, hogy bár a zene magyaros motívumokkal is bőven tarkított, nem azonos sem a magyar, sem a cigány népzenével, de azzal a magyar népzenével sem, amit falusi – nem főállású – cigány muzsikusok szólaltattak meg.

Az első ismert, mai értelemben vett cigány hegedűvirtuóz, prímás Czinka Panna volt, aki 1772-ben halt meg, ő alakította ki még fiatal korában a kis cigányzenekarok ma ismert két hegedű, cimbalom, bőgő felállású formáját. Azokban az időkben a klasszikus hegedű elérte fejlettségének maximumát, csak a hangterjedelme és a hangereje növekedett a következő évtizedekben, és kialakult az a vonófajta is, amivel mindent meg lehetett szólaltatni rajta. Paganini, aki az 1700-as évek végén kezdett Olaszországban koncertezni, képes volt egy egész baromfiudvart lejátszani tyúkostul, kakasostul, kutyástul, macskástul, nyikorgó szekerestül. (Aki tudja, hallgassa meg Mágát az interneten, amint Dinicu A pacsirtáját énekelteti hangszerén.) De az ördög hegedűse, ahogy Paganinit nevezték, a klasszikus műveket, köztük saját – a hegedűirodalom technikai csúcsait jelentő - darabjait is játszotta, ámulatba ejtve az egész világot, Liszt Ferencet is. Ő egyébként meg volt róla győződve, hogy az a zene, amit akkoriban a városi cigányzenekarok játszottak, vagyis a verbunkos és a valódi magyar népdalokat valamilyen szinten utánozni próbáló műdalok - a par excellence magyar népzene.

E zenének, amely egészen színvonalas volt, s a zenetörténetben is helye van, komoly szerepe volt a nemzettudat formálásában. Czinka Pannáról Kodály ís írt – megbukott - daljátékot Balázs Béla szövegére 1948-ban. Cigányzenészek a 48-as szabadságharcban is részt vettek, az egyik leghíresebb közülük Sárközi Ferenc, aki Kossuth hadnagya volt – innen Mága zenészeinek huszáros ruhája.

De a következő évtizedekben is fontos szerepet játszottak, zenéjükkel őrizték a lángot. A XIX. század második felében a tehetségesebb cigányzenekarok külföldön turnéztak, rendszeresen játszottak Párizs legelőkelőbb szórakozóhelyein, a Riviérán, és a kor nevezetes gyógyfürdő központjaiban is. Eljutottak a walesi herceg és az orosz cár udvarába is.

Majd jött Bartók és Kodály, akik feltárták a Kárpát-medence és környéke népei zenéjének valódi természetét, mibenlétét és nagyszerűségét, miközben a cigányzene egyre periférikusabbá vált, forradalmi töltetének elvesztésével üresedni kezdett, kávéházak, mulatók szórakoztatóipari terméke lett. Egyre több könnyed operett és szalonzene-darab szerepelt a zenekarok műsorán, a nóták pedig teljesen elvesztették a népdalokkal való, kezdetben pozitívnak is nevezhető kapcsolatukat. Bár a híres prímásokat csodálták, a komolyzenészek, zenetudósok teljesen elveszették érdeklődésüket cigányzene iránt, ahogy a „könnyűzene” más műfajai iránt is.

Mint látható, Mága egyrészt valóban nem tett mást, mint hogy feltámasztotta egyrészt a régi pozitív hagyományokat - a New York-i koncert interneten látható amatőr felvételén szerepel a Kossuth-nóta is -, emellett előszeretettel játszik könnyed, noha nem teljesen könnyűzenei darabokat, mint Monti Csárdása, a Keresztapa című film zenéje és hasonlók. Másrészt, ami teljesen új, hogy lévén valóban klasszikusan is képzett, technikailag igazán kiváló hegedűs, játszik például Bachot is eredeti formájában hangversenytermi koncertjein, Shlomo Mintz megkérdőjelezhetetlenül klasszikus, világhírű hegedűssel együtt például előszeretettel adja elő Bach d-moll kettősversenyét, de például Bartók Román népi táncok című műve is szerepelt az amerikai turné műsorában.

A XX. század közepére szinte teljesen jelentőségét vesztett, csak néhány étteremben továbbélő műfaj, a cigányzene tehát Mága tevékenysége révén újra magasan szárnyal, igen, beleértve a szintén hagyományosan hozzátartozó giccset is, amit show-műsoraiban látványelemként a végletekig hajt.

Hogy valójában reneszánszról van-e szó, vagy csak a hírek szerint egy menedzsernek is kiváló zenész egyedi tündökléséről, aligha tudható egyelőre. Ez függ attól is, mi a hozzáállása Mágához azoknak a kritikusoknak, akik az említett termek klasszikus zenei programjait látogatják. Nem találtam nyomát írásaiknak, tehát illusztris helyszínek és hatalmas közönségsikerek - amelyekről rendre csak píár ízű híradások tudósítanak - ide vagy oda, láthatólag külföldön sem gondolják, hogy ez lenne a klasszikus zene eddig méltatlanul mellőzött, közönségbarát ága, amellyel megújítható a műfaj.