Márton László: Por és hamu

Publikálás dátuma
2019.04.28. 11:44

Fotó: Edouard Richard / AFP
Először a tűz, azután a víz, azután a pénz. És mindvégig szavak. Kétségbeesettek, indulatosak, bizakodóak, kételkedőek, udvariasak, testvériek és durvák. Közöttük egy magát fontosnak tartó magyar politikusé, amitől dührohamot kaptam. - Ha légypiszkot találsz az ablakon, vagy a szélvédőn – mondta emigráns barátom –, nem tiltakozol, hanem egy mozdulattal lepöccented. Igaza volt. Micsoda eltévelyedés nyolcszáz év csodája helyett egy senkivel foglalkozni! Évente tizenhárommillió mindenféle színű és eredetű ember lép a Notre-Dame de Paris boltívei közé, elmegy az oltárig, majd visszafordul és szembe találja magát a rózsával. És áhítatot érez, még akkor is, ha anyanyelve nem ismeri ezt a kifejezést.

Viollet-le-Duc műve

Ne bonyolódjunk a vallás és az épület viszonyába, kevesen vitatnák, hogy a katolicizmus nélkül nincs gótika, és hogy ezek az épületek az emberiség közös tulajdonai, akárki vigyáz – vagy éppen nem vigyáz – a falakra. A történelem sem kínál egyértelmű magyarázatot. Amikor a Notre-Dame-ot építeni kezdték, Párizs még nem volt Franciaország fővárosa. Királyait Reims-ben koronázták és Saint Denis-ben temették el. Ami pedig a boltíveket és festett ablakokat illeti: Amiens, Chartres, Beauvais, Strasbourg nem marad el a Notre-Dame-tól, de felidézhetnénk Santiago de Compostelát, a római Szent Pétert, a londoni Szent Pált és több tucat más székesegyházat. A boltívek magassága, a szobrok, a festett ablakok a tulajdonos érsek gazdagságát, hatalmát mutatták országnak-világnak, legfőképpen a királynak, aki, ha tetszett, ha nem, ebből megérthette, hogy ő csak ezen a világon uralkodik és örüljön, ha térdre eshet az oltár előtt.
Szent Lajos egy velencei kereskedőtől vásárolta meg Krisztus töviskoronáját (pontosabban, amit annak tartottak) mezítláb vitte a Notre-Dame oltára elé, Szép Fülöp pedig onnan hirdette meg hadjáratát – a pápa ellen. Három évszázaddal később a protestáns navarrai (később IV.) Henrik nem volt hajlandó betenni a lábát a templomba, az épület előtti téren vette feleségül Valois Margitot. A nászt követte – Szent Bertalan éjszakája. Bonaparte tábornok a Notre Dame-ban koronázta meg – saját magát. De adott az illemre, a pápa a vendégek sorából végignézhette a szertartást... És folytathatnánk Paul Claudellel, aki az oltár előtt tért meg, de Gaulle-lal, aki Magnificat-tal mondott hálát Párizs felszabadulásáért.
A XVII.-XVIII. században a székesegyház kikerült az érdeklődés középpontjából, XIV. Lajos megvetette a gótikát, elbontatta az oltárt, szolgálatra kész papjai pedig elrejtették a boltíveket és fehérre mázolták, ami a középkorban színes volt. A forradalom alatt először az Ész szentélyének kívánták átalakítani, de a kor NER-lovagjainak még jobb ötletük támadt: szétbontását és az épületelemek kiárusítását tervezték. Az általános közönynek Victor Hugo regénye, melyet nálunk A notre dame-i toronyőr címen ismernek (de bevett címe A párizsi Notre-Dame is - a szerk.), vetett véget. Az akkor még fiatal író bestsellere visszaidézte a középkort, hús-vér alakokkal népesítette be a Notre-Dame-ot és környezetét. A polgár-király Louis Philippe (Lajos Fülöp) írót, nem is akármilyet, Prosper Mérimée-t nevezte ki a műemlékvédelem felelősévé, ő pedig az alig harmincéves Eugène Viollet-le-Duc építészt bízta meg a Notre-Dame felújításával. Helyreállították, ami megmaradt és az „archeológiai-romantika” nevében kipótolták, ami az évszázadok alatt elporlott.
A tegnapi Notre Dame a Victor Hugo képzeletét kőbe véső, bronzba öntő Viollet-le-Duc műve. A gótika szerelmese volt, körbejárta a katedrálisokat, korhű épületelemekből, szobrokból középkorosította az épületet. Ő tervezte a huszártornyot, amely most összeomlott és kis híján magával rántotta a födémet. Kijáró embernek (mai szóval lobbistának) sem volt utolsó. Király, miniszterelnök, császár - a hatalom birtokosaitól kikönyörögte, kizsarolta a felújításhoz szükséges pénzt.

Melyiket építik újjá?

A megszilárdult köztársaság a XX. század elején elválasztotta az egyházat az államtól (amit a hülyék keresztényüldözésnek neveznek, holott éppen az ellenkezője történt, az egyházak és vallások önállóságának megteremtése) Az új szabály szerint az épületek falai az állam tulajdonát képezik, a használati jog azonban az egyházat illeti. Ez többek között annyit jelent, hogy az állagmegóvás, a felújítás az állam kötelessége. A Notre-Dame részleges felújítása két éve folyik, felállványozták, a tűzvész egyik lehetséges okát valamilyen gép, vagy felvonó rövidzárlatában keresik.
Az évszázados épületek felújítása, vagy részleges rekonstrukciója Franciaországban megszokott, nem okoz különösebb technikai problémát, nem kelt visszhangot a közvéleményben. Az első világháború alatt a német tüzérség tönkre bombázta a Reims-i koronázó templomot; a háború vége után villámgyorsan helyreállították. Nemrég Rennes-ben a breton parlament épülete égett le és bár az ott tárolt okmányokat nem tudták megmenteni, de az épület ma eredeti formájában emlékeztet az országrész hajdani függetlenségére.
A kis híján megsemmisült Notre-Dame helyzete más. Nemzetközi pályázatot írtak ki az újjáépítés terveire. A nyertesnek nem csak eredeti szépségében és működőképes állapotban kell újjáépíteni a székesegyházat, de el kell dönteni melyik Notre Dame-ot építi újjá. A Viollet-le-Duc változatot, a korábbi "eredeti" középkorit, az eredetiség érdekében korabeli megoldásokat használva, vagy a XXI. századi anyagokból és eljárásokkal állítja vissza a múltat. Két példa: a tető hétszáz éves gerendázatának jó része elpusztult. Kiegészítik a megmaradt részeket mai tölgyfákkal? Acélszerkezettel helyettesítik, aminek a franciák Gustave Eiffel óta elismert specialistái? Könnyű betongerendákat használjanak? A megsemmisült huszártornyot Viollet-le-Duc rajzai szerint állítsák vissza, rekonstruálják a korábbit, esetleg üvegből készítsenek másolatot?
Gerlier bíboros a Notre-Dame korábbi "gazdája" mondta, hogy egy katedrális se nem sír, se nem múzeum, azaz az épület újabb nyolcszáz évének biztosítása fontosabb, mint a valós, vagy elképzelt múlt szolgai követése. A vita még el sem kezdődött, de annyi biztos, hogy hosszú és heves lesz, valószínű, hogy a szakmájukat gyakorló régészeken, történészeken és építészeken kívül több ezren "beleszakértenek" majd, a parlamentnek, a médiának, a Facebook-csoportoknak is lesz néhány szava, a köztársasági elnök – bárki is lesz öt év múlva – nem ússza meg, hogy az utolsót kimondja.
Egy fontos dolog már most eldőlt. Notre-Dame nem (csak) az állam és biztosan nem a katolikus egyház pénzén támad fel poraiból. Amíg a romokat el nem takarítják, senki sem tud még hozzávetőleges összeget se mondani. A katasztrófa másnapján több százmilliót emlegettek, az első hét végén egymilliárd eurót, vagy többet. Nos, alig hogy kimondták, az egymilliárd euró magánfelajánlásokból összejött. Az ország három leggazdagabb családja magánvagyonából kétszázmilliót ajánlott fel, az autógyárak követték. De láttam egy könnyező – minimálbéres – lányt, aki egyhavi jövedelmét adta a célra.

Önmaguk felé magasodva

A teljes nemzeti egység kegyelmi pillanata ritka Franciaországban – ahogy máshol is. A legfrappánsabban Jean-Luc Mélenchon, a „Hajlíthatatlan Franciaország” párt harcos baloldali vezetője fogalmazta meg, mit éreztek honfitársai a lángok éjszakáján: „Notre-Dame a mi közös katedrálisunk. Vannak, akik Isten kezét látják az épület megteremtésében. De ők is tudják, hogy azért tűnik ilyen erőteljesnek, mert az emberek önmaguk fölé magasodva hozták világra a Notre-Dame-ot. És mások, akik felismerik a világűr értelmetlen ürességét és az emberi lét abszurditását, a szellem apoteózisát, asszonyok és férfiak több mint nyolcszáz éve kétszáz éven át végzett munkáját”.
Igen, erről van szó. A nemzet önazonosságát nem szükséges keresni, még kevésbé ostoba jelszavakkal erősíteni. Ott van az a gótikában, a fényes palotákban és a várromokban, az Óceán és a Földközi-tenger között, férfiakban és nőkben, akiket életükben bálványoztak és gyaláztak, de haláluk után fejet hajtottak előttük. És ott van, főleg ott van, a távoli és közeli múlt mellett a jövőben, amiről hatvanhét millió francia hatvanhét millióképpen gondolkozik, de abban egyetért, hogy közösen teremtik meg és utódaik együtt élik meg.
A főnixként feltámadó Notre-Dame-ban helye lesz hatvanhét millió léleknek és az évente odalátogató tizenhárom millió látogatónak. Jean-Marie Lustiger a lengyel-zsidó bíboros, Párizs utolsó előtti érseke úgy rendelkezett, hogy a Notre-Dame-ban búcsúztassák, de a szentmise után hangozzon el a Kaddis. A kapu előtt a téren koporsója előtt elhangzott a zsidó halotti imádság. Katolikus volt, azaz egyetemes.

N. Kósa Judit: A Bauhaus antréja Pesten

Publikálás dátuma
2019.04.28. 11:13
A magyar ház
Az 1932-es Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) egyik legnagyobb attrakciója a rádióüzenet-közvetítés volt. A kifejezetten e célra épült, hófehér pavilonban a vásár minden kiállítója és látogatója személyesen mondhatta mikrofonba üzenetét. A közlékenységnek csak az árak szabtak határt: egy félperces szöveg díja 1,50 pengő volt, de aki akart, tovább is beszélhetett. „Ámbár egy fél perc alatt 40 szót lehet elmondani” – intett visszafogottságra a Tolnai Világlapja, össze sem mérve ezt a másfél pengőt mondjuk a tíz napra érvényes vásárigazolvány 3 pengő 20 filléres árával. (A viccelésre csábító havi 200 pengő fixhez már csak azért sem hasonlíthatta, mert a dal megszületésére még négy évet kellett várni.)
Persze elég volt csak egyet lapozni az újságban ahhoz, hogy az ember megbizonyosodjék: ez az év nem a nagy költekezések esztendeje volt. A Corvin Áruház például azzal reklamírozta magát, hogy aki a legolcsóbban és legízlésesebben öltözik fel a kínálatából, az visszakaphatja a bevásárlás árát. Az sem véletlen, hogy a vásárigazolvány csábító kedvezmények egész sorát kínálta: múzeumokba, színházakba, orfeumokba lehetett vele féláron belépni, de járt mellé olcsó sétahajózás, felvilágosító orvosi előadás, sőt szanatóriumi kezelés is. Mindezt Éber Antal, a budapesti iparkamara elnöke így kommentálta a Textilipar hasábjain: „Válság van, de a Budapesti Nemzetközi Vásár alkalmából a magyar közgazdasági élet felkelt betegágyából, azt mondta: kérem, én még nem haltam meg, élek és élni akarok!”
A BNV persze irgalmatlan összegbe került a kamarának és a fővárosnak. Csak az Iparcsarnok felújítása 200 ezer pengőt emésztett fel, és az iparkamara még ezen felül elköltött 750 ezret a pavilonokra, rendezvényekre és a reklámra. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott volt a majdnem másfél-ezer kiállító, a sok tízezer belföldi és külföldi látogató – utóbbiaknak még a vízumot is nagy kedvezménnyel ajánlották erre a tíz napra -, a Magyar Nemzeti Bank által felszabadított tízmillió pengő, amelyet a külföldi hitelezők a vásáron magyar árukra válthattak, és a tény, hogy az építkezés és a bontás heteiben legalább ötezer ember kapott munkát a Városliget parkjából e célra kiszakított ötvenezer négyzetméteren.
Ekkor már jó ideje mondogatták a hozzáértők: létre kellene hozni egy állandó vásárterületet, hiszen az évenkénti építkezés borzasztó drága, és a parkot is rongálja. Az 1932-es válságévben azonban csak annyi a változás, hogy a vásár újdonsült főépítésze, Kanics Miklós tervezőmérnök lesöpri a boldog emlékű millennium hímporát a kiállításról, és a legkorszerűbb nyugati építészet lélegzetelállítóan friss szellemű szabadtéri bemutatójává formálja át.
„Minden új, minden megszépült, más az elrendezés, egységes a kép” – összegzett a Népszava, hozzátéve, hogy „a tarka összevisszaság, keleties vásár képe helyett az esztétikai elrendezettség egysége, a modern Bauhaus stílus zárt vonalainak és formáinak újszerű, nyugateurópai szépsége fogadja a szemlélőt”. A Magyar Iparművészet pedig rögtön a legnagyobb gondra is felhívta a figyelmet: „Építőművészeti szempontból nagy haladást kell konstatálni. A vásár építészeti vezetője, Kanics Miklós építészmérnök, az idén két nagy lépéssel vitte előre a vásárt: az egyik az Iparcsarnok tehermentesítése az eddigi túlzsúfoltsággal szemben, a másik a külterület, különösen az Iparcsarnok előtti rész egységes architektúrájának megtervezése, mely nagyban enyhítette az eddigi bódék és deszkakuckók balkáni verseny-tülekedését. Azonban nem elég a vezetőség helyes intenciója; a kiállító cégek bizony sok esetben ezzel éppen ellentétes felfogással, abszolút rossz és hamis módon helyezik el a jó keretbe rossz standjaikat.”
A lap részletes leírást is közölt a vásár területéről. Ebből megtudhatjuk, hogy a Kanics által tervezett főbejárat mögött helyezkedett el a Falus Elek terve szerint megépített Az Est-pavilon, melyet a Tér és Forma is meleg szavakkal méltatott: az egyszerre hajót és repülőt idéző, igen hangsúlyos épület nyitotta meg a csak színeikben eltérő, de lapos tetejükkel és nagy nyílásaikkal a legmodernebb elveket követő építmények sorát. A régi szökőkutat és zenepavilont a szaniteráruk épülete, a fürdőügy bemutató helye, a nemzetek kiállítása és a kisipar pavilonja fogta közre, mögöttük pedig ugyanezen stílben magasodott az iparművészet és a dohányjövedék pavilonja, a rádióüzenetek háza, illetve a városi közművek bemutató épületei. Különleges színt adott mindehhez az úgynevezett Magyar Udvar, amely a népművészet és háziipar otthonául épült: ehhez egy hortobágyi csárda formakincsét kölcsönözték.
Az Iparcsarnokkal nem volt mit csinálni, ósdi díszítményeivel még az 1885-ös országos vásárt idézte. De mögötte, a vásár Hermina úti bejáratához igazodva ott állt az igazi szenzáció, a Magyar Háznak nevezett építészeti bemutató, s benne minden, amit a világválsággal dacolni kész hazai építőipar és tervezés csak nyújtani tudott. Az építmények egyszerre szolgáltak anyag- és stílus-ajánlatul. Volt itt két nap alatt megkötő beuxitcementből készült kilátó, amelynek alátámasztás nélküli platformjáról egyszerre hatvan ember bámészkodhatott a vásár fölött; Kozma Lajos tervezte épület- és bútorkiállítás; berendezett modern otthon, a legkorszerűbb konyhával és fürdőszobával; építészeti tervtár, ahol a Bauhaus hazai képviselői, a Cirpac-csoport a szociális szempontokat is szem előtt tartó tagjai bemutatkozhattak.
Ez a stílus, amely az előző évi BNV-n csak még mint valami futurológiai kuriózum bukkant fel, három-négy esztendőn belül teljesen megszokottá vált Budapesten. Ha nem jön a világháború, nemcsak az Újlipótvárosban és Lágymányoson, hanem Erzsébetváros szívében is uralkodóvá lett volna. Így viszont a hullám hamar megtorpant. Igaz, a háború egyúttal az Iparcsarnok gondját is megoldotta (korunk Liget projektje pedig a Petőfi Csarnokkal együtt az épület utolsó túlélő elemeit is eltakarította).
S hogy Kanics Miklós történetét se hagyjuk lezáratlanul, jegyezzük fel: őt majd 1979-ben, nyolcvannyolc évesen, a Hungexpo saját halottjaként kísérik utolsó útjára. Ötven évet dolgozott a vásár főépítészeként, még megérte, hogy a pavilonokat végül kiköltöztették a ligetből.
Szerző

Del Medico Imre: Druszám

Druszám, Emma néni Anyám barátnője volt. Felmerül a kérdés, hogy nekem, aki az Imre névre hallgatok, hogyan lehetett druszám egy gyengébb nemhez tartozó embertársam. Kiderült, hogy Emma néni sem Emília, sem Emanuéla, hanem Emerica. Ez pedig nem egyéb, mint keresztnevemnek nők számára rendszeresített formája.
Anyám és druszám nagyon jól megértették egymást. Noha magas értelmiségi minőségű, ám más-más társadalmi osztályba tartozó család lányai voltak, ízlésük és nézeteik egyeztek. Életük és sorsuk abban azonos volt, hogy mindketten szerettek volna továbbtanulni. De csak a kötelező alsóbb fokú iskolát végezhették el. Ami a művelődést és a nyelvi ismereteket illeti, abban nem volt hiányuk. De az ő adottságaikkal bíró lánygyermekek csak legalább egy nemzedékkel később léphettek az önmegvalósítás útjára. Anyámnak ez végül sikerült, de csak élete második felében. Erről írtam is 2006-ban megjelent visszaemlékezésemben. Az alábbiakban egykori druszámnak szeretnék emléket állítani.
A Nagy Háború, azaz az első világháború után pár évig Ausztriában élt. Lévén szenvedélyes turista, tagja volt egy osztrák hegymászó egyletnek. Amikor korábbi társországunkban egyre erősebb lett a német nácizmus terjedése, a hegymászó egylet megkövetelte tagjaitól, hogy igazolják árjaságukat: tagjaik ereiben nem folyik zsidó vér. Druszám rövid választ küldött: "Kein Tropfen arisches Blut. Nur turanisches." Egy csepp árja vérem sincs. Csak turáni van.
1939-ben részt vett a lengyel összeomlás után idemenekült lengyel katonák és civilek támogatásában. A német megszállás után budapesti lakásán adott menedéket üldözötteknek. Amikor 1944-ben a gyulavári (Békés megyei) otthonában megjelenő oroszok egyike megállapította, hogy burzsuj, tiltakozott: Nyet burzsuj, grafica. (Nem burzsuj, grófnő.)
Magas, karcsú, idősen is remek alakú volt. Egy 1956 végi nap mesélte, hogy előző este a kijárási tilalom előtt hazaigyekezve a sötét utcán, lépteket hallott maga mögött. Egy férfi szólongatta. Az első működő lámpánál hirtelen megállt, visszafordult - sapkás fiatal követte. Rászólt. Fiatalember, az öreganyja lehetnék! Az ifjú, látva a karvalyarcú öregasszonyt, rohanva menekült.
Druszám a forradalom után kiutazott Amerikában élő lányához és ott halt meg. Azóta nyilván sokat sétálnak Anyámmal az elysiumi mezőkön.