Tokaj jelképe mindannak, ami ma Magyarországon történik - és ez nagyon-nagyon szomorú

Publikálás dátuma
2019.04.21. 13:56

Fotó: Shutterstock
A tokajira az egész országimázst fel lehetne fűzni, ehelyett...
Tokaj városkájában sétálgatni olyasmi érzés, mintha az ember az újpesti bőrgyár hátsó falánál recskázna még egyet egy esős novemberi délutánon, mielőtt fölköti magát. Annyi élet pezseg az utcákon, mint egy mediterrán fürdőhelyen, ahol egymást érik a jobbnál jobb Michelin-csillagos éttermek, borbárok, pompás wellness szállodák és olcsó panziók, este tízkor lendülnek neki a baba- és a fagylaltos kocsik, bongyor hajú lányok robognak a Vespákon színes banánszoknyákban, mindenhonnan élőzene csendül fel és hajnali kettőig kavarog a boldog nép. Ja, nem.
Igazából úgy érzed, épp’ atomtámadás után vagyunk és te vagy az egyetlen túlélő. És ezzel Tokaj jelképe mindannak, ami itt és most történik. Eszenciája mintegy a rész az egésznek (az eszencia az aszúszemekből a kádban önsúlyától kipréselődő színlé). Mer’ azt bátran ki lehet jelenteni, hogy tényleg a tokaji a világ legjobb bora, ez nem vitás. (Anyalapomnál, a BORIGO magazinban 10 év alatt kétszer adtunk 100 pontot - márpedig 100 pontot nem ad az ember, mert az olyan, mint az istenlátás, létező fenomén nem lehet száz pontos -, mindkétszer aszúnak: Szepsy és a Lapis 2006-os hatputtonyosának).
Miénk a világ legjobb bora, amit nem tudtunk világcsodává és -szenzációvá emelni, a bort el tudjuk készíteni (vagy kéttucatnyi olyan kisebb-nagyobb, modern pincészet van, ahol tökéletes tokaji készül), de se körülötte a kontextust (szállodák, éttermek, turizmus), se az eladást (marketing és értékesítés) nem igazán tudtuk felemelni az elmúlt bő negyedszázadban, márpedig a jó bor az, ami el van adva és ki van fizetve. Veszteséges pincék, eladatlan készletek, röhejes árak (kannás aszúk fillérekért), noha a tokajira az egész országimázst fel lehetne fűzni, mézédes Magyarország, ha az államállatnak erről lenne víziója, nem a voksokért a határokon kívül épített futball-stadionokról. És kézbe venné a piacépítést és a marketinget, a kutatást és az oktatást. Ha nem pénzt osztogatna a rokoni és baráti borászatoknak, hanem az eladást támogatná, akkor ki lehetne mozdulni ebből a lefagyottságból. Eltelt egy generációnyi idő a bolsi világ összeomlása óta és nincs még egy borvidék, ahol ilyen sötét és szegény utcácskák vennék körül a világ legjobb borát készítő pincészetek világító szigeteit; egy meglehet, szélsőséges vélemény szerint hiába áramlott vagy 100 milliárd forint magántőke és tengernyi fejlesztési pénz a térségbe a rendszerváltás óta, a Tokaj-hegyaljai borvidék tkp. ma már nem is létezik. És a megosztásra épülő politika pont ellenkező irányba hat, mint kéne: a sikerhez közösség és kooperáció kellene, nem a hatalom alapjának képzelt megosztás fokozása, a tisztogatás és a gyűlöletkampányok…
Volt szerencsém egy olyan bort kóstolhatni, ami miatt érdemes foglalkozni a borral. Ez Demeter Zoltán 2017-es Anett-je, egy istenbizonyíték sárga-muskotály, intenzív illatában a női princípium virág-, kajszi és pézsmaillatú lényege, a mézédes korty valószínűtlenül finom. Ilyen villámcsapásszerű, látomásos borélményem csak Szepsy küvéje és egy Banfi Chianti kóstolásakor volt. Demeter nem mellesleg a brit Decanterben 2006-os Eszter nevű borával 96 pontot ért el, ami világszenzáció, amivel tele kéne lennie a magyar médiának, igazi büszkeségre okot adó teljesítmény: Demeter for president. Jobban járnánk…
Szerző
Témák
bor Tokaj

Az EU-ról illúziók nélkül - interjú Böröcz Józseffel

Publikálás dátuma
2019.04.21. 07:25

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A magyar kormány abszolút nem EU-ellenes, csak polgári jogok nélküli, neoliberális europiacot szeretne, minden más területen korlátozatlan nemzetállami – sőt miniszterelnöki – szuverenitással. Interjú Böröcz Józseffel, a Rutgers Egyetem (USA) professzorával.
Irány az Európai Egyesült Államok – üzeni a balliberális ellenzék. Ezzel szemben egy kormánykorifeus szerint az Európai Unió (EU) biztonsági kockázat Magyarország számára. Ön hogy látja?
Nem vagyok politikus, nem tisztem ilyen megszólalásokat kommentálni. Annyit azonban történeti szociológusként megjegyeznék, hogy az EU eddigi integrációs folyamatai – az egységes piac és jogrend, az euró, mint közös fizetőeszköz, vagy az átjárható államhatárok – mind a nemzetekfelettiség irányába mutatnak. Erről persze hallani sem akar az európai szélsőjobb, köztük a magyar kormánypárt. Befolyásukat, hatalmukat féltve irtóznak minden újabb hatalomátadástól.

Mindeközben a magyar közvélemény nem igazán tud valós képet formálni az Unióról, amiben bizonyára közrejátszik a Brüsszelt kárhoztató propaganda. 
A karikatúraszerűen vulgáris, egyoldalúan EU-ellenes kormányretorikán túl fokozza a zavarodottságot, hogy az EU fura szerzet: államként jelenik meg, holott nem az. Van zászlaja, himnusza, elnöke, követségeket tart fenn és sokféleképpen, mondhatnám Janus-arccal lép fel a világpolitika porondján. A 28 tagállam külön-külön szavaz az ENSZ-ben, de ha érdekük úgy kívánja, az uniós csapat tagjaiként sorakoznak például a világkereskedelmi körtárgyalásokon. Zavarba ejtő lehet az is, hogy a brüsszeli irányító központ főigazgatóságai miniszteriális szervezetekre emlékeztetnek, miközben „alattuk” szinte teljesen hiányzik a végrehajtó apparátus. A közhatalmi teendőket szerződéses alapon a tagállamok hivatalai látják el, vagy éppen más nemzetközi intézményekre testálják. Ez utóbbira markáns példa, hogy a katonai stratégia, a védelem jó részét kiszervezték a NATO-ba. Mindennek eredményeként az államhatalmi működésre fordított uniós büdzsé aránya a tagországok együttes hazai össztermékének (GDP) kevesebb mint 1 százaléka, míg a világ összes modern állama, így az uniós országok esetében ez minimum 30 százalék. Az EU – mint egyfajta fővállalkozó – létrejöttétől kezdve arra törekedett, hogy összerendezze, maga alá rendelje a tagok részérdekeit. Erejének egyik forrása a tagállamok összsúlya – az EU ezáltal válik tényezővé a globális versenyben.

Erre mondják: nagy ötlet. Fennkölten úgy szoktak fogalmazni, történelmi léptékű az a teljesítmény, hogy az EU mára eljutott a mélyreható integrációig, a világkereskedelem éllovasa, s ennek is köszönhető, hogy már több mint 70 éve béke honol a kontinensen. Ez minden pénzt megér.
A nyugat-európai nagytőkének mindenképpen. Az sem vitás, hogy az EU állampolgárai, benne a magyarok, szintén részesülnek Unió biztosította előnyökben: szinte korlátok nélkül élhetnek, dolgozhatnak, tanulhatnak, üzleti tevékenységet végezhetnek a tagországokban, feltéve, ha megengedhetik maguknak. Ám egyéb, némileg összetettebb ügyek – így a termeléskihelyezés, a tőkebefektetés és a profitkivitel, a piacszervezés, illetve a társadalmi jólét és jövedelemelosztás – tekintetében már jóval egyenlőtlenebb módon oszlanak el az előnyök és a hátrányok, főként a legutóbb felvett kelet-közép-európai tagállamok, köztük Magyarország esetében. Itthoni tapasztalat, hogy a fejlettebb tagokhoz mért hátrány az óriási közvetlen uniós tőkebefektetések, valamint a szubvenciók és a külföldön dolgozó állampolgárok hazaküldött megtakarításai ellenére sem csökken.

Könyvében keményen fogalmaz: az EU nem a jóság megtestesülése, hanem az elitek paktuma. Hogyan jutott erre a megállapításra?
Társadalomtudósként az a feladatom, hogy a világ komplexitását elemezzem. Természetesen engem is felháborít a politikai és gazdasági bűnözés, a szociális igazságtalanságok minden formája. Látni kell azonban, hogy az EU nem „a jó birodalma” (sem a „rosszé”), hanem geopolitikai és a tőkemegtérülési logikával, racionálisan kialakított, globális érdekérvényesítő szervezet. Nem az a célja, hogy bennünket, vagy bárki mást „felemeljen”. Amikor belevágtam az EU tanulmányozásába, legfőképpen az foglalkoztatott: miképpen volt lehetséges, hogy a nyugat-európai nemzetállamok – mindenekelőtt a két rivális, a francia és a német – évszázados háborúskodás után egyszer csak leültek és létrehoztak egy olyan szervezetet, amelyben hajlandóak jórészt lemondani államiságuk legféltettebb kincséről, szuverenitásukról. Globális nézőpontból az is szembetűnő, hogy a hat alapító ország között többségben voltak az európai gyarmattartók, azok a társadalmak, melyek a XVI. századtól a világ Európán kívüli részének nagy többségét uralmuk alá hajtották. Nagy-Britannia, Spanyolország és Portugália későbbi felvételével azután lényegében teljessé vált ez a lista. Közismert, hogy a gyarmattartó társadalmak történelmi „sikerei” – az életminőség ugrásszerű javulása, a technikai haladás, az élettartam meredek növekedése – nagyrészt a világ leigázott térségeinek kiszipolyozásával, politikai, emberi jogaik lábbal tiprásával ment végbe, vadul rasszista ideológiai keretben. Gazdasági értelemben Kína, az indiai szubkontinens és az afrikai térség volt e folyamat legnagyobb áldozata, jóllehet a kapitalizmus előtti időkben meghatározó szerepet játszottak a globális értéktermelésben és a kereskedelemben, jóval fontosabbak voltak, mint a fölöttébb „elmaradott”, marginális helyzetű Nyugat-Európa. A kolonializmus nyers válfajainak mára jórészt vége, ám a gyarmati múltból örökölt függőségi viszonyok tovább élnek, s azok mai haszonélvezői nagyrészt az EU-ban, az EU védőszárnyai alatt léteznek.

Ha jól értem, azt állítja, hogy az Unió a tőkés világrend szüleménye, ma is zajlik a késhegyre menő verseny, csak éppen civilizáltan, a kapitalizmus liberális játékszabályai szerint?
Az EU – csakúgy, mint riválisai – saját tőkés osztályai érdekét képviselő szervezet, nem jótékonyságra találták ki. Küzdelem folyik a globális erőforrásokért, a hatalomért és a befolyási övezetekért – mégpedig globális méretekben. E versenyben az elmúlt harminc év folyamán szenzációs felfutást produkáló Kína, valamint az EU és az USA egyaránt 20-20 százalék körüli részesedésnél tart a világ-GDP-n belüli arányt tekintve. Kína az 1820 előtti időszakban évezredekig a világtermelés negyedét-harmadát adta. ”Szegény ország” csak 150-160 évig volt, mai sikere lényegében nem más, mint visszatérés a történelmen átívelő helyére. Ebben az értelemben Kína felfutása megállíthatatlan, s ez a világ mai szerkezeti átalakulásának lényege. Az új világrendért folyó versenyfutásban a nyugat-európai multinacionális tőke, s annak globális képviselője, az EU nyilván nem óhajt lemaradni. E játszmában az EU egyik újítása, hogy sikerült elhitetnie, maga a megtestesült Jóság. Kialakulni látszik egy olyan szereposztás, melyben az USA a világ csendőre, az Unió pedig az erőszakmentesség angyala volna – holott ez így messze nem igaz. A NATO-ban például az amerikaiak mellett tevékenyen részt vesznek az európaiak, az amerikai hadigépezet pedig a nyugat-európai tőke érdekeit is képviseli.

De hát az EU demokratikus szervezet, a döntéshozatal széles alapokon nyugszik, abba bevonják az uniós polgárt, s az imént fejtegette, hogy az Unió sikeresen tudja harmonizálni a részérdekeket. Miért mondja, hogy az állam és a tőke jegyesek, a nyugat-európai multik is éppen olyan üzleti technikákat követnek, mint elődeik a gyarmati korban?
A centrumországok egy részében a tőke ma már különösebb tiltakozás nélkül elfogadja, hogy profitja egy részét az állam visszaforgassa a társadalomba, amiért olyan munkásosztályt kap cserébe, amely egészséges, jól képzett, fegyelmezett, megfogja a munka végét, s ritkán sztrájkol. Ám a távolabbi végeken ugyanez a nyugat-európai tőke kevésbé szívbajos. Nem kell messzire menni, vegyük a magyarországi rabszolgatörvényt. A kormány – amely vad nacionalista és EU-szapuló retorikával nyeri a választásokat – elképesztő nyíltsággal szolgálja a befektető nyugati nagytőke érdekeit a magyar társadalommal szemben. Föl sem merül, hogy a nyugat-schengeni tőke kelet-közép-európai profitjának meghatározott részét visszaforgassák a helyi társadalomba. Vajon miért nem?

Nem gondolja, hogy a kormány unióellenessége ellenére a félperifériás Magyarország EU-tagsága révén közelebb kerülhet a nyugat-európai centrumhoz? Emelkedetten: kompország végre kiköthet a túlsó parton?
A magyar kormány abszolút nem EU-ellenes, csak polgári jogok nélküli, neoliberális europiacot szeretne, minden más területen korlátozatlan nemzetállami – sőt miniszterelnöki – szuverenitással. Ami az utolérés metaforáját illeti, nagyon szép, csak az a baj vele, hogy értelmetlen a mi helyzetünkben. Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme hosszú időkre visszatekintve a világátlag 120-140 százalékos sávjában mozog. Hozzáteszem, higgadt mérlegelés alapján arra kell jutnunk: a tartósan a világátlag feletti magyar jövedelemszint nem is olyan rossz teljesítmény – a világ lakosságának kétharmada összetenné érte a kezét. A nagyvilágban egyébként ritka kivétel az olyasfajta „utolérés”, mint amiről a kelet-közép-európai társadalmak álmodoznak. Szerintem Magyarország bajai nem a bruttó nemzeti jövedelem szintjével, hanem az egyenlőtlen elosztási viszonyokkal függnek össze. Persze pár százalékkal a GDP is bővülhetne, de ennek hatása elenyészik amellett, hogyan osztjuk el a megtermelt jövedelmeket. Miképpen érjük el, hogy a közszféra a társadalmat szolgálja, hogy jobb legyen a szociális ellátás, a kórház, az iskola, s a mai leszakadtak is jobban részesüljenek a javakból. Állítom, már ma is van az országban annyi bruttó nemzeti jövedelem, hogy szépen, jól, kiszámíthatóan éljen a társadalom. Amíg azonban a közszolgálati funkciókat a profitelvű magántőkének szervezi ki az állam, és még ezen is profit keletkezik, amit egy szűk, kormányközeli csapat, illetve a nyugat-schengeni transznacionális tőke fölöz le, minden, az EU-tagságból fakadó, mérsékelt versenyelőnyünk elenyészik.

Utópista realizmus

Mi lenne, ha létrejönne egy olyan globális elosztási rendszer, amelyben a gazdagabb államok kötelesek lennének több pénzt betenni a világ szegény országait felemelő alapba? Böröcz József e kérdésről elmélkedve arra jut: a módosabb országok életszínvonala nem csökkenne vészesen, sőt az infrastrukturális fejlesztésekből még hasznot is húzhatnának, viszont a világ nyomorult társadalmainak életkörülményei, lehetőségei sokat javulnának. „Gondolatkísérlet a globális elosztásról” című 2005-ös írása emlékeztet, hogy az ENSZ égisze alatt már többször meghirdették a szegénység elleni küzdelmet, de a programokból vajmi kevés vált valóra. Böröcz azonban fontos politikai állásfoglalásként értékeli, hogy a vonatkozó ENSZ-dokumentumok az egyenlőtlenségekben jelölik meg a nyomor fő kiváltó okát. A szociológus számításai szerint a leggazdagabb államok 420-szor akkora átlagjövedelmet biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek, utóbbiaknál az egy főre jutó jövedelem a világátlag 2-7 százaléka. Ha a nemzetközi közösség bevezetne egy olyan államközi jövedelem-elosztó rendszert, amely csökkenteni tudná a szakadékszerű különbségeket, az meglepő eredményeket hozna. Böröcz állítja: a gazdag, finanszírozó társadalmakban az átlagjövedelmek csökkenése nem okozná az életfeltételek társadalmi szinten kezelhetetlen összeomlását, ugyanakkor a mélyszegények világában az életminőség látványosan javulna. A születéskor várható élettartam pl. a jelenlegi 34,5-52,5 évről 70-re, az írni-olvasni tudók száma pedig 40-200 százalékkal ugrana feljebb. Mindez valóságos erőforrás-robbanást eredményezne a világ népességének nagyobb részét kitevő szegény régiókban. Többen léphetnének a munkaerő-piacra, növekedhetne a vállalkozási készség és a kreativitás, könnyebben lehetne kezelni a társadalmi konfliktusokat. Böröcz szerint érdemes lenne elgondolkodni, „vajon a nemzetközi közösség, képes-e, hajlandó-e arra, hogy az egyenlőtlenségek legkülönfélébb rafinált formáinak létrehozatala, fenntartása és állandó újratermelése helyett azok hosszú távon átgondolt csökkentésére törekedjen”. Úgy véli, egy ilyen újraelosztó rendszer az emberiség előtt álló nagy kihívások egyike.

Böröcz József

A 63 éves szociológus az amerikai Rutgers Egyetem (New Jersey) szociológiai tanszékének egyetemi tanára, a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóprofesszora. Egyetemi tanulmányait Debrecenben kezdte, doktori címét a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen szerezte, 2004 óta az MTA doktora. Globális történeti kérdésekkel foglalkozik, a világrendszer-szociológia vezető tudósainak egyike. Munkássága Magyarország, Kelet-Közép-Európa és Európa globális pozíciójának meghatározására, s ezen át a világ átalakulási tendenciáinak megértésére irányul. Tudományos teljesítményéért 2005-ben lovagkeresztet kapott, amit Bayer Zsolt későbbi, hasonló kitüntetése miatt visszaadott. 2006-ban megkapta a belgiumi Ghenti Egyetem Immanuel Wallersteinről elnevezett Globális Etika-díját. Számos tanulmány szerzője, magyarul legutóbb Hasított fa (2017) címen válogatás-kötete, illetve Az EU és a világ (2018) címmel monográfiája jelent meg. 

Hargitai Miklós: Böjti szelek

Publikálás dátuma
2019.04.20. 19:45
MARABU RAJZA
Abban az évben derült ki (később, visszaemlékezve majd így fogjuk mondani), amikor leégett a Notre Dame: Magyarország olyan keresztény ország, ahol a kormánypárt jászsági senki-helyettese azzal fejezi ki szeretetét cigány felebarátja iránt, hogy bezárja egy kazánba, és megfenyegeti, hogy alágyújt. Aztán amikor a média rákérdez, úgy hárítja el az érdeklődést: „böjtben nem nyilatkozom”.

A "lopakodó iszlám jele"?

A nagyböjti időszak nem ennyire válogatós: nemhogy egy megtévedt politikus bűnbánó nyilatkozata, de amint az látható volt, a párizsi főszékesegyház födémének porrá égése is belefér. Mi magunk - bár itt élünk közöttük -, nem tudhatjuk, hogy az Orbán-hit követői mennyire járatosak a keresztény szokásokban (nemrég az egyik hangadójuk a böjti lepellel letakart feszületet a lopakodó iszlám jelének vélte); talán a kedvükért, meg a szekuláris többség tájékoztatása végett is érdemes néhány alapvető tényt és összefüggést föleleveníteni.
Például azt, hogy állatkísérletekben az embert leggyakrabban helyettesítő patkányok életét egyetlen módon sikerült szignifikánsan meghosszabbítani: ha hetente egy napig nem adtak nekik enni. A böjtölés jótékony hatásai nagyjából azóta ismertek, mióta az emberi társadalom túllépett azon a fejlődési szinten, hogy az éhenhalás elkerülése végett folyamatosan gyűjtögetnie és táplálkoznia kelljen. Ez, hogy tovább merüljünk a szórakoztató embertanban, akkoriban lehetett, amikor rászoktunk a dögevésre. (A sokféle uralkodó elmélet egyike szerint a bolygót a trópusoktól távolodva benépesítő ember a hideg évszakot kezdetben, amíg meg nem tanult vadászni, nem tudta volna átvészelni a dögevés nélkül. Később az első zsákmányállatokat sem volt mivel tartósítani: addig faltak belőlük elődeink, amíg a gyomruk bírta, és utána ott emésztettek és koplaltak a csupaszra rágott csontok mellett, ugyanúgy, ahogyan az oroszlánok is teszik, egészen addig, amíg csak az éhség újra rá nem vette őket, hogy valami eledel után nézzenek).
A böjtölés vallásos gyökereit sincs okunk elhallgatni. A zsidó Mózes negyven napon át böjtölt, mielőtt kézhez kapta a kőtáblákat a törvényekkel. Amennyire ez utólag megállapítható, a parancsolatok szövegében nem szerepelt utalás a böjtölésre, viszont a görögöktől átvett ún. sarkalatos erények egyike, a mértékletesség nagyon is szoros kapcsolatban áll vele. Az Ószövetségben a böjt a gyász, a vezeklés és a megtérés külső jele volt; olyan engesztelő áldozat, amely az Isten kemény szívét is sokszor megenyhítette; egyetlen eset, Ninive megmenekülése a hívek szűkebb körén túl is sokaknak lehet ismerős. Hosszan böjtölt maga Jézus is, mielőtt megkezdte a kereszthalálig tartó tanítói szolgálatát, és a követői figyelmét is felhívta a böjtölésre a hegyi beszédben. Ugyanő ugyanott arra is kitért, hogy semmit sem ér az a böjt, ami a külsőségekben nyilvánul meg: akkor az igazi, ha senki nem tud róla. (Ezen a teszten a bevezetőben említett fideszes potentát sajnos elbukott: nem nyilatkozunk a médiának a böjtölésünkről, még annyit sem, hogy böjt idején nem nyilatkozunk.)

Bűnbánat és megtisztulás

A keresztény egyház már a kezdetekkor rákapott a böjtre. Egyfajta szimbólumba csomagolt szimbólumként kezelte, amelyben a Jézus távozásától a második eljöveteléig tartó időszaknak a szimbóluma a nagyböjt, azaz a húsvétot megelőző negyven napos böjtölés, ami arra emlékeztet, hogy bűnbánat és megtisztulás nélkül sosem fogjuk viszontlátni a megváltót. Az első keresztények még hetente két napon, szerdán és pénteken is böjtöltek, ebből a pénteki böjtnap máig él a katolikus vallásban. A mai értelemben vett nagyböjtöt a IV. század – körülbelül a kereszténység államvallássá válása – óta tartjuk, de ridegsége mára sokat enyhült: a szigorú böjt szabályai (18 és 60 éves kor között naponta háromszor szabad enni és egyszer jóllakni, a húsevés pedig tilos) már csak hamvazószerdára és nagypéntekre vonatkoznak, illetve a hústilalom a közbenső péntekekre is. A böjti szezon szép hagyományai közé tartozik – szintén a gyász jeleként –, hogy nagyböjt ötödik vasárnapjától (amit feketevasárnapnak is neveznek) a feltámadási szertartásig a templomi feszületeket és az oltárképet a bűnbánat lila, vagy egyes vidékeken a halál fekete leplével takarják le. Meg az is, hogy nagycsütörtök napján „a harangok Rómába mennek”, vagyis az utolsó vacsorától a feltámadásig nincs harangzúgás és csengőszó a templomokban.
A böjti napok megritkulásáról már szót ejtettünk, de azt is érdemes egyszer végigkövetni, hogyan vált a tej, a sajt, a tojás, a hal, a hód (!) - merthogy pikkelyes a farka, tehát tulajdonképpen halnak számít –, hivatalosan jóváhagyott böjti eledellé. Szimbólum ez is: az emberi gyarlóságé. Az őskeresztények drasztikus böjtkúráitól a mai könnyített koplalásig hajló ív hasonlatos – mondjuk – ahhoz, ahogyan a puritán kormányzás akarásától és ígéretétől eljutottunk kormányfőt és a sógorokat-komákat nyugat-európai focimeccsek VIP-páholyába reptető magánrepülő-flottáig, meg a „magam is falusi fickó volnék” miniszterelnöktől a drága vő 50 milliós AMG Mercedeséig.

Lemondás és önmegtagadás

A politikát ezen a téren az különbözteti meg a vallástól, hogy az utóbbi rövidebb – nem ezeréves, hanem 4-8-12 esztendős – ciklusokban gondolkodik, és hogy a megtisztulás és a lemondás útján elérhető katarzis a politikában kivétel nélkül mindig megmarad ígéretnek, és az emberek mégis mindig elhiszik. Így haladunk egyik rendszertől, egyik kormánytól a másikig, az orrunkba fűzött ígéretekkel, és a hittel, hogy legközelebb másképp lesz – miközben folyton ugyanazokat a köröket futjuk.
Rémlik még, mik voltak a rendszerváltás nagy ígéretei? Hogy a gazdaságot, az oktatást, az egészségügyet, a sajtót, meg persze a vallást kiszabadítjuk a politikai függőségből, és hogy a hatalom nem az életünk epicentruma, hanem a szükséges, de periférikus, leginkább adminisztratív kelléke lesz csupán; függelék a felépítményen. És, sikerült? Tessék csak megnézni, hova jutottunk, hova juttattak (vissza) minket harminc év alatt. A Fidesz semmilyen módon nem függ a gazdaságtól, ellenben a gazdaság függ a Fidesztől. Az oktatásban, az egészségügyben, a sajtóban, és bármilyen fájdalmas, a vallásban is hasonló a helyzet: ugyanaz a természetellenes, fordított függőség, ami miatt az előző rendszert olyan fojtogatónak éreztük.
Hogy mi számít Istennek tetsző cselekedetnek, mi a valódi kereszténység, hogyan kell helyesen böjtölni akár, azt az új államvallás Orbán Viktor által fölkent papjai mondják meg; olyan emberek akik előbb sülnének bele a Boldogasszony anyánkba vagy a Stabat Materbe, mint a szovjet himnuszba. Közben épp a lényeg – a böjt, illetve tágabban értelmezve a keresztény élet lényege - vész oda. Merthogy az újszövetségi kereszténység a lemondásról, az önmegtagadásról szól: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Önként lemondani a földi javak halmozásáról, az uralkodás gesztusairól nagyon nehéz, de máskülönben úgy járunk, mint a gazdag ifjú, akit Jézus megpróbált rábeszélni, hogy adja el mindenét, és az árát ossza szét a szegények között. „Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt” - így végződik a példázat, és nagyon sokszor ide konkludál a valóság is.
A lemondás/önmegtagadás a lakmuszpapír tévedhetetlenségével mutatja ki a valódi kereszténység jelenlétét: ahol nincs, ott hiába papolnak – mondjuk - kereszténydemokrata kormányzásról, az csak annyi, mint a szélbe szórt por. A keresztények éppen azért böjtölnek, hogy időről időre kénytelenek legyenek szembefordulni az emberi természettel (a saját, önzésre és a bűnös vágyak maradéktalan kielégítésére sarkalló természetükkel); hogy legalább évente egyszer emlékezzenek rá, miben is hisznek valójában.
Frissítve: 2019.04.20. 20:26