Hegyi Iván: A Majmok bolygója

Publikálás dátuma
2019.04.22. 12:34

Fotó: MONKEESLIVEALMANAC-COM
Kilencszáz-hatvanhatban hirdetés jelent meg a Hollywood Reporterben és a Daily Variety-ben: szereplőket kerestek egy tv-szériához, amelynek forgatókönyve szerint négy fiú beatzenekart alapít Monkees (Majmok) néven. Nem kevesebb mint 437 pályázó jelentkezett, köztük olyan nagyságok is, mint Stephen Stills és Harry Nilsson. Mindkettőjüket kidobták. Bennmaradt viszont Micky Dolenz, Davy Jones, Michael Nesmith és Peter Tork. A Monkees sikersorozattá vált – ötvennyolc részt forgattak le belőle –, zeneszámai pedig még inkább meghökkentő adatokat produkáltak: az együttesnek két és fél év alatt 7,5 millió kislemeze, valamint 16 millió albuma fogyott el.
Az I'm a Believer felvételén csak Dolenz működött közre a négyes tagjai közül. Ő dalolta a (világ)számot – jóllehet Jones korábban énekes volt a Broadway-n –, a kíséretet pedig sessionzenészek adták. Amúgy Dolenz, Nesmith és Tork azelőtt egyaránt gitározott, Jones viszont semmilyen hangszeren nem játszott, ezért aztán hónapokig nem is engedték koncertezni a kvartettet. Ám a rajongók hevesen követelték a fellépéseket, s a hívek már csak a tévésorozat miatt sem voltak kevesen: az I'm a Believer / I'm Not Your Stepping Stone kislemezre 1 051 280 előrendelés érkezett. Naná, hogy a megjelenés után két nappal már aranylemez lett a korongból, míg az A oldalas szám a Billboard-slágerlista élére került, éppen szilveszter napján, hogy aztán 1967-ben további hat hétig ott maradjon a topon. A dalt Neil Diamond komponálta – játszott is a lemez felvételén –, nem csekély nyomás alatt, hiszen a Monkees bemutatkozó nótája, a Tommy Boyce, Bobby Heart szerzőpárostól származó Last Train to Clarksville mindjárt listaelsővé vált hatvanhat novemberében. (A címből azt lehetne gondolni, valami falucskáról van szó, ám a Tennessee állambeli Clarksville 150 ezres város, oda nem sötétedéskor megy az utolsó vonat.)
Diamondnak nyilván nem esett jól, hogy Nesmith azt mondta az I'm a Believerről: „Nem lesz nagy szám.” Ehhez képest a dobhoz ültetett Dolenz így beszélt az első turnékról: „Azokon nem volt más, csak sikoltozás. Akárhogyan vertem a dobot, nem hallottam magam.” Jones ellenben nem akart villogni: „Annyi remek ötlet születik az egész világon, hogy újat hozni nagyon nehéz” – mondta, és feltehetően maga is csodálkozott, amiért a zenekar első nagylemeze hetvennyolc hetet töltött az amerikai listán, ennek hatodát az első helyen. A rendkívüli népszerűség nyomán a harmadik album, a Headquarters már saját szerzeményekkel és a zenekar tagjainak közreműködésével készült, a koncertkörutakon pedig a legnagyobbakkal szerepelt egy műsorban a Monkees. Jimi Hendrix például előjáték volt a „tévézenekarhoz” 1967-ben... Ki is fakadt a Melody Maker magazin riporterének: „Mennyire utálom őket!”
A közönség nem osztotta véleményét. Rövid idő alatt az együttes hét dala jutott a tengerentúli Top Tenbe, három az élre, és még idehaza is az jelent meg: „Lemezeik sikerét a magyar fiatalok között is csak a Beatles számainak népszerűsége szárnyalja túl.” Ennek megfelelően hatvanhét áprilisában a Clarksville-i gyors robogott be az Ifjúsági Magazin slágerlistájának élére, majd a Let's Spend the Night Together (Rolling Stones) és a Winchester Cathedral (New Vaudeville Band) után az I'm a Believer következett a negyedik helyen.
A színész-zenész csapat hatása olyan nagy volt, hogy megalakulása után harminc évvel világ körüli turnéra utazott – eredeti szereposztásában – a Monkees. A koncertsorozat csúcspontjaként a Wembley Arénában rendezett bulit hirdették; ezt 1996. március 19-én tartották. Ma már nem tudna összeállni a banda: Jones 2012-ben szívinfarktusban, a billentyűsként és basszgitárosként is megmerítkező Tork pedig idén februárban rákbetegség következtében meghalt.
A grupp azonban nemcsak a tévésorozat archív felvételein látható: 2000-ben film készült a Monkeesről, a zenekar egyik sikerszámának címével (Daydream Believers). Igaz, azok, akik a régi hirdetést olvasták, a csodakarrier láttán már az első év szilveszterén néztek, mint a moziban...
Szerző
Frissítve: 2019.04.22. 16:02

Egy pragmatikus ember: Varga István

Bármely gazdasági jelentőséget tulajdonítsunk is azon kartellált (a versenytársak megállapodásán nyugvó - a szerk.) jegybankok rendszerének, az nem tagadható, hogy megvalósítása, miután egy nemzetközi megállapodás létrejöttét jelentené, hozzájárulna a nemzetközi megértés szellemének és így a béke ügyének előmozdításához.
Így buzdított egy valutaközösség létrehozására az a Varga István professzor, akit alighanem a XX. század legkiemelkedőbb magyar közgazdász gondolkodójának tekinthetünk. S ha még hozzátesszük, hogy az idézett tanulmány csaknem 100 esztendeje jelent meg az akkori Közgazdasági Szemlében a mindössze 28 éves ifjú tudós tollából - aki két év múlva, amerikai ösztöndíját követően már megbízást is kapott a Magyar Gazdaságkutató Intézet létrehozására -, akkor méltán elcsodálkozhatunk azon, hogy a közgazdaságtan számára nem éppen kedvező korszakban milyen figyelemre méltó gondolatok születtek hazánkban. Ne feledjük, ez egy olyan időszakban történt, amikor a közgazdaságtannal foglalkozó kurzusoknak még önálló alma matere sem volt, a felsőfokú képzésnek a budapesti Műegyetem adott otthont.
A világhírű tudós munkássága már csak azért is gazdaságtörténeti jelentőségű, mert húsz esztendővel később tagja volt annak a munkacsoportnak, amelynek a nevéhez fűződik a hiperinflációval küszködő Magyarország "megszabadítása" a pengőtől, amit 1946 augusztusában váltott fel a máig használatos forint. (Akkoriban 10 forint volt egy szakmunkás napi átlagbére, amelyet irányadónak tekintettek az új pénz értékének "kalibrálásánál.") Varga Istvánról akkor méltán beszélt a szakma mint a valutacsoda egyik megteremtőjéről (egyik legjelentősebb munkája „A Magyar Valutacsoda” címmel jelent meg), a "forint atyjáról". Aligha véletlen, hogy a kiemelkedő képességű közgazdász pályájának bemutatását vállaló Raffai Zsuzsa alapítványának a Valutacsoda Alapítvány nevet adta. Ez az alapítvány jelentette meg nemrégiben Török Róbert történész (az alapítvány titkára) A pragmatikus ember - Dr. Varga István közgazdász élete című könyvét. Kevés közgazdász mondhatja el magáról, hogy a több mint fél évszázada lezárt, széles spektrumú életművének számos megállapítása máig érvényes.
"Pártjelvénnyel a gomblyukamban vizsgáztam nála" - emlékezett vissza egykori egyetemi tanárára a 2007-ben elhunyt Bácskai Tamás közgazdász, egyetemi tanár, akiről 2005-ben derült ki, hogy 1956-61 között az állambiztonság ügynöke volt. "Rám nézett - folytatta a megemlékezését az egykori tanítvány - és azt mondta: látom, hogy a kolléga úr kommunista. Akkor mondja el nekem Marx gazdasági tanait. Hát én, ahogy tudtam, elmondtam. Azután azt mondta nekem, és ön elhiszi? Mondom: igen. Azt mondja, látja, ez a különbség közöttünk, én nem hiszem, de jobban tudom."
Ebből a visszaemlékezésből is kitetszik, hogy Varga István nem volt marxista. Ám több hasonló gondolkodású tudóstársával szemben Magyarországon maradt, dacolva azzal, hogy érdemeit nem ismerik el, sőt igyekeznek a háttérbe szorítani. Mégis a Kádár-rendszer hajnalán, 1957-ben így fogalmazott az akkor induló Gazdasági Figyelőben: "Az a körülmény, hogy itthon élek, kétségtelenül elősegítette, hogy az utóbbi években alaposabban megismerhettem a szocializmus újabb irodalmát (a régebbit persze korábban ismertem), gyakorlati problémáit, mint ahogyan valamely tőkés ország lakosaként megismerhettem volna. Nem állítom azt, hogy amennyiben egy a lakosság széles rétegeinek magas és mindig javuló életszínvonalat biztosító kapitalista társadalomban élnék, ott erőszakkal is képes volnék az ottani társadalmi rend megdöntésére törni; de a szocializmus igazságáról vallott felfogásomnak ott is kifejezést adnék. (...) Arra kell most törekedni, hogy gazdasági eredményesség tekintetében is ez a rendszer legyen a jobbik. E törekvés megvalósításában közreműködni minden - marxista vagy nem marxista - közgazdász számára kötelesség és izgalmas feladat."
Hasonlóképpen realista módon értékelte Varga 1959-ben az újjáalakuló Magyar Közgazdasági Társaság közgyűlésén a különböző világnézetek együttélésének lehetőségét. Az ilyen gerinces magatartás az 1956-ot követő időkben meglehetősen ritkának számított: "Magam a politikai gazdaságtan vonatkozásában eklektikus vagyok. Meggyőződésem, hogy a közgazdaságtani iskolák alapítói is jórészt ilyeneknek bizonyulnak (...). Nem tagadom, hogy léteznek nézeteltérések is. De jó szándékú - persze csak a jó szándékú - szakemberek mindenkor meg tudják találni a gondolatokat tisztázó, a tudományos haladást és az általános gazdasági jólét növekedését szolgáló viták platformját. A nyugaton működő nem marxista közgazdák közül sokan elismerik: sokat tanultak és tanulhatnak a marxizmustól és a szocializmus építésének gyakorlatából. A marxisták is elismerhetik: ők is okulhattak egyik-másik nem marxista tanításából."
Varga István mindig előbbre tartotta a szakmai meggyőződését a különböző politikai kurzusokkal való megbékélésnél. Ezért nem csoda, hogy élete során az egymást váltó rendszerek mindegyikében része volt a mellőzöttségben (sőt, 1944 március végén németellenes összeesküvés vádjával letartóztatták). Páratlan tudását gyakran igénybe vették ugyan különböző kormányzati szervek, de méltó elismerésben nemigen volt része. Ugyanakkor tudott nemet mondani, ha olyan ügyeben kérték a közreműködését, amellyel nem tudott azonosulni. Élete végégéig fájlalta, hogy nem lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (levelező taggá már 1945-ben, nem egész 50 évesen megválasztották.) Tanítványai viszont szép számmal kerültek be a tudományos testületbe. 1990. március 15-én posztumusz Széchenyi-díj odaítélésével rehabilitálták kivételesen sokoldalú munkásságát.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Fonák és tenyeres

Publikálás dátuma
2019.04.22. 11:10

Fotó: Shutterstock
Nem ragaszkodunk a mániáinkhoz. Azt hiszem, ezt döntöttük el leghamarabb a gyerek kapcsán, amikor eldőlt, hogy a cselló után teniszórákra is jár majd. Mármint nem akarunk mindenáron zsenit nevelni belőle. Egy pillanatig sem érdekel a Polgár-féle módszer, a tudatosságot a diktatórikus szigorral ötvöző metódus, melynek végén ott áll a hálás, de meggyötört géniusz. Persze nem könnyű egyből megszabadulni a már előre érzett büszkeségtől, a rögeszmés vágytól. Én is láttam a most még négy és háromnegyed éves Dusit a wimbledoni döntőben, persze csak azután, hogy nagy sikerű koncertet adott Londonban. Talán épp ez volt az első feladat: ledobni a mániát, és annak örülni, ami van. Amikor először adja vissza a labdát, amikor először megy át a háló fölött, amikor a fülszaggató hangok közül kibújik az első dallammorzsa. És persze örülni annak, ha örül ő is.
A csellóban volt némi megakadás, amikor beütött a tenisz. Erről én tehettem, talán túl sok Federert néztem a tévében, és Dusi egyre többször kuporodott fel mellém a kanapéra, az első és legfontosabb kérdéssel: ki a magyar? Miután megbeszéltük, hogy itt csak ritkán vannak magyarok, gyorsan el kellett dönteni, hogy kinek drukkolunk. (Fociban, ha nincs magyar, és általában nincs, akkor a pirosoknak szurkolunk, mert abban legalább van mákszemnyi magyar. Éljen az illúzió!) Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy felértékelődjenek a korábban kapott teniszes játékok, s végül eljöjjön az első „edzés” ideje is, ami leginkább csak játékból áll.
Dusi most az energiabomba korszakát éli, szemmel is fárasztó követni azt a mozgásmennyiséget. Ehhez persze nem nagyon passzol a cselló. Pedig ez volt az első szerelem. Talán a Gryllus Vilmos-túladagolás vezetett oda, hogy már egész pici korában „csellózott”: a játékgitár hátán egy bottal, fák törzsén, vagy ha már tényleg nem volt más, akkor két spagetti szállal. Egy szegényebb nápolyi család heti adagját sepertük össze egy-egy „koncert” után. És hát olyan könnyű meglátni ebben a sors kezét. Vagy mijét. A fintort már kevésbé. Néhány óra után ugyanis Dusi kijelentette, hogy ő voltaképpen már meg is tanult mindent, hibátlan csellista, punktum. És az ő szempontjából igaza is volt: hihetetlen energiával szórta szét a cselló fülrepesztő hangjait a lakásban, és másodpercig sem érdekelte, hogy ezek a hangok nem állnak össze, hogy sikoltva szaladnak világgá, hogy mi is sikoltva szaladnánk világgá, mert a hangszer feléledt, és ontotta a maga szabálytalan szimfóniáit. Innen viszont már nehéz visszatérni a túlszabályozott világba. Miért is kellene? Nem épp a szabályozatlan univerzum a zseni természetes élőhelye?
Velem könnyű dolguk volt a szüleimnek. (Máig hálás vagyok, hogy nem erőltették a zenélést. Így eleven gyermekkorom lehetett, és némi szánalommal hallgattam a barátom, a fölöttünk lakó Uwe kétségbeesett klimpírozását nyaranta a pianínón. Ma már tudom, hogy a zenetanulás akkor is ajándék, ha később nem lesz valaki ünnepelt zenész. Hat a mentalitásra, kitágítja a gondolkodást. Csakhogy ez foci- és pingpong-idényben, amikor mindenki az udvaron játszott, egyszerűen nem lehetett szempont.) Hiába jártam matek-fizikára, anyám folyton elkapott, hogy a matekfüzet alatt regény lapul. Mániákusan olvastam, s azon kevesek közé tartoztam, akiket ezért büntettek. Igaz, eleinte nem a kötelezőkért rajongtam, hanem Vernéért és Winnetou kalandjaiért (miért nem ezek a kötelező olvasmányok?), de szép lassan azokat is felhabzsoltam. Aztán meg írni kezdtem a magam fogalmazványait. Az első bűnügyi regényemmel tizenkét évesen készültem el. Öt oldalra rúgott, és már a másodikon ki lehetett találni a gyilkost. Anyám dicsérte, de azért megsúgta, hogy ez még nem az igazi. Talán jobb lenne, ha nem csak három szereplőt mozgatna a mű (ebből két hulla). Nem tudom mi lett volna, ha heti két alkalommal írni tanít valaki. Ha körmondatokról, cselekményről, szerkezetről és egyéb írástechnikai elemekről kezdenek nekem mesélni, oktatói szigorral, és penzumként havonta össze kell hoznom egy elbeszélést. Halál Szatmárnémetiben.
Persze könnyű volt nekem. Tán ösztönösen (vagy a megállíthatatlan tehetségtől hajtva?) leltem rá arra a művészi ágra, amely elvileg nem igényel semmilyen szakmai előképzést (tán még a rajz ilyen, amíg közbe nem lép az akadémia). Bármikor lehet író valaki az azt szentesítő oklevél nélkül. Még egyetem, sőt érettségi sem kell hozzá. (Úgy döntöttem erről még nem mesélek a cselló miatt csüggedő gyereknek.) Csak az élet. Kalandok. Rahedli tapasztalat, amely aztán kiforrja a szerkezetet, a cselekményt, a mondatokat. Lehet (szinte biztos), hogy az első kétszáz oldalt ki kell dobni, de a kétszázegyedikkel már elindulhat az utazás. Viszont ezer és egy tanító sorakozik a polcokon, bármelyiktől lehet tanácsot kérni, ha szorul a hurok.
Szóval, csellózunk és teniszezünk. Hallgatjuk Gryllust, és nézzük a wimbledoni döntőt (hajrá Federer!). Álmodozunk. Egyelőre csak arról, hogy pár év múlva már együtt ütögethetünk a nagypályán. Igazi hálóval, igazi sárga labdával. Ja, és anya lesz a labdaszedő. Csak addig ne süketüljünk meg teljesen.