Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál;szépirodalom;

- Caroline Eriksson: Eltűntek (részlet)

Caroline Eriksson fiatal svéd író. A pszicholó­giát végzett szerzőnek ez az első pszichothrillere, amellyel méltatói szerint a műfajt megújítva a svéd krimi új generációjának meghatározó képviselőjévé vált. Az Eltűntek a Geopen Könyvkiadó gondozásában jelent meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra.

A kis acélcsónak késként szeli a zöldesfekete vizet. A nyárvégi égbolton a nap alacsonyan áll, jelzi, hogy hamarosan leszáll az est. A csónak orrában ülök, behunyom a szemem, hogy az arcomba csapódó vízcseppek ne menjenek bele, küzdök az émelygéssel, mely a csónak mozgásának ütemében kavarog bennem. Bárcsak lassítana egy kicsit – hasít belém a gondolat, és Alex, mintha olvasni tudna a gondolataimban, pontosan ezt teszi. Óvatosan felé fordulok. A csónak végében ül, egyik kezével a motor kormányrúdját markolja. Egész lénye férfiasságot és magabiztosságot áraszt. Kopaszra borotvált fej, markáns állkapocs, sűrű ráncok az orr fölött. Férfiakra nem mondjuk, hogy szépek, de Alex igazán az. Mindig is így gondoltam. Még most is így gondolom.

Hirtelen leállítja a motort, és a csónak íves mozdulattal huppan vissza a vízbe. Smilla megbillen a helyén, a középső ülőpadon. Előrehajolok, hogy elkapjam, és megtámasztom a hátát, amíg sikerül visszanyernie az egyen­súlyát.

– Kipróbálod?

Smilla azon nyomban el­ereszt és izgatottan felpattan.

– Na, gyere – mosolyog Alex. – A papa majd megmutatja, hogyan kell evezni.

Én a tó felé fordulok, és belefeledkezem a végtelenségébe. Alex állítja, hogy noha „egészen biztosan van hivatalos neve is valamelyik nyilvántartásban”, errefelé a tavat mindenki csak a Lidércesként emlegeti. De ez még hagyján. Rémisztőbbnél rémisztőbb dolgokat mesél róla. Hogy állítólag mi mindenre képes.

Panaszos, baljós visszhang vonul át a vízen és felriaszt a töprengésemből. A hang irányába fordulok, szemem sarkából mintha látnám, hogy Alex és Smilla is így tesz. Újra felhangzik. Mély, csikorgó hang, mely rekedt, huhogó sikolyba torkollik. Szárnysuhogás hallatszik, majd kicsit távolabb egy sötét árnyék száguld a víz felé. A következő pillanatban már el is tűnik, mintha elnyelte volna a tó. Se csobbanás, se vízfodor. Alex egyik kezével átöleli Smillát, a másikkal a távolba mutat.

– Búvármadár – magyarázza. – Azt mondják, hogy az őskorból származnak. Biztos a hangjuk miatt. Egyesek félelmetesnek tartják.

Úgy tíz méter van hátra a szigetig. A kis szigetig a Lidérces közepén. Oda tartunk épp. Lenézek a vízre, tekintetemmel igyekszem áthatolni a felszínén. Végül már sejteni vélem alattunk a hínáros, hullámzó tófeneket. A víz egyre sekélyebb. Hínárfoszlányok nyúlnak fel, és hosszú, zöldnyálkás ujjakként ölelik körül a csónaktestet. Magas nádszálak fogják közre a csónakot, és hajolnak fölénk. Amikor nekikoccanunk a szárazföldnek, Alex feláll és elhalad előttünk. Lépései nyomán himbálózni kezd alattunk a csónak. Görcsösen megkapaszkodom a szélében, és behunyom a szemem, míg abba nem hagyja a hintázást.

Alex kötelet von a legközelebbi fa törzse köré és rutinosan kiköti a csónakot. Aztán Smilla felé nyújtja a kezét, és Smilla lecsatolja magáról a mentőmellényt, miközben elbukdácsol előttem.

Most felnézek rájuk, ahogy egymás mellett állnak, és Smilla Alexnek dől és apró, puha karját apja lába köré fonja. Szétválaszthatatlan egységet alkotnak. Apa és lánya. Ők ketten fent a parton, én egyedül lent a csónakban.

– Menjetek nyugodtan – mondom rekedt hangon –, én majd itt várok.

Ülve maradok és a távolodó hangokat hallgatom. Kis idő múlva előrehajolok, óvatosan megmasszírozom sajgó, elgémberedett derekamat. Valami arra késztet, hogy még előrébb hajoljak, át a hajókorláton. A víz szinte tükörsima a csónak alatt, a tó bezárult a szemem előtt. Már nem látom, mi van a felszín alatt. Csak saját tükörképem töredezett körvonala bámul vissza rám. Végül hagyom, hadd törjenek rám a gondolatok. Hogy mi történt tegnap este és az éjjel. Minden egyes szót, minden egyes mozdulatot végiggondolok, és közben mereven bámulom saját szemem tükörképét, ahogy ott lebeg alattam. Ahogy az apró részleteket sikerül egymás után beillesztenem az események sorozatába, szinte úgy válik egyre sötétebbé a vízben ringó tekintetem. Önkéntelenül a nyakamhoz kapok. Eltelik egy kis idő. Pár perc. Egy örökkévalóság.

Pislantok egyet, és olyan érzés fog el, mintha bódulatból térnék magamhoz, mintha egészen elveszítettem volna az időérzékemet. Milyen régóta ülhetek így itt? Megborzongok és karomat magam köré fonom, hogy kicsit megmelegedjek. A nap alábukik a fák csúcsai mögött, s közben vérvörös csíkokat vet az égboltra. Hűvös esti szellő söpör végig a tavon és szabályosan fázni kezdek. Nem hallok semmit. Se emberi hangot, se nevetést. Még a búvár hangját sem. Így ülök egy ideig, mozdulatlanul, és csak fülelek. Azután egyszer csak rájövök. Nincs szükség gondterhes szigetkörre, se keresésre… Nem, még csak fel se kell állnom, és partra se kell szállnom ahhoz, hogy tudjam.

Alex és Smilla nem jönnek vissza. Eltűntek.

Purkarthofer Kornél Leonard fordítása

Számít-e, ha az alkotó rasszista kijelentést tesz vagy #metoo-botrányba keveredik? Mit tanítson egy magyartanár? És kik azok a morzsamagyarok? Háy János Kik vagytok ti? címmel megjelent irodalomtörténetében – Balassi Bálinttól Víg Mihályig – a magyar irodalom történeteit a saját véráramára köti.