Iljics szívügye

Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin nem volt érzelgős. Csak néha, csak egy kicsit, és csak ha Inessa Armandról volt szó. A hivatásos forradalmárt gyengéd szálak fűzték a kivételes asszonyhoz, idealista szocialistához és feministához, ám ez a későbbi hivatalos párttörténetben tabu lett.

Inessa Armand (1874–1920) intelligens volt, kifinomult, bátor és zabolátlan. Jobbá akarta tenni a világot. Nagy hatással volt a férfiakra – és korántsem csupán Leninre. Inès d’Herbenville néven Párizsban született, egy operaénekes és egy színésznő lányaként. Apjának korai halála miatt küldték nagyanyjához Moszkvába, onnantól oroszosan Inyessza Fjodorovnának szólították.

Édeshármasban

Tizenkilenc évesen feleségül ment fülig szerelmes kérőjéhez, a dúsgazdag textilgyáros-nagykereskedő Alekszandr Armandhoz. Négy gyerekük született. Jobb partit nem is csinálhatott volna, csakhogy neki más volt a fontos. A fiatalasszonyt rabul ejtették a modern, marxista eszmék. Igazságosabb társadalomról álmodott, segíteni akart az elnyomottakon: a nőkön és a proletariátuson. Jótékonykodott, iskolát alapított nincstelen parasztgyerekeknek, menhelyet nehéz sorsú asszonyoknak. A nők felszabadítását önmagán kezdte. Nyitott házasságban élt, habár ez a fogalom akkor még nem is létezett. Ahogy válás sem, így hát idővel egyszerűen faképnél hagyta a férjét, és összeállt annak radikális nézeteket valló öccsével; ötödik gyermeke már tőle született.

Csatlakozott az illegális szocialistákhoz. A cári rendszert bíráló propaganda terjesztéséért két év száműzetésre ítélték 1907-ben. Megszökött a lakhelyéül kijelölt isten háta mögötti faluból, majd az országból is elmenekült. Leninnel Párizsban ismerkedett meg. A bolsevik frakció vezetőjének megbízásából fáradhatatlanul koordinálta az emigráns csoportok tevékenységét, ami nélkülözhetetlenné tette a mozgalomban. Veszélyes küldetésekre is vállalkozott, egyszer még Oroszországba is visszament – újbóli letartóztatása után csak úgy szabadult ki a börtönből, hogy volt férje közbenjárt az érdekében, minden bizonnyal megvesztegette a csinovnyikokat. Armand még mindig imádhatta egykori hitvesét, aki az elveihez volt hűséges, hozzá nem.

A cári titkosrendőrség, az Ohrana Lenin jobbkezeként tartotta számon Inessát. Kettejük munkakapcsolata kölcsönös vonzalommá fejlődött, és aligha maradt plátói. Inessa mégsem köznapi értelemben vett szerető lett, hanem elv-, munka- és lelki társ is egy személyben, sőt szövetséges a kommunisták elkeseredett belviszályaiban. Lenin nős volt. Még ha lehetett is némi vetélkedés új bizalmasa és felesége, Nagyezsda Krupszkaja között, hármuk kapcsolatát a szolidaritás határozta meg: közös volt bennük, hogy életüket a világforradalom ügyének rendelték alá. Egy időre Inessa oda is költözött a házaspárhoz, hármasban éltek. A két nő a Rabotnyica (Munkásnő) című újságot szerkesztette. A lap első száma márciusban, a nemzetközi nőnapra jelent meg 1914-ben, pár hónappal azelőtt, hogy kitört az első világháború.

Féltékenység és felforgatás

Szolzsenyicin regényében, a Vörös kerékben van egy emlékezetes jelenet a háborús évekből. Lenin depressziós. Zsákutcába jutott, a teljes eljelentéktelenedés fenyegeti. Csupán maroknyi híve maradt az emigrációban, tétlenségre kárhoztatott szemlélője a nagy eseményeknek. Filléres gondjai vannak, alig bírja fizetni a lakbért Zürichben (lásd keretes írásunkat). És akkor, mindennek a tetejébe Inessa is hónapokra eltűnik a szeme elől, még levelet sem küld. Hiába ért egyet Iljics „elvi síkon” az asszonnyal, aki nyíltan elutasítja a képmutató burzsoá erkölcsöt, és a szabad szerelem híve; távollétében gyötri a gondolat, kivel, mivel tölti az idejét Inessa. Lenin valóban féltékeny lett volna? Ez persze fikció, az írói fantázia szüleménye, de elég életszerű.

Végül ők hárman együtt, további kéttucatnyi elvtársukkal a híres-hírhedt lepecsételt vasúti vagonban tértek vissza orosz földre II. Miklós cár bukásának hírére, az 1917-es februári forradalom után. A német kormány azért segített hazajutniuk, mert remélte, hogy zavart keltenek a hátországban, és az oroszok kénytelenek lesznek különbékét kötni a keleti fronton Berlinnek kedvező feltételekkel. A számítás bevált, bár világtörténelmi következményei felülmúltak minden képzeletet. Érdemes megemlíteni, hogy Inessa személy szerint ellenezte a breszt-litovszki megállapodást, amelyet már Trockij írt alá orosz részről a következő tavaszon. A német birodalmi márkákkal megerősített bolsevikok ugyanis november 7-én magukhoz ragadták a hatalmat Petrográdban – Nagy Péter városában, amely utóbb sokáig Lenin nevét viselte.

Az asszony lelkesen vetette bele magát a politikába. Reformokat kezdeményezett a nők egyenjogúságáért, a válás és az abortusz engedélyezéséért. Egyedülálló anyákat befogadó központok és ingyenkonyhák megnyitásán fáradozott a polgárháború legnehezebb éveiben. Egy ideig a moszkvai szovjet tagja volt, a nemzetközi nőkongresszus elnöke, de magasabb tisztséget nem vállalt. Inkább az alapoktól építette a szép új világot, a terepet járta, munkásnők között agitált, napi gondjaikra keresett megoldást. Így is a rezsim három befolyásos asszonya között tartották számon (a first ladyvé előlépő Krupszkaja és Alekszandra Kollontaj mellett, aki az első női komisszár, vagyis miniszter lett az új kormányban, Népbiztosok Tanácsában).

A megfeszített munkától kimerült Inessa úgy döntött, a Kaukázusba megy pihenni. Lenin biztatta az utazásra, nem sejtve, hogy a végzetébe küldi. A távoli hegyvidéken tífuszjárvány pusztított a nyomorgó, éhségtől legyengült emberek közt. Az asszony elkapta a betegséget, nem tudtak segíteni rajta, már csak a holttestét szállíthatták vissza Moszkvába. A Kreml falába temették, búcsúztatásán hatalmas tömeg énekelte az Internacionálét a Vörös téren 1920 októberében. Iljicset mélységesen lesújtotta a veszteség. „Felismerhetetlen volt. Behunyt szemmel lépegetett, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban összezuhanhat”, emlékezett Kollontaj. Ami az emberéleteket illeti, Leninnek nem voltak skrupulusai – tényleg nem volt érzelgős alkat –, de Inessa kivételes helyet foglalt el az életében.

Ki csak népének élt

Leninre hamarosan további szerencsétlenségek sora zúdult. Többször is agyvérzést kapott, félig megbénult, beszélni, járni sem tudott. Döbbenten és tehetetlenül szenvedte el, hogy a hatalom már életében kicsúszik a markából. A párt új főtitkára, a csendes grúznak ismert Sztálin – a beteg gyógyulására hivatkozva – elzárta a látogatóktól, gyakorlatilag házi őrizetben tartotta haláláig. Lenin négy évvel volt idősebb Inessánál, és négy évvel élte túl. Tetemét bebalzsamozták, szerelmét kiretusálták a párttörténetből. Elvégre a Szovjetunió félistenné magasztosuló alapító atyjának – a hősnek, ki csak népének élt – nem lehettek emberi gyöngeségei, pláne nem egy öntudatos, francia származású nő személyében. Ráadásul az asszony felvilágosult nézetei is kimentek a divatból, a sztálini marxizmus államvallássá vált.

Inessa Armand 46 évesen halt meg. Szomorúan fiatalon, de legalább abban a meggyőződésben, hogy karnyújtásnyira a Kánaán. Nem kellett keserűen kiábrándulnia. Szenvedélyes lénye nehezen viselte az árulást. Már 1914-ben is felháborította, hogy az európai szocialista vezetők zöme nem mert, nem akart szembefordulni a háborús közhangulattal, és a hadba lépést támogatta internacionalista összefogás helyett. Hát még hogy elborzasztotta volna, ami a következő évtizedekben történt az általa őszintén vallott ideák nevében. Az a totalitárius világ, amelyben – a korszak legendás anekdotája szerint – Sztálin megfenyegette Krupszkaját, hogy ha nem igazodik a párt irányvonalához, akkor leváltja, és a helyére egy másik elvtársnőt nevez ki Lenin özvegyének.