Közép-európai hálátlanok

Közép-Európában afféle "földrajzi hálátlanságról” beszéltek '89 után. Azt hitték, hogy a “felszabadított” kelet-németek sokáig hálásak maradnak, ahogy azt is, hogy ha gyorsan öntik a pénzt a keleti országokba, akkor az egyesülés magától végbemegy.

Így történt, és mégsem. Mivel Csehország, Szilézia, az NDK középső és déli részei nem elmaradott falusi tájak, hanem hagyományos ipar területek voltak, azt remélték, ha az emberek szabadok lesznek, és működtetik az ott a XVIII. század óta létező ipari kultúrát, elmúlik a rossz álom, és hamarosan utolérik a Nyugatot. Tehát - gondolták - ne sajnáljuk a pénzt, és küldjünk oda, ha éppen ez kellene, a kézi vezérlésben rutinos nyugati adminisztrátorokat, és a dolog beindul. A csehekről, magyarokról, lengyelekről persze nem hitték, hogy kvázi németek lennének, így olyan gyorsan, mint a kelet-németektől, nem várt tőlük senki semmit. S természetesen nem kaptunk olyan sok pénzt sem, mint a drezdaiak vagy a lipcseiek.

De a modell adott volt: felszabadítottak bennünket. Nem várták, hogy naponta hálálkodjunk, ám azért időnként feltétlenül. És elvárták, hogy ne ugráljunk, hogy ne mi akarjuk tanítani az új szövetségeseket. Az utolsó huszonöt évben aztán sok minden történt, de biztosan nem tanúsítottunk elég hálát. És közben akár voltak alternatív gazdasági tippjeink, akár nem, nem éreztük eléggé jól magunkat a bőrünkben.

A kelet-német forgatókönyv ismert volt: 1948 táján Nyugaton a valutareform tűnt megoldásnak, tehát megpróbálták most itt is. De ezzel felértékelték az egykori NDK-s piacot, a termelési költségeket. A korábbi kelet-európai piacok számára az ottani termékek túlságosan drágák lettek, a nyugati termékekkel pedig nem voltak versenyképesek. Az egész keleti gazdaság összeomlott, és a piacaiktól megfosztott vállalatokat ilyen tömegben nem tudták, de nem is nagyon akarták átállítani. Így azután rövid idő alatt négymillió keleti munkahelyet lehetett ócskavasként eladni nyugat-német vállalatoknak. Ma már a kelet-és nyugatnémet munkanélküli szint megközelítően azonos, de ezért az átállítási modellért kellene most lelkesedniük a kelet-németeknek? Közben még folyamatosan ment a “homogenizálás” is, a keletiek és nyugatiak kiegyensúlyozásának jelszavával.

Közép-Európában az összeomlás pár százalékponttal simábban zajlott, működtek valamilyen minimális önvédelmi reakciók. Azok viszont nemzetállamiak voltak, és közben a kelet és a nyugat “homogenizálásáról” komolyan - sem az EU tagjaiként, sem korábban - belátható pályákon nem beszéltek. Itt nem vettek el úgy és annyit, mint az NDK-soktól, miközben Schengen, a kint is használható egyetemi diplomák és az ALDI itt is összejött. Ez azért nem kevés, de láthatóan nem elég. A lényeget tekintve ugyanis nem a kapitalizmus minőségéről, hanem az elviekben is rosszul kitalált gazdasági megmentési modellekről van szó. Miért kellene akkor ezekért a nem nagyon felvilágosodott polgároknak hálásnak lennie?

Valaki azt írja, nem elég innovációs központokat összerakni, technológiai hátszélről beszélni, üvegszálas hálózatokat felépíteni (például Kelet-Németországban). Igaz, Közép-Európában ilyesmiről most éppen nem is beszél senki - nincs is miből ilyeneket mostanság meghirdetni. Ez persze eredmény: legalább technológiával nem vernek most át senkit.

Nemrégiben volt Drezdában egy nagyobbfajta értelmiségi összejövetel “A kelet-német gyarmat 1989 óta” címmel. Kelet-Európa '89 utáni “gyarmatosításáról” itthon kevés szó esett, habár beszélünk “belső’ és “külső” gyarmatosításról, Brüsszelről a volt szocialista világban, Nyugatról a volt Keleten. Drezdában az volt a fő téma, hogyan gyarmatosították a volt nyugat-német elitek az egykori NDK-t.

A mostani európai politikai osztály ezt a nyelvet utálja. Talán nem tiltja be, de forrásokat, szervezeti hátteret nem kínál hozzá. Mégis, ez az elemzési nyelv mostanában inkább erősödik. A gyarmatosítás-konferencián megszólalt egy szász miniszter, egy befolyásos össznémet politikai felvilágosító központ igazgatója és mások is a szász kulturális elitből. Nekik nem a gazdasággal van közvetlenül bajuk - az alapjában rendben is lenne -, hanem a kulturális, civilizatorikus, identitáshoz kapcsolódó lepontozottsággal. Az előadók szinte mind keletiek voltak, közülük mindössze kettőnek a neve mellett jelöltek nem-keleti intézményt - és meglehet, hogy ők is keletiek voltak, de most éppen odaát dolgoznak.

Merkel óta egyébként nehéz azt mondani, hogy a keletieknek nincs befolyásuk az össznémet politikában. De a becslések szerint a német eliteknek ma is csupán négy-öt százaléka lehet keleti. A 22 keleti rektorból 3 érkezett a keleti tudományból. Különböző mértékben, de alulreprezentáltak minden területen, a bíróktól a vállalatvezetőkig. A magyarázat nem a természetes emberi gonoszságban rejlik, hanem a hálózatokban. A nyugatiak '89-ben számos posztot vettek át, és azóta az egyes szakmákban ezek a hálózatok csak tovább érvényesülnek.

Persze komolyan senki sem gondolja, hogy a kelet- és nyugatnémetek más nemzetiségűek, hogy a szászok és a bajorok minden történelmi különbségükkel együtt valóban más etnikumúak lennének. Fontos tény az is, hogy míg az orosz és a német határ között a “brüsszeliek” minden helyi elitet korruptnak tartanak - és ebben a bal-és a jobboldal között általában nem látnak különbséget -, addig Németországban bármennyit szidalmazzák is a keletieket, a legrosszindulatúbb ellenfelek sem állítják, hogy a kelet-németek korruptak volnának. Vajon miért?

Az első eshetőség, hogy a kelet-európai elitek olyan elkeseredetten vádolták korrupcióval egymást a saját országukban, hogy végül sikerült a külvilág szemében alapvetően beszennyezniük a partnereket és persze önmagukat. A másik változat: vannak korrupt németek is (épp az utóbbi hónapokban tartóztattak le egyébként nyugatról származó iparbárókat), de mert a hálózataik nem voltak nyugatiak, nem lehetett helyieknek festeni őket. És van egy harmadik lehetőség is: a politikai rendszer már az NDK-ban is eltért a közép-európaitól. Még '89 után hallottam nyilvánosan az egyik legnépszerűbb magyar történésztől, amikor éppen tömegével rugdosták ki az egykori NDK-s egyetemekről a professzor-kollégákat, hogy úgy kellett nekik, túl lojálisak voltak.

Azt, hogy a Balatonnál lehetett német-német családi találkozókat tartani, Drezdában vagy Lipcsében már elfeledték. De hogy a német határtól keletre egy kis aprópénzt sem lehet a helyiekre - és nem csak az elitekre - rábízni, azt a németek többsége ma is így gondolja. A modell egyszerű, akkor a saját zsebünkre dolgoztunk a szocializmussal szemben, most meg bizonyára ugyanazt tesszük, hiába van már kapitalizmus.

És mindezt rólunk-tőlünk tanulták. '89 előtt együtt voltunk büszkék magunkra, most pedig egymást szidva nem vesszük észre, hogy a címkék kintről nézve elmosódnak.

Közben pedig elolvadt még egy különbség. Miközben irigykedtünk, hogy mennyire rossz, hogy nincsenek nyugati nővéreink-fivéreink, mert tőlük mennyivel többet kaphattunk volna, mi itt Magyarországon gyorsan elfeledtük, gyakran milyen fontos biztonsági zárakként működhetnek a nemzeti elithálózatok. A németek azt hitték, hogy a helyi, “szocializmussal szennyezett” (bal- és jobb-) eliteket ki kell iktatni, tűnjenek el a helyi érdekek, és győzzön az össznémet vagy összeurópai, mert az a modern. De azután kiderült, hogy ott voltak a helyi innovációs hálózatok, az összefonódott, de időnként mindenkit védő dacszövetségek, a helyi főiskolák, amelyek nélkül kiürülnek az országrészek.

Az EU-ban szerencsére több megértés volt, mint a nyugat-német elitekben. Nem akartak azokhoz hasonlóan brutálisan lelépni, kitanítani bennünket, akármit hiszünk is róluk. De még mindig nem tanultuk meg - velük együtt -, hogy lehet úgy etetni a helyi modernizációs forrásokat, hogy közben legalább egy fokig tiszteljük a helyi összefonódásokat.