Szomorúság lett úrrá Zoltánon. Sorra tódultak fel az Évával kapcsolatos emlékei: a nála töltött esték, a titkos balatoni kirándulások, a délutáni mozik, a kis olasz vendéglő a belvárosban, ahol a főpincér már név szerint ismerte őket. Bár visszamehetne hozzá, bebújhatna mellé az ágyba, átölelné, és soha, soha ki nem kelne mellőle. De már két éve nem találkoztak, és nem is beszéltek.
Még egy cigarettányi idő telt el, amikor eszébe jutott az egyik kollégája, aki péntek esténként munka után Érden, egy bárban lazít.
Gázt adott, hogy mielőbb odaérjen.
Szerencséje volt, András a pultnál ült.
Eltelt egy óra, besötétedett, szállingózni kezdtek a vendégek. A bár előtti parkoló csaknem teljesen megtelt. Az érkezők többségén látszott, hogy Zoliékhoz hasonló kiköltöző, valamelyik lakóparkban él, és egyenesen munkából jön. A férfiak öltönyt, a nők magassarkút, kiskosztümöt vagy szoknyát, hozzá blúzt viseltek. Kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek, kollégák lehettek valamelyik multinál.
„Gyűlik a vad… gyűlik a vad”, dörzsölte a tenyerét András minden alkalommal, ha egy nagyobb zsivajgó nőcsapat lépett be az ajtón. A harmadik körnél tartottak, amikor két harmincas ült melléjük a pulthoz. Mindketten sötétkék nadrágkosztümöt viseltek fehér blúzzal. A hajuk feszes balerinakontyba simult¸ az arcukon friss smink.
Fél óra sem telt bele, kibontották a hajukat, és elfogadtak egy-egy italt. Bemutatkoztak. A barnát Enikőnek, a szőkét Tímeának hívták.
Újabb fél óra és újabb kör koktél után András rávette a szőkét, hogy kigombolhassa a blúza felső gombját.
„Fiatalember, ne csinálja már!”, tiltakozott a szőke. De amikor András nagyon óvatosan, két-két ujjal a kezébe vette a gombot, meg sem mozdult, lélegzet-visszafojtva követte szemével a férfi minden mozdulatát. Fehér, csipkebetétes melltartót viselt. Amikor megszabadult a blúz szorításától, a melltartó feljebb nyomta a nagy, telt, szoláriumbarna mellet. „Fiatalember!”, kacagott a szőke. A barna is mosolygott a dolgon. A két férfi újabb kört rendelt, aztán András átölelte Tímeát, és valamit a fülébe súgott. A nő felnevetett, majd csókolóztak. Zoltán előbb irigykedve bámulta csókolózó kollégáját, aztán visszafordult a barnához. Ahogy nézte-nézte, valamilyen megmagyarázhatatlan okból a régi lakása jutott az eszébe.
„Régen a Honvéd utcában laktam”, mondta váratlanul. „A belvárosban. Az ötödik kerületben”, tette hozzá magyarázatképpen a váratlan információra. Úgy érezte, mintha magától jönnének a szavak.
„De jó”, felelte a nő udvarias mosoly kíséretében, de nem mutatott különösebb érdeklődést a dolog iránt.
Rövidesen a munkára terelődött a szó. Enikő egy szállítmányozási cégnél dolgozott.
„Ismered a Trattoria Giovannit?”, szakította félbe Zoltán a munkájáról mesélő Enikőt.
„Nem”, rázta meg fejét, és kíváncsian fölhúzta a szemöldökét. „Mi az?”
„Egy olasz étterem”, felelte Zoltán. „A belvárosban van”, tette még hozzá.
„Imádom az olasz kaját!”, lelkendezett Enikő.
„Akkor biztosan tetszene neked, mert nagyon-nagyon jó hely”, ragadt át a lelkesedése Zoltánra.
„Elvihetnél egyszer oda”, búgta a nő, s miközben pajkosan felnevetett, tekintetét a férfiébe fúrta.
„Elviszlek.” Alighogy kimondta, furcsa, érzés fogta el. Úgy érezte, mintha egyszerre távolodna minden rossztól, ami az elmúlt egy évben az életét mérgezte, és közeledne egy megfoghatatlan, csodálatos, új dolog felé. „Kigombolhatom?” Minden átmenet nélkül kérdezte meg a barnától.
Egy ütem kimaradt, annyira váratlanul érte a nőt.
„Nem”, jött a válasz, de tovább mosolygott.
„Na, légyszi…”, kérlelte, és meg sem várva, hogy mit felel, már nyúlt is a gomb után. Gyengéd mozdulattal akarta kigombolni a nő blúzát. Szinte már filmszerűen látta maga előtt az omló húst, amikor Enikő lefogta a kezét.
„Nem és nem”, tiltakozott nevetve. „Kérlek, ne!”, folytatta még mindig nevetve, amikor Zoltán megint felé nyúlt.
„De igen”, mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és folytatva a megkezdett manővert ismét a gomb felé nyúlt, de elveszítette az egyensúlyát, és előreesett, egyenesen a nő ölébe. Mutatóujja zuhanás közben beleakadt a blúz nyakába, és a zuhanó test súlyánál fogva – mintha borotvával vágta volna végig – sorra szakította le a nő gombjait. Ott állt végre Enikő, úgy, ahogy néhány pillanattal korábban elképzelte. Ő is fehér csipkés melltartót viselt, akárcsak Tímea, a melle formás volt, bár kisebb, mint a barátnőjéé. Mozgott a szája, de néhány másodpercig, talán a sokktól, nem jött ki rajta hang.
„Baszd meg, mit csináltál! Hülye vagy!”, szakadt ki végül belőle.
„Mi történt?”, bújt ki András öleléséből Tímea.
„Nézd meg, mit csinált!”, mondta a könnyeivel küszködő Enikő, miközben szégyenlősen összehúzta a melle előtt az anyagot. Aztán már hisztérikus hangon kiabált: „Timi, hívj rendőrt! Azonnal hívj rendőrt!”
„Nyugalom, hölgyek, ez csak egy kis baleset volt. Megoldjuk… ezt rendőr nélkül is meg tudjuk oldani”, nyugtatta őket András. Zavart tekintete egyik nőről a másikra ugrált. De Tímea, mint aki meg sem hallotta, amit András mond, elkezdett a táskájában kotorászni. „Ne csináljátok már!”
András hangja volt az utolsó, amit Zoltán hallott, mielőtt kimenekült a bárból.
