Micsoda reggel! Így kezdeni egy napot! Ki ölhette meg ezeket a nyomorult koldusokat? Vagy talán a Mindenható haragja sújtott le rájuk, ahogy itt ültek, ebben a különös pózban? Egymás mögött ültek, szabálytalan kört formázva, és a két kezükkel átfogták az előttük ülő nyakát. Olyan volt az egész, mint egy groteszk színpadi tablókép. A ruhájuk mocskos, szakadt, a fejük élettelenül csüng a mellükre.
Ha Hazim Abbud csinálna erről egy fényképet, biztos díjat nyerne vele valamelyik nemzetközi versenyen.
Ahogy múltak a percek, egyre több bámészkodó gyűlt össze az utca két végében, és itt is, ott is egy-egy félénk arc bukkant fel az egyre-másra nyíló ablakrácsok mögött. Az amerikait szemmel láthatóan bosszantották a kíváncsiskodók, és ingerült gesztusokkal sürgetni kezdte az iraki rendőröket, hogy tempósabban végezzék a dolgukat.
Felírták Faradzs telefonszámát, és megkérték, hogy ha bármit megtud a történtekről, haladéktalanul jelentkezzen a saadouni rendőrkapitányságon. Miután végeztek vele, Faradzs egy nagyot sóhajtott, és megkönnyebbülten simogatni kezdte a szakállát. Elővette a kabátzsebéből az imafüzérét, majd a maradék bátorságát összeszedve odalépett a négy holttesthez, és megvető tekintettel egyenként végigmérte őket.
A rendőrök fehér kesztyűt húztak, és nekiláttak, hogy lefejtsék a halottak kezét a sorstársaik nyakáról. Amikor végeztek a művelettel, odacipelték a holttesteket az egyik tartálykocsihoz, betuszkolták őket, és elhajtottak.
Amint eltűntek a kereszteződésben, a bámészkodók, mintegy vezényszóra odarohantak Faradzshoz, és faggatni kezdték, hogy mit tudott meg a rendőröktől. Faradzs azonban egy gőgös kézmozdulattal leintette őket, az egyik fiúra, aki a kelleténél közelebb merészkedett hozzá, még rá is húzott egyet az imafüzérével, majd kimért léptekkel távozott. Az egyik emeleti ablakban, szemben a házzal, amely előtt a holttestekre bukkantak, egy öreg koldus álldogált, és a függöny mögül leste, hogy mi történik odalent. Az előző éjjel is, amikor a bűntényt elkövették, ugyanebben a szobában tartózkodott, és magában iddogált. Már egy fél üveg Asriya arakot megivott, amikor felfigyelt az utcai csetepaté hangjaira. Először csak legyintett, mert arra gondolt, hogy ez is csak egyike a hálóhelyekért folytatott szokásos esti marakodásoknak a koldusok között. Hangosan, válogatott szidalmakkal ócsárolták egymást, mert mindegyikük a másikban látta a saját nyomorúsága tükörképét, aminek a látványa tisztább pillanataikban már-már elviselhetetlen volt számukra.
Ilyenkor rendre kerestek maguk egy bűnbakot, akin kitölthették a dühüket.
A csetepaté azonban ezúttal zajosabb volt, és tovább is tartott a megszokottnál. A szidalmakat hamarosan ütések zaja, fájdalmas kiáltások és nyögések követték. A részeg koldus még az ablakot is kinyitotta, hogy kinézzen rajta, de a sötétben nem látott semmit. Aztán a sarkon befordult egy autó, amelynek a fényszórója pár másodpercre bevilágította az utcát. Öt toprongyos alakot látott, akik egymás kezét fogva lépkedtek körbe-körbe, mintha valami rituális táncot járnának.
A részeg koldust még aznap este bevitték Faradzs irodájába, ahol elkezdett handabandázni, hogy mi mindent látott előző éjjel az utcán. Értesítették Faradzsot is, akinek az első gondolata az volt, hogyan kovácsolhatna némi tőkét magának a történtekből. Amikor beért az irodájába, a koldus még mindig részeg volt. Valójában sohasem józanodott ki teljesen, így nemigen lehetett adni arra, amit mond, de Faradzs tudta, hogyan fordítsa az így kapott értesüléseket is a maga javára. Faradzs válogatott szidalmakkal támadt a koldusra.
Elmondta mindennek, és a poklok fenekére kívánta az összes fajtájabelivel együtt. A tirádája végén egy fohászt is megeresztett az Úrhoz, hogy szabadítsa meg az országot ettől a gyalázatos népségtől. A kormányt hibáztatta, mert szerinte félnek az amerikaiaktól, ezért nem merik foganatosítani az iszlám törvénykezést, amivel megóvhatnák a lakosságot ettől a rákfenétől. A szerencsétlen koldus halálra rémülten hallgatta Faradzs kirohanását, és közben az ajtó felé tekintgetett, hogy ha kell, menekülőre fogja a dolgot.
Faradzs, miután valamelyest lecsillapodott, megkérdezte tőle, mit látott, mire a koldus elismételte mindazt, amit a rendőrök távozása után többeknek is elmondott az utcán. Azt is hozzátette, hogy az ötödik koldus, aki később csatakozott a másik négyhez, egy ijesztő külsejű alak volt, aki nagy hangon szidalmazta a többieket.
– De hát nem négyen voltak?
– Nem. Öten. Az a négy, akik együtt érkeztek, nekitámadt az ötödiknek. Mindegyik torkon akarta ragadni, de a végén egymás torkát kezdték el szorongatni.
Gellért Marcell fordítása
