Márton László: Por és hamu

Először a tűz, azután a víz, azután a pénz. És mindvégig szavak. Kétségbeesettek, indulatosak, bizakodóak, kételkedőek, udvariasak, testvériek és durvák. Közöttük egy magát fontosnak tartó magyar politikusé, amitől dührohamot kaptam. - Ha légypiszkot találsz az ablakon, vagy a szélvédőn – mondta emigráns barátom –, nem tiltakozol, hanem egy mozdulattal lepöccented.

Igaza volt. Micsoda eltévelyedés nyolcszáz év csodája helyett egy senkivel foglalkozni! Évente tizenhárommillió mindenféle színű és eredetű ember lép a Notre-Dame de Paris boltívei közé, elmegy az oltárig, majd visszafordul és szembe találja magát a rózsával. És áhítatot érez, még akkor is, ha anyanyelve nem ismeri ezt a kifejezést.

Viollet-le-Duc műve

Ne bonyolódjunk a vallás és az épület viszonyába, kevesen vitatnák, hogy a katolicizmus nélkül nincs gótika, és hogy ezek az épületek az emberiség közös tulajdonai, akárki vigyáz – vagy éppen nem vigyáz – a falakra. A történelem sem kínál egyértelmű magyarázatot. Amikor a Notre-Dame-ot építeni kezdték, Párizs még nem volt Franciaország fővárosa. Királyait Reims-ben koronázták és Saint Denis-ben temették el. Ami pedig a boltíveket és festett ablakokat illeti: Amiens, Chartres, Beauvais, Strasbourg nem marad el a Notre-Dame-tól, de felidézhetnénk Santiago de Compostelát, a római Szent Pétert, a londoni Szent Pált és több tucat más székesegyházat. A boltívek magassága, a szobrok, a festett ablakok a tulajdonos érsek gazdagságát, hatalmát mutatták országnak-világnak, legfőképpen a királynak, aki, ha tetszett, ha nem, ebből megérthette, hogy ő csak ezen a világon uralkodik és örüljön, ha térdre eshet az oltár előtt.

Szent Lajos egy velencei kereskedőtől vásárolta meg Krisztus töviskoronáját (pontosabban, amit annak tartottak) mezítláb vitte a Notre-Dame oltára elé, Szép Fülöp pedig onnan hirdette meg hadjáratát – a pápa ellen. Három évszázaddal később a protestáns navarrai (később IV.) Henrik nem volt hajlandó betenni a lábát a templomba, az épület előtti téren vette feleségül Valois Margitot. A nászt követte – Szent Bertalan éjszakája. Bonaparte tábornok a Notre Dame-ban koronázta meg – saját magát. De adott az illemre, a pápa a vendégek sorából végignézhette a szertartást... És folytathatnánk Paul Claudellel, aki az oltár előtt tért meg, de Gaulle-lal, aki Magnificat-tal mondott hálát Párizs felszabadulásáért.

A XVII.-XVIII. században a székesegyház kikerült az érdeklődés középpontjából, XIV. Lajos megvetette a gótikát, elbontatta az oltárt, szolgálatra kész papjai pedig elrejtették a boltíveket és fehérre mázolták, ami a középkorban színes volt. A forradalom alatt először az Ész szentélyének kívánták átalakítani, de a kor NER-lovagjainak még jobb ötletük támadt: szétbontását és az épületelemek kiárusítását tervezték. Az általános közönynek Victor Hugo regénye, melyet nálunk A notre dame-i toronyőr címen ismernek (de bevett címe A párizsi Notre-Dame is - a szerk.), vetett véget. Az akkor még fiatal író bestsellere visszaidézte a középkort, hús-vér alakokkal népesítette be a Notre-Dame-ot és környezetét. A polgár-király Louis Philippe (Lajos Fülöp) írót, nem is akármilyet, Prosper Mérimée-t nevezte ki a műemlékvédelem felelősévé, ő pedig az alig harmincéves Eugène Viollet-le-Duc építészt bízta meg a Notre-Dame felújításával. Helyreállították, ami megmaradt és az „archeológiai-romantika” nevében kipótolták, ami az évszázadok alatt elporlott.

A tegnapi Notre Dame a Victor Hugo képzeletét kőbe véső, bronzba öntő Viollet-le-Duc műve. A gótika szerelmese volt, körbejárta a katedrálisokat, korhű épületelemekből, szobrokból középkorosította az épületet. Ő tervezte a huszártornyot, amely most összeomlott és kis híján magával rántotta a födémet. Kijáró embernek (mai szóval lobbistának) sem volt utolsó. Király, miniszterelnök, császár - a hatalom birtokosaitól kikönyörögte, kizsarolta a felújításhoz szükséges pénzt.

Melyiket építik újjá?

A megszilárdult köztársaság a XX. század elején elválasztotta az egyházat az államtól (amit a hülyék keresztényüldözésnek neveznek, holott éppen az ellenkezője történt, az egyházak és vallások önállóságának megteremtése) Az új szabály szerint az épületek falai az állam tulajdonát képezik, a használati jog azonban az egyházat illeti. Ez többek között annyit jelent, hogy az állagmegóvás, a felújítás az állam kötelessége. A Notre-Dame részleges felújítása két éve folyik, felállványozták, a tűzvész egyik lehetséges okát valamilyen gép, vagy felvonó rövidzárlatában keresik.

Az évszázados épületek felújítása, vagy részleges rekonstrukciója Franciaországban megszokott, nem okoz különösebb technikai problémát, nem kelt visszhangot a közvéleményben. Az első világháború alatt a német tüzérség tönkre bombázta a Reims-i koronázó templomot; a háború vége után villámgyorsan helyreállították. Nemrég Rennes-ben a breton parlament épülete égett le és bár az ott tárolt okmányokat nem tudták megmenteni, de az épület ma eredeti formájában emlékeztet az országrész hajdani függetlenségére.

A kis híján megsemmisült Notre-Dame helyzete más. Nemzetközi pályázatot írtak ki az újjáépítés terveire. A nyertesnek nem csak eredeti szépségében és működőképes állapotban kell újjáépíteni a székesegyházat, de el kell dönteni melyik Notre Dame-ot építi újjá. A Viollet-le-Duc változatot, a korábbi "eredeti" középkorit, az eredetiség érdekében korabeli megoldásokat használva, vagy a XXI. századi anyagokból és eljárásokkal állítja vissza a múltat. Két példa: a tető hétszáz éves gerendázatának jó része elpusztult. Kiegészítik a megmaradt részeket mai tölgyfákkal? Acélszerkezettel helyettesítik, aminek a franciák Gustave Eiffel óta elismert specialistái? Könnyű betongerendákat használjanak? A megsemmisült huszártornyot Viollet-le-Duc rajzai szerint állítsák vissza, rekonstruálják a korábbit, esetleg üvegből készítsenek másolatot?

Gerlier bíboros a Notre-Dame korábbi "gazdája" mondta, hogy egy katedrális se nem sír, se nem múzeum, azaz az épület újabb nyolcszáz évének biztosítása fontosabb, mint a valós, vagy elképzelt múlt szolgai követése. A vita még el sem kezdődött, de annyi biztos, hogy hosszú és heves lesz, valószínű, hogy a szakmájukat gyakorló régészeken, történészeken és építészeken kívül több ezren "beleszakértenek" majd, a parlamentnek, a médiának, a Facebook-csoportoknak is lesz néhány szava, a köztársasági elnök – bárki is lesz öt év múlva – nem ússza meg, hogy az utolsót kimondja.

Egy fontos dolog már most eldőlt. Notre-Dame nem (csak) az állam és biztosan nem a katolikus egyház pénzén támad fel poraiból. Amíg a romokat el nem takarítják, senki sem tud még hozzávetőleges összeget se mondani. A katasztrófa másnapján több százmilliót emlegettek, az első hét végén egymilliárd eurót, vagy többet. Nos, alig hogy kimondták, az egymilliárd euró magánfelajánlásokból összejött. Az ország három leggazdagabb családja magánvagyonából kétszázmilliót ajánlott fel, az autógyárak követték. De láttam egy könnyező – minimálbéres – lányt, aki egyhavi jövedelmét adta a célra.

Önmaguk felé magasodva

A teljes nemzeti egység kegyelmi pillanata ritka Franciaországban – ahogy máshol is. A legfrappánsabban Jean-Luc Mélenchon, a „Hajlíthatatlan Franciaország” párt harcos baloldali vezetője fogalmazta meg, mit éreztek honfitársai a lángok éjszakáján: „Notre-Dame a mi közös katedrálisunk. Vannak, akik Isten kezét látják az épület megteremtésében. De ők is tudják, hogy azért tűnik ilyen erőteljesnek, mert az emberek önmaguk fölé magasodva hozták világra a Notre-Dame-ot. És mások, akik felismerik a világűr értelmetlen ürességét és az emberi lét abszurditását, a szellem apoteózisát, asszonyok és férfiak több mint nyolcszáz éve kétszáz éven át végzett munkáját”.

Igen, erről van szó. A nemzet önazonosságát nem szükséges keresni, még kevésbé ostoba jelszavakkal erősíteni. Ott van az a gótikában, a fényes palotákban és a várromokban, az Óceán és a Földközi-tenger között, férfiakban és nőkben, akiket életükben bálványoztak és gyaláztak, de haláluk után fejet hajtottak előttük. És ott van, főleg ott van, a távoli és közeli múlt mellett a jövőben, amiről hatvanhét millió francia hatvanhét millióképpen gondolkozik, de abban egyetért, hogy közösen teremtik meg és utódaik együtt élik meg.

A főnixként feltámadó Notre-Dame-ban helye lesz hatvanhét millió léleknek és az évente odalátogató tizenhárom millió látogatónak. Jean-Marie Lustiger a lengyel-zsidó bíboros, Párizs utolsó előtti érseke úgy rendelkezett, hogy a Notre-Dame-ban búcsúztassák, de a szentmise után hangozzon el a Kaddis. A kapu előtt a téren koporsója előtt elhangzott a zsidó halotti imádság. Katolikus volt, azaz egyetemes.