N. Kósa Judit: A Bauhaus antréja Pesten

Publikálás dátuma
2019.04.28. 11:13
A magyar ház
Az 1932-es Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) egyik legnagyobb attrakciója a rádióüzenet-közvetítés volt. A kifejezetten e célra épült, hófehér pavilonban a vásár minden kiállítója és látogatója személyesen mondhatta mikrofonba üzenetét. A közlékenységnek csak az árak szabtak határt: egy félperces szöveg díja 1,50 pengő volt, de aki akart, tovább is beszélhetett. „Ámbár egy fél perc alatt 40 szót lehet elmondani” – intett visszafogottságra a Tolnai Világlapja, össze sem mérve ezt a másfél pengőt mondjuk a tíz napra érvényes vásárigazolvány 3 pengő 20 filléres árával. (A viccelésre csábító havi 200 pengő fixhez már csak azért sem hasonlíthatta, mert a dal megszületésére még négy évet kellett várni.)
Persze elég volt csak egyet lapozni az újságban ahhoz, hogy az ember megbizonyosodjék: ez az év nem a nagy költekezések esztendeje volt. A Corvin Áruház például azzal reklamírozta magát, hogy aki a legolcsóbban és legízlésesebben öltözik fel a kínálatából, az visszakaphatja a bevásárlás árát. Az sem véletlen, hogy a vásárigazolvány csábító kedvezmények egész sorát kínálta: múzeumokba, színházakba, orfeumokba lehetett vele féláron belépni, de járt mellé olcsó sétahajózás, felvilágosító orvosi előadás, sőt szanatóriumi kezelés is. Mindezt Éber Antal, a budapesti iparkamara elnöke így kommentálta a Textilipar hasábjain: „Válság van, de a Budapesti Nemzetközi Vásár alkalmából a magyar közgazdasági élet felkelt betegágyából, azt mondta: kérem, én még nem haltam meg, élek és élni akarok!”
A BNV persze irgalmatlan összegbe került a kamarának és a fővárosnak. Csak az Iparcsarnok felújítása 200 ezer pengőt emésztett fel, és az iparkamara még ezen felül elköltött 750 ezret a pavilonokra, rendezvényekre és a reklámra. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott volt a majdnem másfél-ezer kiállító, a sok tízezer belföldi és külföldi látogató – utóbbiaknak még a vízumot is nagy kedvezménnyel ajánlották erre a tíz napra -, a Magyar Nemzeti Bank által felszabadított tízmillió pengő, amelyet a külföldi hitelezők a vásáron magyar árukra válthattak, és a tény, hogy az építkezés és a bontás heteiben legalább ötezer ember kapott munkát a Városliget parkjából e célra kiszakított ötvenezer négyzetméteren.
Ekkor már jó ideje mondogatták a hozzáértők: létre kellene hozni egy állandó vásárterületet, hiszen az évenkénti építkezés borzasztó drága, és a parkot is rongálja. Az 1932-es válságévben azonban csak annyi a változás, hogy a vásár újdonsült főépítésze, Kanics Miklós tervezőmérnök lesöpri a boldog emlékű millennium hímporát a kiállításról, és a legkorszerűbb nyugati építészet lélegzetelállítóan friss szellemű szabadtéri bemutatójává formálja át.
„Minden új, minden megszépült, más az elrendezés, egységes a kép” – összegzett a Népszava, hozzátéve, hogy „a tarka összevisszaság, keleties vásár képe helyett az esztétikai elrendezettség egysége, a modern Bauhaus stílus zárt vonalainak és formáinak újszerű, nyugateurópai szépsége fogadja a szemlélőt”. A Magyar Iparművészet pedig rögtön a legnagyobb gondra is felhívta a figyelmet: „Építőművészeti szempontból nagy haladást kell konstatálni. A vásár építészeti vezetője, Kanics Miklós építészmérnök, az idén két nagy lépéssel vitte előre a vásárt: az egyik az Iparcsarnok tehermentesítése az eddigi túlzsúfoltsággal szemben, a másik a külterület, különösen az Iparcsarnok előtti rész egységes architektúrájának megtervezése, mely nagyban enyhítette az eddigi bódék és deszkakuckók balkáni verseny-tülekedését. Azonban nem elég a vezetőség helyes intenciója; a kiállító cégek bizony sok esetben ezzel éppen ellentétes felfogással, abszolút rossz és hamis módon helyezik el a jó keretbe rossz standjaikat.”
A lap részletes leírást is közölt a vásár területéről. Ebből megtudhatjuk, hogy a Kanics által tervezett főbejárat mögött helyezkedett el a Falus Elek terve szerint megépített Az Est-pavilon, melyet a Tér és Forma is meleg szavakkal méltatott: az egyszerre hajót és repülőt idéző, igen hangsúlyos épület nyitotta meg a csak színeikben eltérő, de lapos tetejükkel és nagy nyílásaikkal a legmodernebb elveket követő építmények sorát. A régi szökőkutat és zenepavilont a szaniteráruk épülete, a fürdőügy bemutató helye, a nemzetek kiállítása és a kisipar pavilonja fogta közre, mögöttük pedig ugyanezen stílben magasodott az iparművészet és a dohányjövedék pavilonja, a rádióüzenetek háza, illetve a városi közművek bemutató épületei. Különleges színt adott mindehhez az úgynevezett Magyar Udvar, amely a népművészet és háziipar otthonául épült: ehhez egy hortobágyi csárda formakincsét kölcsönözték.
Az Iparcsarnokkal nem volt mit csinálni, ósdi díszítményeivel még az 1885-ös országos vásárt idézte. De mögötte, a vásár Hermina úti bejáratához igazodva ott állt az igazi szenzáció, a Magyar Háznak nevezett építészeti bemutató, s benne minden, amit a világválsággal dacolni kész hazai építőipar és tervezés csak nyújtani tudott. Az építmények egyszerre szolgáltak anyag- és stílus-ajánlatul. Volt itt két nap alatt megkötő beuxitcementből készült kilátó, amelynek alátámasztás nélküli platformjáról egyszerre hatvan ember bámészkodhatott a vásár fölött; Kozma Lajos tervezte épület- és bútorkiállítás; berendezett modern otthon, a legkorszerűbb konyhával és fürdőszobával; építészeti tervtár, ahol a Bauhaus hazai képviselői, a Cirpac-csoport a szociális szempontokat is szem előtt tartó tagjai bemutatkozhattak.
Ez a stílus, amely az előző évi BNV-n csak még mint valami futurológiai kuriózum bukkant fel, három-négy esztendőn belül teljesen megszokottá vált Budapesten. Ha nem jön a világháború, nemcsak az Újlipótvárosban és Lágymányoson, hanem Erzsébetváros szívében is uralkodóvá lett volna. Így viszont a hullám hamar megtorpant. Igaz, a háború egyúttal az Iparcsarnok gondját is megoldotta (korunk Liget projektje pedig a Petőfi Csarnokkal együtt az épület utolsó túlélő elemeit is eltakarította).
S hogy Kanics Miklós történetét se hagyjuk lezáratlanul, jegyezzük fel: őt majd 1979-ben, nyolcvannyolc évesen, a Hungexpo saját halottjaként kísérik utolsó útjára. Ötven évet dolgozott a vásár főépítészeként, még megérte, hogy a pavilonokat végül kiköltöztették a ligetből.
Szerző

Del Medico Imre: Druszám

Druszám, Emma néni Anyám barátnője volt. Felmerül a kérdés, hogy nekem, aki az Imre névre hallgatok, hogyan lehetett druszám egy gyengébb nemhez tartozó embertársam. Kiderült, hogy Emma néni sem Emília, sem Emanuéla, hanem Emerica. Ez pedig nem egyéb, mint keresztnevemnek nők számára rendszeresített formája.
Anyám és druszám nagyon jól megértették egymást. Noha magas értelmiségi minőségű, ám más-más társadalmi osztályba tartozó család lányai voltak, ízlésük és nézeteik egyeztek. Életük és sorsuk abban azonos volt, hogy mindketten szerettek volna továbbtanulni. De csak a kötelező alsóbb fokú iskolát végezhették el. Ami a művelődést és a nyelvi ismereteket illeti, abban nem volt hiányuk. De az ő adottságaikkal bíró lánygyermekek csak legalább egy nemzedékkel később léphettek az önmegvalósítás útjára. Anyámnak ez végül sikerült, de csak élete második felében. Erről írtam is 2006-ban megjelent visszaemlékezésemben. Az alábbiakban egykori druszámnak szeretnék emléket állítani.
A Nagy Háború, azaz az első világháború után pár évig Ausztriában élt. Lévén szenvedélyes turista, tagja volt egy osztrák hegymászó egyletnek. Amikor korábbi társországunkban egyre erősebb lett a német nácizmus terjedése, a hegymászó egylet megkövetelte tagjaitól, hogy igazolják árjaságukat: tagjaik ereiben nem folyik zsidó vér. Druszám rövid választ küldött: "Kein Tropfen arisches Blut. Nur turanisches." Egy csepp árja vérem sincs. Csak turáni van.
1939-ben részt vett a lengyel összeomlás után idemenekült lengyel katonák és civilek támogatásában. A német megszállás után budapesti lakásán adott menedéket üldözötteknek. Amikor 1944-ben a gyulavári (Békés megyei) otthonában megjelenő oroszok egyike megállapította, hogy burzsuj, tiltakozott: Nyet burzsuj, grafica. (Nem burzsuj, grófnő.)
Magas, karcsú, idősen is remek alakú volt. Egy 1956 végi nap mesélte, hogy előző este a kijárási tilalom előtt hazaigyekezve a sötét utcán, lépteket hallott maga mögött. Egy férfi szólongatta. Az első működő lámpánál hirtelen megállt, visszafordult - sapkás fiatal követte. Rászólt. Fiatalember, az öreganyja lehetnék! Az ifjú, látva a karvalyarcú öregasszonyt, rohanva menekült.
Druszám a forradalom után kiutazott Amerikában élő lányához és ott halt meg. Azóta nyilván sokat sétálnak Anyámmal az elysiumi mezőkön.

Székely Anna: Ki is a fogyatékos?

Publikálás dátuma
2019.04.28. 09:23

Fotó: KAGYEMO-HÁZ
Már a szülésnél tudtam, hogy baj van. Nem sírt fel. Olyan volt, mint egy lila paca. Nem fért ki a szülőcsatornán és megfulladt. Veszélyeztetett terhes voltam és nem szülhettem volna természetes módon a gerincem miatt. De a kórházban azt mondták, hogy igenis, szüljek csak úgy. Az orvosi műhiba után újraélesztették a babát, átvitték a gyermekklinikára, ahol lélegeztetőre kapcsolták és hűtötték, igyekeztek a kis testének a létért való küzdelmét a minimálisra csökkenteni. Aztán pár nap múlva közölték az orvosok, hogy az MR kimutatta, a kisfiam a szülésnél nagy fokú agykárosodást szenvedett, vegetatív állapotban fogja leélni az életét. Na nem. Ebből nem kérek! Mások megölik, elhagyják a gyereküket, nekem meg… Ezt nem akarhatod, Istenem! Huszonéves vagyok, mit kezdjek egy fogyatékos gyerekkel?
Ha nem állnak mellettem a szüleim, a testvérem, nem tudom, hogy’ lettem volna képes túlélni azt a kétségbeesést. Ferkó édesapját viszont nem érdekelte a gyerek, a szülei sem törődtek vele, így aztán két év múlva el is hagytam őt, mert akkor már tudtam, hogy ölni tudnék ezért a húsgombócért.
Hamar kiderült, hogy nem tud önállóan mozogni, beszélni, a látása minimális, ismeretlen ingerek időnként epilepsziás rohamot váltanak ki nála, olyankor rángatózik és nyög vagy kiabál. De, amikor nyugalomban feküdt, egyszerűen muszáj volt puszilgatni őszibarack bőrét. És egy dögönyözés, gyöngéd becézgetés hatására mosoly derengett fel az arcán. Istenem, hiszen egy érző lény fekszik itt előttem tehetetlenül és esdekel a szeretet után!
A szeretet pedig nem jelentheti azt, hogy elfekvőbe dugom a sérült gyerekemet. De hát akkor mit tegyek? Van-e mód arra, hogy ami képesség van benne, az ne sorvadjon el, sőt, ki lehessen hozni belőle a maximumot? Azt persze el kellett fogadnom, hogy az alapállapoton nem tudok változtatni. De akkor legyen az élete, amely nem tudom meddig tart, egy boldog élet! És a családdal együtt különféle orvosokkal, kezelésekkel próbálkoztunk, neurológussal, gyógypedagógussal, mozgásterapeutával. Persze, ha boldog életet akartam a számára, nagyon óvatosan kellett adagolni mondjuk a kar- vagy lábnyújtást, mert láthatóan szenvedett közben, nyögött a fájdalomtól. De fejlődött! Már képes volt felemelni a fejét és hosszú évek keserves gyakorlatai után, ha behelyeztem egy gurulós járókeretbe, lassan csúsztatta előre a lábait.
Huszonnégy órás szolgálat. Hogyan dolgozzak mellette? Idén januártól sok toporzékolás után végre felemelték valamelyest az otthonápolási díjat, de így is kilencvenezer forint körül kapok kézhez. Ha nem dolgozom, ha nem veszek részt teljes erőbedobással a családi vállalkozásban, akkor hogyan teremtsük elő azt az irdatlan mennyiségű pénzt, amit Ferkó állapota felemészt? Mert bár a kerekesszéket háromévente ingyen felírja az orvos, az egyéb fejlesztő és védő eszközök nehezen szerezhetők be, horribilis összegekért. Egy gurulós járókeret kilencszázezer forint körül van és egy speciális injekció is negyvenezer forintba kerül, amit persze nem támogat az állam, esetleg alkalmi egyéni méltányosságért lehet folyamodni.
Próbáljuk meg közösségbe vinni! A Vakok Intézetébe jártunk óvodába, a korai fejlesztést is ott kezdtük. Remek intézmény, ott nagyszerű ellátást kapott, de egy idő után abba kellett hagynunk, mert Fefe nem bírta a minden reggeli másfél órás utazgatást a dugóban Budapestre.
Magyarországon, ha fogyatékos gyereked van, meg ne próbálj kistelepülésen lakni, ha pedig szegény vagy és még autód sincsen, esélytelen megfelelő intézményt találni. Mert egy kerekesszékes gyereket semmilyen tömegközlekedési eszközzel nem lehet szállítani, hiszen sem a távolsági busznál, sem a vonatnál nincs az akadálymentesítés megoldva.
Több intézményt megpróbáltunk, de valahogy másra vágytunk. Volt, ahol idegesen, rosszul bántak az ilyen gyerekekkel, azt az ellenségemnek sem kívánnám. Az élethelyzet úgy hozta, hogy itthon maradtunk, minden ellátás nélkül. Azért, hogy mégis foglalkozzon vele szakember, a legközelebbi EGYMI (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmények) gyömrői iskolájába vittük, amelyről azonban hamar kiderült, hogy nincs felkészülve a halmozottan súlyos fogyatékossággal küzdő gyerekek gondozására, főképpen az enyhén vagy közepesen sérült gyerekekkel foglalkoznak.
A kapkodó etetésektől, ivástól folyamatosan félrenyelt, fertőzéseket kapott, nem tudtunk kilábalni a tüdőgyulladásból, végül át kellett térni a szondás táplálásra. Kiderült, hogy a fogyatékkal élőket befogadó mai magyar intézményhálózat káoszos, a színvonal esetleges, személyre szabott gondoskodásról nemigen lehet beszélni. És láttuk, a környék más településein élő, sérült gyermekeket nevelő családok ugyanígy kínlódnak. Fojtogatott a tehetetlenség!
És akkor jött az ötlet: ha nincs a súlyosan sérült gyerekek számára megfelelő intézmény, hát, hozzunk létre egyet! Megmondom őszintén, ha akkor valaki felvilágosít, hogy micsoda kálvária lesz ez és mennyi hajtépés vár ránk, hát inkább fogom a családomat és irány Bora Bora… De megcsináltuk! 2017-ben létrehoztuk a Kacifántos Gyerekeink Mosolyáért Alapítványt, aztán kérvények, kalapozás. Végül kaptunk a maglódi önkormányzattól egy évek óta üresen álló, teljesen lepusztult parasztházat, egy volt kocsmaépületet egy évre azzal a feltétellel, hogy ha sikerül helyreállítanunk - amiben ők persze nem szeretnének részt venni - és egy éven át a céljainknak megfelelő tevékenységet folytatunk benne, akkor esetleg meg lehet hosszabbítani az ingyenes bérletet. Közadakozásból, ismerősök felajánlásaiból és a saját pénzünkből sikerült szakemberhez, építőanyaghoz és mindenféle berendezéshez hozzájutnunk. Sok jó ember segített. Aztán százféle engedélyt kellett beszerezni a Katasztrófavédelemtől az ÁNTSZ-ig, míg végül nemrégen megnyílhatott a KAGYEMO-Ház. Az idegenek véleménye szerint is szuper, kedves mesevilág napközi, rengeteg játékkal. Két odaadó pedagógiai asszisztens foglalkozik a környékről érkező sérült gyerekekkel, akik érezhetően boldogok itt. Néhányszor egy héten mozgásterapeuta jön, az EGYMI által küldött nyugdíjas gyógypedagógus sajnos csak korlátozott óraszámban foglalkoztatható. Több gyereket is el tudnánk látni a jó körülmények között, ha fel tudnánk venni még több szakembert.
Beadtuk a kérelmünket az EMMI-be, hogy fogadjanak be minket, mint hivatalos szociális intézményt. Persze nem jönnek ki terepszemlére, majd egyszer összeül egy bizottság és dönt. Ez így megy nálunk: írja le, küldje át, és sehol senkit nem érdekel, hogy valójában mi van. Remélem, jókedvükben lesznek…
Ha befogadnak minket, akkor a gyerekek után normatív ellátást kapunk. És akkor jöhet több fejlesztő pedagógus, gyógytornász. Akkor már a napközi fedezheti a bérüket és nem kell kuncsorognunk a speciális iskolánál és a tankerületnél. Nem küldözgethetnek minket ilyen-olyan szakvéleményért távoli helyekre és nem passzolgathatják át egymásnak a döntéseket. Hiszen az oktalan központosítás miatt a döntések ma már olyan messze esnek attól, ahol a dolgok történnek és felmerülnek az igények, és ezt remekül kihasználja mindenki. A kutyafáját, nem segélyt vagy szívességet kérek, csak a törvények betartását és emberi érzéseket…
De még mindig sokan áskálódnak ellenünk. Több hivatali alkalmazott is, például. Persze lehet, hogy azért, mert személy szerint engem utálnak, vagy az édesapámat, mert „annak a Paku Andreának meg a Paku Tamásnak olyan nagy a szája”. De muszáj, hogy nagy legyen, különben nem érünk el semmit. Csak néznek, mintha azt mondanák: szégyelld magad, hiszen fogyis a gyereked. Mégis, mit képzelsz magadról?