Kilencszáz-hatvanhatban hirdetés jelent meg a Hollywood Reporterben és a Daily Variety-ben: szereplőket kerestek egy tv-szériához, amelynek forgatókönyve szerint négy fiú beatzenekart alapít Monkees (Majmok) néven.
Nem kevesebb mint 437 pályázó jelentkezett, köztük olyan nagyságok is, mint Stephen Stills és Harry Nilsson. Mindkettőjüket kidobták. Bennmaradt viszont Micky Dolenz, Davy Jones, Michael Nesmith és Peter Tork. A Monkees sikersorozattá vált – ötvennyolc részt forgattak le belőle –, zeneszámai pedig még inkább meghökkentő adatokat produkáltak: az együttesnek két és fél év alatt 7,5 millió kislemeze, valamint 16 millió albuma fogyott el.
Az I'm a Believer felvételén csak Dolenz működött közre a négyes tagjai közül. Ő dalolta a (világ)számot – jóllehet Jones korábban énekes volt a Broadway-n –, a kíséretet pedig sessionzenészek adták. Amúgy Dolenz, Nesmith és Tork azelőtt egyaránt gitározott, Jones viszont semmilyen hangszeren nem játszott, ezért aztán hónapokig nem is engedték koncertezni a kvartettet. Ám a rajongók hevesen követelték a fellépéseket, s a hívek már csak a tévésorozat miatt sem voltak kevesen: az I'm a Believer / I'm Not Your Stepping Stone kislemezre 1 051 280 előrendelés érkezett. Naná, hogy a megjelenés után két nappal már aranylemez lett a korongból, míg az A oldalas szám a Billboard-slágerlista élére került, éppen szilveszter napján, hogy aztán 1967-ben további hat hétig ott maradjon a topon. A dalt Neil Diamond komponálta – játszott is a lemez felvételén –, nem csekély nyomás alatt, hiszen a Monkees bemutatkozó nótája, a Tommy Boyce, Bobby Heart szerzőpárostól származó Last Train to Clarksville mindjárt listaelsővé vált hatvanhat novemberében. (A címből azt lehetne gondolni, valami falucskáról van szó, ám a Tennessee állambeli Clarksville 150 ezres város, oda nem sötétedéskor megy az utolsó vonat.)
Diamondnak nyilván nem esett jól, hogy Nesmith azt mondta az I'm a Believerről: „Nem lesz nagy szám.” Ehhez képest a dobhoz ültetett Dolenz így beszélt az első turnékról: „Azokon nem volt más, csak sikoltozás. Akárhogyan vertem a dobot, nem hallottam magam.” Jones ellenben nem akart villogni: „Annyi remek ötlet születik az egész világon, hogy újat hozni nagyon nehéz” – mondta, és feltehetően maga is csodálkozott, amiért a zenekar első nagylemeze hetvennyolc hetet töltött az amerikai listán, ennek hatodát az első helyen. A rendkívüli népszerűség nyomán a harmadik album, a Headquarters már saját szerzeményekkel és a zenekar tagjainak közreműködésével készült, a koncertkörutakon pedig a legnagyobbakkal szerepelt egy műsorban a Monkees. Jimi Hendrix például előjáték volt a „tévézenekarhoz” 1967-ben... Ki is fakadt a Melody Maker magazin riporterének: „Mennyire utálom őket!”
A közönség nem osztotta véleményét. Rövid idő alatt az együttes hét dala jutott a tengerentúli Top Tenbe, három az élre, és még idehaza is az jelent meg: „Lemezeik sikerét a magyar fiatalok között is csak a Beatles számainak népszerűsége szárnyalja túl.” Ennek megfelelően hatvanhét áprilisában a Clarksville-i gyors robogott be az Ifjúsági Magazin slágerlistájának élére, majd a Let's Spend the Night Together (Rolling Stones) és a Winchester Cathedral (New Vaudeville Band) után az I'm a Believer következett a negyedik helyen.
A színész-zenész csapat hatása olyan nagy volt, hogy megalakulása után harminc évvel világ körüli turnéra utazott – eredeti szereposztásában – a Monkees. A koncertsorozat csúcspontjaként a Wembley Arénában rendezett bulit hirdették; ezt 1996. március 19-én tartották. Ma már nem tudna összeállni a banda: Jones 2012-ben szívinfarktusban, a billentyűsként és basszgitárosként is megmerítkező Tork pedig idén februárban rákbetegség következtében meghalt.
A grupp azonban nemcsak a tévésorozat archív felvételein látható: 2000-ben film készült a Monkeesről, a zenekar egyik sikerszámának címével (Daydream Believers). Igaz, azok, akik a régi hirdetést olvasták, a csodakarrier láttán már az első év szilveszterén néztek, mint a moziban...
