Caroline Eriksson: Eltűntek (részlet)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 15:55

Caroline Eriksson fiatal svéd író. A pszicholó­giát végzett szerzőnek ez az első pszichothrillere, amellyel méltatói szerint a műfajt megújítva a svéd krimi új generációjának meghatározó képviselőjévé vált. Az Eltűntek a Geopen Könyvkiadó gondozásában jelent meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra.
A kis acélcsónak késként szeli a zöldesfekete vizet. A nyárvégi égbolton a nap alacsonyan áll, jelzi, hogy hamarosan leszáll az est. A csónak orrában ülök, behunyom a szemem, hogy az arcomba csapódó vízcseppek ne menjenek bele, küzdök az émelygéssel, mely a csónak mozgásának ütemében kavarog bennem. Bárcsak lassítana egy kicsit – hasít belém a gondolat, és Alex, mintha olvasni tudna a gondolataimban, pontosan ezt teszi. Óvatosan felé fordulok. A csónak végében ül, egyik kezével a motor kormányrúdját markolja. Egész lénye férfiasságot és magabiztosságot áraszt. Kopaszra borotvált fej, markáns állkapocs, sűrű ráncok az orr fölött. Férfiakra nem mondjuk, hogy szépek, de Alex igazán az. Mindig is így gondoltam. Még most is így gondolom. Hirtelen leállítja a motort, és a csónak íves mozdulattal huppan vissza a vízbe. Smilla megbillen a helyén, a középső ülőpadon. Előrehajolok, hogy elkapjam, és megtámasztom a hátát, amíg sikerül visszanyernie az egyen­súlyát. – Kipróbálod? Smilla azon nyomban el­ereszt és izgatottan felpattan. – Na, gyere – mosolyog Alex. – A papa majd megmutatja, hogyan kell evezni. Én a tó felé fordulok, és belefeledkezem a végtelenségébe. Alex állítja, hogy noha „egészen biztosan van hivatalos neve is valamelyik nyilvántartásban”, errefelé a tavat mindenki csak a Lidércesként emlegeti. De ez még hagyján. Rémisztőbbnél rémisztőbb dolgokat mesél róla. Hogy állítólag mi mindenre képes. Panaszos, baljós visszhang vonul át a vízen és felriaszt a töprengésemből. A hang irányába fordulok, szemem sarkából mintha látnám, hogy Alex és Smilla is így tesz. Újra felhangzik. Mély, csikorgó hang, mely rekedt, huhogó sikolyba torkollik. Szárnysuhogás hallatszik, majd kicsit távolabb egy sötét árnyék száguld a víz felé. A következő pillanatban már el is tűnik, mintha elnyelte volna a tó. Se csobbanás, se vízfodor. Alex egyik kezével átöleli Smillát, a másikkal a távolba mutat. – Búvármadár – magyarázza. – Azt mondják, hogy az őskorból származnak. Biztos a hangjuk miatt. Egyesek félelmetesnek tartják. Úgy tíz méter van hátra a szigetig. A kis szigetig a Lidérces közepén. Oda tartunk épp. Lenézek a vízre, tekintetemmel igyekszem áthatolni a felszínén. Végül már sejteni vélem alattunk a hínáros, hullámzó tófeneket. A víz egyre sekélyebb. Hínárfoszlányok nyúlnak fel, és hosszú, zöldnyálkás ujjakként ölelik körül a csónaktestet. Magas nádszálak fogják közre a csónakot, és hajolnak fölénk. Amikor nekikoccanunk a szárazföldnek, Alex feláll és elhalad előttünk. Lépései nyomán himbálózni kezd alattunk a csónak. Görcsösen megkapaszkodom a szélében, és behunyom a szemem, míg abba nem hagyja a hintázást. Alex kötelet von a legközelebbi fa törzse köré és rutinosan kiköti a csónakot. Aztán Smilla felé nyújtja a kezét, és Smilla lecsatolja magáról a mentőmellényt, miközben elbukdácsol előttem. Most felnézek rájuk, ahogy egymás mellett állnak, és Smilla Alexnek dől és apró, puha karját apja lába köré fonja. Szétválaszthatatlan egységet alkotnak. Apa és lánya. Ők ketten fent a parton, én egyedül lent a csónakban. – Menjetek nyugodtan – mondom rekedt hangon –, én majd itt várok. Ülve maradok és a távolodó hangokat hallgatom. Kis idő múlva előrehajolok, óvatosan megmasszírozom sajgó, elgémberedett derekamat. Valami arra késztet, hogy még előrébb hajoljak, át a hajókorláton. A víz szinte tükörsima a csónak alatt, a tó bezárult a szemem előtt. Már nem látom, mi van a felszín alatt. Csak saját tükörképem töredezett körvonala bámul vissza rám. Végül hagyom, hadd törjenek rám a gondolatok. Hogy mi történt tegnap este és az éjjel. Minden egyes szót, minden egyes mozdulatot végiggondolok, és közben mereven bámulom saját szemem tükörképét, ahogy ott lebeg alattam. Ahogy az apró részleteket sikerül egymás után beillesztenem az események sorozatába, szinte úgy válik egyre sötétebbé a vízben ringó tekintetem. Önkéntelenül a nyakamhoz kapok. Eltelik egy kis idő. Pár perc. Egy örökkévalóság. Pislantok egyet, és olyan érzés fog el, mintha bódulatból térnék magamhoz, mintha egészen elveszítettem volna az időérzékemet. Milyen régóta ülhetek így itt? Megborzongok és karomat magam köré fonom, hogy kicsit megmelegedjek. A nap alábukik a fák csúcsai mögött, s közben vérvörös csíkokat vet az égboltra. Hűvös esti szellő söpör végig a tavon és szabályosan fázni kezdek. Nem hallok semmit. Se emberi hangot, se nevetést. Még a búvár hangját sem. Így ülök egy ideig, mozdulatlanul, és csak fülelek. Azután egyszer csak rájövök. Nincs szükség gondterhes szigetkörre, se keresésre… Nem, még csak fel se kell állnom, és partra se kell szállnom ahhoz, hogy tudjam. Alex és Smilla nem jönnek vissza. Eltűntek. Purkarthofer Kornél Leonard fordítása

Adam LeBor: Nyolcadik kerület (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 13:00

Fotó: Daniel Checic /Timeout
A regény műfaját tekintve politikai thriller – egy készülő trilógia első része –, a 2015. nyári-őszi menekültválság három napján játszódik Budapesten. Többek közt megjelenik benne a miniszterelnöknek közvetlenül alárendelt elit rendfenntartó alakulat, a Csendőrség hat tagja… Az egy halott férfi utáni nyomozás szálai a Keleti pályaudvari alkalmi menekülttábortól a politika legmagasabb köreiig vezetnek.
Egy hatvan körüli, kopaszodó férfi lépett be a miniszterelnöki dolgozószobába. Ápolatlan, őszes haját ráfésülte a fényesen csillogó tar foltra. Puffadt arcában véraláfutásos kék szemek ültek. Vastag fekete keretes szemüvegének egyik szára ragasztószalaggal volt megerősítve. Viseltes fekete cipőt, bézs trapéznadrágot viselt, barna zakójának divatjamúlt, széles hajtókái szinte lelógtak keskeny válláról. Apró diktafont tartott a jobb kezében, a balban pedig egy nyomtatott papírlapot. Mindkét kezén májfoltok barnállottak. Vékony, nedves ajkai között cigaretta parázslott. Dezsőffy ideges pillantást vetett a diktafonra. Az ősz hajú férfi megnyomott egy gombot a felvevő oldalán: „Mennyit kapsz egy útlevélért? – Harminc-negyvenezer euró között. – És ebből mennyi landol a kajmán-szigeteki számládon? – Talán a harmada, függően az időkerettől és más potenciális bonyodalmaktól” – Mit fog ezzel kezdeni? – kérdezte Dezsőffy. – Természetesen csatolom az aktájához. És még kinek az aktájához? – akarta kérdezni Dezsőffy, de erre a kérdésre már maga is tudta a választ. A férfi becsúsztatta a nadrágzsebébe a diktafont, majd lerakta a papírokat Dezsőffy elé az íróasztalra. – A legújabb privát közvélemény-kutatások eredményei a menekülthullámmal kapcsolatban, illetve összegzés a helyzetről a Keletinél. Dezsőffy felvette az olvasószemüvegét, és néhány másodperc alatt átfutotta az iratokat. – Minden alkalommal, amikor az állami televízió a mocsokban és koszban élő migránsok százairól tudósít, nő a kormány támogatottsága – összegezte az olvasottakat. Az ősz hajú rábólintott, és mélyet szívott a cigarettájába, csípős szagú füstfelhőt fújva a dolgozószoba levegőjébe. – Tehát azt a javaslatot, hogy helyezzünk ki még több mobilvécét, alakítsunk ki egy helyet, ahol mosdani és mosni tudnak, duplázzuk meg vízvételi helyek számát, és telepítsünk ki állandó, több váltásban dolgozó orvosi személyzetet… Dezsőffy felköhögött a füsttől. Már azon volt, hogy elhessegeti maga körül, de aztán meggondolta magát. – A javaslatot természetesen nem hajtjuk végre. – Természetesen – ismételte meg a férfi Dezsőffy kávécsészéjét bámulva. – A Keletit ellenőrzés alatt tartjuk. De az ön közmegítélését még sajnos nem. Ezek az új óriásplakátok, amiken maga a komcsi pókháló közepén áll, elég hatásosnak bizonyulnak. A megállapodásunk feltételei elég egyértelműek voltak. Ahogy zsugorodik a maga szavazóbázisa, úgy fog csökkenni a támogatás is, amit tőlünk kap. Az óriásplakátok valóbban hatékonyak, mivel igazat mondanak – gondolta Dezsőffy. Szinte mindegyik politikai és gazdasági szövetségesének és támogatójának a múltja valamilyen módon kapcsolódott az ­MSZMP-hez és a KISZ-hez. Az MSZMP 1989-ben lemondott a politikai hatalomról az ellenzéki pártok javára, de a „kézfogásos hatalomátadásnak”, ahogy akkoriban nevezték, ára volt. Az MSZMP, amiből megszületett a Szociáldemokrata Párt, egy pillanatra sem veszítette el a kiterjedt üzleti kapcsolatrendszere feletti ellenőrzést. Ez a kapcsolati háló az évtizedek során egyre inkább megerősödött, köszönhetően a bőkezű uniós támogatásoknak. – Mit javasol? – kérdezte végül Dezsőffy. A férfi közelített egy lépést, Dezsőffyn tartva vize­nyős szemeit. – Azt javaslom, hogy oldja meg valahogy. De időközben néhány más, sokkal sürgetőbb problémánk is adódott – folytatta, és a csikket a miniszterelnöki csészébe dobta. A parázs sisteregve kihunyt, a cigarettavég békésen úszkált a kávé felszínén –, amit meg kell oldani. Azonnal. – Hallgatom – felet készségesen Dezsőffy. – Először is, ott a Köztársaság téri halott. – Nincs ott. Az egyik csendőrosztag elvitte onnan. – Hová? – A városon kívülre, egy sóderbánya mélyére. – És a zsaru, aki ott szimatolt? Az a cigány? Dezsőffy intett beszélgetőpartnerének, hogy lépjen oda az asztalához. A számítógépén elindított egy videófelvételt, amelyen látszott, ahogy a verőlegények körbeveszik Baltazárt, ahogy védi magát, ahogy végül leteperi a túlerő, s ahogy a támadók otthagyják a földön fekve, eszméletlenül. – Szerintem érteni fogja az üzenetet – mondta meggyőződéssel Dezsőffy. – És mi van, ha nem? – Akkor a következő eszméletvesztése egy kicsit tovább fog tartani néhány másodpercnél. – Rendben. A harmadik probléma a legsürgetőbb. Az igazságügyi minisztere. Ez már nem pénzkérdés. A maga kormányának az inkompetenciájára már a brit titkosszolgálat is felfigyelt. A birtokukban lévő információkat az amerikaiakkal is meg fogják osztani, de nem kizárt, hogy a németekkel és a franciákkal is. Az USA-ban már tudnak az ügyről. Rövidesen várhat tőlük egy e-mailt. Megragadta Dezsőffy karját. Meglepően erős volt szorítása. Dezsőffy összerándult a fájdalomtól, s önkéntelenül a bőrébe vájódó, nikotintól barna körmökre és ujjakra nézett. A férfi lehelete bűzlött a cigarettától. – Figyelmeztettük Bárdossyval kapcsolatban, de nem hallgatott ránk – mondta fenyegetőn, miközben elengedte Dezsőffy karját. – Igazán kár, hogy nem ezzel gondolkodik – folytatta, miközben kinyújtott mutatóujját a miniszterelnök halántékához nyomta – hanem ezzel – mondta, s a kezével ágyékon vágta Dezsőffyt. Dezsőffy altestét elárasztotta a tompa, velőig hatoló fájdalom. Légzése felgyorsult, inkább már lihegésre hasonlított. De egyetlen védekező mozdulatot sem tett. Az ősz hajú férfi olyan tekintettel mérte végig a vergődő miniszterelnököt, mint egy természettudós, aki éppen most fedezett fel el egy közepesen érdekes új bogárfajt. – Úgy gondoltuk, magában van lehetőség. Egyértelmű, hogy alaposan melléfogtunk. De ne aggódjon. Könnyen találunk mást maga helyett. Túlságosan sok forog most kockán. – Nem tévedtek, erről biztosíthatom! Mit… – próbálta kérdezni még mindig zihálva – tegyek? Kínzója elemelte a kezét Dezsőffy ágyékáról, aki hátracsuklott a székében. – Számolja fel a Bárdossy-problémát. Egyszer s mindenkorra! – csattant fel a kurta parancs.

Adam LeBor

újságíró, külpolitikai tudósító, aki 1990 óta foglalkozik a magyarországi és kelet-európai eseményekkel. Öt regény és nyolc ismeretterjesztő mű szerzője, könyveit eddig tizennégy nyelvre fordították le. A Financial Times szerkesztőségi tanácsadója és stílusoktatója. Dolgozik az Economist, a Financial Times, a Monocle és számos más lap számára. Jelenleg Budapesten és Londonban él és dolgozik.

A Kossuth Kiadónál megjelent könyvet április 27-én, szombaton a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatják be 15 órától a Márai Sándor teremben, majd a szerző 16 órától a B22 standnál dedikál.

Szerző

Kötter Tamás: Uram, minden rendben van? (Részlet a Nem kijárat - Apró hazugságok egy férfi életéből című kötetből)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 12:45

Fotó: Kállai Márton
A Nem kijárat novellái – akár egy baljós nyomozás egy-egy fejezete – Kiss Zoltán életét legfontosabb leckéiben követik, és egyúttal arra is választ keresnek, hogy a gyermeki szorongás apró hazugságai miként hajszolhatnak gyilkos félelembe egy meglett férfit. Kötter Tamás legújabb kötete a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a Kalligram Kiadónál.
Szomorúság lett úrrá Zoltánon. Sorra tódultak fel az Évával kapcsolatos emlékei: a nála töltött esték, a titkos balatoni kirándulások, a délutáni mozik, a kis olasz vendéglő a belvárosban, ahol a főpincér már név szerint ismerte őket. Bár visszamehetne hozzá, bebújhatna mellé az ágyba, átölelné, és soha, soha ki nem kelne mellőle. De már két éve nem találkoztak, és nem is beszéltek. Még egy cigarettányi idő telt el, amikor eszébe jutott az egyik kollégája, aki péntek esténként munka után Érden, egy bárban lazít. Gázt adott, hogy mielőbb odaérjen. Szerencséje volt, András a pultnál ült. Eltelt egy óra, besötétedett, szállingózni kezdtek a vendégek. A bár előtti parkoló csaknem teljesen megtelt. Az érkezők többségén látszott, hogy Zoliékhoz hasonló kiköltöző, valamelyik lakóparkban él, és egyenesen munkából jön. A férfiak öltönyt, a nők magassarkút, kiskosztümöt vagy szoknyát, hozzá blúzt viseltek. Kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek, kollégák lehettek valamelyik multinál. „Gyűlik a vad… gyűlik a vad”, dörzsölte a tenyerét András minden alkalommal, ha egy nagyobb zsivajgó nőcsapat lépett be az ajtón. A harmadik körnél tartottak, amikor két harmincas ült melléjük a pulthoz. Mindketten sötétkék nadrágkosztümöt viseltek fehér blúzzal. A hajuk feszes balerinakontyba simult¸ az arcukon friss smink. Fél óra sem telt bele, kibontották a hajukat, és elfogadtak egy-egy italt. Bemutatkoztak. A barnát Enikőnek, a szőkét Tímeának hívták. Újabb fél óra és újabb kör koktél után András rávette a szőkét, hogy kigombolhassa a blúza felső gombját. „Fiatalember, ne csinálja már!”, tiltakozott a szőke. De amikor András nagyon óvatosan, két-két ujjal a kezébe vette a gombot, meg sem mozdult, lélegzet-visszafojtva követte szemével a férfi minden mozdulatát. Fehér, csipkebetétes melltartót viselt. Amikor megszabadult a blúz szorításától, a melltartó feljebb nyomta a nagy, telt, szoláriumbarna mellet. „Fiatalember!”, kacagott a szőke. A barna is mosolygott a dolgon. A két férfi újabb kört rendelt, aztán András átölelte Tímeát, és valamit a fülébe súgott. A nő felnevetett, majd csókolóztak. Zoltán előbb irigykedve bámulta csókolózó kollégáját, aztán visszafordult a barnához. Ahogy nézte-nézte, valamilyen megmagyarázhatatlan okból a régi lakása jutott az eszébe. „Régen a Honvéd utcában laktam”, mondta váratlanul. „A belvárosban. Az ötödik kerületben”, tette hozzá magyarázatképpen a váratlan információra. Úgy érezte, mintha magától jönnének a szavak. „De jó”, felelte a nő udvarias mosoly kíséretében, de nem mutatott különösebb érdeklődést a dolog iránt. Rövidesen a munkára terelődött a szó. Enikő egy szállítmányozási cégnél dolgozott. „Ismered a Trattoria Giovannit?”, szakította félbe Zoltán a munkájáról mesélő Enikőt. „Nem”, rázta meg fejét, és kíváncsian fölhúzta a szemöldökét. „Mi az?” „Egy olasz étterem”, felelte Zoltán. „A belvárosban van”, tette még hozzá. „Imádom az olasz kaját!”, lelkendezett Enikő. „Akkor biztosan tetszene neked, mert nagyon-nagyon jó hely”, ragadt át a lelkesedése Zoltánra. „Elvihetnél egyszer oda”, búgta a nő, s miközben pajkosan felnevetett, tekintetét a férfiébe fúrta. „Elviszlek.” Alighogy kimondta, furcsa, érzés fogta el. Úgy érezte, mintha egyszerre távolodna minden rossztól, ami az elmúlt egy évben az életét mérgezte, és közeledne egy megfoghatatlan, csodálatos, új dolog felé. „Kigombolhatom?” Minden átmenet nélkül kérdezte meg a barnától. Egy ütem kimaradt, annyira váratlanul érte a nőt. „Nem”, jött a válasz, de tovább mosolygott. „Na, légyszi…”, kérlelte, és meg sem várva, hogy mit felel, már nyúlt is a gomb után. Gyengéd mozdulattal akarta kigombolni a nő blúzát. Szinte már filmszerűen látta maga előtt az omló húst, amikor Enikő lefogta a kezét. „Nem és nem”, tiltakozott nevetve. „Kérlek, ne!”, folytatta még mindig nevetve, amikor Zoltán megint felé nyúlt. „De igen”, mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és folytatva a megkezdett manővert ismét a gomb felé nyúlt, de elveszítette az egyensúlyát, és előreesett, egyenesen a nő ölébe. Mutatóujja zuhanás közben beleakadt a blúz nyakába, és a zuhanó test súlyánál fogva – mintha borotvával vágta volna végig – sorra szakította le a nő gombjait. Ott állt végre Enikő, úgy, ahogy néhány pillanattal korábban elképzelte. Ő is fehér csipkés melltartót viselt, akárcsak Tímea, a melle formás volt, bár kisebb, mint a barátnőjéé. Mozgott a szája, de néhány másodpercig, talán a sokktól, nem jött ki rajta hang. „Baszd meg, mit csináltál! Hülye vagy!”, szakadt ki végül belőle. „Mi történt?”, bújt ki András öleléséből Tímea. „Nézd meg, mit csinált!”, mondta a könnyeivel küszködő Enikő, miközben szégyenlősen összehúzta a melle előtt az anyagot. Aztán már hisztérikus hangon kiabált: „Timi, hívj rendőrt! Azonnal hívj rendőrt!” „Nyugalom, hölgyek, ez csak egy kis baleset volt. Megoldjuk… ezt rend­őr nélkül is meg tudjuk oldani”, nyugtatta őket András. Zavart tekintete egyik nőről a másikra ugrált. De Tímea, mint aki meg sem hallotta, amit András mond, elkezdett a táskájában kotorászni. „Ne csináljátok már!” András hangja volt az utolsó, amit Zoltán hallott, mielőtt kimenekült a bárból.

Kötter Tamás április 27-én, szombaton dedikálja kötetét 15 órától a B19-Kalligram standjánál.

Szerző