Mivel a munkaerő piacról 250-300 ezer fő hiányzik, a gazdaság hosszú távú fenntartható fejlődése veszélybe került, ami már a rendszer gazdasági stabilitását, működőképességét veszélyezteti. Ráadásul a jelenleg rendelkezésre álló munkaerő hosszú távon sem létszámában, sem felkészültségében, sem összetételében, sem területi elhelyezkedésében nem képes a gazdaság optimális működését biztosítani, ami olyan nemzetgazdasági kockázatot jelent, amely mérsékelni fogja a GDP lehetséges növekedését.
Az ismert politikai okok miatt a külföldi munkaerő nagyobb volumenű behozatala lekerült a napirendről, még akkor is, ha „fű alatt” néhány ezer ukrán munkást importáltunk. A demográfiai okok, illetve a fiatalok növekvő elvándorlása miatt a munkaerő utánpótlása zuhanó repülésben van, ezt tetézi, hogy a káros szakképzéspolitika eredményeként a szakképzés vonzereje soha nem látott mélypontra került, ennek következtében a gimnáziumok – önmagában vizsgálva amúgy pozitív – térnyerése, a kilátásba helyezett restrikciós adminisztratív intézkedések következtében is szárnyal, és arányait tekintve a közeljövőben 50 százalék fölé kúszik.
Az elmúlt évek hibás politikájának korrekciója nélkül a jelenleg érvényes szakképzési stratégia nem lesz képes valós megoldásokat találni a következő pontokban összefoglalt problémákra.
1. Az elmúlt 30 évben a - ma így hívják - szakközépiskolai képzés szegregált képzési formává silányult, ahová a társadalom peremére szorult örök vesztesek gyermekei kerülnek/kerültek, akik funkcionális analfabétaként nem képesek a szakmát elsajátítani, többségük fiatal munkaerőként csak betanított vagy segédmunkára alkalmas. Ez a réteg az, amely 15 éves korban mintegy 3 évnyi tudásanyaggal van elmaradva a gimnáziumi tanulókhoz képest. A lemorzsolódás, a korai iskolaelhagyás egyes régióban 3 szorosa a gimnáziumi átlagnak. A szakközépiskolákban a lemorzsolódás elérte a 21 százalékos arányt, de a roma tanulók körében 60 százalék körül mozog. Be kell(ene) vezetni az országosan standardizált alapképességi – kulcskompetenciákra is épülő – bemeneti mérést a szakképzésbe belépők számára. A bemeneti kulcs/alapkompetenciák hiányában pedig munkaalapú szakképzési felkészítő programokat kell szervezni, annak érdekében, hogy alkalmassá váljanak a szakmaszerzésre.
2. Az ágazati szakközépiskolai képzés kivégzése és a szakgimnáziumi képzés erőltetése súlyos károkat és torzulásokat okozott, amely közvetlenül hozzájárult a gimnáziumok további térnyeréséhez. Ebben a 4+1 éves intézménytípusban két szakma elsajátítása és a szakmai érettségi megszerzése fantazmagória, ráadásul még ebbe az iskolatípusba is jócskán kerülnek funkcionális analfabéták, hiszen a 15 éves korosztályon belüli arányuk 30 százalék, és csak egy részüket szívja fel a szakiskola. Mindezek tetejében az óraszerkezet radikális megváltoztatása, valamint a szakmai érettségi bevezetése tovább szűkítette a továbbtanulási lehetőségeket.
3. Hibás lépés volt a tankötelezettségi korhatár ilyetén mértékű leszállítása. Ami leginkább romboló volt, az az üzenet és a politikai szándék, a „renitenskedő” tanulók megregulázása, eltávolítása, közmunka „rezervátumba” kényszerítése. A korai iskolaelhagyók száma 2010-es 10,8 százalékos arányához képest 2017-re 12,5 százalékra szökött fel, ezzel az uniós országok szégyenpadjára kerültünk (Szlovákia 9,3 százalék, Csehország 6,7 százalék és Lengyelország - ahol sikeres 9. osztályos általános iskolai reformot hajtottak végre - 5 százalék, Szlovénia 5 százalék). Még szerencse, hogy nem 15 éves korra szállították le a tankötelezettséget, hiszen legfelsőbb döntéshozói szinten volt ilyen törekvés, amelyet az Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Parragh László is támogatott.
4. Magyarországon nincs egymásra épültség, átjárás: külön van általános iskola, középiskolai képzés és felsőoktatás. De mindezek mellett a középfokú képzésen belül is van egy szegregált szakközépiskola, egyfajta karámba zárt szakgimnázium és egy – az előbbihez képest legalábbis – szárnyaló, felfelé ívelő gimnáziumi képzés, ami az iskolarendszerben meglévő és növekvő esélykülönbségeket csak növelni tudja. Ezért lenne égető szükség egy oktatási kerettörvényre, vízióra, ahol ezeket a deficiteket ellensúlyozni lehetne úgy, hogy a képzési szintek stratégiái nem kioltják, hanem szinergikusan erősítik egymást. Továbbra sem elfogadható számomra, hogy a magyar oktatás legfőbb célja, az ún. „jó keresztények nevelése”.
Erre az egyharmadnyi „gyerekanyagra” nem lehet semmilyen szakképzést építeni. Sajnos szkeptikus vagyok abban a tekintetben, hogy majd az „új”(?) NAT megold mindent. Még ha hiszünk is a csodákban, arra is jó esetben 5-10 évet kell várni, hogy ennek eredményei jelentkezzenek a középfokú képzésben.
5. A céltévesztés, a hibás helyzetfelismerés következtében a magyar oktatási rendszer rossz útra tévedt. Ez nem ma kezdődött, de különösen a 2010-es évek után az oktatási rendszert egyre inkább a politikai célok megvalósításának rendelték alá. Az ideológiai töltetű nevelési célok primátusának meghirdetésével háttérbe szorult a tanulók kritikus gondolkodásra nevelése, a készségek fejlesztése, valamint a hatékony tanulási és adaptációs kompetenciák kialakítása. A szakközépiskolában pedig bevezették a 8 osztályra épülő, lebutított, egyszer használatos „betanított” szakmunkások képzését. Téves, helytelenül diagnosztizált elképzelés volt, hogy a szakképzés célja egy konkrét szakma elsajátítása, egy adott vállalatra szabott verseny és piacképes ismeretek megtanulása, és a mielőbbi önálló munkavégzés és elhelyezkedés. A kilencvenes évek végén bevezetett 10 osztályos képzés, az alapműveltségi vizsga elvetélt kísérlete ellenére jó irányú törekvése lett volna a képzettségi szint emelésének, illetve egy komprehenzív, egységes középiskolai képzés bevezetésének.
A felsoroltak, valamint az oktatási rendszerből történő fokozódó forráskivonás (ez 2011-2016 között csak a szakképzés területén nagyságrendileg több mint 40 százalékos volt) következtében lekerült a napirendről a képzettségi szint növelése. Míg az oktatási kerekasztalt követően a forrongó hangulat lecsillapítása érdekében még bedobták a 9. osztályos általános iskolai képzés bevezetését, a turbulenciák elcsöndesedésével ez is lekerült a napirendről. Pedig ismereteim szerint a sikeres oktatási rendszerrel bíró országokban általánossá vált a képzettségi szint növelése, a 9-10 osztályos általános iskola bevezetése, sőt egyre inkább elfogadottá válik az egységes középiskolai keretrendszer alkalmazása és legalább az érettségi megszerzése. (Finnországban, Japánban az érettségizettek aránya 90 százalék körül mozog, Magyarországon ez alig haladja meg a 60 százalékot.)
Nem megkerülhető, hogy már most lépéseket tegyünk ebbe az irányba. A szakiskolai és a szakgimnáziumi képzést csak úgy tudjuk megmenteni az ország számára, ugyanakkor biztosítani a minimálisan szükséges szakképzett munkaerőt, ha fokozatosan növeljük a képzettségi szintet, és középtávon megteremtjük az egységes középiskolai képzés keretrendszerét, és a szakma megszerzésének befejezését minél több szakmában kitoljuk az érettségi utáni időszakra. Jó gyakorlatnak számít a világon, hogy a nagy hozzáadott értéket képviselő szakmák egyre nagyobb arányban a felsőoktatás keretén belül kerülnek elsajátításra, és ezzel együtt a felsőfokú képzésben résztvevő korosztály aránya eléri a 40-50 százalékot is.
Nem nagyon adódik más lehetőség a jelenlegi „kasztrendszerű” középfokú oktatási rendszerből történő kitörésre, ellenkező esetben a jelenlegi szakképző iskolák kiürülnek, segéd- és betanított munkások képzésére lesznek csak alkalmasok. Az MKIK elnökének javaslata pedig, amely a gimnáziumok adminisztratív korlátozására, bezárására irányul, nem tűnik XXI. századi megoldásnak, mivel ez még jobban elszipkázza a tanulókat a szakképzésből.