Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban (részlet)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 17:17

Fotó: Khéridine Mabrouk
Az amerikai megszállás idején, a háború alatt félig rommá lőtt Bagdad utcáin Hadi, a hullarabló ócskás összegyűjti a pokolgépek szétszaggatta emberek testrészeit, és összefércel belőlük egy ép holttestet. Így próbálja rávenni a kormány illetékeseit, hogy a testrészeket is temetésre méltó földi maradványoknak tekintsék. Miután a holttest váratlanul eltűnik, rejtélyes gyilkosságsorozat veszi kezdetét.
Micsoda reggel! Így kezdeni egy napot! Ki ölhette meg ezeket a nyomorult koldusokat? Vagy talán a Mindenható haragja sújtott le rájuk, ahogy itt ültek, ebben a különös pózban? Egymás mögött ültek, szabálytalan kört formázva, és a két kezükkel átfogták az előttük ülő nyakát. Olyan volt az egész, mint egy groteszk színpadi tablókép. A ruhájuk mocskos, szakadt, a fejük élettelenül csüng a mellükre. Ha Hazim Abbud csinálna erről egy fényképet, biztos díjat nyerne vele valamelyik nemzetközi versenyen. Ahogy múltak a percek, egyre több bámészkodó gyűlt össze az utca két végében, és itt is, ott is egy-egy félénk arc bukkant fel az egyre-másra nyíló ablakrácsok mögött. Az amerikait szemmel láthatóan bosszantották a kíváncsiskodók, és ingerült gesztusokkal sürgetni kezdte az iraki rendőröket, hogy tempósabban végezzék a dolgukat. Felírták Faradzs telefonszámát, és megkérték, hogy ha bármit megtud a történtekről, haladéktalanul jelentkezzen a saadouni rendőrkapitányságon. Miután végeztek vele, Faradzs egy nagyot sóhajtott, és megkönnyebbülten simogatni kezdte a szakállát. Elővette a kabátzsebéből az imafüzérét, majd a maradék bátorságát összeszedve odalépett a négy holttesthez, és megvető tekintettel egyenként végigmérte őket. A rendőrök fehér kesztyűt húztak, és nekiláttak, hogy lefejtsék a halottak kezét a sorstársaik nyakáról. Amikor végeztek a művelettel, odacipelték a holttesteket az egyik tartálykocsihoz, betuszkolták őket, és elhajtottak. Amint eltűntek a kereszteződésben, a bámészkodók, mintegy vezényszóra odarohantak Faradzshoz, és faggatni kezdték, hogy mit tudott meg a rendőröktől. Faradzs azonban egy gőgös kézmozdulattal leintette őket, az egyik fiúra, aki a kelleténél közelebb merészkedett hozzá, még rá is húzott egyet az imafüzérével, majd kimért léptekkel távozott. Az egyik emeleti ablakban, szemben a házzal, amely előtt a holttestekre bukkantak, egy öreg koldus álldogált, és a függöny mögül leste, hogy mi történik odalent. Az előző éjjel is, amikor a bűntényt elkövették, ugyanebben a szobában tartózkodott, és magában iddogált. Már egy fél üveg Asriya arakot megivott, amikor felfigyelt az utcai csetepaté hangjaira. Először csak legyintett, mert arra gondolt, hogy ez is csak egyike a hálóhelyekért folytatott szokásos esti marakodásoknak a koldusok között. Hangosan, válogatott szidalmakkal ócsárolták egymást, mert mindegyikük a másikban látta a saját nyomorúsága tükörképét, aminek a látványa tisztább pillanataikban már-már elviselhetetlen volt számukra. Ilyenkor rendre kerestek maguk egy bűnbakot, akin kitölthették a dühüket. A csetepaté azonban ezúttal zajosabb volt, és tovább is tartott a megszokottnál. A szidalmakat hamarosan ütések zaja, fájdalmas kiáltások és nyögések követték. A részeg koldus még az ablakot is kinyitotta, hogy kinézzen rajta, de a sötétben nem látott semmit. Aztán a sarkon befordult egy autó, amelynek a fényszórója pár másodpercre bevilágította az utcát. Öt toprongyos alakot látott, akik egymás kezét fogva lépkedtek körbe-körbe, mintha valami rituális táncot járnának. A részeg koldust még aznap este bevitték Faradzs irodájába, ahol elkezdett handabandázni, hogy mi mindent látott előző éjjel az utcán. Értesítették Faradzsot is, akinek az első gondolata az volt, hogyan kovácsolhatna némi tőkét magának a történtekből. Amikor beért az irodájába, a koldus még mindig részeg volt. Valójában sohasem józanodott ki teljesen, így nemigen lehetett adni arra, amit mond, de Faradzs tudta, hogyan fordítsa az így kapott értesüléseket is a maga javára. Faradzs válogatott szidalmakkal támadt a koldusra. Elmondta mindennek, és a poklok fenekére kívánta az összes fajtájabelivel együtt. A tirádája végén egy fohászt is megeresztett az Úrhoz, hogy szabadítsa meg az országot ettől a gyalázatos népségtől. A kormányt hibáztatta, mert szerinte félnek az amerikaiaktól, ezért nem merik foganatosítani az iszlám törvénykezést, amivel megóvhatnák a lakosságot ettől a rákfenétől. A szerencsétlen koldus halálra rémülten hallgatta Faradzs kirohanását, és közben az ajtó felé tekintgetett, hogy ha kell, menekülőre fogja a dolgot. Faradzs, miután valamelyest lecsillapodott, megkérdezte tőle, mit látott, mire a koldus elismételte mindazt, amit a rendőrök távozása után többeknek is elmondott az utcán. Azt is hozzátette, hogy az ötödik koldus, aki később csatakozott a másik négyhez, egy ijesztő külsejű alak volt, aki nagy hangon szidalmazta a többieket. – De hát nem négyen voltak? – Nem. Öten. Az a négy, akik együtt érkeztek, nekitámadt az ötödiknek. Mindegyik torkon akarta ragadni, de a végén egymás torkát kezdték el szorongatni. Gellért Marcell fordítása

Ahmed Szadavi

iraki regényíró, költő, forgatókönyvíró és dokumentumfilm-rendező. 2010-ben a legjobb negyven év alatti arab író egyikeként beválasztották a Bejrút39 nevű elit társaságba. 2014-ben a Frankenstein Bagdadban című regényéért elnyerte a rangos International Prize for Arabic Fiction-díjat.

Szerző

Caroline Eriksson: Eltűntek (részlet)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 15:55

Caroline Eriksson fiatal svéd író. A pszicholó­giát végzett szerzőnek ez az első pszichothrillere, amellyel méltatói szerint a műfajt megújítva a svéd krimi új generációjának meghatározó képviselőjévé vált. Az Eltűntek a Geopen Könyvkiadó gondozásában jelent meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra.
A kis acélcsónak késként szeli a zöldesfekete vizet. A nyárvégi égbolton a nap alacsonyan áll, jelzi, hogy hamarosan leszáll az est. A csónak orrában ülök, behunyom a szemem, hogy az arcomba csapódó vízcseppek ne menjenek bele, küzdök az émelygéssel, mely a csónak mozgásának ütemében kavarog bennem. Bárcsak lassítana egy kicsit – hasít belém a gondolat, és Alex, mintha olvasni tudna a gondolataimban, pontosan ezt teszi. Óvatosan felé fordulok. A csónak végében ül, egyik kezével a motor kormányrúdját markolja. Egész lénye férfiasságot és magabiztosságot áraszt. Kopaszra borotvált fej, markáns állkapocs, sűrű ráncok az orr fölött. Férfiakra nem mondjuk, hogy szépek, de Alex igazán az. Mindig is így gondoltam. Még most is így gondolom. Hirtelen leállítja a motort, és a csónak íves mozdulattal huppan vissza a vízbe. Smilla megbillen a helyén, a középső ülőpadon. Előrehajolok, hogy elkapjam, és megtámasztom a hátát, amíg sikerül visszanyernie az egyen­súlyát. – Kipróbálod? Smilla azon nyomban el­ereszt és izgatottan felpattan. – Na, gyere – mosolyog Alex. – A papa majd megmutatja, hogyan kell evezni. Én a tó felé fordulok, és belefeledkezem a végtelenségébe. Alex állítja, hogy noha „egészen biztosan van hivatalos neve is valamelyik nyilvántartásban”, errefelé a tavat mindenki csak a Lidércesként emlegeti. De ez még hagyján. Rémisztőbbnél rémisztőbb dolgokat mesél róla. Hogy állítólag mi mindenre képes. Panaszos, baljós visszhang vonul át a vízen és felriaszt a töprengésemből. A hang irányába fordulok, szemem sarkából mintha látnám, hogy Alex és Smilla is így tesz. Újra felhangzik. Mély, csikorgó hang, mely rekedt, huhogó sikolyba torkollik. Szárnysuhogás hallatszik, majd kicsit távolabb egy sötét árnyék száguld a víz felé. A következő pillanatban már el is tűnik, mintha elnyelte volna a tó. Se csobbanás, se vízfodor. Alex egyik kezével átöleli Smillát, a másikkal a távolba mutat. – Búvármadár – magyarázza. – Azt mondják, hogy az őskorból származnak. Biztos a hangjuk miatt. Egyesek félelmetesnek tartják. Úgy tíz méter van hátra a szigetig. A kis szigetig a Lidérces közepén. Oda tartunk épp. Lenézek a vízre, tekintetemmel igyekszem áthatolni a felszínén. Végül már sejteni vélem alattunk a hínáros, hullámzó tófeneket. A víz egyre sekélyebb. Hínárfoszlányok nyúlnak fel, és hosszú, zöldnyálkás ujjakként ölelik körül a csónaktestet. Magas nádszálak fogják közre a csónakot, és hajolnak fölénk. Amikor nekikoccanunk a szárazföldnek, Alex feláll és elhalad előttünk. Lépései nyomán himbálózni kezd alattunk a csónak. Görcsösen megkapaszkodom a szélében, és behunyom a szemem, míg abba nem hagyja a hintázást. Alex kötelet von a legközelebbi fa törzse köré és rutinosan kiköti a csónakot. Aztán Smilla felé nyújtja a kezét, és Smilla lecsatolja magáról a mentőmellényt, miközben elbukdácsol előttem. Most felnézek rájuk, ahogy egymás mellett állnak, és Smilla Alexnek dől és apró, puha karját apja lába köré fonja. Szétválaszthatatlan egységet alkotnak. Apa és lánya. Ők ketten fent a parton, én egyedül lent a csónakban. – Menjetek nyugodtan – mondom rekedt hangon –, én majd itt várok. Ülve maradok és a távolodó hangokat hallgatom. Kis idő múlva előrehajolok, óvatosan megmasszírozom sajgó, elgémberedett derekamat. Valami arra késztet, hogy még előrébb hajoljak, át a hajókorláton. A víz szinte tükörsima a csónak alatt, a tó bezárult a szemem előtt. Már nem látom, mi van a felszín alatt. Csak saját tükörképem töredezett körvonala bámul vissza rám. Végül hagyom, hadd törjenek rám a gondolatok. Hogy mi történt tegnap este és az éjjel. Minden egyes szót, minden egyes mozdulatot végiggondolok, és közben mereven bámulom saját szemem tükörképét, ahogy ott lebeg alattam. Ahogy az apró részleteket sikerül egymás után beillesztenem az események sorozatába, szinte úgy válik egyre sötétebbé a vízben ringó tekintetem. Önkéntelenül a nyakamhoz kapok. Eltelik egy kis idő. Pár perc. Egy örökkévalóság. Pislantok egyet, és olyan érzés fog el, mintha bódulatból térnék magamhoz, mintha egészen elveszítettem volna az időérzékemet. Milyen régóta ülhetek így itt? Megborzongok és karomat magam köré fonom, hogy kicsit megmelegedjek. A nap alábukik a fák csúcsai mögött, s közben vérvörös csíkokat vet az égboltra. Hűvös esti szellő söpör végig a tavon és szabályosan fázni kezdek. Nem hallok semmit. Se emberi hangot, se nevetést. Még a búvár hangját sem. Így ülök egy ideig, mozdulatlanul, és csak fülelek. Azután egyszer csak rájövök. Nincs szükség gondterhes szigetkörre, se keresésre… Nem, még csak fel se kell állnom, és partra se kell szállnom ahhoz, hogy tudjam. Alex és Smilla nem jönnek vissza. Eltűntek. Purkarthofer Kornél Leonard fordítása

Adam LeBor: Nyolcadik kerület (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 13:00

Fotó: Daniel Checic /Timeout
A regény műfaját tekintve politikai thriller – egy készülő trilógia első része –, a 2015. nyári-őszi menekültválság három napján játszódik Budapesten. Többek közt megjelenik benne a miniszterelnöknek közvetlenül alárendelt elit rendfenntartó alakulat, a Csendőrség hat tagja… Az egy halott férfi utáni nyomozás szálai a Keleti pályaudvari alkalmi menekülttábortól a politika legmagasabb köreiig vezetnek.
Egy hatvan körüli, kopaszodó férfi lépett be a miniszterelnöki dolgozószobába. Ápolatlan, őszes haját ráfésülte a fényesen csillogó tar foltra. Puffadt arcában véraláfutásos kék szemek ültek. Vastag fekete keretes szemüvegének egyik szára ragasztószalaggal volt megerősítve. Viseltes fekete cipőt, bézs trapéznadrágot viselt, barna zakójának divatjamúlt, széles hajtókái szinte lelógtak keskeny válláról. Apró diktafont tartott a jobb kezében, a balban pedig egy nyomtatott papírlapot. Mindkét kezén májfoltok barnállottak. Vékony, nedves ajkai között cigaretta parázslott. Dezsőffy ideges pillantást vetett a diktafonra. Az ősz hajú férfi megnyomott egy gombot a felvevő oldalán: „Mennyit kapsz egy útlevélért? – Harminc-negyvenezer euró között. – És ebből mennyi landol a kajmán-szigeteki számládon? – Talán a harmada, függően az időkerettől és más potenciális bonyodalmaktól” – Mit fog ezzel kezdeni? – kérdezte Dezsőffy. – Természetesen csatolom az aktájához. És még kinek az aktájához? – akarta kérdezni Dezsőffy, de erre a kérdésre már maga is tudta a választ. A férfi becsúsztatta a nadrágzsebébe a diktafont, majd lerakta a papírokat Dezsőffy elé az íróasztalra. – A legújabb privát közvélemény-kutatások eredményei a menekülthullámmal kapcsolatban, illetve összegzés a helyzetről a Keletinél. Dezsőffy felvette az olvasószemüvegét, és néhány másodperc alatt átfutotta az iratokat. – Minden alkalommal, amikor az állami televízió a mocsokban és koszban élő migránsok százairól tudósít, nő a kormány támogatottsága – összegezte az olvasottakat. Az ősz hajú rábólintott, és mélyet szívott a cigarettájába, csípős szagú füstfelhőt fújva a dolgozószoba levegőjébe. – Tehát azt a javaslatot, hogy helyezzünk ki még több mobilvécét, alakítsunk ki egy helyet, ahol mosdani és mosni tudnak, duplázzuk meg vízvételi helyek számát, és telepítsünk ki állandó, több váltásban dolgozó orvosi személyzetet… Dezsőffy felköhögött a füsttől. Már azon volt, hogy elhessegeti maga körül, de aztán meggondolta magát. – A javaslatot természetesen nem hajtjuk végre. – Természetesen – ismételte meg a férfi Dezsőffy kávécsészéjét bámulva. – A Keletit ellenőrzés alatt tartjuk. De az ön közmegítélését még sajnos nem. Ezek az új óriásplakátok, amiken maga a komcsi pókháló közepén áll, elég hatásosnak bizonyulnak. A megállapodásunk feltételei elég egyértelműek voltak. Ahogy zsugorodik a maga szavazóbázisa, úgy fog csökkenni a támogatás is, amit tőlünk kap. Az óriásplakátok valóbban hatékonyak, mivel igazat mondanak – gondolta Dezsőffy. Szinte mindegyik politikai és gazdasági szövetségesének és támogatójának a múltja valamilyen módon kapcsolódott az ­MSZMP-hez és a KISZ-hez. Az MSZMP 1989-ben lemondott a politikai hatalomról az ellenzéki pártok javára, de a „kézfogásos hatalomátadásnak”, ahogy akkoriban nevezték, ára volt. Az MSZMP, amiből megszületett a Szociáldemokrata Párt, egy pillanatra sem veszítette el a kiterjedt üzleti kapcsolatrendszere feletti ellenőrzést. Ez a kapcsolati háló az évtizedek során egyre inkább megerősödött, köszönhetően a bőkezű uniós támogatásoknak. – Mit javasol? – kérdezte végül Dezsőffy. A férfi közelített egy lépést, Dezsőffyn tartva vize­nyős szemeit. – Azt javaslom, hogy oldja meg valahogy. De időközben néhány más, sokkal sürgetőbb problémánk is adódott – folytatta, és a csikket a miniszterelnöki csészébe dobta. A parázs sisteregve kihunyt, a cigarettavég békésen úszkált a kávé felszínén –, amit meg kell oldani. Azonnal. – Hallgatom – felet készségesen Dezsőffy. – Először is, ott a Köztársaság téri halott. – Nincs ott. Az egyik csendőrosztag elvitte onnan. – Hová? – A városon kívülre, egy sóderbánya mélyére. – És a zsaru, aki ott szimatolt? Az a cigány? Dezsőffy intett beszélgetőpartnerének, hogy lépjen oda az asztalához. A számítógépén elindított egy videófelvételt, amelyen látszott, ahogy a verőlegények körbeveszik Baltazárt, ahogy védi magát, ahogy végül leteperi a túlerő, s ahogy a támadók otthagyják a földön fekve, eszméletlenül. – Szerintem érteni fogja az üzenetet – mondta meggyőződéssel Dezsőffy. – És mi van, ha nem? – Akkor a következő eszméletvesztése egy kicsit tovább fog tartani néhány másodpercnél. – Rendben. A harmadik probléma a legsürgetőbb. Az igazságügyi minisztere. Ez már nem pénzkérdés. A maga kormányának az inkompetenciájára már a brit titkosszolgálat is felfigyelt. A birtokukban lévő információkat az amerikaiakkal is meg fogják osztani, de nem kizárt, hogy a németekkel és a franciákkal is. Az USA-ban már tudnak az ügyről. Rövidesen várhat tőlük egy e-mailt. Megragadta Dezsőffy karját. Meglepően erős volt szorítása. Dezsőffy összerándult a fájdalomtól, s önkéntelenül a bőrébe vájódó, nikotintól barna körmökre és ujjakra nézett. A férfi lehelete bűzlött a cigarettától. – Figyelmeztettük Bárdossyval kapcsolatban, de nem hallgatott ránk – mondta fenyegetőn, miközben elengedte Dezsőffy karját. – Igazán kár, hogy nem ezzel gondolkodik – folytatta, miközben kinyújtott mutatóujját a miniszterelnök halántékához nyomta – hanem ezzel – mondta, s a kezével ágyékon vágta Dezsőffyt. Dezsőffy altestét elárasztotta a tompa, velőig hatoló fájdalom. Légzése felgyorsult, inkább már lihegésre hasonlított. De egyetlen védekező mozdulatot sem tett. Az ősz hajú férfi olyan tekintettel mérte végig a vergődő miniszterelnököt, mint egy természettudós, aki éppen most fedezett fel el egy közepesen érdekes új bogárfajt. – Úgy gondoltuk, magában van lehetőség. Egyértelmű, hogy alaposan melléfogtunk. De ne aggódjon. Könnyen találunk mást maga helyett. Túlságosan sok forog most kockán. – Nem tévedtek, erről biztosíthatom! Mit… – próbálta kérdezni még mindig zihálva – tegyek? Kínzója elemelte a kezét Dezsőffy ágyékáról, aki hátracsuklott a székében. – Számolja fel a Bárdossy-problémát. Egyszer s mindenkorra! – csattant fel a kurta parancs.

Adam LeBor

újságíró, külpolitikai tudósító, aki 1990 óta foglalkozik a magyarországi és kelet-európai eseményekkel. Öt regény és nyolc ismeretterjesztő mű szerzője, könyveit eddig tizennégy nyelvre fordították le. A Financial Times szerkesztőségi tanácsadója és stílusoktatója. Dolgozik az Economist, a Financial Times, a Monocle és számos más lap számára. Jelenleg Budapesten és Londonban él és dolgozik.

A Kossuth Kiadónál megjelent könyvet április 27-én, szombaton a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatják be 15 órától a Márai Sándor teremben, majd a szerző 16 órától a B22 standnál dedikál.

Szerző