Észak és kelet-magyarországi falvakon áthaladva majd mindenütt ugyanazok a képek, villanások köszönnek vissza: idős asszony bottal botorkál a járdán, minden harmadik házon kint az eladó tábla, fiúk és lányok látszólag tétlenül lődörögnek a főutcán, sok épület romos, kivéve a polgármesteri hivatalt vagy a kultúrházat, ami fel van újítva.
Ez a valóság. S ami az elmúlt évtizedekben mit sem változott: ha valaki bejelentkezés nélkül végigmegy egy falun, az ezt látja, viszont ha „nagyjaink” érkeznek, most mindegy, hogy épp milyen színű kormány van hatalmon, akkor egy-két napra „kistafírungozzák" a falut, feliratozzák, ami sose volt feliratozva, muskátlikat vesznek, lehet, hogy egy és kilencvenkilenc év közötti hölgyek táncra is perdülnek népviseletben a jövevények szórakoztatására. Nem azt mutatjuk, ami van, s nagyobb baj, hogy nem is nézünk szembe a tényekkel. Az elmúlt harminc évben körbehazudtuk egymást, ennek köszönhetően egy hamis kép, egy romantikus illúzió alakult ki a faluról azokban, akik nem falvakban, pláne nem észak-magyarországi vagy dél-dunántúli kis településeken élnek. S még rosszabb a helyzet, amikor ezek az emberek még arról is meg akarnak győzni minket, hogy mi, akik napi huszonnégy órában itt élünk, nem jól látjuk saját magunkat, a saját életünket, s „fentről” akarják megmondani, mit kellene tennünk.
Volt valaha jó helyzetben a „magyar falu?”
- Voltak korszakok, amikor a falu fent tudta tartani magát, sőt, bizonyos értelemben eltartotta a várost is – ha mással nem, akkor friss és egészséges élelmiszerrel –, de ezek a korszakok mára elmúltak. Ma a falusi ember ugyanúgy egyik napról a másikra él, s ugyanúgy az előre csomagolt tömegárut vásárolja, mint városi társai. Ha ma bemegyünk egy vidéki portára, jó esetben tuját látunk és gyepet, veteményest csak elvétve. A kamrában nem lógnak kolbászok, szalonnák, a polcokon nincsenek saját készítésű befőttek, lekvárok, a pincében nem sorjázik a krumpli, a zöldség, az udvaron nincs tyúk, kacsa, disznó meg pláne nincs. Ahol ezek még megvannak, annak szinte csodájára járnak.
Viszont bent van a gáz, nem kútról kell hozni a vizet, van internet, lehet tájékozódni a világról akár egy vályogházból is.
- Nem vitatom, hogy történtek jó dolgok is, főleg az infrastruktúra terén, és elszigetelve vannak jó kezdeményezések, amelyek az innováció, a jövőbe mutató irányba indultak el. De ez nem vált rendszerszintűvé, s egyfajta „csodabogárnak” számít ma az, akinek van egyáltalán víziója a magyar vidékről. Vannak a városok, amelyek így vagy úgy, kevésbé vagy épp megerősödve, de a gazdaság egyfajta motorját adják, és mellettük ott vannak a falvak, amelyek – egy-két kivételtől eltekintve – csak vegetálnak. Ebben nemcsak a mindenkori hatalom a hibás, de a vidéken élő ember is, aki – jó magyar szokás szerint – maga helyett leginkább másokat szeret hibáztatni. Hiányzik az aktív polgár, mint olyan. Ez utoljára valahol a reformkor időszakában még megvolt – ma is kézzel foghatóak ezen időszak eredményei –, azóta viszont eltelt mintegy 150 év. A rendszerváltás előtt is így vagy úgy, de működtek még a helyi közösségek, a kilencvenes évek elején pedig e tekintetben egyfajta Kánaán köszönthetett volna be azzal, hogy a demokráciában azt alakíthattunk volna ki, amit csak akartunk.
Szabad lett volna jót és jól csinálni...
Valóban, de utólag kiderült, hogy ez csak egy rövid fellángolás volt, alapvetően megmaradt az alattvalói attitűd, az egyre inkább kiszolgáltatottá tett falvakban különösképp. Minket a passzív állampolgári mivolt jellemez: ülünk a fotelben, isszuk a sört, szidjuk a hatalmat és a szomszédot, egymás háta mögött beszélünk, szemtől-szembe pedig csak bólogatunk és vigyorgunk. Vegyük végre észre, hogy rendre más végeredményt, jobb döntéseket, minőségi politikai elitet, és annyi mindent várunk, miközben mi magunk semmit sem változunk. Mi szültük ezt a jelent, de a kottán lehet változtatni. Hosszú évek óta azonban belesimulunk a rendszerbe, sőt éltetjük azt.
Belesimulnak a polgármesterek is, másképp nem jön pénz a faluba.
S egy ilyen mondatot ma anélkül lehet kimondani, hogy bárki egy kicsit is felhúzná a szemöldökét, netán elszégyellné magát. Mára elértünk odáig, hogy oda megy a pénz, ahol erős a lojalitás a kormánnyal szemben. Lehet magyar faluprogram, lehet nagyon sok minden, ami ott és akkor tüneti kezelésre jó, de ha fenntartható módon nem kapcsoljuk be a falvakat az ország vérkeringésébe, akkor az efféle programok nem jelentenek semmilyen hosszú távú megoldást.
Mi jelenthetne?
A magyar falu a sokszínűségével adta a magyar vidék igazi lelkét. Éppen ezért nem lehet sablonokban gondolkodni, meg kell végre közösen találni térségenként, sőt térségen belül is az egymástól sokszor eltérő szerepüket. Ehhez viszont szabadság kell, alkotó légkör, kiszámíthatóság, forrásbevonás, alkalmas vezetők, de legfőképp bizalom. Ezek bizony harminc éve nincsenek egyszerre jelen, ezért tartunk ott, ahol. A polgármestereknek ma afféle településmenedzsereknek kellene lenniük: ez egy szakma, de aki ért is ehhez, attól a kormány inkább pár lépés távolságot tart, a menedzser-típusú polgármesterek ugyanis nem a lojalitásukról híresek, ők a valódi teljesítményben hisznek, s ezért is nehéz az akolba terelni őket.
Korábban jellemzően azok indultak e tisztségért, akiknek amúgy is volt egyfajta pozíciójuk az adott faluban: orvos, iskolaigazgató, gyógyszerész, tanár. Az őszi önkormányzati választáson ez megváltozhat?
Durván hangzik, de azt kell, mondjam, hogy sokkal több „léhűtő haszonlesőre” számítok a mezőnyben, mert sokan megérezték a hatalom szagát. Oda igyekeznek, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne egy normális rendszerben. Eljutott oda a magyar önkormányzatiság, hogy vagy a józan őrültek – magamat is idesorolom, azok közé, akik szinte a nap 24 óráját szánják a falujukra, mert hisznek benne és fontos számukra, miközben egy kényelmesebb állásban nyugodtabb és megbecsültebb életük lenne –, vagy olyan „tűzhöz közeli”, önmaguk és közösségük eladására mindig kész emberek indulnak, akik a saját életüket sem tudják irányítani, nemhogy egy egész faluét.
Van még a falvaknak „humán tőkéjük”?
Szinte teljesen eltűnt, és talán ez a legnagyobb tragédiája az elmúlt 30 évnek. Milyen ország ez, ahol menekülnek a falvakból, térségek ürülnek ki, és lassan mi válunk Európa migránsaivá? Ha a következő években nem „ruházunk be az Emberbe” a falvakban, nem becsüljük meg igazán azokat, akikkel közösséget és országot lehet építeni, akkor bizony most a végjáték óráit éljük, ahonnan nem lesz visszaút. Októberben biztosan lesz olyan település – s eddig ilyen azért nem nagyon akadt –, ahol sokkal kevesebben jelentkeznek majd az önkormányzati képviselői helyekre, mint ahány ilyen státusz van. Nagyon rossz érzéseim vannak az előttünk álló önkormányzati választásokkal kapcsolatban, mert azoknak, akik alkalmasak lennének a helyi közösség vezetésére, már cseppet sem vonzó egy kistelepülési polgármesteri poszt. Ellenben azoknak, akik kakasokként akarnak uralkodni az adott szemétdombokon, akik pillanatok alatt széthordják az élődök által kín-keservvel felépített értékeket, s ehhez kellő politikai hátszelet is kapnak, majd megnyílnak az ajtók, elég csak azt mutatniuk, hogy ott áll mögöttük a hatalom.
A megmaradáshoz ez kevésnek tűnik.
Valóban, ezek az emberek egy szervezetet, egy közösséget már nem tudnak elvezetni, de ez épp kapóra jön majd a kormánynak, amelyiknek amúgy is elege van már az önkormányzatiságból. Abban ugyanis ott van az „ön” szócska, a saját akarat, a saját identitás, és maga a szabadság. Kistelepüléseken a mostani önkormányzati választás már nem a kormány-ellenzék csatája lesz – nagyobb városokban talán igen –, hanem egy-egy kiválasztott, vagy önjelölt család egzisztenciális küzdelme a nagyobb koncért, s a különféle rokonok helyzetbe hozásáért. Ki kell mondanunk végre – befejezve az udvariaskodást –, hogy nem elvtársakra, nem ál-függetlenekre, nem lojális csürhére, és nem szerencsétlen alkalmatlanokra van szükség. A polgármesterség szakma és hivatás, ha tetszik, ha nem. Ez nem a játszóterek világa, településeink jövője a tét.
